CSALÁDKUTATÁS

Kárpáti Judit 

A ZSIDÓSÁG IDENTITÁSŐRZŐ EMLÉKEZETE A SZÉTSZÓRATÁSBAN ÉS A MODERNKORI IZRAELBEN

2024.03.13.

BEVEZETÉS

Tételezzük fel, hogy a szombat reggeli tóraolvasás során például egy budapesti vallásos zsidó férfit, történetesen, a jemeni főváros, Szanaa egyik még meglévő kis zsinagógájában felhívnak a Tórához. Igaz, külső megjelenésében kissé eltérő, de belső szerkezetében és szó szerinti tartalmában az általa ismert pesti zsinagógák tóratekercseivel teljesen azonos tekercs előtt találhatja magát. A világ összes zsinagógájának valamennyi kóser Tórája ugyanannyi betűt, bekezdést és heti szakaszt tartalmaz. Az előírásoktól a legkisebb mértékben is eltérő (pl. megrongálódás miatt) tóratekercset tóraolvasásra alkalmatlannak nyilvánítják, és kellő tisztelettel félreteszik. Ez a szigorú szabály évezredes gyökerekre vezethető vissza. A helyi szokásokban jelentősen eltérő, ám a vallás lényegét érintő tradíció egységes mivolta a világ zsidó közösségeiben magának a zsidó identitásnak minden körülmények közötti megőrzését szolgálja. Az ilyen és ehhez hasonló szokásrendet hívja a kulturális antropológia ún. „nagy tradíciónak”.[1] Az univerzalitást biztosító hagyományok láncolatát a közösség tagjai szervezetten, a formális oktatás keretein belül sajátítják el, és így adják tovább gyermekeiknek.

 

Ha a jemeni zsidó közösséget meglátogató, képzeletbeli vallásos pesti zsidó emberünket az istentiszteletet követően a közösség rabbija otthonában vendégül látná, néhány, a nagy tradícióhoz sorolható általános vallási szokáson kívül minden bizonnyal minden idegennek és valószínűleg érthetetlennek is tűnhet a számára: az egymás között beszélt judeo - arab nyelv, az otthon berendezése, az ételek, az étkezés körülményei, az asztali áldás és az étkezés utáni énekek dallamai és előadásmódja azonnal tudatosítaná benne, hogy az Arab - félszigeten tartózkodik, ha esetleg az ismerős szokások miatt el is feledkezett volna róla. Ezeket a helyi sajátosságokat, jellegzetességeket a kulturális antropológia az ún. „kis tradíció” névvel illeti. Ebbe a lokális szokásrendbe, úgymond, bele kell születni, azaz a nyelvet a közösség tagjai az anyatejjel szívják magukba csakúgy, mint a dallamokat, az illatokat, az ízeket, stb. A kis tradíció elemeit a közösség tagjai informális úton sajátítják el, gyakorlatilag a szülői házban „ragad rájuk”.

 

A zsidóság számára a száműzetés évszázadai alatt a nagy tradíció megőrzése jelentette a legnagyobb feladatot, amelyhez kétségen felül a tóratanulás járult hozzá leginkább. Írásunk első részében ezt a problémakört kívánjuk körbejárni.

 

A modernkori Izrael államának megalakulását követően zsidók milliói hagyták el, többségében kényszerítő erők hatására évezredes otthonaikat Kelet-Európától kezdve Észak-Afrikán át a Perzsa-öböl partvidékéig. Izraelben, esetleg amerikai, ausztráliai új otthonukban letelepedve az új identitás keresésének rögös útján szembekerültek régi, lokális hagyományaik, azaz kis tradícióik megőrzésének, továbbadásának igényével. A különféle közösségek más és más mnemotechnikákhoz folyamodtak, nem egyszer barátságtalan közegben. Az írás második részében néhány identitásőrző hagyományt mutatunk be marokkói, iraki és jemeni izraeliek példáin szemléltetve a lehetőségeket.

 

A ZSIDÓ IDENTITÁS MEGŐRZÉSE A SZÉTSZÓRATÁSBAN

 

Vajon a bevezetőben említett antropológiai fogalom, az ún. nagy tradíció ténylegesen egységessé teszi a zsidóságot? Válaszunk egyértelműen igen, legalábbis a rabbinikus judaizmus vonatkozásában, azonnal hozzátéve, hogy ez az univerzalitás határtalan diverzitást rejt magában. Éppen a vallás több ezer éves szigorú szabályozottsága - kezdve az imaidők, a szombati nyugalom, az ünnepek pontos meghatározásától kezdve a különféle étkezési előírásokon át, a házaséletre, a nevelésre és az élet fontos eseményeire vonatkozó halakhikus előírásokig bezárólag – olyan szilárd, megingathatatlan keretet biztosít a színes szokások, a különféle szellemi irányzatok szabad áramlásának, amely példa nélkül való módon, a világtörténelem során oly sok megrázkódtatást elbíró, az adott természeti, társadalmi körülményekhez adekvát módon folyamatosan alkalmazkodó, olyan eszmerendszert hozott létre, amely életben tartotta és folytonosan megújította a Szétszóratásban élő és alkotó zsidóságot. Bár sokan vitatják ezt a kijelentést, s az újabb kori diverzitást, a modern eszmeáramlatokat, vallási irányzatokat egyesek kifejezetten károsnak ítélik meg a zsidóság szempontjából, ezzel együtt senki vagy csak a nagyon szélsőségesen gondolkodók kérdőjelezik meg pl. a New Yorkban található, a reform irányzat emblematikus jelentőségű Temple Emmanuel zsinagóga rabbijának zsidó mivoltát.

 

A fentiek alapján minden bizonnyal helytálló az a kijelentés, miszerint a zsidó monoteizmus nemhogy eltűri, sőt még inkább igényli a vélemények szabad kifejezését, a gondolatok szabad áramlását. Staller Tamás a következő összefüggésben érinti ezt a kérdést néhány éve megjelent írásában: „... a zsidók számára az egyistenhit mintegy megteremtette a gondolatok szabad áramlását, az embernek saját legbensőbb énjéhez, immanenciájához való intim dialógusának lehetőségét, s ezáltal kimondhatóvá tette a transzcendencia okozta szorongásainkat … .” [2]

 

Valóban, a zsoltárköltő király, Dávid szavai a lélek mélyéből, legbensőbb énjéből fakadnak fel a mindenütt jelenvaló örök I-tenhez: „Mily jó szereteted, I-tenem, emberfiak szárnyad árnyékában találnak menedéket! Házad javából oltják szomjukat, és patakzó gyönyörrel itatod őket, mert nálad van az élet forrása, fényességedből jut nekünk fény. Áraszd szereteted azokra, akik ismernek, igazadat az egyenes szívűekre!”[3]

A zsidó férfiak a fenti a szavakkal öltik fel a tálitot, az imaleplet reggelente immár több ezer éve, legyen bár király vagy szegény koldus az imádkozó. A judaizmus minden egyes ember számára nyitva hagyja az Örökkévalóval történő kommunikáció lehetőségét, nemtől, kortól, társadalmi hovatartozástól függetlenül.

 

Minden bizonnyal a szabad közlés nyújtotta biztonságérzet az egyik fő tényező abban a folyamatban, amelyet egyszerűen csak megismerésnek hívunk. Azaz a zsidó ember mer kérdezni, sőt nemhogy mer, a kérdésfeltevés a zsidóság számára lételem. A világra való rácsodálkozás, a megkérdőjelezhetetlen megkérdőjelezése olyannyira zsidó tulajdonság, hogy enélkül nem lettek volna működőképesek akár az ókori, akár a középkori tanházak, a jesivák, de nem jöhetett volna létre a rabbinikus zsidóság nagy alkotása, a Talmud sem, amely nem egyéb, mint nagy zsidó viták és okfejtések egyfajta lezáratlan jegyzőkönyve, amelyhez mindig, minden korban lehet további kommentárokat fűzni.

 

A zsidóságban tehát kezdetektől fogva jelen volt az egyén, az individuum: az egyéni istenimádat és istenszolgálat éppúgy, mint az egyéni véleményalkotás. Mindez azonban feltételezett valamennyi vallásos alaptudást, a törvények, a Tóra alapvető ismeretét már az egyszerű emberek esetében is. Igaz, kezdetben, különösképpen Jósia király uralkodása óta ez még csak a királyi udvarban, ill. a fővárosban, Jeruzsálemben kezdett terjedni, de a Babilóniai Fogság idején (i.e. 586-tól) már minden zsidó számára kötelezettségévé vált a parancsok tanulmányozása. A Cionba való visszatérést követően az egyénre vonatkozó követelmények tovább bővültek: pl. bevezették a heti rendszerességgel történő tóraolvasást, annak ellenére vagy inkább azzal együtt, hogy újra állt a Szentély és megújult az Istenszolgálat is.

Nem szabad azonban azt az alapvető tényt figyelmen kívül hagyni, hogy a Babilóniai Fogság alatt, nyilvánvalóan a Szentélybeli szolgálat hiányában, s mintegy annak szellemi folytatásaképpen, a szentség törvényei kilépnek a papi körökből, s úgymond az egész nép Kadossá, azaz a Szent számára elkülönítetté válik. A szent néppé válás, az Am Kadossá alakulás folyamata tehát a Fogság ideje alatt teljesedett ki, s magában foglalta az emberi élet minden vonatkozását, kezdve a reggeli felkeléstől, a szombat megszenteléséig, az ünnepek megtartásáig, nagy gondot fordítva az istentiszteletek rendjére, a rituális tisztaságra a mindennapi és a házaséletben egyaránt. A ritualizált életműködések és társadalmi viselkedésformák megalkotása Izrael népének a környezettől való elkülönülését és tisztaságának megőrzését szolgálta, amelynek végső célja a Szentföldre történő visszatérésre való felkészülés.

Az ilyen módon kialakult életforma a történelem során kiváló mintául szolgált a Szentélyét elvesztett, többségében Szétszóratásban élő zsidóság számára.

A továbbiakban vizsgáljuk meg, milyen történelmi változások, milyen jellegű társadalmi folyamatok eredményezhették a judaizmus demokratizálódását, azaz a csak a papi elit által végezhető szentélybeli szolgálat és a Szentélytől független, mindenki számára elérhető istentisztelet, a transzcendens léttel való kommunikáció és a spirituális megismerést segítő tanulás megjelenését.

 

A fenti kérdésfelvetésre adott közismert magyarázat szerint az I. Hurbán, a jeruzsálemi Szentély i.e. 586. évi elpusztítása, és ezt követően a nép Babilonba történő elhurcolása eredményezte, immár a Szentély hiányában, az áldozatokat helyettesítő imákon alapuló istentisztelet kialakulását, a korábban a Szentélyhez kapcsolódó tisztasági szabályok átalakulását, a szombati nyugalom szigorú megtartásának elrendelését, mint a zsidó vallás megőrzésének egyetlen lehetséges formáját. Ha a válasz ilyen egyszerű lenne, mivel lehet azt a régészeti bizonyítékokkal alátámasztható, nagyon is egyértelmű tényt magyarázni, amely szerint az egyiptomi diaszpórában, Elefantinében élő zsidó közösség tagjai nem ezen az úton haladtak, s saját szentély építésével igyekeztek pótolni a jeruzsálemi Szentély hiányát.

 

Korabeli arámi nyelvű papírusz, ill. pergamen-tekercsek tanúsága szerint a mai Asszuán közelében található Jeb szigetén vagy más néven Elefantinében feltételezhetően már a 26. dinasztia óta, azaz az i.e. 6. század óta létezett zsidó katonai kolónia. Helybeli zsidók feljegyzése alapján tudható az is, hogy az elefantinéi templom már állt Kambüszész egyiptomi hódítása (i.e. 525.) idején. Amint az a i.e. 5. és korai 4. századból fennmaradt levelezésekből kiderül, a kolónia zsidósága szoros kapcsolatot ápolt a később felépült jeruzsálemi Második Szentéllyel, utasításokat kértek az ünnepek megtartására, különösképpen a peszachra vonatkozóan.[4]  A perzsa birodalom idejéből tudunk más zsidó katonai központok létéről is Egyiptom területén, pl. Migdolban, bár nem tudjuk, rendelkezett-e ez a közösség saját vallási központtal. Ellenben, a szintén egyiptomi Leontopoliszból ismerjük a jeruzsálemi Szentély mintájára megépült Oniás templomát.

 

Mindezekből a régészeti-történelmi adatokból látható, hogy a Szentföldön kívüli lét önmagában nem eredményezi azt a speciális szeparálódási folyamatot, amely olyan markánsan megmutatkozott Babilonban, s amely a későbbi korokban például szolgált a sok megpróbáltatást és tragédiát elszenvedő zsidó nép történetében.

 

Szemben a viszonylag jól dokumentált elefantinéi zsidó közösséggel, a babilónia diaszpóra kifejlődésével kapcsolatban szinte alig található írásos feljegyzés. Az egyetlen fennmaradt bizonyíték a Nippurban fellelt, a híres babilóniai Murasu - családról szóló rovásírással írott krónika, mely szoros kapcsolatban maradtak eredeti hazájukkal.[5] Ezzel együtt nem építettek központi szentélyt maguknak: az istenimádat decentralizálttá vált. Közösségeket, arámi néven kinistut (héber: knesszet), hoztak létre, és a közösségi házak szolgáltak imahelyül, amely a későbbi korok zsinagógáivá, a zsidó élettér fő fókuszpontjaivá váltak. A közösség vezetői nagy hangsúlyt fektettek a mózesi törvények kodifikálására és megtartására, s ezek közül is a szombattartásra és a zsidó ünnepekre. Az áldozatbemutatás szerepét a közösségi ima vette át, a papi tisztasági törvényeknek az egész közösségre való kiterjesztése pedig a babilóniai környezettől való elkülönülést szolgálta. Ennek az egyiptomitól eltérő diaszpórai létnek a magyarázata kézenfekvőnek tűnhet annak a ténynek a figyelembevételével, hogy az egyiptomi katonai zsidó kolóniákkal szemben, a száműzött babilóniai zsidóság vezetői a társadalom legfelsőbb rétegeiből, a kohanita – lévita, ill. a Dávid-házi elitből kerültek ki.

A galuti zsidóság decentralizált vallási élete, a közösségek létrejötte azonban még önmagában nem indokolja a Cionba való visszatérést követően megindult szeparálódási folyamatokat, azaz a Szentély újjáépítését követően is fennmaradó zsidó közösségeket, imaházak létrejöttét, az egész nép számára kötelező, rendszeres tóraolvasás megjelenését. Éppen ellenkezőleg, az arisztokráciának, a magas rangú hivatalnoki rétegnek, a papi elitnek az érdekei azt kívánták volna meg, hogy a szellemi élet újra a Szentély körül összpontosuljon.

 

Nehemija könyvéből megtudhatjuk, hogy Júdeában rendkívüli méretű társadalmi polarizáció történt, a felső réteg nagy bőségben dúskált, amíg a parasztokat és a kisbirtokosokat az aszály és a súlyos adóterhek az éhhalál szélére sodorták.[6] Ebben a feszült szociális légkörben, Nehemija vezetésével olyan megújulási folyamat indult el, amely nem spontán, hanem egyszerű kényszerítés által jött létre.[7] Az ehhez hasonló, nagyméretű szociális reform bár ritka, de nem példanélküli volt az Ókori Keleten. Ilyen reformrendelkezések közé tartozott például a babilóniai uralkodó trónra lépésekor az ún. andurarum törvénykezés, vagy Szólón rendelkezései az i.e. 6. századi Athénban, de hasonló reformokat vezettek be a korabeli türannoszok Joniában és Sziciliában is.[8]

Ebben a megújult társadalmi közegben a szellemi élet olyan átrendeződése történt, melynek hatása mintegy kétezerötszáz évet átölelve jelen korunkig eltart. Nevezetesen, a rendszeres tóraolvasás és a közösségben elmondott ima oly mértékben vált a hétköznap részévé, amely a mai napig is elidegeníthetetlen életeleme a zsidóságnak. A közösség házában, a bét haknesszetben szombaton, ünnepnapokon és a heti piacnapokon, hétfőn és csütörtökön olvastak a Tórából. A Tóra ekkor még elsősorban a torá sebikhtáv, azaz írott tan, de rövidesen megjelenik a felolvasott szövegnek a pontos értelmezését, jelentését, kifejtését vizsgáló irányzat, a prusim (kifejtők), írásmagyarázók új mozgalma. S mikor Nagy Sándor hódításai elérik a Szentföldet, összetalálkozik a két nagy kultúrfolyam, a héber és a görög, melyek a későbbiek során megtermékenyítik egymást. Egyes vélemények szerint a hellénizmus egyedülállóan nagy befolyást gyakorol a judaizmusra, de feltehetőleg ez nem egyirányú folyamat lehetett. Ahogyan Staller Tamás is írja: „A zsidó monoteizmus – különbözvén mind az ókori Kelet, mind pedig az i.e. 8. századtól kibontakozó krétai – mükénéi - hellén világlátástól – hatással kellett legyen ... a görögöknél kibontakozó filozófiára.”[9]

Erre az időszakra datálható a „Tóra” mint önálló szellemi létező megjelenése is: „Az apokrif / deuterokanonikus Ben Szíra könyve a Tórát, mint a már a világ teremtése előtt létező Bölcsesség megszemélyesítőjét határozta meg”[10]

Míg az Első Szentély korában a Tóra csak egy szűk elit számára volt elérhető, a Cionba való visszatérést követő évszázadokban az egész nép örökségévé vált. Tanulmányozása, tanítása mindenkire nézve kötelességgé lett. „Mózes átvette a Tant a Szináj hegyén, és átadta azt Jósuának. Jósua átadta az Öregeknek, ezek meg a prófétáknak. A próféták átadták a Nagy Gyülekezet tagjainak (ánsé háknesszet hágdolá).” [11]

 

A Nagy Gyülekezet, ez a hetvenegy tagú testület, tudósokból és tóramagyarázókból állt, s az ő tevékenységük nyomán szerveződött a Fogságból hazatért Izrael népe vallási és társadalmi rendbe. A vallási élet megreformálásával, a szigorú szombattartás a rendszeres tóraolvasás bevezetésével elindult az a folyamat, amely a hellenizmus korában a minden fiúgyermek számára kötelező tóratanulás, - nevezhetjük „kötelező népoktatás”nak is -, megjelenésében teljesedett ki, s amely utat nyitott a szabad gondolkodás kifejlődésének, az individuum Tóra általi kiteljesedésének.

 

Ez a tanulás azonban nem a szöveg mechanikus elsajátítását, passzív befogadását jelentette. „A szöveghez való viszony dinamikus: nem narratív, hiszen a narráció a befogadóhoz képest mindig befejezett, lezárt, kerek, ám az élő, minduntalan aktuálissá váló szöveg nyitottsága az értelmezésnek új fejezeteit tárja fel. A disputatív – kateketikus oktatás és szövegelsajátítás, a vitákon, véleményeken és ellenvéleményeken alapuló metódus nem pusztán szembesül a valósággal, hanem létrehozza, megteremti azt.” – írja Gábor György.[12]

 

A Tóra tanulása egyúttal az önálló gondolkodásra nevelés kiváló eszközének bizonyult, amely folyamat során sokkal inkább a kérdésfeltevés, mint kérdésekre adott adekvát válaszok kerültek előtérbe. Ily módon alakult át az I. Szentély korabeli próféta és a nép viszonya a zsidó tanító, a rabbi és tanítványai kapcsolatává, és lett a mester az Isteni fény, az Isteni emanáció továbbadójává.

ĺgy vált a Tóra a zsidó identitás legfontosabb objektumává, „amely iránti szeretetnek még az Isten iránti szeretetet is meg kell előznie, mivel csak a Tórán - – a Másikról való tudáson, minden erkölcs alapfeltételén – keresztül tud az ember ahhoz a személyes Istenhez viszonyulni, Aki ellen fellázadhat, és Akiért életét is adhatja.” – idézi Szécsi József Emmanuel Levinas, francia fenomenológus gondolatait.[13]

 

A GALUTI TRADÍCIÓK MEGŐRZÉSÉNEK MNEMOTECHNIKÁI A MODERNKORI IZRAEL ÁLLAMÁBAN

A modernkori Sivát Cion, a Szentföldre való visszatérés és Izrael Államának megalakulása a világtörténelemben egyedülálló módon adott lehetőséget egy több ezeréves vándorlást követő hazatérésre. Természetesen, mint minden nagyszabású, bonyolult társadalmi folyamat, ez sem volt problémamentes. A visszatérés mozgatórugója, a modern cionizmus eszmerendszere szerint az Izraelbe hazatérő zsidóknak el kell szakadniuk mindentől, amely a galuti léthez kapcsolódik, és teljes erővel az új zsidó, pontosabban az új izraeli eszményi alakjához kell közelítenie.[14] Szerencsére a diverzitás megszüntetésére és az univerzalitás létrehozására való kezdeti törekvés, hasonlóan más egységesítési tendenciákhoz, sokat veszített momentumából a társadalmi folyamatok természetes hullámtörőjén, és az óhazából hozott lokális tradíciók előbb-utóbb utat találtak a megnyilvánulásra. A galuti kulturális és folklorisztikus hagyományok gyakorlása leginkább az arab országokból érkezett zsidó közösségek esetében ütközött akadályokba, nyilvánvaló politikai okok következtében. Az alábbiakban rövid betekintést kívánunk nyújtani a közösségi emlékezet továbbélésébe három, arab kulturális közegből érkezett izraeli etnikai csoport példáján szemléltetve.

Az általunk vizsgált három csoport – jemeni, marokkói és iraki zsidók - közül, az identitás megőrzésének tekintetében egyértelműen a legkorábban a Szentföldre érkezett jemeni zsidók voltak a legelőnyösebb helyzetben, több okból is.

A meglehetősen széles körben elterjedt vélekedés szerint a jemeni zsidók a világ nagy zsidó központjaitól távol, az Arab-félsziget csücskében tengették szerény életüket, és a több ezer éves, Szentföldről hozott hagyományaikhoz a végletekig tartó hűség őrizte meg őket a környezetbe való beolvadástól. Eltekintve attól a ténytől, hogy a jemeni zsidók sorsa valóban viszontagságos volt, Himjár-beli létük egyáltalán nem nevezhető elszigeteltnek, kiváltképpen a bagdadi kalifátus idején. A világon élenjáró bagdadi jesívákban folyó talmudi vitákról éppen úgy tudomásuk volt a hely viszonylagos közelsége, és így a híráramlás könnyű mivolta okán, mint később, Szaladin (Szalah – ad-Din) szultán idejében a nagy Rambam (Rabbi Mose ben Maimun) tanításairól. Azidőtájt már jelentős jemenita közösségről is tudunk Kairóban. Azaz a jemeni zsidók korántsem voltak elszigetelve a világ zsidóságától, legalábbis, ami a nagy központokat, Sanaat, Taizzt és Adent illeti. Azonban mint a térség egyetlen megtűrt dhimmi – csoportjának helyzetét a 21. századig is elhúzódó muszlim belviszályok keserítették meg, t.i. a frusztrált tömegek sokszor a zsidókat tették felelőssé a kialakult éhínségért, háborúért, stb. A 17. században a török hódítók iránt érzett rokonszenvük miatt került sor a közösség legmegrázóbb hányattatására, a mauzai sivatagi száműzetésre, ahonnan csak kétharmaduk tért vissza. Az állandó fenyegetettség, a folytonos készenléti állapot hozta létre a Tóra és a teljes Szentírás iránti hatalmas tiszteletet, és a zsidó hagyományok minden körülmények közötti megőrzésének fontosságát. A térségenként eltérő családi ünnepi rituálék viszont a kisebb közösségek öntudatát és összetartozását erősítették olyannyira, hogy a 20. századi Erec Iszraelbe történő érkezésüket követően az egyes térségek lakói egy csoportba tömörültek a mosávokban, az új, ún. fejlesztési városokban és Tel Avivban. Erős öntudatukon túlmenően a jemeni zsidók nagyfokú önszerveződésre voltak képesek már a huszadik század elejétől fogva, s így kultúrájuk lassan közkinccsé is tudott válni a fiatal állam egy olyan útkereső korszakában, amikor a bibliai gyökerekhez való visszatérés volt a domináns irányzat. A Biblia korában élt izraeliták szokásrendjéről mit sem lehet tudni, így a keresztények által is egzotikusnak, s így autentikusnak vélt zsidó csoport hagyományvilága adta a hiányzó láncszemet. Zenéjükből Idelsohn európaizálását követően izraeli zene lett, táncaikból izraeli tánc, képző- és iparművészetük pedig a Becalél Művészeti Akadémia jóvoltából a születő modern izraeli művészet számára szolgált mintaképül. Úgy tűnhet tehát, hogy Jemenből hozott szokásaik megőrzése nem ütközött problémákba. Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy az izraeli kultúra számára megtermékenyítő hagyományvilágukat a Szentföldön továbbélő erős jemeni öntudatuk őrizte meg a modern világ beszippantó és átalakító hatásától. A jemeni zsidó családok fiatal leszármazottai mind a mai napig megőrzik a szülőktől, nagyszülőktől megismert családi szokásokat, melynek legkiemelkedőbb példája az esküvőt megelőző henna-rituálé, amely ugyan elveszítette eredeti funkcióját, de az internet video-megosztó felületén tallózva egészen a legutóbbi időkig számos, az ősi tradíció jegyében lezajlott henna – éjszakát és esküvőt láthatunk a jemeni zsidó identitás megőrzésének ékes bizonyítékaként.

A marokkói, és általában véve az észak-afrikai zsidóság korántsem ilyen egységes Izraelben, ezzel együtt az utóbbi évtizedekben felerősödött a korábban elvetett diaszpóra hagyományainak felidézése, tovább őrzése. A marokkói zsidók mnemotechnikái közül két fontos momentumot emelnénk ki. A keleti zsidók vallásossága sokban különbözik az európai vallásosságtól, leginkább annak népi, folklorisztikus jellege a szembetűnő, amely külsőségeiben hasonlít a hászidizmus korai szakaszára. A keleti zsidóságtól nem idegen, és a népi folklorisztikus hagyományba szervesen illeszkedik a cádikok sírjához való zarándoklat. A marokkói zsidók nagy tanítómesterének, az Ima Atyjának, arabul Baba Szálinak nevezett nagy rabbijuk sírja a Szentföld déli részén, Netivotban található, amelynek felkeresése minden marokkói származású zsidó számára oly mértékben fontos, hogy még a Franciaországba elszármazott újabb generációk is magukénak érzik ezt a kötelezettséget. A marokkói zsidók számára hasonló identitáserősítő közösségi élményeket nyújtanak a marokkói származású zenészek és énekesek koncertjei, melyre számos lehetőség adódik Izraelben. Az idősebbek és a középkorosztály által szinte bálványozott Raymonde Abecassis zenés estjei az összetartozás érzésének és önmagukra találás színterei lettek. Hasonlóan keresik ősi gyökereiket a már Izraelben született fiatalok, pl. Zehava Ben koncertjein, ahol a héber nyelvű énekeket időként felváltják a judeo - arab nyelvű marokkói ihletésű dalok, melyeket az előadóval együtt énekel a közönség, felforrósodott hangulatban.

Az iraki zsidók helyzete jól ismert politikai okok folytán sokkal nehezebb volt egészen a legutóbbi időkig. Irak és Bagdad emlegetése kellemetlen asszociációkat generál az izraeliek fejében, így az Or Yehudában található közösségi házuk is a Babilóniai Zsidóság Öröksége nevet viseli. Ám a látogató hamar szembetalálja magát a csodálatosan díszített bagdadi, bászrai tóratartókkal, a korabeli bagdadi zsidó negyedet idéző utcamodellel és a modern kori zsidó történelem számos tragikus fejezetének felidézésével. A közösségi ház koncertjein szintén az arab nyelv dominál: olyan zenészek tolmácsolásában is hallható a gazdag judeo -arab muzikális hagyomány, akik még Bagdadból hozták magukkal az ősi dallamokat.

Összességében véve elmondható, hogy a demokrácia alapelvein létrejött új államban, Izraelben a több, mint száz, különböző etnikai háttérrel rendelkező zsidó népcsoport szabadon élhet az önmegvalósítás eszközeivel azzal együtt, hogy teljes mértékben izraelieknek érzik magukat. Így valósulhat meg a nagyfokú diverzitás, a színes etnikai forgatag egy viszonylag egységes, határozott öntudattal rendelkező nemzeti közösségben.

 


FELHASZNÁLT IRODALOM

AHARONI, R.

1986 Yemenite Jewry. Origins, Culture and Literature, Indiana University Press

ALLERHAND, J. 

1993 A zsidóság története, Makkabi, Budapest

ALEXANDER, H.A and GLICK, Sh.

2003 The Judaic Tradition in A Companion to the Philosophy of Education (ed. Curren, R.), pp. 33-47

BEN-SASSON, H.H.

2002  A History of the Jewish People, Harvard University Press

BOMAN, T.

1998 A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése, Kálvin Budapest

COHEN, A. A. and MENDES-FLOHR, P.

1988 Original Essays on Critical Concepts and Beliefs, New York

COOPER, A.

2003 On the Social Role of Biblical Interpretation in With Reverence for the Word (ed. Mcauliffe J., Walfish, B., Goering J.), Oxford

ELIADE, M.

2002 Vallási hiedelmek és eszmék története I-III., Osiris Budapest

GÁBOR, Gy.

2000 A szentély és a vadak – Zsidó vallástörténeti tanulmányok, Új Mandátum, Budapest

LOEWENSTEIN, S.M.

2000 The Cultural Tapestry. International Jewish Folk Tradition, Oxford University Press,

REBHUN, U.

2004 Major Trends in the Development of Israeli Jews: A Synthesis of the Last Century in Jews in Israel. Contemporary Social and Cultural Patterns (ed. Rebhun, U. & Waxman, Ch.I.), Brandeis University Press

STALLER, T.

2006 Zsidóság és filozófia – történeti vázlat, Logos, Budapest

SZÉCSI, J.

2006 A Tóra a zsidó gondolkodásban, http://www.szecsijozsef.hu/index.php/irasok

YERUSHALMI, Y.H.

2000 Zakhor, Osiris, Budapest


[1] Löwenstein, 2-6. old.

[2] Staller, p.15

[3] Zsoltár 36, 8-11,

[4] Ben-Sasson, 179-180. old.

[5] Ben-Sasson, 173. old

[6] Ld. Nehemija 5:3-5

[7] Ld. Nehemija 5:7-11

[8] Ben-Sasson 175-177. old.

[9] Staller, p.18

[10] Szécsi 2. old. (Ben Szira 1:1-5, 26  15:1 24,1)

[11] Pirké Avot 1,1

[12] Gábor, 37. old.

[13] Szécsi, 16. old.

[14] Rebhun, 11-15. old.

FEL