Kerényi Kata 

Gyerekkori mondókáktól a családtörténeti kutatásig

2024.11.30.

Lányi Pál

 

Ha valaki a szegedi zsidóság történetében szeretne elmerülni, nagyon hamar találkozni fog Lányi Pál nevével. Hozzá érdemes fordulni a témával kapcsolatos kérdésekkel: nevek, évszámok, helyszínek és rengeteg érdekes történet tudója. Senki nem gondolná róla, hogy nem történész vagy muzeológus. Pedig Lányi Pál a legjobb értelemben vett amatőr kutató: saját családja gyökereit keresve jutott el odáig, hogy mára átfogó ismeretekkel rendelkezik, konferenciákon ad elő, cikkeket, sőt, könyvet ír. De hogyan lesz egy vállalkozásfejlesztéssel foglalkozó mérnökből egy történelmi téma szakavatott ismerője?

Már egészen kisgyerekkorom óta tudok a saját zsidóságomról. 1946-ban születtem, túlélők gyermekeként, a szüleim elváltak, amikor hároméves voltam. Sok családban tabutéma volt a vészkorszak, de az én anyám eltért attól a szokástól, hogy ne is beszéljünk róla: a válása utáni magányában a kisfiával osztotta meg mindazt, ami foglalkoztatta, nyomasztotta. Így már 4-5 évesen tisztában voltam vele, mit élt át, mesélte nekem a lágerélményeket. Elmondta, hogy hét deka kenyér jutott már a végén csak naponta, és szinte egy éven át marharépalevesen és ezen a hét deka kenyéren élt. Elmondta azt is, hogy még Srasshof környékén volt egy árvíz, és ott közerőként kellett nekik kubikolni: odahozták az uszályok a homokot, és nekik egy deszkán kellett talicskán kitolni a partra.

Azt mesélte, hogy olyankor kaptak ételt azoktól a parasztoktól, akiknél el voltak szállásolva, dugdostak a zsebükbe ételeket, hogy bírják ezt a borzasztó nehéz munkát. Az is nagyon érdekes volt, hogy később a hozzánk járó osztálytársaim előtt is felfedte ezt az egészet, nekik is mesélte. Ez egy olyan elit iskola volt Szegeden, ahová az egyetemi vezetők és Szeged bölcsész elitjének gyerekei jártak. Az én 22 fős osztályomban másodmagammal voltam zsidó csak. De anyámat ez nem zavarta, a hozzánk járó, nem zsidó fiúknak is mesélte a történeteit.

A háborús élmények mellett Lányi Pál édesanyja mást is megosztott a fiával: sokat mesélt arról, hogy a családban több generációra visszamenően milyen kiválóságok, milyen fontos és híres emberek, érdekes személyiségek éltek.

Ő mesélt, én elraktároztam. A gyermeki agy olyan, mint a szivacs, és a korai években bevésődött dolgok egy életen át megmaradnak. Valószínűleg anyám maga is így jegyzett meg sok mindent, amit kislány korában meséltek neki a felnőttek. Van a családomnak egy bécsi ága: egy rabbicsaládról van szó, ahol összesen 23 gyerek született, ebből 15 élte meg a felnőttkort, ezek egyike az üknagymamám. Anyám tudta ennek a 15 megma­radt gyereknek a nevét, legalábbis a lányokét. Én ezt a névsort úgy tanultam meg gyerekkoromban, mint egy mondókát, és nem is tudtam, milyen fontos információkat kaptam. Később döbbentem rá, amikor nekiálltam kutatni, kik is voltak ezek az emberek.

A gyerekkorban megszerzett tudás feldolgozása évtizedekig váratott magára: Lányi Pál világéletében elfoglalt ember volt, ezért sokáig sem ideje, sem figyelme nem lehetett arra, hogy elmerüljön a családja történetében. Akkor kezdett el a témával aktívan foglalkozni, amikor nyugdíjba ment, és végre szabadabban rendelkezhetett az idejével.

Borzasztóan be voltam fogva munkafronton. Apám, annak ellenére, hogy egészen kisgyerekkoromban otthagyott minket, és később is volt, hogy hosszú mosolyszünetek voltak köztünk, állandóan ostorozott, hogy miért nem foglalkozom a család nagyságával? Hiszen annyi mindent tettek őseink Szegedért, ezt meg kell valahogyan örökíteni! Ő foglalkozott is a témával, levelezésben volt szegedi vezetőkkel, levéltárosokkal, irodalomtörténészekkel. Kapott is egy szegedi városi kitüntetést a múltföltáró tevékenységéért két évvel a halála előtt. De bárhogy is noszogatott, nekem nem volt időm ilyesmire, munka mellett egyszerűen nem ment, még ha érdekelt is.

Nyugdíjasként is dolgoztam, de aztán a 2008-as gazdasági válság engem is utolért, a cégem nem kapott munkát. Egy évig, mondjuk úgy, lélegeztetőgépen tartottam, de beláttam, hogy nincs annyi bevételem, mint amennyi a kiadás, így 15 év után végül eladtam a céget. Így egy kicsit felszabadultam, és végre a családom története felé fordulhattam. Felidéztem mindazt, amit anyám gyerekkoromban mesélt nekem, és elkezdtem a neveknek, helyszíneknek utánanézni könyvtárakban, levél­tárakban. Előkerült a mondókaként megjegyzett névsor is, abból is Féfi, azaz Benedict Genovéva, az üknagymamám. 1840-ben született, 1912-ig élt. A Benedict egy nagyon jól csengő név. A rokonok között volt például a Die Presse című bécsi liberális lap alapító-főszerkesztője, aki a Féfi nagybátyja volt. Genovéva dédnagyapja Dunántúlon, Csurgón született, teljes neve Naftali ben Mordechai Benedict volt, de Mordechai Banet néven vált ismertté, Nikolsburgban (ma Mikulov) volt morvaországi főrabbi. Óriási talmudista volt, rengeteg traktátusa volt forgalomban.

Most, amikor Cseh Viktor egy vastag kötetben összeszedte évtizedes munkával a vidéki hitközségek adattárát, megnéztem, hogy a különböző települések rabbijainak kik voltak a tanárai, 47 rabbinál találtam meg Mordechai Banet nevét. Nagyon nagy hatású ember volt.

Az ehhez hasonló felfedezések arra sarkallták Lányi Pált, hogy minden figyelmét a kutatásra fordítsa. Rengeteget olvasott, ha talált egy nevet, azt igyekezett a legmélyebb gyökerekig, generációkon át visszafejteni. Egyre érdekesebb történetekre bukkant.

Anyukám, mikor a nagykorúságát elérte, Bécsben tanult szabásznak és fűző-fehérnemű kisiparosnak két évig, ezalatt a bécsi rokonoknál lakhatott.

Tíz évvel ezelőtt olvastam Thomas Mann naplóit, sokat ír a magyarországi látogatásáról. Azt írja, hogy az egyik látogatás után, hogy kipihenje a budapesti és prágai felolvasóestek fáradalmait, "három napot Bécsben töltöttünk, és Benedicték jöttek értünk, hogy Grinzingben velük ebédeljünk." Döbbenten ültem a könyv fölött: a családom szerepel Thomas Mann naplójában!

Lányi Pál úgy gondolta, hogy édesanyja családtörténeténél fontosabb és érdekesebb dolgokat aligha találhat. Aztán kutatásai során egyre gyakrabban bukkant fel az apai ág is, míg végül kiderült, hogy azon a vonalon talán még jelentősebb személyiségek találhatók.

Mordechai Banet miatt mindig azt hittem, hogy anyám családja a jelentős. Aztán amikor nekiálltam kutatni apám családfáját is, kiderült, hogy szerepel benne Salomon Kalifári, Izabella királynő családi orvosa. 1492-ben, amikor Ibériát el kellett hagyniuk a zsidóknak, akkor a királynő felajánlotta Kalifárinak, hogy maradhat, de ő azt mondta, hogy osztozik hittársai sorsában, és elhagyta Ibériát. Ezen a ponton háromfelé ágazott a család: az egyik irány Poznan volt, a másik irány Bajoroszág, Landsberg (a családnevünk eredetileg Landesberg, ebből lett később Lányi), a harmadik pedig Nagyvárad. Landsberg egy érdekes hely, a Lech folyócska mellett van, itt volt az augsburgi csata, ahol a magyarok kalandozásainak véget vetettek 700 évvel azelőtt, hogy az én családom egy része itt letelepedett.

Tovább orvoskodtak, illetve volt Krakkóban is egy ág, ők gyógyszerészek lettek.

Lányi Pál kutatásai során tudatosan keresi azokat, akikkel összedolgozhat. Így több, évek óta tartó munkakapcsolatot sikerült kiépítenie, amelyek közül sok aztán barátságba fordult. A megfelelő emberek megtalálásában néha a véletlenek is segítenek.

Hídvégi Máté, Lőw Immánuel életének elhivatott kutatója, már több könyvet is megjelentetett Lőw Immánuel tanaiból új kiadásban. Amikor 2019 tavaszán megjelent az első ilyen könyv, a Virág és vallás, elmentem a könyvbemutatóra. Megvettem a könyvet, belelapoztam, amíg tartott a program, és láttam, hogy kétszer szerepel benne a dédapám neve. Úgy mentem oda dedikációt kérni, hogy "Legyen szíves úgy dedikálni, hogy Szivessy László dédunokájának!" Hídvégi elfehéredett: "Maga a dédunokája? És maga tudja azt, hogy Lőw Immánuel az első etno-kulturális tanulmányát, amit még lipcsei diákként írt a csókról, azt a maga dédszüleinek a frigyajándékául dedikálta?" Honnan tudtam volna... Így ismerkedtünk meg, és azóta reprintként ki is adtuk ezt az emlegetett A CSÓK című művet.

Lányi Pál számára azért is nagyon fontos, hogy minél több emberhez eljussanak az általa felfedezett történetek, mert szeretné, hogy amikor a lánya esetleg a családkutatás felé fordul majd, legyen mihez nyúlnia. Sosem felejti el, hogy mekkora ajándékot kapott édesanyjától, amikor sokszor elmondta a régi neveket és eseményeket: valami hasonlóval próbálkozik ő is, amikor kiadványokat jelentet meg, cikkeket ír vagy konferenciákon ad elő.

Amikor nekiláttam a kutatásnak végre, szembesültem azzal, hogy már nincs kitől kérdezni. Anyám 41 éve halt meg, apám 29 éve , a többi rokon még régebben , senki nincs, akihez fordulhatnék. Anyukámat a nagynénje nevelte nagyon sokáig, aki egy hatalmas lélek volt: a saját három gyereke mellé, elvált asszonyként odavette még negyediknek az anyámat. Ő egy óriási nőmozgalmi vezető volt 1920 és 1944 között, és barátnője volt Kaffka Margitnak. Mikor Radnóti a bölcsészdoktori értekezését írta Kaffka Margit művészi fejlődéséből, akkor ráfanyalodott a mi családunk házi könyvtárára, mert a Nyugat, ahol Kaffka Margit publikált, kurzustilalom miatt nem volt meg a könyvtárakban, illetve megvolt, de nem volt szabad kiadni. Így Radnóti elment a családomhoz kutatni.

Együtt deportálták őket. Anyám harmincas fiatalasszony volt, a nagynéném ötven körül lehetett. Három helyszínt jártak meg az egy év alatt. A vonat Strasshofba vitte őket, aztán később továbbszállították őket Bergen-Belsenbe, ott voltak '44 novemberétől '45 márciusáig; akkor kerültek Theresienstadtba, és ott szabadultak fel. Úgy tudjuk, hogy a nagynéni januárban halt meg Bergen-Belsenben. Van olyan szegedi helytörténész, aki azt állítja, hogy Theresienstadtban halt meg, és amikor 2015-ben botlatókövet állítottunk, ezt vésettem rá; de később annak adtam hitelt, hogy januárban Bergen-Belsenben halt meg. A botlatókő már ott van, de nem biztos, hogy helyes a rajta lévő adat. Nyilván sok ilyen van, de ez engem akkor is nyomaszt. Évek óta próbálom kideríteni, mi is az igazság, nem találok embert, aki ebben meggyőzőt mondhatna, és már nincs kitől megkérdezni. Ezért lenne fontos, hogy az utánam jövő generáció még időben elkezdjen ezzel foglalkozni, amíg még itt vagyok, és tudok válaszolni a kérdésekre.