Lányi Pál 

Egy 140 éve megült nász tételei

2023.05.18.

A reformkor óta Szegeden meggyökeresedett két patrícius családban, a "Párisi Nagyáruházat" indító- és működtető, eredetileg rőfösként induló Prosznitzéknál, valamint a bankárkodó-ügyvédkedő Szivessyéknél a Szabadságharc után született nemzedékből 1882. májusában házasságra lépett a 18 éves Prosznitz Julianna úrleány és a 30 éves ügyvéd, dr. Szivessy László.[1] A vőlegénynek a kegyesrendiek gimnáziumában osztálytársa és szívbéli jóbarátja volt dr. Lőw Immánuel, a későbbi tudós főrabbi. Róla tudnivaló, hogy a rabbinikus tudományokon túl nemzetközi hírű botanikus és etnográfus is volt.

Az utóbbi három évtizedben Hidvégi Máté professzor nagyon komoly kutatásokat végzett Lőw Immánuel szellemi hagyatékának föltárása és közzététele érdekében. Jelen írás szerzőjének "Zsidó Csekonicsok"[2] című családtörténeti munkájához írott bevezetőjében teszi közzé, hogy "A szegedi zsidó közösségnek az egyetemes kultúrában elévülhetetlen rangot a Lőwök – Lipót és Immánuel, apa és fia – szegedi főrabbiként való dinasztikus működése adott, amely – pár évnyi megszakítással – 1850-től 1944-ig tartott."[3] A professzor ebben a munkámat rendkívül megtisztelő előszóban közli, korábbi kutatásai során azt derítette ki, hogy e barátsághoz kötődött Lőw Immánuel máig híres első folklorisztikus munkája, A csók, amely áttekintette a csók és a csókolás anyagát a zsidó (és nem csak a zsidó) irodalomban.[4] Lőwnek az egyik saját példánya címlapjára ragasztott autográf feljegyzéséből tudható, hogy A csókból mindössze 30 példány készült, és hogy "Kinyomatott 1882. május 26."[5]

Az említett ifjúkori barát Szivesy (később Szivessy) László volt: Lőw Immánuel A csók című tanulmányát neki és menyasszonyának készítette nászajándékul. Ezt, Lőw idézett megjegyzése ismeretében, az alábbiakkal tudta bizonyítani. A korabeli sajtóból és Lányi Pál dokumentációjából is ismert, hogy Szivessy László Szegeden 1882. május 28-án kötött házasságot Prosznitz Júliával.[6] Vagyis két nappal A csók kinyomtatása után, tehát volt időbeli lehetőség az ajándék átadására. Hidvégi Máté megtalálta A csók szerzői példányát (a Lőw Immánuel birtokában maradt két példányból [7] – egyik a Jeruzsálemi Könyvtárban –  a másikat, amely nála van), utóbbiban Lőw saját kezű kiegészítéseivel és a megjelent munkára vonatkozó levelezéssel. A szennycímlapra (a kötéstábla utáni lapra) Lőw Immánuel feljegyzett 28 nevet, azokét, akiknek példányt adott[8]. Az első név Szivessyé volt.

2019 tavaszán, amidőn a Lőw Heritage kurátorainak köszönhetően végre könyvbe kerültek a tudós rabbi művei, az első kötetnek a Goldmark teremben megtartott bemutatóján tudtam meg, hogy ezt a szóban forgó első lipcsei egyetemi etnokulturális értekezését Lőw ifjúkori barátjának ajánlotta frigy-ajándékul. A 28 oldalas tanulmány címe A csók, "tartalmát fejezetcímei érzékeltetik: Kik, hol, mikor csókolnak? A csók a Szentírásban, a költészetben, a hagyományban, a közmondásokban. Ézsau megcsókolta Jákobot. Scheiber Sándor Lőw e tanulmányának a zsidó néprajzban betöltött kezdeményező jellegét hangsúlyozta."[9] A könyvbemutató végén azzal a kéréssel mentem oda az addig általam nem ismert dedikáló Ungvári és Hidvégi professzorhoz, hogy kérem, Szivessy László dédunokájának címezzék ajánlásukat! És akkor Hidvégi úr elfehéredett, megkért arra, "hadd érintse kezemet némi génátvételért", s tudomásomra hozta bejegyzésével: "A Csók című munkáját Lőw Immánuel Szivessy László esküvőjére írta."

A professzor és egy Szeged zsidó kultúrtörténetét kutató történész hölgy, dr. Pataricza Dóra kezdeményezte, hogy a ma már hozzáférhetetlen könyv hasonmását adjuk ki egy bőséges bevezető kíséretében, ez előkészületben van, megjelenése az év során várható. Jelenleg a kiadás anyagi hátterének előteremtése, összegyűjtése folyik.

Az esküvő tárgyaihoz kapcsolódik egy másik, nagyon személyes "boldogságfröccs": a hüpével való fantasztikus találkozásom. A hitközségi könyvtárban ugyancsak 2019 tavaszán nagy sistergésű flow-élmény ért, amikor azért kerestem föl Ábrahám Verát, a könyvtár vezetőjét, s egyben jeles, széles körben becsült Lőw- és zsidótemető kutatót, hogy kifaggassam ama követelményekről, amelyeket szem előtt kell tartanom a családtörténet megírásakor. Már kaptam tőle korábban a kiadványsorozat addigi periodikáiból, éppen Bányai Viktóriának "A Szegedi Zsidó Hitközség tulajdonában lévő textiltárgyak: feliratok, adományozók" című füzete nagy fontosságú jelen írásom szempontjából.

Feltétlenül szólnom kell most arról, hogy e füzet 37. oldalán lévő táblázatában megtaláltam "Jelentés 1886-ból Prosznitz Genovéfa hüpe ~ díszes eskető mennyezet" bejegyzést, majd ennek egy teljes oldalon történő szakszerű szöveges ismertetését. Vera elsápadt, arcából kiszökött a vér; odament a raktári polchoz és egy nagy kartondobozt hozott a tárgyalóasztalhoz. Nagy megilletődöttséggel mondta: "Hiszen restaurálás után most hozták meg ezt a hüpét a tisztítóból – terítsük ki, nézze meg Pali, és fényképezze le!" Hát a látványtól, a nemes anyag hatásától és a fölirati hímzés csodálatos kivitelezésétől szinte elájultam. Íme[10]:

Végül Bányai Viktória tanulmányának[11] köszönhetően volt tudomásom arról, hogy bécsi születésű ükanyám, Prosznitz Vilmosné Benedict Genovéfa ajándéka a hitközség tulajdonában maradt és sok további házasságkötésnek volt tanúja. De, hogy egyszer ezt a lelki kincset a saját szememmel is láthatom, arra legmerészebb álmomban sem gondoltam.

Ide iktatom a vonatkozó részletet idézve:

"1.5. ESKÜVŐI BALDACHIN (HÜPE) A zsidó esküvői szertartás középpontja a négy oszlopra kifeszített textil, ami ilyen módon sátrat, tetőt (hupa / hüpe) ad az ifjú pár feje fölé. A 16. századtól ismert, bizonyított a használata. A textillel kapcsolatban nincs előírás, lehet egy talit (imakendő) is, fátyol jellegű, szép esésű anyag vagy épp egy kifejezetten erre a célra készített, hímzett textil is. A magyarországi hímzett hüpék leggyakoribb felirata egy Jeremiás könyvéből vett idézett: "vígság hangja és öröm hangja, vőlegény hangja és menyasszony hangja" (Jer 33,11). A szegedi hüpe számára azonban az Énekek énekéből választottak idézetet. A hüpét – a felirat tanúsága szerint – Prosznitz Vilmosné adományozta a szegedi hitközségnek lánya esküvője alkalmából. Az esküvő 1882. május 28-án volt, azonban csak az 1886-ról szóló éves jelentésben tudósítanak az adományról, és egyben arról, hogy a Nőegylet magára vállalta a régi baldachin javítását.[…]Feliratai: A körívben héberül és magyarul az Énekek éneke 6,3 verse:

"Én szerettemé vagyok s szerettem enyém."

Középen:

"Adományozta Pigla Prosznitz asszony, a lánya esküvője napján

Sziván hó 10, 5642

Az oldalsó sávban: Prosznitz Vilmosné Benedict Genovéfa MDCCCLXXXII Máj. XXVIII."

* * *

Írásom célja az volt, hogy kicsit megvilágíthassam a családtörténeti kötet tartalmának összegyűjtése körülményeit, "visszalapozzak" az ismeretátadás-átvétel egyes különleges eseteire, azoknak a segítőknek a szerepére, akiknek a támogatása nélkül a mű nem születhetett volna meg.

Egymásba szövődő családjaink fölmenői között oly sok kiválóság volt, hogy nagy késztetést éreztem történetük megőrzésére, átörökítésére. Ebben a "meséld el fiadnak!" parancsa is nagy szerepet játszott. Gyerekkoromban anyám úgy követte ezt a szép belső késztetést, hogy már kisebb koromban is, de a kamaszodás idejében úgyszintén mindig mesélt nekem a különböző nagynénjeinek, bácsikáinak életéhez kapcsolódó történetekről. Azokról is, amelyeknek személyes tanúja lehetett, meg azokat is, amelyeket a fölmenők a korábbi nemzedékekről adtak át anyámnak.

Ám a legfőbb "kútfő" réges-régen elapadt, anyám 37 éve távozott, tőlünk távol, Stockholmban élt apám, aki nem élőszóban, hanem nyomtatásban megjelent elemekkel gazdagította gyűjtögetésemet, szintén negyed század óta nincs köztünk. Más rokonok meg még régebben elhaltak, így élő adatközlő és tudásforrás már nem állt rendelkezésemre, amidőn nyugdíjas koromban ráve(t)hettem magam a rendszerezés és a megformálás munkájára.

"A csók" ajánlásának dédszüleim nászához kapcsolódó, igazán kivételes története, majd a csodálatos kivitelű eskető baldahin = hüpe 140 év utáni megpillantása különleges élményem. Ilyen csodálatos mozaikokkal tudják gazdagítani nekem, a családi múltat fürkésző kutatónak a keresgélését azok a nagy tudású jótét lelkek, hivatásos tudósok, akik a legönzetlenebbül segítették nem hiúságból, hanem szeretetből fakadó, vállaltan amatőr, de mindig szakirodalomra támaszkodó "történészkedésemet".