Benedek István Gábor (BIG):

Szerdahelyi István és a Germanus-titok

2020.06.06.

Amikor megismerkedtünk a Népszabadság, illetve a Kritika szerkesztőségében, tudtam, hogy életútja jó néhány állomásán már túl volt, de hogy a csúcson van, azt csak éreztem. Okos, éles szemű szerkesztőként, kiváló kollégaként és emberként mutatta föl magát.

Barátságunk (elismerő tiszteletem) azután sem múlt el. Sőt, annak érzelmi töltése erősödött. Tollforgató társaim legjelentősebb személyiségei között gondolok rá.

Akár milyen hihetetlen, Szerdahelyi István nyomozó is volt: nagy titkok megfejtője. Azért ne gondolják, hogy elhagyta az irodalmat, a lapszerkesztést, a betűtudományt. Ez is, az is volt.

Elképesztő irodalmi titok után nyomozott, és a rejtély szálai a végén, igaz, sok-sok évvel később, éppen hozzám vezettek el. Az ügyet nem én oldottam meg, azt ő végezte el teljes egészében, én legföljebb csak az igazság feltárásának tanúja lehettem, lehetek.

Az ügy ott kezdődött, hogy Horthy a nácik hatására, de saját kútfőből is, az 1930-as évek közepén-végén bevezette a sokadik zsidótörvényt. Például azt, hogy zsidó művészek - zenészek, színészek, írók - nem szerepelhettek, nem publikálhattak.

Egy Germanus Gyula nevezetű tudós, nyelvzseni, híres kelet-kutató, a kairói egyetem professzora, történetesen rossz vallásba született. Ugyan tiszteletbeli mohamedánnak jelölték, értékes könyveket adott ki, de ez mind nem számított. Zsidónak született, minden hiába. Felesége, Hajnóczy Rózsa viszont keresztény volt, mi több: nemesi születésű hölgy, azaz Magyarországon közzétehette emlékiratait. Nosza, Germanus élt a lehetőséggel, és így neje nevén publikált. Azért a dolog nem volt ilyen egyszerű. Germanus a feleségével három vagy négy éven át csavargott Indiában, hitvese még naplót is vezetett élete nagy kalandjairól. Az ínséges időben pedig a házaspár e naplóból könyvet akart csinálni. Csakhogy Hajnóczy Rózsa nem tudott írni, a napló megszerkesztésére viszont Germanus Gyulának nem volt ideje, sem kedve. Így a nagy orientalista felkérte Lukács Gyula szerkesztőt, a Színházi Élet olvasószerkesztőjét, hogy tisztes „néger díjért" vállalja el a napló tartalmának megírását.

A Színházi Élet a kor legérdekesebb, legszínesebb hetilapja volt. Egy kolozsvári jogász, zseniális ötletgazda és redaktőri zsonglőr vezette. Ennek az újságnak volt az olvasószerkesztője Lukács Gyula. Művelt, szellemes, talpraesett ember. Elvállalta a Germanus-Hajnóczy könyv megírását. Megkapta Rózsa asszony naplóját, és heteken, hosszú heteken át bejárt a férj Keleti Intézetbeli irodájába - interjúkat készíteni vele.

A könyv 1942-43-ban Bengáli tűz címen megjelent. Először, másodszor és harmadszor. Sőt, még 1944-ben is; szinte hihetetlen, de így volt. Hatalmas siker lett.

Lukács Gyulát és az ő családját 1944-ben marhavagonba parancsolták, és elvitték a náci Németországba. A mi kalandunk helyszíne ugyancsak Bergen-Belsen volt, az úgynevezett Ungarnlager.

És itt jövök én a családommal, mindössze hét évesen, de például pontosan emlékezve Lukács Gyulára. Miért? Mert a tetves barakkban, mindig éhesen, pokoli éhesen lefeküdve, az esti-éjszakai magányt elűzve, a deportáltak meséltek. Órákon át meséltek. Ki receptekről, ki tanárként diákokról, ki a sport csapatról, a győzelemről; az írók jeles találkozásaikról, műveikről. Lukács Gyula pedig Germanus Gyuláról és Hajnóczy Rózsáról, meg a Bengáli tűzről. Mert hogy ő írta meg a két világjáró úti beszámolóját.

Szerdahelyi Pista lexikonszerkesztőként, újságíróként, a Kritika című folyóirat vezetőjeként sokféle helyen és módon találkozott a Nagy Sztorival. Később, felkérésem alapján, az általam szerkesztett Remény című folyóirat hasábjain pontosan beszámolt minden találkozásáról az ügy szereplőivel. Az általa olvasott cikkekről, könyv-részletekről, vagyis hatalmas égboltot rajzolt fel mindenkiről és mindenről, ami hozzájárult ahhoz, hogy tisztán lássunk a titkok mélyére, a szellemi krimi minden nagy és apró titkába.

Az én hozzájárulásom még annyi, hogy életem kezdő szakmai korszakában együtt dolgozhattam Lukács Gyula nevelt lányával, Gugi Sándornéval. S így én is megtudhattam tőle, amit Szerdahelyi István is megtudott, hogy Lukács Gyulával együtt vagoníroztak be bennünket Bergenből Theresienstadt felé, és együtt ért bennünket az az angol katonai légitámadás, Zernitz falu határán, ahol az édesapámat géppuska-szilánk találta el a fején, és egy másik sorozat megölte Lukács Gyula feleségét és szeretett kislányát. Gugi Ági mesélte el annak a pernek a részleteit is, amelynek eredményeképpen a Bengáli tűz honoráriumának mindössze 25 százalékát kapták meg nagy nehezen, Germanus Gyula és Hajnóczy Rózsa kiadójától.

Ma is áldom az Örökkévalót, hogy Szerdahelyi Pistával sok éven át kollégák, barátok voltunk, és hogy oly sok szellemi ihletést és ösztönzést kaptam tőle a munkámhoz.

---

BENEDEKNÉ KÖVES HAJNALKA

Emléktöredékek barátomról, Szerdahelyi Pistáról


Gimnazista korom óta ismertem. Huszonhárom éves volt akkor. Derűs, kedves, olykor kissé bohémnak tűnő, sziporkázóan tehetséges és művelt fiatalember. Szerettem a verseit és az atmoszférát, amely körülvette.

Igen érdekes, vonzó embernek és jó barátnak tartottam őt. A beszéd-stílusa ugyanakkor sokszor szarkasztikus volt, szeretett túlzó, meghökkentő, már-már provokatív kijelentéseket tenni, és várta a hatást. Aki csak a felszínre figyelt, akár meg is sértődhetett. Nekem viszont imponált a stílusa is, mert ezzel néha ráébresztette az embert valamire, amire talán nem is gondolt volna. Amellett tudtam, hogy nincs benne rossz szándék. Tudomásul vettem, hogy ő ilyen.

Éveken át szoros baráti kapcsolat volt közöttünk, sok-sok közös élménnyel, találkozással. Hol mi voltunk nála, hol ő jött el hozzánk. Sokat beszélgetett apámmal, akivel kölcsönösen kedvelték, becsülték egymást. Ott volt apám temetésén is. Még nemrég is emlegette őt. Én viszont jól emlékszem a nagymamájára, akire Pista nagyon hasonlított. Kedves asszonyként él bennem.

Sokszor vettünk részt a Heller Ágnes és akkori férje, Hermann István lakásán rendezett társasági összejöveteleken. Márkus Györgyékhez is eljártunk. Sok érdekes embert és élményt gyűjtöttünk be közösen. Pista akkor dolgozott - egyéb művek mellett - a Mahábhárata című óindiai eposz műfordításán. A megjelent mű dedikált példánya ma is a birtokomban van.

Aztán - hajdani házasságaink felbomlása okán - lazult, de sohasem szűnt meg a kapcsolatunk, a barátságunk. Hol ő írt, felkérésem alapján, esztétikai tárgyú, ismeretterjesztő könyvet a Zrínyi Kiadónak, hol én írtam - igaz, sok év múltán, a rendszerváltáskor - az általa alapított baloldali lap részére. Az utóbbi két évtizedben ismét ő írt a mi folyóiratunk, a Remény számára remek, nívós dolgozatokat.

A barátságon túl, mélyen tiszteltem, tisztelem mindazért, amit élete folyamán alkotott, amit „letett az asztalra", noha életművét csak csekély részben ismerem.

Nagy öröm volt számomra, amikor férjemmel, Benedek István Gáborral - Pistának szintén régi barátjával és tisztelőjével - együtt, a Nagy Lajos Társaság tagjaiként ismét rendszeresen találkozhattunk, beszélgethettünk vele. Szemében most is azt a régi, huncut fényt láttam, amikor például kijelentette, hogy Thomas Mann nem is volt jó író. És várta a hatást... Éppen úgy, mint amikor, egy kávéházban ülve, azt kérdezte tőlem: Ha a mennyiségi változások minőségi változásba csapnak át, akkor hol a határ egy marék homok és a sivatag között?

Drága Barátom, Barátunk! Nagy űrt hagytál magad után.