Ami kimaradt az útirajzból

A Vörös nappalok és fehér éjszakákból nemcsak a valóságos Szovjetunió hiányzik, hanem mindaz - többek között érzékletes táj- és városleírások, éles szemű megfigyelések, gondolattársítások, frappáns párbeszédek, jól kidolgozott karakterek -, ami az útirajzot izgalmas, ugyanakkor hiteles olvasmánnyá tehetné. Emlékirataiban Koestler ebből a szempontból is kísérletet tesz a látottak újrafogalmazására, kiigazítására, illetve kiegészítésére: olyan, az útleírásban nem szereplő részleteket (pl. harkovi és moszkvai élmények, az éhínség, nyomor, szabadsághiány, karakteresen megrajzolt emberek) idéz fel és fűz hozzájuk megjegyzéseket, magyarázatokat, amelyek igyekeznek visszaadni az utazás személyes és valóságos jellegét. Ugyanakkor a memoár egyfajta önszembesítés is: magyarázatot kíván adni arra, hogy milyen megfontolások, érzelmi beállítódás, tudati mechanizmusok vezettek ahhoz, hogy a szerző a Szovjetuniót, a szovjet rendszert olyannak és úgy lássa, ahogy azt az útibeszámolóban megrajzolta.

Jóllehet Koestler útleírását később határozottan megtagadta, abból a későbbi memoárokban, különösen a második kötetben több esetben változtatás nélkül átvett szövegrészeket olvashatunk. Az átemelések a szerző akkori észjárásának szemléltetését szolgálják, vagy olyan tartalmakról van szó bennük (például romantikus leírások a közép-ázsiai országokról, illetve színes, a kommunista hit őszinteségét demonstráló, kalandos élettörténetek), amelyeket Koestler utólag is helytállónak, vállalhatónak ítélt.

A Nyílvessző a végtelenben a szerző külön fejezetet szentel a zeppelines utazásnak.[40] A sarkköri expedíció, szenzációktól mentes eseménytelenségéről, ebből fakadóan a kétóránkénti tudósítási kötelezettség teljesítésének nehézségeiről, ahogy az összezárt emberek közötti nem éppen barátságos viszonyokról, tapintható feszültségről is csak itt olvashatunk. A titokzatos sarkvidéki táj, az égbolt lenyűgöző látványának, az éjféli nap különös szépségének is jellemzően nem az útirajzban, hanem az emlékiratban szentel a szerző kitüntetett figyelmet. 

Már a sarkköri utazáson is olyan elbizonytalanító élmények érték a szerzőt, amelyek jelentőségét akkor nem ismerte fel. Memoárjában ír arról, hogy az emlékezet, mint "késleltetett gyújtószerkezet" a korábban észre sem vett eseményeket elraktározza, majd a megváltozott érzelmi viszonyok közepette a tudat mélyéről egyszer csak előhívja őket.[41] A szerző a Nyílvesszőben két olyan apró, ártatlan esetről számol be, amelyek plasztikusan árulkodnak a szovjet (vélemény-) szabadság korlátairól és az általános félelemről. Az elsőben az expedíció egyik tagja, az orosz rádiós szabályosan kétségbe esik amiatt, hogy a Koestlerrel folytatott beszélgetés során említést tett arról, hogy Észtországot az oroszok "krumpliköztársaságnak" szokták nevezni. Attól ijedt meg ugyanis, hogy az Ullstein újságírója a tudósításába ezt a mozzanatot is belefoglalja majd. Koestler értetlenkedését látva zavartan magyarázza el: "[…] minden megjegyzést, ami megzavarhatja a Szovjetunió és szomszédai közti baráti kapcsolatokat, provokációnak tekintenek."[42] Hasonló problémát eredményezett Koestler első tudósítása is, amely miatt pedig az egyik orosz kutatóprofesszor sértődött meg halálosan, mert az írásban egy apró, viccesnek szánt, ám teljesen ártalmatlan megjegyzés tárgyává vált. (Az indulás reggelén a szórakozott professzor még borotválkozott, amikor a többiek már reggeliztek.)[43] A két kis epizód arról győzik meg utólag a szerzőt, hogy a Szovjetunió, a szovjet emberek kapcsán viccnek, humornak, a kritika látszatának sem volt helye.

Koestler sarkvidéki expedícióról szóló beszámolóját a Nyílvesszőben az utolsó sarki földtömeg, a Novaja Zemlja szépségeinek ecsetelésével zárja. Itt jegyzi meg ugyanakkor: "Emlékeimet azonban beszennyezi a későbbi tudás, hogy azóta a Novaja Zemlja is koncentrációs tábor lett. Az ottani rezet, ólmot és szenet a harmincas évek közepe óta kizárólag kényszermunkával termelik ki. A többi orosz munkatábor lakói között olyan fantasztikusan borzalmas történetek járnak a sarkvidéki bányák viszonyairól az északi-sarki éjszakában, hogy még a belseni gázkamrák iszonyata is elhalványul mellettük." [44]

A szerző a memoár első részét annak hangsúlyozásával zárja, hogy a sarkköri utazás a kommunista pártba való belépés melletti döntés szempontjából meghatározó jelentőséggel bírt. Koestler az expedícióval újságírói karrierje csúcsára érkezett, szinte mindent elért, amit lehetett: a hazaérkezést követően ünnepelt sztárként előadókörútra hívják, az Ullstein kiadó pedig további fontos állásokkal kínálja meg. A látványos siker ugyanakkor frusztráció, belső nyugtalanság eredője is: úgy érzi, innen nincs hova továbblépni, új életet kell kezdenie, így egy átdorbézolt éjszakát követően, 1931. december 21-én hivatalosan kérelmezi a Német Kommunista Pártba való felvételét.[45] Figyelemre méltó, amit Koestler maga is hangsúlyoz, hogy nem kétségbeesésből, egzisztenciális megfontolásból, vagy karrierépítés szándékával hozza meg döntését. 

Az 1932-33-as szovjet út előzményeiről, Koestler utazással kapcsolatos akkori gondolatairól, személyes nézőpontjáról A láthatatlan írásból tudhatunk meg részleteket. A második memoárkötetben foglalja össze a szerző, hogy mi történt a kommunista pártba való belépése és a második szovjet út közötti hét hónapban. Itt tér ki nagyon részletesen arra is, hogy miként formálódott, edződött, vált egyre "ütésállóbbá" kommunista hite. Miután kommunista ügynökként csúfos kudarcot vall, és elveszíti jól jövedelmező állását az Ullstein kiadónál, arra kéri a pártot, hogy traktorosként a Szovjetunióba emigrálhasson. Emiatt nevezi utazását Koestler több helyütt is emigrációnak. A párt megadja az engedélyt, de mivel érdemben akar profitálni az elhatározásból, arra kéri Koestlert, hogy a polgári újságíró álarcát megtartva keljen útra és készítsen cikksorozatot az ötéves tervről. Az íróval szerződést köt a Karl Duncker Verlag, vállalva, hogy a riportokat mintegy húsz német lapban közli majd. Meghívót a Komintern egyik alegységétől, a Forradalmi Írók Nemzetközi Szervezetétől (MORP) kap, sőt a Szovjet Állami Könyvkiadó Vállalat szerződést köt az útikönyvre, amelyért Koestler háromezer rubelnyi előleget is felvehet. A bukott isten című írásában jegyzi meg 1949-ben, hogy ez óriási összegnek számított, de az ígért példányszám is minden képzeletet felülmúlt, különösen annak fényében, hogy Koestlernek addig egyetlen kötete sem jelent meg[46]. A megbeszéltek szerint a művet Oroszország burzsoá szemmel címen tették volna közzé, azzal a kiindulóponttal, hogy a szerző, az eredetileg liberális újságíró, K. úr, számos antikommunista előítélet birtokában ellátogat a Szovjetunióba, majd az ötéves terv eredményeit látva az ország lelkes hívévé szegődik, és mint K. elvtárs tér haza.[47]

Némi bizonytalanság övezi ugyanakkor, hogy pontosan mennyi időt is töltött Koestler utazással a Szovjetunióban. A Nyílvessző a végtelenben című írásban hat hónapról olvashatunk, A láthatatlan írás szerint viszont öt hónapon át utazott, és további hat hónapon át írta a beszámolót. Harkovi vendéglátója, Alex Weissberg[48] közlése alapján azonban ennél lényegesen rövidebb időt tartózkodott az ukrán városon kívül.[49] Koestler kifejezetten privilegizált körülmények között utazhatott: az Intourist szállodáiban kapott elhelyezést, a vonatok első osztályaira válthatott jegyet és a diplomatáknak fenntartott üzletekben vásárolhatott. Befolyásos szovjet szervezetek ajánlólevelei (MOPR, Komintern Végrehajtó Bizottsága Agitációs Propagandaosztálya, Külügyminisztérium sajtóosztálya, Német Forradalmi Írók Ligája stb.) is segítették a könnyebb mozgásban.[50] A láthatatlan írás egyértelművé teszi, hogy az út koncepciós, irányított utazás volt, felügyelet mellett zajlott. Bár a szerző gyakran mozgott egyedül, mégsem azt láthatta, amit feltétlenül meg szeretett volna nézni. Ahogy ez az ilyen utazások alkalmával lenni szokott, előre kiválasztott gyárakat, jól felszerelt iskolákat, munkásklubokat és kórházakat mutattak meg neki. A Donyec-medencei szénbányák és az ukrajnai német kolhozok felkeresését viszont nem engedélyezték, minden bizonnyal azért nem, mert az éhínség ezeket a vidékeket sújtotta a leginkább.[51] Koestler utólag szembesült azzal, hogy az ukrajnai éhínség itt szedte a legtöbb áldozatát, az életben maradt németeket pedig a Volgai Német Köztársaság felszámolásakor Szibériába deportálták. A szervezők egyébként is arra törekedtek, hogy Koestlert olyan helyekre vigyék, ahol a helyiekkel való közvetlen érintkezés a nyelvi nehézségek miatt ne legyen lehetséges.

Koestler 1932 késő nyarán, Hitler hatalomra jutását megelőzően hat hónappal, eufórikus állapotban indul útnak az "Ígéret földjére", tele izzó kíváncsisággal, alig várva, hogy megpillanthassa a remény országát, az "új Ciont". A láthatatlan írásban ugyanakkor bevallja, hogy a Szovjetunióról előzetesen szinte semmit nem tudott, amit az országról gondolt, azt teljes egészében a szovjet propaganda alakította, aminek következtében az ország valamifajta "szuper Amerikaként" lebegett a szeme előtt. Semmi nem utal arra, hogy a szerző előtanulmányokat folytatva külön felkészült volna az utazásra. Voltaképpen fogalma sem volt arról, hogy ekkor valójában mi zajlott az országban.[52] Koestler a memoár első részében hangsúlyozza, hogy a zeppelines expedíciót megelőzően, 1930-31 környékén a Szovjetunóval kapcsolatban rendkívül kevés információhoz lehetett hozzájutni, ami azonban tudomására jutott, többnyire a kommunista propaganda jóvoltából, az kimondottan pozitív volt. Hosszasan taglalja, hogy miért nem volt ok arra, hogy kételkedjék a Szovjetunióban. A kommunistákról, a szovjet kommunizmus negatív ügyeiről még nem nagyon lehetett hallani, Trockij száműzetése pedig Koestler szerint nem váltott ki megrázó hatást. A Szovjetunió - különösen a lenyűgöző vállalkozásnak tűnő első ötéves terv fényében - még mindig a nagy kísérlet és remény hazájának számított. Éles bírálat még alig fogalmazódott meg, ráadásul ezek a kritikák alig váltottak ki visszhangot, így Koestlert sem hatották meg.[53] Megítélése szerint ekkor a német kommunisták szocialistákkal szembeni magatartása meggyőző és hiteles benyomást keltett. A választás pedig egyre inkább két alternatívára, a fasizmus és szovjet rendszer közötti küzdelemre egyszerűsödött. Koestlerrel együtt sokan látták úgy, hogy a fasizmus elleni sikeres harc egyedüli záloga a Szovjetunió.[54]

Márpedig Koestler utazásának ideje, az 1932-33-as évek, a szovjet történelem egyik legdrámaibb időszakával esett egybe, az első nagy rémuralmi szakasz csúcspontjával. Az új gazdaságpolitika (NEP) ekkor már rég a múlté, kezdetét vette viszont az erőltetetett iparosítás. "Az egész ország megindul a reális világból a fantázia, a ködkép világába. A számok már nem jelentenek semmit, csupán az előrehaladás szimbólumai, miközben, mint léggömb rántják magukkal az országot fölfelé, a nem létező világ felé" – állapítják meg Mihail Heller és Alexander Nekrics történészek az ötéves terv kapcsán.[55] 1930-31-ben egymást követik a perek és a kivégzések a kártevés vádjával, amelyek elsősorban a műszaki értelmiségieket, szakembereket érintik. Az ötéves terv időszakában alakul ki a privilégiumok rendkívül bonyolult rendszere is, miután Sztálin az egyenlőséget kispolgári fogalomnak nyilvánította. A mezőgazdaság csúcsra járatott kollektivizálása, az aszály és a kikényszerített beszolgáltatások, a parasztok ellenállása és a háziállatok leölése példátlan éhínséghez vezettek, 1933-ban csak Ukrajnában mintegy négymillió ember halálát okozva. A társadalom gyökeres átalakításáért a legsúlyosabb árat a parasztoknak kellett megfizetni. 1933-ban az éhezés által leginkább sújtott Harkov környéki falvakban mintegy százezren haltak meg, a városban magában még ennél is többen. A polgárháborút követő éhezéssel összevetve, amikor a társadalmi szervezetek engedélyt kaptak arra, hogy a külföldtől kérjenek segítséget, most az éhínség említése is főbenjáró, államellenes bűnnek számított. A kolhozosítással egyet nem értőket kényszermunkatáborba hurcolták. Mintegy hétmillió kulákot deportáltak, az ellenállókat kivégezték. Ekkor hozták létre az átnevelő táborok központi szervezetét, amelynek rövidítése GULAG volt. Rohamosan emelkedett a politikailag fogvatartottak, kényszermunkára ítéltek száma. 1932 végén vezették be a belföldi útlevelet és állították fel a zárt városokat. Az igazolvánnyal nem rendelkező kolhoztagok számára ez gyakorlatilag a röghöz kötést jelentette. Elképesztő méreteket öltött a fiatalkorú bűnözés és csavargás. De ez volt a személyi kultusz kezdetének időszaka is: "Az első ötéves terv Sztálin feltartóztathatatlan emelkedésének a korszaka: kezébe veszi mind a szellemi, mind az anyagi hatalmat az élet minden területén."[56]

Koestler önéletírását már a fentiek ismeretében veti papírra. 1932-33-ban tett utazásáról A láthatatlan írás második részében számol be Utópia címmel, tizenegy fejezeten keresztül. Az elbeszélés a sepetovkai határállomáson átéltekkel, az összes úti holmi ellenőrzésével járó, megalázó vámvizsgálattal indul. Már a határon szembesül a szerző az éhező vámosokkal, az állomáson kenyérért fehérneműt, ikonokat áruló rongyos parasztokkal, a felpuffadt hasú, csont soványra fogyott gyerekekkel. Koestler hangsúlyozza, hogy akkor még mit sem tudott az éhínségről, és maga is igyekezett elhinni, hogy csak a kolhozosítással szemben fellépő kulákokat sújtja az éhség. Annak sem tulajdonított különösebb jelentőséget, hogy a vonatút során a katonai objektumokhoz érve a kalauz kartonpapírral takarta le a vonat ablakait. [57]

Koestler harkovi élményeiről, ahogy szállásadóiról, a Weissberg-házaspárról, a fizikus Alex Weissbergről és feleségéről, Éváról[58] is csak önéletírásában számol be, immáron annak ismeretében, hogy később mindkettőre több éves börtön várt. (A házaspár azoknak a baloldali értelmiségieknek, tudósoknak, művészeknek a sorát gyarapította, akik lelkesedésből, sok esetben a szovjetek meghívására telepedtek le az országban, hogy munkájukkal, tudásukkal részt vegyenek a szovjet jövő építésében, ám egyszer csak a börtönben, illetve a Gulágon kötöttek ki.) Az ukrán városban lepusztultságot, rettenetes elmaradottságot tapasztal, a mindennapi élet primitívségét, az orosz élet slendriánságát (nyilvános telefon, taxi hiánya, csigalassúsággal megérkező levelek, táviratok, zsúfolásig tömött ódivatú villamosok). Látja a rettenetes áruhiányt, az üresen kongó boltokat, a csavargóvá, bűnözővé váló szerencsétlen árvagyerekeket, a bezpirizornijokat, a kiváltságosokat, külföldieket kiszolgáló üzleteket is. A harkovi bazárban látott, csontvázra emlékeztető, rettenetes állapotban lévő, beteg emberekről utólag tudta meg, hogy nem kulákok, hanem egyszerű parasztok voltak, akik az éhhaláltól menekültek el a falvakból. Koestler leírása alapján az annyit szajkózott egyenlőségnek nyoma sincs: mindenütt merev hierarchia, privilégiumrendszer tapasztalható, legyen szó akár a lakásviszonyokról, fizetésekről, élelmiszeradagokról, akár a különböző engedélyekről. "Talán soha nem létezett ilyen mereven rétegződő társadalom, amelyben a társadalmi helyzet ily messzemenően határozta volna meg az egyén életét és tevékenységét"[59] - állapítja meg. Koestler útja során semmilyen negatív jelenségről nem akart tudomást venni, minden további nélkül elfogadta a hivatalos érveket, kommentárokat. Azzal ámította magát reflexszerűen, hogy minden, ami rossz, ellenszenves, netalán felháborító, a múlthoz sorolható, míg minden, ami jó, a szovjet jövőnek köszönhető. Ezt nevezi Koestler a kommunista tudatban működő belső osztályozógépnek, amelynek működtetése nélkül a szerző szerint az európai ember nem tudott volna élni a Szovjetunióban és mégis kommunistának megmaradni.[60]   

Az általános közhangulat kapcsán Koestler megállapítja: "A Kirov 1934-ben történt meggyilkolását, a terror kezdetét megelőző időszakban Oroszország népe nem szüntelen rettegésben, inkább egyfajta diffúz bizonytalanságérzetben, valami lebegő aggodalomban, szorongásban élt."[61] Az ötéves terv utáni szovjet ipar működési zavarait, a válság okát is csak utólag látja tisztán, ami az emlékiratban már nem a szabotázsra, hanem a példátlan centralizációra, a kezdeményezőkészség és felelősségvállalás teljes kiölésére vezethető vissza.

Koestler 1932 őszén hagyta el Oroszország európai részét (miután két hetet töltött Harkovban a Weissberg-házaspárnál), és indult útnak a Kaukázus felé, majd hol vonaton, hol hajón, hol lovon utazva az afgán határig, Üzbegisztánig is eljutott, olyan területeket is felkeresve, ahol addig az orosz tisztviselőket leszámítva európai ember még nem nagyon járt. A láthatatlan írásban megjegyzi, hogy a táj, vagy az Ararát és Buhara szépségeire egyáltalán nem figyelt fel, csak a statisztikák, a gyárak, az erőművek, a gyapottermesztés, a munkáslakások, óvodák érdekelték. "Beleverték ugyanis a fejembe – és kétszázmillió orosz fejébe -, hogy a múlt emlékeire és ereklyéire figyelni morbid, szentimentális és eszképista magatartás."[62] Ugyanitt megjegyzi, hogy ekkor tiltották be az ősi népdalokat, arra való hivatkozással, hogy a múlt irányában vágyakozást keltenek.[63] A kaukázusi, majd a közép-ázsiai városok az emlékiratban már egyáltalán nem bizonyulnak lelkesítőknek: sivárság, egyformaság, szomorúság, a színek, a derű, életöröm, életerő hiánya jellemzi őket. Az útirajzban nem, az emlékiratban viszont már szerepel, hogy a tbiliszi vasúti várótermek, ahogy általában az orosz várótermek, úgy néztek ki, mint "halottakkal borított csatamezők."[64] A kaukázusi út bemutatásakor a szerző hangsúlyozza, hogy politikai ártatlanságát Tbiliszi és Baku közötti autóúton veszítette el. Nagy lelkesedéssel ír a táj romantikus szépségéről, Tbiliszi sajátos vonzerejéről és a szimpatikus, nemzeti kultúráját az orosz elnyomás dacára szívósan megőrző grúz népről, amelyet a magyarokhoz hasonlít. Koestler azt írja, hogy ilyen mértékű oroszellenességgel, mint Grúziában az útja során sehol sem találkozott.[65]

Itt indul el az a lassú lelki folyamat, ami végül a kommunizmussal szembeni teljes kiábránduláshoz vezetett. Koestler hangsúlyozza, hogy Grúziában egyfajta lelki bénultság állapotába került, amelynek eredményeként egyetlen gyárat sem keresett fel, és az ötéves terv teljesítésének sem nézett utána, ezért a Vörös nappalok és fehér éjszakák Grúziáról szóló fejezetét termelési beszámoló helyett ezúttal három helyi híresség - egy külföldi újságokat gyűjtő grúz kalandor, egy a grúz paraszti életet ábrázoló naiv festő, és egy örmény terrorista - életrajzának a középpontba állításával oldotta meg. A szerző utólagos megállapítása szerint a beszámoló sokkal inkább álcázásnak tekinthető, semmint valóságos riportnak.[66] Útirajza, útijegyzetei újraolvasásakor jön rá arra is, hogy - jóllehet Grúzia tele volt a Sztálinnal kapcsolatos emlékekkel és történetekkel - egyszer sem tett említést a bolsevik vezetőről.[67]

Az Örményországról szóló leírás gyakorlatilag teljes egészében megegyezik azzal, amit az útirajzban olvashatunk, azzal a különbséggel, hogy A láthatatlan írásban egy hosszadalmas, a kommunista tudatot jellemző mechanizmus leírásával egészül ki. Koestler hangsúlyozza, hogy az örményekkel szemben elkövetett mészárlás, illetve a keresztény nagyhatalmak cinikus hozzáállása, az építési lázban égő Tel Avivhoz hasonlító Jereván újjáépítése egy időre eloszlatták a Szovjetunióval, illetve a kommunizmussal szemben növekvő kétségeit.  Koestler ezt is a "kommunista psziché" sajátos működésével magyarázza, amelynek az a lényege, hogy – miként később a nácizmus – a kapitalizmus valamely visszataszító vonása zárójelbe teszi a kommunizmustól való elfordulás szándékát.[68] Az örmények kapcsán megjegyzi, hogy az ő esetükben szó nincs oroszellenességről, sőt hálásak az oroszoknak, ennek ellenére a későbbi politikai tisztogatások Örményországot erőteljesebben sújtották, mint a többi tagköztársaságot.

Az útirajzból minden igazi személyes epizód kimaradt, így a két legizgalmasabb is: a szerelmi szál, azaz a fiatal lány, Nagyezsda és a szerző, valamint Paul Werner GPU-ügynök regénybe illően izgalmas története is. Koestler mindkettejükről kiváló portrét rajzol A láthatatlan írásban. A Bakuban élő, fiatal és nagyon szép, huszonnégy éves Nagyezsdával a szerző az azeri főváros felé tartó vonaton ismerkedik meg. Beleszeret a lányba, és a többhetes bakui tartózkodása alatt szerelmi viszonyt is kezd vele. Nagyezsda és a vele együtt élő nagynénje, az egykori cári konzul özvegye a GPU megfigyelése alatt állnak, kémkedéssel gyanúsítják őket. Koestler meg van győződve arról, hogy a gyanú alaptalan, ám szerelmét mégis feljelenti a GPU-nál, miután a lány, a memoár szerint valószínűleg szerelemféltésből, ellopja azt a táviratot, amit a szerző külföldi cikkeinek megjelentetéséről a német fővárosból kapott. Koestler szégyenkezve vall erről emlékiratában, hangsúlyozva, hogy pár évvel később ilyen feljelentés halálos következménnyel járt volna, ám a pártfegyelem minden aggályt felülírt: "A pártot, amelynek elárultam őt, nem szerettem: aggályaim és kétségeim voltak vele kapcsolatban, s olykor haraggal fordultam felé. De a párthoz nem kapcsolat fűzött, azonos voltam vele." [69] Szintén Bakuban ismerkedik meg Paul Wernerrel is, akit a GPU azzal bíz meg, hogy Koestlert megfigyelje. A lipcsei munkáscsaládból származó, egykori macskagyilkos utcagyerek, majd a pártért hatalmas áldozatokat hozó GPU-s ügynök olyan mély hatást gyakorol Koestlerre, hogy A Sötétség délben című regényében szereplő, az őszinteséget és az önfeláldozást megtestesítő kis Loewy alakját róla mintázza meg.[70]

Tanulságos, ahogy a szerző az út során a GPU-ra tekintett. Bakuban felkeresi a helyi GPU-központot is, mert adatokat szeretne kérni a városban folyó kémkedésről annak érdekében, hogy bizonyítsa, a sok szabotőr és kém miatt indokolt a szigorú fellépés. Koestler akkor a GPU-ban nem a terror intézményét, hanem a Szovjetunió leghatékonyabban működő intézményét látta, amelynek munkatársaihoz "őszinte gyermeki bizalommal" fordult. Figyelemre méltó, hogy az 1934-ben az országba látogató Illyésben ennek a bizalomnak nyoma sem volt meg a korábban hallottak alapján: szorongás fogta el, amikor a Lubjanka közelében egy GPU-s tiszt megszólította a moszkvai utcán.[71] A szervezet csak később vált Koestler számára is egyenlővé a terrorral. A bakui irodában a várakozással ellentétben a szerzőt kimondottan gyanúsnak találják. A két GPU-tiszt, az általuk előadott, Koestler szemügyre vételét szolgáló, rövid, néma jelenet a szerzőre olyan mély benyomást tett, hogy később a Sötétség délben című regény két nyomozótisztjének, Gletkin és Ivanov alakjának ihletőivé válnak.[72] Ez a bakui fejezet árul el talán a legtöbbet a politikai közhangulatról a szorongásról, az általános gyanakvásról, a GPU akkori működéséről, valamint a "ki figyel meg kit" bizonytalanságáról.

A szovjet emberek tudatlansága, illetve a kapitalista világról tudatosan gerjesztett, rendkívül eltorzított, hiányos képről is csak később tesz említést A bukott isten című írásában: "Átlagosan hány nap alatt hal éhen egy francia munkáscsalád vidéken, a városokban?" – kérdezi a hallgatóság a szerzőt egyik előadást követően.[73] Ez a megdöbbentő tudatlanság párosul aztán André Gide, Illyés Gyula és sok más utazó megfigyelése szerint a meglehetősen irritáló szovjet fölénykomplexussal.

Három hét bakui tartózkodás után Koestler depressziósan a Kaspi-tengeren átkelve Turkesztánba utazik. A turkesztáni és arábiai sivatag atmoszféráját nyomorúságosnak, lehangolónak, rothadónak találja, az ottani iszlámot középkoriasan nyersnek és vadnak. Míg a magyar vonatkozásokról a Vörös nappalok és fehér éjszakákban nem esik szó, A láthatatlan írásban ezekről sokat olvashatunk. "A Turáni-medence feltételezések szerint a magyar nép szülőhelye. Gyermekkoromban megtanultam, hogy a turáni jelzőt a magyar szinonimájának tekintsem, s így most bizonyos értelemben hazatértem. E távoli rokonság visszhangjai végigkísértek egész Közép-Ázsián. Valahányszor egy-egy művelt embernek megemlítettem, hogy magyar vagyok, szélesen mosolyogva neves honfitársam, Vámbéry Ármin nevével válaszolt."[74] Koestler egyébként többször is utal a magyarság eredetére és Vámbéry Ármin utazására. Figyelemre méltó, hogy a magyarságra vonatkozó észrevételek mindig pozitív, romantikus kontextusba ágyazódnak, ami egyébiránt az önéletírások egészére is érvényes.

Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán városai, mint "tipikus orosz barakkvárosok", az ötéves terv keretében megvalósított iparosítások és építkezések A láthatatlan írásban már nem a diadalmas jövő jelképei, épp ellenkezőleg, a helyi jelleg és építészeti tradíciók teljes hiánya miatt "Ázsia nemes arcát himlőhelyek gyanánt csúfítják el."[75] Koestler számára utólag az is világossá válik, hogy a szovjet átnevelés nem hogy nem szabadítja fel a lakosságot, de "Ázsia primitív népeiből a totális állam rabszolgáinak jellegtelen, színtelen és alaktalan tömege lett."[76] A szerző beidézi a (türkmenisztáni) ashabadi selyemgyárban tett látogatás kapcsán szerzett élményeket az útirajzból, és megállapítja, hogy képtelen naivitás jellemezte őt akkor, és sem a sivárságot, sem a reménytelenséget nem vette észre. Ahogy azt sem, hogy "földesurak, adószedők, pénzkölcsönzők kerítőhálóját az Állam totális rabszolgasága váltotta fel." [77]

Koestler A láthatatlan írásban számol be arról az ashabadi perről is, amelynek maga is szemtanúja lesz, és amely utólag a moszkvai kirakatperek provinciális, egzotikus előképeként értelmeződik. A szerzőt nem az a felismerés döbbenti meg a legjobban, hogy a huszonkilenc, szabotázs és ellenforradalmi tevékenység vádjával perbe fogott személy nagy valószínűség szerint csak bűnbak. Ahogy az sem, hogy a kollektivizálás a per alapján teljes káoszban zajlik. Sokkal inkább a per - ahogy Koestler fogalmaz – szürreálisan "műkedvelő, családias" atmoszférája okoz számára meglepetést. A teremben mindenki rágyújthatott, a vallomástevő csikkel a szájában szólal meg, mondandójára senki nem figyel, a bíró sem, a védő egy szót sem szól. Mind a vádlottak, mind a hallgatóság részéről apátia, közöny tapasztalható. Mivel őt és az íróbrigád többi tagjait átültetik a vádlottakkal szembeni emelvényre, Koestler kifejezetten kínosan érzi magát, mintha maga is vádló lenne, az "uralkodók" tagja, míg lent a nyomorultak, áldozatok ülnek. Mintha a német kommunista párt jelmondata értelmét vesztené: "Ahol erősebbek is vannak, ott mindig a gyengék oldalára kell állni."[78] Márpedig, állapítja meg Koestler, ahogy az ukrán parasztlánnyal, vagy Nagyezsdával szemben, ő megint a hatalmasok oldalára került, és ez - miként az 1919-es, szentkirályi parasztokkal szembeni bírósági per résztvevőjét, Sinkó Ervint is[79] - mély bűntudattal tölti el. A szerző minden bizonnyal az ashabadi perrel kapcsolatos élményeit is felhasználta a Sötétség délben megírásához.

Ashabadban ismerkedik meg Koestler az útirajzban is szereplő fekete amerikai költővel Langston Hughes-szal, aki negyven amerikai színésszel és énekessel együtt azért kapott meghívást a Szovjetunióba, hogy filmet forgasson, illetve könyvet írjon az amerikai négerek üldöztetéséről. Arról azonban már csak A láthatatlan írásban olvashatunk, hogy a filmből végül nem lett semmi, miként abból a könyvből sem, amelynek megírására Hughes-ot kérték fel, és a "szovjet négerekről", azaz az üzbégekről, és a türkménekről szólt volna. Az USA 1933-ban elismerte a Szovjetuniót, így az amerikai költő, Koestler megállapítása szerint, nem volt többé érdekes, olyannyira nem, hogy egy időre minden pénz nélkül a türkmén fővárosban felejtették.[80] Az amerikai felbukkanása nemcsak azért érdekes, mert utána egy darabig együtt utaznak tovább, hanem mert az I wonder as I wander címmel 1956-ban közzétett életrajzában Hughes Koestlerről is frappáns jellemzést ad. Megállapítása szerint a magyar újságíró állandóan szervezkedett: fáradhatatlannak bizonyult az orosz és türkmén hivatalosságokkal való találkozók megszervezésében, meghívások beszerzésében, gyár- és hivatallátogatások előkészítésében. Az amerikai mulatságosnak értékelte ugyanakkor Koestler krónikus elégedetlenségét a fizikai, higiéniai környezettel, körülményekkel kapcsolatban: miközben nagyra értékelte a szovjetek által Türkmenisztánba bevezetett civilizációs vívmányokat, a helyi emberekről nem volt jó véleménnyel, és azt sem hitte el, hogy az amerikai feketék helyzete rosszabb volna. Úgy találta a költő, hogy a magyar fiatalember "egy érzelmi hipochonder", szorongó, neurotikus alkat, "who wore his sadness on his sleeve". Mindvégig hiperaktívnak mutatkozott: nem létezett olyan fizikailag megerőltető utazás, ami annyira ki tudta volna fárasztani, hogy utána ne fogjon rögtön az íráshoz, miközben a hasonlóan fiatal Hughes már moccanni sem tudott a kimerültségtől, annyira sajgott minden porcikája. A fiatal amerikai bevallottan csodálta Koestlert.[81]    

Az útirajzban már említett íróbrigád tagjaként együtt utaznak tovább Mervbe, ahol a szervezők nem engedik megnézni az óvárost, abból a már többször említett megfontolásból, hogy ami régi, az eleve nem érdemel figyelmet. Itt a gyapotföldeken rendkívül mostoha körülmények között dolgozó asszonyokról szemelvényeket közöl Koestler az útirajzból, annyi kiegészítéssel, hogy a példátlan élelmiszerhiány miatt gyakorlatilag az íróbrigád is éhezett. Az istenhátamögötti Permetyab nevű faluban tett látogatás kapcsán Koestler kifejti, hogy ilyen mocskot és tudatlanságot (keléses arcok, szembetegség, szifilisz, kicsiny vadállatként ható gyermekek stb.) még a beduinoknál sem látott, és rávilágít a falusiakkal folytatott érdemi kommunikáció képtelenségére is. Míg a Vörös nappalokban a "Jól vagyunk, Jól bánik velünk a szovjet kormány" típusú szűkszavú megnyilatkozások a szovjetrendszer dicséretére válnak, a szovjetrendszerrel való elégedettség kifejezései, addig A láthatatlan írásban a "verbális önhipnózis" demonstrálására szolgálnak, arra, hogy a szavak miként győzik le a valóságot, a rendszer miként igázza le e primitív, archaikus közösség tagjait. E szűkszavú mondatok Koestler megfigyelése szerint itt már az agymosás, az új rabszolgaság jelképei.[82]

A 12., Buhara és Szamarkand című fejezetben a szerző lelkes oldalakat szentel Timur Lenk jelentőségének és az általa építtetett szamarkandi épületek szépségének.[83] Az utolsó buharai emírek kegyetlensége, vérengzése, valamint fényűző életmódja az emlékiratban is szóba kerül.  A Hadzsi Mir Baba által felidézett szerteágazó, a kelet atmoszférájával, mesebeli elemekkel fűszerezett történeteket, ahogy erre már korábban utaltunk, Koestler szó szerint átemeli az útibeszámolóból A láthatatlan írásba. Önéletírásában a szerző megállapítja, hogy Boharát[84] még a többi ázsiai városhoz képest is kíméletlenül szovjetizálták, az óvárost földig rombolták. "A bazár […] halott. Halott a háromszázhatvan mecset és a száznegyven medresze […]. A messze földön híres könyvek és kéziratok, amelyek iszlám tudományos központtá tették Buharát, eltűntek: elégették, széthányták, vagy ellopkodták őket."[85] Ezen a ponton Koestler a múltat kifejezetten pozitívumként láttatja, amelynek pusztulását a bolsevik forradalom idézte elő.

Arra, hogy az utazás során Koestler még sem volt teljesen vak a szovjet valóságot illetően, szintén Hughes visszaemlékezésében olvashatunk. Koestler Taskentben a megszokott módon panaszkodott a piszokra és a szegénységre, majd megállapította, hogy itt éheznek az emberek, ráadásul a börtönök is tele vannak. Amikor Hughes rákérdezett arra, hogy Koestler egyetért-e azzal, hogy a bebörtönzöttek közül jó néhányan mégiscsak jogosan kerültek rács mögé, a szovjethívő Koestler meglepő módon azt válaszolja, hogy ilyen sokan biztosan nem, sőt talán egyikük sem.[86]

Néhány napnyi taskenti tartózkodást követően a szerző visszatér Harkovba. Először újra Weissbergéknél száll meg, ahol együtt iszik és pókerezik azokkal a tudósokkal, akik később kivétel nélkül azt vallják, hogy Weissberg a Gestapo kémje, majd őket is letartóztatják, a vallatáskor pedig egytől egyig egymás ellen vallanak a legelképesztőbb vádakat megfogalmazva.[87] A télutót és 1933 tavaszát az Intourist egyik szállodájában tölti az ukrán fővárosban, ahol megírja a Vörös nappalok és fehér éjszakákat. Harkovban értesül a németországi eseményekről, Hitler hatalomra jutásáról és a Reichstag felgyújtásáról. Ekkor hág tetőfokára az éhínség, a fagy, a nyomor Ukrajnában. A szállodában a szobalány összeseik az éhségtől, vidéken egyre többen pusztulnak el, a városban az emberek az éhhalál küszöbén tengődnek. "Az élet leállt, a társadalom az összeomlás határára került."[88] Koestler azt tapasztalja, hogy a szovjet sajtóban még utalás szintjén sincs nyoma az éhségnek, az áruhiánynak, tífuszjárványnak, áramszünetnek, a falvak kihalásának. Mivel a szerző időközben elfogadhatóan megtanult oroszul, tájékozódni tud a szovjet híradások között, amelyek csak tervszámokról, győzelmi jelentésekről, gyáravatásokról számolnak be. Avatott újságíróként állapítja meg, hogy az önálló helyi tudósítás műfaja nem létezik, a hírkészítést a szovjetek totálisan központosították: a híreket fel kell küldeni vidékről a TASSZ-nak, amely a szöveget átírja és visszaküldi.[89]

Az utolsó heteket mély depresszióba süllyedve a szovjet fővárosban, Moszkvában tölti. Míg Holitscher komoly oldalakat, mívesen megfogalmazott sorokat szentelt a fővárosnak, meglepő, hogy Koestler semmit sem ír róla, úgy tűnik, minden energiáját az útibeszámoló megírása foglalta le. Sikerült viszont találkoznia néhány, utólag kivégzett, szovjet vezetővel, többek között Buharinnal, Mihail Kolcovval és Karl Radekkel. Koestler kiégett, megfáradt embereknek írja le őket, olyan, korábban rettentő megpróbáltatásokat megélt "szabadságos holtaknak", akik már mindenen túl vannak, semmitől sem félnek, semmin nem lepődnek meg: "(…) csak fakó hűséggel világítottak, mint foszforeszkáló tetemek." [90] Itt említi meg Koestler, hogy Buhariné mellett Radek alakját is felhasználta Rubasov figurájának megformálásához.

Mindeközben azon gondolkodik, hogy romlottsága, bűnössége ellenére mitől marad működőképes a rendszer, mi tartja életben. Arra a következtetésre jut, hogy a szó romantikus értelmében vett szovjet hazafiak, akik tisztességesek és becsületesek, a rendet és a méltóságot képviselik, mert nem tudnak más milyennek lenni, akik azokat az értékeket képviselik, amelyeket a rendszer nyíltan tagad, akik nem a rendszer következtében, hanem annak ellenére léteznek, és akik a leghamarabb a rendszer áldozataivá válnak. Ilyennek találja Koestler Hadzsi Mir Babát és Anvar Umorzakovot, a bátor ujgur katonatisztet, a bakui Wernert, és a tbiliszi Oragvilidzét (oktatási miniszter), akiknek őszinteségét, lelkesedését, vagy naiv hitét a szerző példamutatónak találja, ezért is kerül bele részletesen az ő élettörténetük a Láthatatlan írásba.[91]

A moszkvai Metropol szállóban fog hozzá a Bar du Soleil (Alkonybár) című, a kikényszerített népboldogítás lehetetlenségéről szóló darab megírásához. Önéletírásában hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió kiábrándító és megrázó élményt jelentett. Mégis kommunista maradt, ám immár nem a Szovjetunió példája miatt, hanem éppen annak ellenére. Azzal áltatta magát, hogy az éhínség szükségszerű, és minden, ami ellenszenves a Szovjetunióban, az orosz nép elmaradottságának a következménye. Azzal nyugtatta magát, hogy a nyugat-európai kommunizmus biztosan másmilyen lesz.[92] Memoárjában a kommunizmus melletti kitartását elsődlegesen a fasizmussal magyarázza: "1933-ban, amikor Oroszországból visszatértem, valószínűleg elhagytam volna a kommunista pártot, ha időközben a nácik nem jutnak Németországban uralomra."[93]

A határátlépést igazi felszabadulásként, boldogságként éli meg, hogy jó ételeket lehet kapni a vonaton, újságokat lehet kézbe venni, az emberek különbözőek, némelyiknek még kutyája is van. A Szovjetunióból való visszatérését követően Bécsben egyik ismerőse csodálkozik el azon, hogy az egyébként meglehetősen hangos Koestler suttogva beszél.[94]

Az útirajz megjelenése

Koestler írását szigorúan cenzúrázták. Jóllehet a szerző maximálisan igyekezett az előzetesen megfogalmazott elvárásoknak megfelelni, A láthatatlan írásból tudható, hogy a MORP-nak első olvasatban - Koestler az Oroszország európai területen eltöltött időszakról szóló első hat fejezetet mutatja be előzetesen - egyáltalán nem tetszett az útirajz, mert megközelítését egyfelől túl kritikusnak, másfelől túl romantikusnak találta. Koestler fegyelmezetten, zokszó nélkül javította át a szöveget, amit végül a szervezet is elfogadott. [95] Önéletírásában megjegyzi, hogy a szovjetek még a cenzúrázásban is következetlenek voltak: amit az egyik illetékes szerv nem fogadott el, azt a másik akár rendben valónak is találhatta. Itt olvasható az is, hogy végül mintegy a felére csonkították az írás terjedelemét.

Arról azonban, hogy pontosan mit tartalmazott a kihúzott szöveg, az önéletírás sem igazít el bennünket. Koestler mindösszesen egyetlen esetben tesz említést arról, hogy egy teljes fejezetet kivágott a cenzor az útirajzból, nevezetesen azt a részt, amelyben Koestler a múlt és a jövő zavarba ejtő egymásmellettiségéről értekezik a Harkovban tapasztaltak alapján. Szerencsére A láthatatlan írás egy jó oldalnyi szöveget beemel a kihúzott fejezetből. Ebben Koestler érzékletesen írja le, hogy a város látványa sokkszerű hatást gyakorolt rá: tehetetlenül vergődött a "benyomások sűrű kásájában". Felfoghatatlannak találta a mindennapi élet primitívsége, a szegénység, a civilizációs elmaradottság és a grandiózus, hipermodernnek tűnő építkezések között meghúzódó ellentmondást. "Olyan az egész, mint egy film, amelyet tévedésből kétszer exponáltak, egyszer a múltban, egyszer pedig a jövendőben. A két kép átfedi egymást és összefonódik, s a végeredmény – káosz. […] szovjet földön a jelen csak fikció: feszülő hártya a múlt és a jövő között."[96] Ez az útirajzból kicenzúrázott, kifejezetten jól megírt szöveg arra enged következtetni, hogy Koestler az utazása során azért néha kiesett a szerepéből: az útirajznak lehettek itt-ott kimondottan izgalmas részei is. Ennek alapján az is megállapítható, hogy épp azokat a fejezeteket kellett a szerzőnek elhagynia, amelyek életszagúra sikerültek, és nem mutatkoztak propaganda szempontból egyértelműen hasznosnak, értékesnek. Azt persze nem tudhatjuk, hogy a cenzornak átadott szövegben voltak-e valóban kritikus megjegyzések, amelyek a kötet sikertelenségére magyarázatot adhatnának. Ami biztos, a megjelent útirajzban ilyenek nem fordulnak elő, ha csak a már említett, kispolgári mentalitásra vonatkozó utalástól nem tekintünk el.

Koestler 1933 áprilisában fejezi be a kéziratot, amit hat példányban elküld azoknak a moszkvai, jereváni, tbiliszi kiadóknak, amelyek korábban szerződést kötöttek vele az útirajz orosz, német, grúz, ukrán kiadásáról. A láthatatlan írásban őszintén vall arról, hogy ezek a szerződések igen hízelgőek voltak, és nem vette észre, hogy nem az ő személyének és kiváló újságíró voltának szóltak, hanem a Komintern-ajánlólevélnek. A hiúságára apelláltak, a kifizetett előlegeket a szerző utólag egyértelműn megvesztegetésként értékelte.[97] Az erőteljesen kicenzúrázott, vékonyka kötet végül csak németül jelenhetett meg 1934-ben Harkovban, korlátozott példányszámban, az ukrajnai német nyelvű olvasóközönség számára. A többi, így a korábban megígért orosz kiadásból végül semmi sem lett. Jóllehet Koestler műve hamisítatlan propagandakiadványnak minősül, a Moszkvai Állami Kiadóvállalat elutasította a kéziratot. Koestler vallomása szerint stílusát túl frivolnak, könnyednek találták.[98] Tény, hogy számos olyan, a memoárban egyébként szerepeltetetett, akár sikamlósnak is tekinthető epizód, mint például a tbiliszi vasútállomáson megismert ukrán parasztlánnyal együtt töltött éjszaka a vonaton, kimaradt az útirajzból.[99] Azt azonban nem tudjuk, hogy a cenzor húzta-e ki, vagy Koestler eleve bele se tette.

A szovjet utazás helye a kommunizmussal való szakítás folyamatában. Koestler és a kommunizmus

A kínzó magányosság (a bűntudat, a szorongás és a kisebbrendűségi érzés mellett), miként Arthur Holitscher esetében, Koestler életének is alapmotívuma.[100] Önéletírása szerint kisgyermekként is játszótársak, barátok nélkül nőtt fel. "Egyedüli gyerek voltam, magányos, koraérett és neurotikus. Tanáraim és iskolatársaim csodáltak az eszemért, és megvetettek a jellememért."[101] Holitscherhez hasonlóan ő is arra panaszkodik, hogy túlzottan szigorúan nevelték, állandóan büntetésben részesült. Míg a Drei Monate szerzője a házitanítókra panaszkodott, Koestler felett a szobalány zsarnokoskodott, mindketten szenvedtek továbbá az állandósult bűntudattól, szorongástól és nem utolsó sorban a kisebbrendűségi érzéstől.[102] A Vas István által rajzolt portré hűen tanúskodik arról, hogy ezek a karakterbéli gyengeségek a már felnőtt Koestlert is jellemezték. A Miért vijjog a saskeselyű? című memoár szerzője Németh Andor és Déry Tibor író társaságában találkozott a Moszkvai tartózkodása után rövid időre Pestre látogató Arthur Koestlerrel. "Kávéházról kávéházra jártunk, közben nem győztem bámulni: ez az a legendás hírű kommunista hős, ez a vibráló idegnyaláb, akinek arroganciáját láthatóan kisebbrendűségi érzések táplálták, és akinek szavait olyan áhítattal hallgatta a két szürrealista mester? És meglehetett az a kaján tanú-élményem, hogy Tibort, aki velem szemben akkor éppen a zordon bolsevikot játszotta – őszintén játszotta -, és akinek a Befejezetlen mondatá-t, illetve addig elkészült részleteit mohón, mindig megújuló izgalommal olvastam, itt meglehetősen felülről lefelé kezelik, mint kávéházi passzív, polgári értelmiséget. [...] Koestler két órán át Heidegger egzisztencializmusát magyarázta az egyik kávéházban."[103] 

Az 1949-ben megjelentetett, a megtérés és a kiábrándulás folyamatát összegző írásában, A bukott istenben is hangsúlyozza, hogy az 1920-as évek gazdasági nehézségei, az infláció, a jómódú középosztálybeli életforma, a "közép-osztály-idill", a hagyományos értékek összeomlásához vezetett. Ez a teljes elbizonytalanodás ágyazott meg számára a mindenre megnyugtató választ adó "zárt rendszerek" vonzerejének.[104]

Ahogy Koestler palesztinai tartózkodása idején sem tudott beilleszkedni a kavuca közösségébe, úgy az Ullstein-Kiadónál sem voltak barátai - hiába vált igen fiatalon jól fizetett "sztárújságíróvá"-, saját bevallása szerint élete végéig idegen, kívülálló maradt. Részben a gyermekkori magányossággal, a gyökértelen kozmopolita háttérrel, az igazi otthon hiányával[105] magyarázza az utópiák, új, testvéri közösségek, az új "otthon" iránti vonzódását, részben pedig a korszellemmel: "Az a kor, amelyben én nőttem fel, a kiábrándulások kora volt, s a vágyódásoké."[106] Az abszolút, a végtelen iránti vágyakozás, ami korábbi korokban Isten megtalálására irányult, sokakat, így Koestlert is az utópiák felé fordította. Először a cionizmus, majd a kommunizmus irányába köteleződik el. Az új társadalom iránti vágyakozása, így a kommunizmus, a kommunista párt és a Szovjetunió is bevallottan vallásos színezetet kap. Plasztikus példa erre, hogy a kommunista párthoz való viszonyát A bukott isten című önéletírásában az ószövetségi Jákob történetével, Ráhel iránti szerelmével illusztrálja: "Hét évig szolgáltam a Kommunista Pártot – ugyanennyi ideig őrizte Jákob Lábán nyáját, hogy lánya Ráhel kezét elnyerje." Az illúzióvesztést újabb hét év követte. "És a hét év csak pár napnak tűnt neki, akkora volt az ő szerelme."[107] Az Ószövetségre egyébként számos további utalás történik: a Szovjetunió az új fény, az "Új Cion", az Ígéret Földje. Koestler szinte vallásosan beleszeret a Szovjetunióba, az ötéves terv szépsége apropóján az Énekek éneke modernizált változatának megírásán gondolkodik.[108] "Mert Oroszország csak egy új alkalom volt, egy, az emberiséggel egyidős archetípus felidézése. Akárcsak a régi szimbólumok: az Ígérte Földje, az Aranykor, a Mennyek Országa, ez is dicső elégtételt kínált a szorongásokkal teli élettel és az értelmetlen halállal szemben" – értelmezi a szerző később az Egy mítosz anatómiája című írásában a Szovjetunió iránt tanúsított vallásos rajongását.[109]

Koestler önéletírásai plasztikusan dokumentálják a szerző kommunizmushoz való viszonyát: a megtérés és a kétségbeesés, majd a szakítás folyamatát. Az 1932-33-as szovjet út ennek a lassú kiábrándulásnak egyik meghatározó állomása. A Nyílvessző a végtelenbe című önéletírásban számol be a szerző a kommunizmussal való első találkozásáról, amelyre 1919-ben Budapesten, a kommün kínált alkalmat. A kommunista mozgalom, majd a Tanácsköztársaság a memoárban valamiféle romantikus, ifjúi hevület, új kezdet letéteményeseként értelmeződik. Koestlert nemcsak a Chopin gyászindulójára felvonuló munkások, a Vörös Újság, a külvárosi proletárok, mint "az emberiség afféle romlatlan, nemes lelkületű példányai", a május elsejei népünnepély nyűgözik le, de még a Koestler-lakásban szobát rekviráló vörös katonákra is nagy rokonszenvvel emlékszik vissza. "A kommunizmus új szó volt 1919-ben, és jó, igazságos, reményteli szónak hangzott" – írja a memoárban.[110] A Tanácsköztársaságról szóló beszámolót azzal zárja, hogy az akkor szerzett élmények hatására tizennégy évesen érzelmileg már biztosan kommunista volt.[111] A budapesti kommün iránti lelkesedés okára ugyanakkor nem kapunk érdemi magyarázatot. Nem tudunk arról, hogy a szerzőt és családját Budapesten bármiféle hátrány, sérelem érte volna: antiszemitizmusról, a fehérterrorról Koestler memoárjaiban, de más írásaiban sem tesz említést.[112]

A megtérés kapcsán később viszont akkurátusan sorakoztatja fel a szerző azokat a külső tényezőket és eseményeket, amelyek számos kortársával együtt a szerzőt is a kommunizmus, illetve a Szovjetunió felé fordították. Érzékletesen rajzolja meg az 1920-as évek második felének németországi miliőjét, az általános kiábrándulást, az európai liberális értékrend, a kapitalista rendszer lassú összeomlását, a gazdasági válságot, a német szocialisták opportunizmusát, elvtelen politikáját, Németország fasizálódását. Ráadásul Koestler tapasztalata, ahogy sok kortársáé is, az volt, hogy "A Rajnától keletre 1930-ban nem lehetett megúszni a választást fasizmus és kommunizmus között."[113] Európa egyre súlyosbodó válsága mellett a szovjet mítosz megrendíthetetlennek tűnt. Nem volt olyan aspektus (munkanélküliség, válság, sztrájkok), amely alapján a Szovjetunió ne a jövőt jelentette volna. Koestler úgy látta, a Szovjetunió a haladás, az európai humanizmus, a zsidó-keresztény hagyomány folytatójaként, maga a végtelenbe kilőtt nyílvessző, az új remény, az "Új Cion igazi letéteményese volt.[114] "Oly szembeszökő és nyilvánvaló volt a kontraszt a kapitalizmus hanyatló íve és a szovjet tervgazdálkodás meredek felemelkedése között, hogy ugyanilyen kézenfekvő volt a következtetés is: ők a jövő, mi a múlt."[115]

Az író, miként korábban volt már róla szó, 1931. december 31-én sztárújságíróként lép be a Német Kommunista Pártba. Szinte eggyé olvad a párttal, minden igyekezetével azon van, hogy maximálisan eleget tegyen a pártfegyelem, a párt iránti feltétlen engedelmességgel kapcsolatos elvárásoknak. Megtanulja azt is, hogy a megkövetelt éberség nincs tekintettel sem a tisztességre, a lojalitásra, sem a barátságra, és nem tűri a kritikát. Ám az azonosulás a gyakorlatban mégsem sikeredik tökéletesre: Koestlernek folyamatosan illeszkedési nehézségei támadnak a kommunista létet, ideológiát, a szervezetet illetően egyaránt. Először Ivan Steinberg álnéven kommunista hírszerző lesz, ám igen gyorsan és meglehetősen ostoba módon lelepleződik, így az Ullstein kiadó minden feltűnés nélkül elbocsátja. [116]

Koestler nemcsak beépített ügynökként, de pártalkalmazottként, majd propagandistaként is kudarcot vall. A párt megbízásából készített közleményei rendre nem nyerik el a főnökei tetszését.[117] Ráadásul értelmiségiként is számos frusztrációt él meg a pártban. Koestler több oldalt is szentel a kommunisták és az értelmiség közötti ellentmondásos viszony elemzésének. Ő is magáévá tette a párt értelmiség iránti megvetését, az értelmiségi megtűrt voltát, ezért önmagát is megvetette, alábbvalónak tartotta az idealizált, romlatlannak és egészségesebbnek látott proletároknál. Holitscherhez hasonlatosan igazi kisebbrendűségi komplexussal, sőt szégyenérzettel, bűntudattal tekintett arra, hogy az értelmiséghez tartozik, műveltségét pedig nem előnyként, de igazi csapásként fogta fel. Ahogy a többi kommunistává vált értelmiségi, mindezt "bűnhődéskomplexussal" és "intellektuális önkasztrálással" igyekezett kompenzálni[118] Súlyos kudarcként éli meg a Vörös nappalok szovjetunióbeli sikertelenségét is, az 1932-33-as szovjet út során szerezett tapasztalatok pedig összességében elbizonytalanítják hitét a kommunizmusban, illetve a Szovjetunióban, bár egy jó időre még kommunista marad.

A következő, az 1933 és 1936 közötti életszakaszt Koestler az "együgyű elkötelezettség" időszakának nevezi. Az Oroszországgal kapcsolatos kételyek a nácizmus előretörésének árnyékában, ezekben "az elmélkedésre alkalmatlan időkben" zárójelbe kerültek, elbizonytalanodó hite a kommunizmusban új megerősítést kapott.[119] A Komintern utasításának megfelelően a Reichstag-per idején, 1933 szeptemberében Párizsba utazik, ahol bekapcsolódik a Komintern nyugati szekciójának propagandafőnöke, a Willi Münzenberg vezette csapat antifasiszta propagandamunkájába. A párt nagy irányváltásainak - nemrég még a szocialisták a kommunisták közellenségének számítottak - elbizonytalanító, frusztrációt okozó voltát is csak később ismeri fel. A Koestler által készített anyagokkal azonban nem elégedettek megbízói, a propaganda céllal írt első regényéért pedig súlyosan megszégyenítik kommunista barátai.[120] Miközben Koestler rajong Münzenbergért és Otto Katzért, a kommunista propaganda gátlástalansága és álságossága kétségbe ejti. A fasiszta rezsimek tanulmányozására felállított kutatóintézet (INFA) munkatársaként hamarosan azzal szembesül, hogy a párt voltaképp semmilyen diktatúrát nem akar kutatni, a tervezett nemzetközi antifasiszta kiállítást sem engedik megszervezni, sőt a kirakatintézményt hamarosan be is zárják.

Koestler a párton belül elszigetelődik, depresszióban szenved. "A párton kívül nem voltak barátaim: A párt volt a családom, fészkem, szellemi otthonom. […] Nem szerettem a pártbeli népséget, de ők voltak a magamfajták, és kedveltem a pártonkívülieket, de már nem tudtam velük szót érteni."[121] Az 1934 végétől kezdődő időszakot Koestler a párttól való folyamatos visszavonulással jellemzi. Úgy ítéli meg utólag, hogy kommunistaként csúfosan megbukott, amit leginkább jellembéli "fogyatékosságaival" magyaráz.[122] Mire befejezi Gladiátorok című történelmi regényét (1938) Koestler már szakított a kommunista párttal. Az 1939-ben minden különösebb visszhang nélkül Londonban megjelent művében Spartacus Napállamának összeomlása, csődje bemutatásán keresztül Koestler már egyértelmű kételyeinek ad hangot a forradalmi cselekvést, "a cél szentesíti az eszközt" elv morális tarthatóságát, az utópia megvalósíthatóságát, az általában vett népboldogítást illetően.

A Szovjetunióból, a Kirov-gyilkosságról, az 1936-os koncepciós perről, a bebörtönzésekről, likvidálásokról érkező híreket egy időre zárójelbe tette a spanyol polgárháború kitörése, ami a szerző számára újabb testhezálló feladatot kínál: Koestler Willi Münzenbergtől engedélyt kér, hogy csatlakozhasson a spanyol Köztársasági Hadsereghez. A Komintern ügynökeként, magát újságírónak kiadva, magyar útlevéllel a Pester Lloyd sajtóigazolványával és a londoni News Chronicle tudósítói papírjaival utazik el Spanyolországba, ahol már két hónapja dúl a polgárháború. Sevillába látogat a fölkelők hadiszállására, ahol felismerik és lebukik ugyan, de még sikerül kimenekülnie az országból. A második spanyol küldetés során kifejezetten sikerrel jár: megszerzi a Francoék és a németek közötti szoros együttműködésről szóló bizonyítékokat. 1937 elején harmadszorra is Spanyolországba küldik az Agence Espagne és News Chronicle című lapok tudósítójaként, hogy a malagai fronton történtekről tudósítson. Ezúttal elkapják, letartóztatják és halálra ítélik. Koestler önéletírásában hosszasan ismerteti a sevillai börtönben eltöltött heteket. A láthatatlan írás szerint a sevillai börtönben megy végbe az a szellemi fordulat, az a mélyreható személyiségátalakulás, amelynek nyomán Koestler eljut a kommunizmussal való teljes szakításig. A spanyol tapasztalat nyilvánvalóvá teszi, hogy a kommunizmus, így a spanyol köztársaság ügye, áldozatul esik a nyers szovjet hatalmi érdekeknek, ahogy a börtönben ismeri fel a csalást, a hazugságot tudatosan eszközként felhasználó Münzenberg-propaganda cinikus és gátlástalan természetét is. Végül felesége és Otto Katz lelkes erőfeszítésének, az általuk elindított kampánynak köszönhetően túszcserével szabadul ki a börtönből, jóllehet senki sem tudja, hogy voltaképp egy álcázott kommunista kimentéséről van szó.[123] 1938-ban jelenteti meg Spanyol testamentum címmel börtönélményeit, amely a Left Book Club ranglistáján első helyezést kapott, és több nyelvre le is fordították.

A párttal való szakítás mögött összetett morális motívumok húzódnak meg. Az elfordulásban döntően közrejátszik Éva Weissberg Lubjankáról, a kívánt vallomás kicsikarásához alkalmazott GPU-módszerekről szóló, személyes élményeken alapuló beszámolója, ami a Sötétség délben című mű meghatározó forrásanyagául szolgál majd.[124] Hasonlóképp megdöbben, amikor azzal szembesül, hogy a francia kommunista újság címlapja Gestapo-ügynöknek nevezi a Németországban öt év kényszermunkára ítélt német, egyébiránt hithű kommunista fiatalembert és szintén kommunista menyasszonyát.[125] Az 1937-ben zajló nagy perek, amelyeken kiderül, hogy a bolsevik vezetők, így Buharin is német és brit ügynökök voltak, további erkölcsi érveket szolgáltatnak a kommunizmustól való elforduláshoz. 1938 tavaszán Koestler már tudatosan elhatárolódik a kommunista irányvonaltól. Párizsban a Menekült Német Írók Szövetsége felkérésére tartott előadásában nemcsak hogy nem marasztalja el a spanyol Egyesült Marxista Munkáspártot (POUM), de kifejezetten kárhoztatja a szovjet kommunisták riválisokkal szembeni fellépését.[126] Hamarosan megírja azt a levelet, amelyben tájékoztatja a pártot a szakításról, de ekkor még a Szovjetunió mellett hűségnyilatkozatot tesz. A végső csalódást, a teljes kiábrándulást a szovjet rendszerből, az illúzióvesztés egyik legfontosabb állomása a Hitler-Sztálin paktum 1939-es megkötése eredményezi. "Felismerni és kimondani az igazságot: hogy a rendszer, amely ma már a világ egyharmada felett uralkodik, a történelem legigazságtalanabb és legembertelenebb társadalmát hozta létre; ez a legnagyobb kihívás, amivel az emberiség szembe került és szembenézni legtöbbünknek olyan nehéz, mint a gótika emberének elfogadni, hogy nincs mennyország."[127] Koestler az 1941-ben angol nyelven publikált A föld söpredéke című önéletrajzi írásában számol be arról a szívélyes fogadtatásról, amelyben Sztálinék Ribbentropot részesítették moszkvai látogatásakor: a repülőtér felett horogkeresztes zászlót tűztek ki, és Horst Wessel-nótát játszott a forradalmi zenekar.[128] Ugyanebből a kötetből tudjuk meg, hogy a kommunizmussal való szakítás, a sztálini zsarnokság, a bolsevizmus igazi természetének felismerése mély apátiához vezetett, lelki, szellemi űrt hagyva maga után. [129] "[…] hátat fordítottunk Oroszországnak, de bárhová fordultunk vigasztalásért, sehol sem találtunk semmit." Plasztikusan fogalmazza meg, hogy miként vélekedett 1939-ben arról a Szovjetunióról, amely nemrég még rajongása tárgya volt: "Olyasféleképpen éreztünk Oroszország iránt, mint a férfi, aki elvált sokat imádott feleségétől; gyűlöli őt, és mégis valamiféle megnyugvást nyújt számára, hogy az asszony ott van, ugyanazon a bolygón, élve és egészségesen. De ez az asszony már nem élt, semmiféle halál nem lehet szomorúbb és véglegesebb, mint egy illúzióé." [130]

1940 tavaszára elkészül a Sötétség délben című mű is, a kommunizmusból való kiábrándulás nagy, megrendítő dokumentuma, amely Koestlert végül világszerte ismertté tette. A kötet a kommunizmussal való szakítást, a kiábrándulást tematizáló nagy tanúságtételek egyike, jóllehet műfajilag ki is lóg közülük. Itt ugyanis nem a szerző saját élményeinek egyes szám első személyű elbeszéléséről van szó, Koestler ráadásul nem is útirajzot, útibeszámolót ír. Bár a szerző személyesen átélt tapasztalatai, a szovjetunióbeli élmények, a kommunista mozgalomban eltöltött időszak, vagy a sevillai börtönélmények, ahogy más tanúk, úgy, mint Éva Weissberg beszámolói, a szövegben jól kitapinthatóan hasznosulnak. A szereplők kitaláltak ugyan, mégis konkrét történelmi figurák ismerhetők fel bennük. Ahogy Rubasov alakját Buharin, illetve Radek (a velük való rövid moszkvai találkozó) ihlette, úgy a már említett kis Lévy, illetve a két kihallgató tiszt megformálásához is a szovjet élmények, az út során megismert konkrét személyek szolgáltattak mintát. Koestler regényt ír, a kommunista eszme csődjét, a főszereplő által hozott áldozat hiábavalóságát igyekszik megragadni az esztétikum erejével, az irodalom eszközeivel.

"Úgy futottam a kommunizmushoz, mint friss vizű forráshoz, és úgy hagytam el, ahogy az ember kimászik egy mérgezett folyóból, melynek piszkos habjain elöntött városok törmelékei úsznak, és megfúlt emberek tetemei"[131] - ekként értelmezi Koestler életének 1932-től 1938-ig tartó periódusát. A messianisztikus hittől a totális kétségbeesésig, a rajongástól a végleges szakításig mintegy hét éven át tartó gyötrelmes időszakon keresztül jut el. A szovjet tapasztalat a lelkesedés lassú elvesztését, a lejtőn való elindulást, az elbizonytalanodás, a lelki eltávolodás és kiábrándulás első komolyabb állomását jelentették ezen az úton.

Az útirajz és a "kommunista psziché"

Koestlert a kommunista tudat leghitelesebb elemzőjeként tartják számon. Önmaga kíméletlenül őszinte tanulmányozásával, precízen és plasztikusan rajzolja meg a kommunista tudat, a kommunista személyiséggé formálódás természetét. Mind a Nyílvessző a végtelenbe, mind A láthatatlan írás című memoárban kitüntetett figyelmet szentel a megtérés lélektanának, a zárt ideológiai rendszer sajátosságai, a kommunista gondolkodásmód, érvrendszer természete, a tényekhez, kritikai képességhez, vitahelyzetekhez való viszonya elemzésén keresztül. A szerző hangsúlyozza a zárt gondolkodásmód vonzerejét, amely az egyre bizonytalanabb, fogódzók nélküli világban mindenre kész és ellentmondást nem tűrő válaszokat kínál. De rámutat arra is, hogy a hittérítő kommunisták "félelem nélküli, tevékeny kóbor lovagok titkos társaságára" emlékeztető világa, álnevekkel, hamis papírokkal, saját rítusaival, szintén sokakra gyakorolt csábító, borzongással felérő hatást.[132]

Az író megállapítja, hogy a zárt tudat a gondolkodás minden aspektusát, a világhoz, emberekhez, dolgokhoz való viszonyt egyaránt radikálisan átrendezi. A "kommunista bájital" igazi tudatmódosító szer, végletesen sematikus gondolkodást, látásmódot eredményez, ahol az abszurdum is természetesnek, logikusnak látszik.[133] Az író hosszan elemzi a kommunista nyelvezetet is: a kommunista beszéd és gondolkodás "dehidrációs folyamatának" eredményeként egy árnyalatoktól megfosztott, irritálóan leegyszerűsített orwelli új beszéd bontakozik ki, amely híján van karaktereknek és a kreativitást sem tűri meg. Koestler is elsajátítja a "rugalmasan ezoterikus hitet", amely a valóságot hatékonyan tartja távol, a folyamatos öncsalásnak köszönhetően egyszerűen elhajlik előle, vagy nem létezőnek tekinti azt.[134] A bukott istenben is sokat olvashatunk arról, hogy a kommunista tudat miként veszi birtokba és alakítja át radikálisan a szókincset. A kommunista szókészletbe az elhajlók megbélyegzésére külön preferált szavak kerülnek, egyes kifejezések, terminusok azonban tabunak számítanak. A szavak jelentése ugyanakkor hűen igazodik a párt irányvonalának változásaihoz, ahogy a tények értelmezése is dinamikájukban, dialektikus módon válik lehetségessé. A kommunista vitakultúra elengedhetetlen tartozéka a repetitív előadásmód, a katekizmusszerű retorikai kérdésfeltevés, a sztereotip jelzők használata is. De a kommunista észjárás a művészeti alkotást, az esztétikai és a befogadói ízlést egyaránt gyökeresen megváltoztatja, amelynek egyik karakteres megnyilvánulása a szerző tapasztalata szerint, hogy a motivációk közül mindössze kettőt ismert el: az osztályszolidaritást és a szexuális vágyat.[135] 

A Vörös nappalok és fehér éjszakák című útirajz a kommunista beszűkült tudat produktumaként is olvasható. Visszaemlékezései megírásakor a szerző mint ilyet veszi újra kézbe, hogy szemügyre vehesse akkori önmagát és az útibeszámolóban leírtakat. Ennek alapján állapítja meg többek között, hogy a zárt ideológiai rendszerhez való hűség fekete-fehér látásmódhoz, a színek, árnyalatok kiiktatásához vezet. Megakadályozza a valóság differenciált, összetett percepcióját, tudomásul vételét - szakadatlan öncsalásra, a valóság eltorzítására, a tények negligálására kényszerít. Koestler arra a következtetésre jut, hogy a folyamatos önámítás, a verbális önhipnózis, az abszurdum logikusnak láttatása nélkül a hit megtartása voltaképp lehetetlen. Megingásra, elbizonytalanodásra ellenszert kínálnak a valóságot eltorzító magyarázatok, a kisebb-nagyobb hazugságok, a szükségszerűségre való monomániás hivatkozás. Ezek között említhető annak bizonygatása, hogy a szovjet rendszer fogyatékosságai az orosz nép ázsiai elmaradottságára vezethetők vissza, vagy az, hogy az ukrajnai éhezők mind kulákok, a rendszer ellenségei. A szerző az útrajz elemzésekor vezeti be a kommunista psziché, a kommunista valóságpercepció és vitakultúra egy-egy sajátosságát frappánsan kifejező fogalmakat, úgymint a már említett "belső osztályozógépet", a feltétételes reflexszé váló "dialektikus szűrőt". De az önéletírásban egyéb helyütt említett "marxista röntgenmódszer", az "önkényes polarizáció" mögött is minden bizonnyal ott vannak a Szovjetunióban szerzett tapasztalatok is. A koestleri terminus technikusok nemcsak a szerző éleslátásáról, kiváló megfigyelőkészségéről, de rendkívül innovatív nyelvhasználatról is tanúskodnak.

Minden bizonnyal a beszűkült tudattal, a végzetes ideológiai csőlátással magyarázható, hogy a szerző számos olyan aspektusra nem tér ki, amely több, Oroszországba/Szovjetunióba utazó érdeklődését felkeltette. A Vörös nappalokban nem jelenik meg a nagyvárosi kulturális életre vonatkozó tapasztalat, az íróutazókat meglehetősen foglalkoztató kérdések, így például az írók, művészek helyzete sem. Az igazsághoz hozzátartozik ugyanakkor, hogy Harkov és Moszkva nem is szerepelnek a szövegben, nem tudjuk persze, hogy a cenzornak leadott változatban benne voltak-e. Nem olvashatunk megfigyeléseket az orosz karakterre, az orosz mentalitásra vonatkozóan, de nem nagyon mutatkozik érdeklődés a szovjet intézmények bemutatása iránt sem. Ilyennel az önéletírások vonatkozó oldalain is elvétve találkozunk, a Harkovban tapasztalt, a mindennapi életet átható ázsiai tempó, slendriánság, a testiséghez való közvetlenebb viszony említése szinte kivételnek számít. Hasonlóképp hiányérzetünk támad Leningrád és leginkább Moszkva kapcsán, különösen annak fényében, hogy a szerzőtől másutt, például a tel-avivi és a jeruzsálemi élmények taglalásakor remek városleírásokat olvashatunk. Mintha a szűkített látásmód más értelemben, de ezeket a beszámolókat is jellemezné: A szovjet utazás ismertetésekor a memoárok érdeklődésének homlokterében elsődlegesen a kommunizmusba, a szovjet mítoszba vetett hit és az abból való kiábrándulás, a zárt tudat működése, a kommunista valóságpercepció mechanizmusa, valamint az utazásnak a szerző személyiségfejlődésében, politikai világlátása alakulásában betöltött szerepe áll. Koestler nem arra törekszik, hogy visszaemlékezéseiben egy új, a látottakat a lehető legtöbb aspektusból bemutató útleírást tegyen közzé. 

Magyarországi recepció

Koestler talán a legtöbbet olvasott, a leginkább ismert magyar író a világon, jóllehet Magyarországon erről igen sokáig nem vettek tudomást. A Vörös nappalok és fehér éjszakák című útirajz, ahogy a Szovjetunióban és másutt is, úgy Magyarországon is ismeretlen, visszhangtalan maradt. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az 1930-as évek Magyarországán ilyen, a Szovjetuniót dicsőítő propagandakiadvány megjelentetése nem kerülhetett szóba. Bár Koestler megtérése és utazása messze nem volt a későbbi Gide-látogatáshoz mérhető szenzáció, Vas István és más írótársak visszaemlékezéséből tudható, a két világháború között a magyar irodalmi körökben is forgolódó író kommunistasága és szovjet útja ismert volt Budapesten, legalábbis a szűkebb értelmiségi-literátor körben. Az akkori magyar viszonyok közepette ritkaságszámba menő szovjetuniós tapasztalattal a háta mögött Koestler minden bizonnyal élénk kíváncsiságot keltett. Az 1933 nyarán a Szovjetunióból Budapestre érkező íróért barátja, Németh Andor ment ki a Nyugati pályaudvarra, amiről Németh az egyik lapban röviden be is számolt.[136] Koestler memoárjában említést tesz arról, hogy a magyar sajtó nem érdeklődött turkesztáni cikkei iránt a belőlük sugárzó, Szovjetunió iránti szimpátia miatt.[137] Ebből feltételezhető, hogy a szerző megpróbálta úti riportjait Magyarországon közzé tenni, erőfeszítése azonban eredmény nélkül maradt.

Annál érdekesebb az általában vett Koestler-életmű magyar recepciója. A szerző Nyugat-Európában a Sötétség délben című esszéregénnyel vált ismert és világszerte elismert íróvá. Harcos antikommunizmusa miatt Magyarországon azonban négy évtizeden keresztül a tiltott szerzők közé tartozik, magyarországi befogadása így csak a rendszerváltással egyidejűleg kezdődhet meg. 1980-ban a párizsi magyar Irodalmi Újság mellékletet adott ki Koestler hetvenötödik születésnapja alkalmából, Magyarországon ugyanakkor nem vettek tudomást az évfordulóról. Koestler ekkorra már hatalmas nemzetközi bibliográfiát tudhat magáénak, műveiről egyetemeken doktori disszertációk készülnek, az Alvajárók című írása pedig egyetemi tananyag.[138] Míg művei, beleértve a tudománytörténeti munkákat is, már negyven nyelven jelennek meg világszerte, Magyarországon nem lát napvilágot Koestler-írás. Halálakor, 1983-ban az Encounter két különszámot is szentel a szerzőnek, ahogy más tekintélyes brit lap is méltatást tesz közzé, a Royal Society emlékülést rendez, Magyarországon ezzel egy időben az a kérdés merül fel, hogy Koestlert magyarnak lehet-e tekinteni egyáltalán.[139]

A Sötétség délben című műből (Eredetileg Napfogyatkozás címmel) az 1970-es években ugyanakkor már két magyar fordítás is rendelkezésre áll, Lukin Gábor magyar-angol szakos hallgató, illetve Jotischky László, a BBC magyar szekciója vezetőjének jóvoltából. A kötetet magyarul először az előbbi, egyébként rövidített, hiányos verzió alapján 1981-ben az Újváry-Griff Kiadó teszi közzé Münchenben. Magyarországon azonban csak 1988-ban jelenhet meg az Európa Könyvkiadó jóvoltából Bart István újrafordításában. (A Lukin-féle szöveg Napfogyatkozás címmel 2009-ben lát majd csak napvilágot.) 2019 elején a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent a Sötétség délben magyar fordításának 4. változata is (ford. Mesés Péter), amely az elveszettnek hitt, ám 2015-ben Zürichben előkerült eredeti német szöveg alapján készült.[140]

Az egyik magyar Koestler-monográfia szerzője, Körmendy Zsuzsanna kiemeli, hogy a Magvető Könyvkiadó által 1989-ben megjelentetett Kortárs magyar írók kislexikona még a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben sem szerepeltette Koestlert, holott a szintén Londonban élő és angolul író Mikes György bekerült, ám a Mikes-művek felsorolásakor pont az 1983-as Koestlerről szóló hiányzik.[141] Az életmű javarésze ma már magyarul is hozzáférhető az Osiris és az Európa Könyvkiadók jóvoltából, többnyire Makovecz Benjamin remek tolmácsolásában. 2018-ban végre megjelent A vágyakozás kora című regény is, a Gladiátorok magyar nyelvű kiadása azonban még mindig várat magára.

Az író születésének századik évfordulója apropójából 2005-ben Magyarországon is több konferenciát, megemlékezést tartottak, többek között a Polányi Mihály Szabadelvű Filozófiai Társaság, valamint a Veszprémi Egyetem szervezésében. A budapesti Terror Háza Múzeum által Arthur Koestler – Diktatúrák tanúja címmel 2005 októberében összehívott tudományos tanácskozáson vita bontakozott ki arról, hogy melyik politikai oldal tekintheti magát a Koestler-életmű örökösének. Pelle János író, újságíró találóan jellemezte a helyzetet, az írót nagy formátumú személyiségnek nevezve, aki még halála után több mint két évtizeddel is megosztja a magyar értelmiséget."[142] A centenárium nyomán 2006-ban és 2007-ben két terjedelmes magyar nyelvű Koestler-monográfia is megjelent, az első Márton László, míg a második Körmendy Zsuzsanna tollából. 2009-ben pedig a terézvárosi önkormányzat a budapesti Lövölde téren felállította a Varga Imre által készített Koestler-szobrot. Összességében megállapítható, hogy Koestler hazai ismertsége, elismertsége terén az elmúlt három évtizedben komoly előrelépés történt, egyre több hazai írás, elemzés jelent meg az életpálya, a művek magyar vonatkozásairól is – elegendő csak Szívós Mihály esszéire, tanulmányira utalnunk[143]-, ugyanakkor a Koestler-életmű még mindig nem vált a magyar irodalmi kánon részévé. A magyar íróként történő befogadást nyilvánvalóan nehezíti, hogy Koestler idegen nyelven alkotott, miközben a nyelvhasználat a magyar irodalomtörténet-írásban többnyire vízválasztónak minősül.