Horváth Sz. Ferenc ERDÉLYI KRÓNIKA
A hontalan filozófus:
Gáll Ernő életei, gondolatai, identitásai
2023.06.25.
Gáll Ernő (1917-2000) az erdélyi magyarság 1945 utáni kulturális életének egyik fontos személye volt. 1945 és 1984 között a sajtóban és a kolozsvári egyetemen vezető pozíciókat töltött be, többek között mint a Korunk főszerkesztője. Ezzel döntő módon befolyásolta mind az erdélyi magyarság szellemi elitjét, mind az erről a kisebbségről határon innen és túl kialakított képet. Meglepő módon mind a mai napig nem született meg egyetlen Gáll-biográfia sem, habár több kortársáról ilyenek már elkészültek. Jelen tanulmányban egy most keletkező Gáll-biográfia főbb téziseit ismertetjük.
Családi háttér és ifjúság (1917-1940)
Gáll Ernő 1917. április 4. született Nagyváradon, Gál Jenő (1885?-1944) és Flegmann Helén (? – 1944) gyerekeként.[1] Nagyapja édesanyja oldaláról Flegmann Ármin (1860? – 1944) volt, a nagyváradi neológ hitközség megbecsült és sokáig vagyonos tagja, aki 1922 után az Országos Magyar Párt (OMP) helyi tagozatában és a nagyváradi gazdasági életben vállalt szerepet. Édesapja ügyvéd volt, hivatását Gáll Ernő visszaemlékezése szerint inkább ímmel-ámmal látta el, anélkül, hogy meggazdagodásra törekedett volna. Döntő szerepet játszott viszont fia világnézetének formálásában azzal, hogy erősen kötődött a szociáldemokráciához, gazdag könyvtára a felcseperedő kamaszt ellátta a baloldali klasszikusok műveivel, s lakásában gyakran bújtatta az illegalitásban élő Rozvány Jenőt. Gáll gyerekkorában a zsidó kultúra játszott nagy szerepet, így a Kecskeméti Lipót rabbi által vezetett Zsidó Líceumot látogatta, a rabbi közvetítette számára a zsidó próféták messianisztikus tanításait és zsidó barátai közepette ünnepelte meg 13 éves korában a Bar Mitzváját. Kecskeméti az erdélyi zsidóság azon csoportjához tartozott, amelyik az impériumváltás után is, minden hatósági nyomás ellenére kitartott a magyar nyelv és kultúra mellett.
Politikai nézetei fejlődésének szempontjából 1931 volt Gáll egyik kulcséve, amikor felébredt a baloldali nézetek iránti érdeklődése. E fejlemény kiváltó okai között főképp a gazdasági világválságot kell megjelölni, ami 1931/32-re gyűrűzött be Romániába is. A válságnak személyes vonatkozása, hogy Flegmann Ármin üzlete csődbe ment, vagyis Gáll a közvetlen kihatásokat családján belül láthatta.[2] Gáll eleinte egy cionista baloldali szervezet tagja volt, de ezt elhagyta, belátván, hogy a Palesztinába való kivándorlás nem tartozik tervei közé. Kecskemétit elszomorítva a zsidósághoz való kötődését is felmondta. Érettségi után Kolozsváron jogot, majd filozófiát végzett. Közben a kommunisták illegális szervezetében volt aktív, lakásán szövegeket, felhívásokat sokszorosított és felépítette széles ismeretségi hálózatát a román, magyar, zsidó kommunisták körében. Későbbi visszaemlékezéseiben gyakran emlegette, mennyire a kommunista internacionalizmus hatása alá került, s abban bízott, hogy a majdani kommunista társadalom az összes etnikai-nemzeti problémát megoldja.[3]
Internacionalizmusából, nemzeti közönyéből Balogh Edgár (1906-1996) zökkentette ki, aki a magyar parasztság és munkásság konkrét problémáira terelte figyelmét és bevezette Gaál Gáborhoz, a Korunk főszerkesztőjéhez. Itt megjelent első cikkeiben Gáll a nemzetiszocialista veszedelemre figyelmeztette az olvasókat és (bizonyára Balogh befolyásaként) a dunai-konföderációról írt.
A második világháború éveiben (1939-1945)
A második bécsi döntéssel Észak-Erdély 1940 szeptemberében visszakerült Magyarországhoz. Évtizedekkel később Gáll egyrészt azt állította, hogy elvtársaival a döntés ellen tiltakozott, másrészt úgy is nyilatkozott, hogy Nagyváradon könnyekkel a szemében nézte végig Horthy Miklós bevonulását (szeptember 6-án).[4]
Még ha felül is kerekedett a nemzeti érzés a kommunista nemzetköziségen, Gáll sem tudta mellőzni a tényt, hogy most már ő is a magyarországi zsidótörvények hatálya alá került. Az egyetemet 1941-ben ugyan még befejezte, de egy rövid, az illegalitásban eltöltött intermezzo után 1942-től munkaszolgálatos volt. Egy hamisított keresztelési igazolványnak köszönhetően nem vitték el Ukrajnába, hanem az ország különböző részén dolgozott építéseken, útjavításon stb.[5] Családja nagyrésze veszett el a Holokausztban, csupán a Dél-Erdélyben maradt apai ág némely személye élte át a vészkorszakot. A buchenwaldi koncentrációs táborról állítólag már 1944 nyarán hallott, amikor egy budapesti lapban olvasta a (hamis) hírt, hogy ott egy bombázásban halálát lelte Ernst Thälmann kommunista politikus. Gállt 1944 novemberében (más adatok szerint decemberében) szállították Budapestről, ahol hamis papírokkal próbálta a háború hátralévő hónapjait túlélni, Buchenwaldba.[6]
Gáll személyi lapja Buchenwaldban (Forrás: itt.)
A táborban a 36.467 számmal regisztrálták és egy egymásra ragasztott sárga-vörös háromszöget hordott a ruháján, vagyis politikai és zsidó személyként tartották nyilván.[7] Hivatásként "tanár"-t vezettek rá a lapjára. Érkezése után pár nappal Berga-Elsterbe vitték, ahol a Siemens cégnek kellett kemény fizikai munkát végeznie. A gyenge ellátás és nehéz munka következtében annyira legyengült s a halál szélére jutott, hogy márciusban visszavitték a főtáborba. Miután egy kolozsvári kommunista elvtárs felismerte, bekerült a kommunista hálózatba, ami megmentette életét: Gállt bejuttatták egy "kímélő barakk"-ba, ahol, jobb ellátás mellett sikerült végletes leépülését megakadályozni. 1945 ápr. 11. megtörtént a tábor felszabadulása és Gáll pár hétnyi fellábadási idő után hazament Erdélybe.
Gáll, a sztálinista (1945-1956)
Gáll Buchenwaldból minden valószínűség szerint május 3. körül indult haza. Sok más túlélővel ellentétben számára nem volt kétséges, melyik irányba induljon, hiszen joggal bízott abban, hogy az Erdélyt elfoglaló szovjet katonaság nyomában a keleti hatalom világnézete is diadalmaskodni fog. Ezért számára fel sem merült, hogy nyugatra menjen, hogy kivándoroljon Palesztinában (ill. később Izraelbe) vagy akár csak nevet változtasson. Kolozsvárra érve 1945 augusztusától a helyi pártlap, az Igazság számára írt előbb külpolitikai elemzéseket, melyek közös nevezője volt, hogy bennük a kapitalista hatalmak gazdasági és politikai nehézségeit hangsúlyozta. 1946-ban a lap főszerkesztője lett. A vezércikkek megírása reá hárult és Gáll eleget tett az elvárásoknak. Az 1946-1953 között publikált cikkei nagyrésze (előbb az Igazságban, majd 1949 után az Utunkban és az Irodalmi Almanachban) egy meggyőződéses sztálinista benyomását kelti, aki mindent az egyedül üdvözítőnek tekintett marxista-leninista szemszögből ítélt meg.
Aki és ami ennek nem felelt teljesen meg, azt Gáll pellengérre állította.
Legyen az az "Erdélyi Tudományos Intézet" vagy annak tanárjai, de akár a Bolyai Egyetem munkatársai, pl. Jakó Zsigmond és Bodor András, akiknek szemre hányta, hogy a marxizmust "csak egy" metódusnak látják a történelem megismerésére.
De a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és kultúra legtöbb eredményét és személyét is elutasította, mivel nem értékesítették a osztályszempontot. Sztálint, a "nagy generalisszimuszt" természetesen a népek tanítómestereként mutatta be, műveit dicsérte és kijelentéseit iránymutatásként idézte. A szovjet tudományosság általánosan, egyes szovjet politikusok (Zsdánov) konkrétan követendő példaként szerepeltek cikkeiben.[8]
1949-ben Gállt kinevezték az egyetemre, ahol a dialektikus és történelmi materializmust tanította. 1952-1956 között az egyetemen prorektora is volt. 1949-ben felmentették főszerkesztői pozíciójából és Gaál Gábor munkatársaként az Utunk szerkesztőségébe került.[9] Értetlenül ugyan, de passzív belenyugvással szemlélte ez év végén több régi elvtársa és barátja (Balogh Edgár, Jordáky Lajos) letartóztatását. A párt csalhatatlanságába vetett hite talán megrendült rövid ideig, de addig keresett emlékezetében magyarázatot a párt eljárására, amíg azt megtalálta és a letartóztatásokat mint helyes eszközt elkönyvelhette.[10]
Kiszabadulásuk után Baloghék (többé-kevésbé nyíltan) beszámolhattak élményeikről: "Szűkszavú beszámolóik is mélyülő kiábrándulásom egyik sarkalló tényezőjeként hatottak" – mondta 1990-ben.[11] Kiábrándulását tovább fokozta az erdélyi magyarság egyre nyilvánvalóbb jogfosztása, a román nacionalizmus megerősödése és a romániai desztalinizáció elmaradása. Szellemi mentorának, Gaál Gábor meghurcolása és korai halála 1954-ben szintén a rendszertől való elidegenedését növelte. Prorektorként támogatta ezért Tóth Sándor kezdeményezését a "Korunk" tudományos feldolgozására és 1956 nyarán újságcikkben sürgette az 1940-ben betiltott folyóirat újraindítását.
A szovjet párttitkár, Nikita Chruschtschow 1956. februári titkos beszéde után beindult erjedési folyamatok az erdélyi értelmiséget is érintették. Gáll például Jordáky Lajossal tárgyalta meg a beszéd jelentőségét, észlelte az 1956 nyári magyarországi forrongó hangulatot és az egyetem nyitóünnepélyén felszólalt a dogmatizmus és a magyarokat fenyegető nacionalizmus ellen. A forradalom alatt megmutatta óvatos, taktikázó és stratégiai hozzáállását a politikai fejleményekhez: egyrészt ragaszkodott ahhoz, hogy az egyik nyilvános beszédében Rákosi Mátyás politikáját a forradalom kiváltó okának nevezze, másrészt igyekezett a diákokra nyugtatóan hatni, őket elhamarkodott lépésektől visszatartani. Magatartása így is kiváltotta a párt rosszallását és a súlyosabb következményeket Gáll csak egy hagyományos önkritikával tudta elkerülni. 1956 decemberében prorektori posztjából így is leváltották, ezt ellenben nem lehet büntetéseként értékelni, mert Jordáky naplójában már 1956 augusztusában rögzítette ezt a híresztelést.[12] Ugyanakkor kiszemelték a még csak tervben lévő "Korunk" főszerkesztőjének.
Gáll, a kötéltáncos
"Csupán a szerencse óvott meg attól, hogy a kezemhez […] vér tapadjon" – emlékezett vissza Gáll egy 1985-ös interjúban a sztálinizmus éveire.[13] Arra utalt, hogy ő nem vett részt az akkori boszorkányüldözésekben, ártatlan személyek (mint Gaál Gábor) meghurcolásában – viszont mindez részben szerencsés véletlenen is múlt. Ugyanakkor az is szembe szökik, hogy Gáll 1945-1989 között ilyen üldözések áldozata sem lett, habár baráti és ismeretségi körében nem egy személyt üldözött a rendszer. Tóth Imre, a filozófus és Gáll volt sógora, fejezte ki efölötti csodálkozását a legfrappánsabban: "Talán ő volt az egyetlen az ideológiai front magasabb beosztású pártemberei közül, aki soha nem bukott le. Ügyességben a legravaszabb levantin kötéltáncosokon is túltett. A legnagyobb viharokat is túlvészelte. Miközben a körülötte lévők hullottak mint a legyek, ő ott táncolt a magasban a kötélen, reszketve a félelemtől, de művészi stílusban. A konformizmus, a túlélés nemzeti művészetének több ízben dekorált nagymestere volt."[14]
Tóth elismerte Gáll veszélyeztetettségét, megmenekülését pedig kiváló taktikai érzésének és konformizmusának tulajdonította.
Valóban, legalább három ízben (1947, 1956-58, 1981) került Gáll olyan helyzetbe, hogy bizonyítványát a pártilletékesek előtt magyaráznia kellett.[15] Mindannyiszor vagy ő publikált olyan cikkeket, amivel a párt szerint túllépett kompetenciáján, vagy (a Korunk főszerkesztőjeként) hozzájárult olyan szövegek megjelenéséhez (Tordai Zádor, Tóth Imre avagy Balázs Egon tollából), amelyek ellentmondtak a hivatalos elvárásoknak. Mivel a soros pártszervezeti gyűlésen mindig önkritikát gyakorolt és fokozottabb éberséget ígért, sikerült komolyabb következmények nélkül megúsznia mindhárom esetet. Bizonyára az sem véletlen, hogy hatalmas levelezéséből hiányoznak az 1956-ban írt és kapott levelek: ezeket valószínűleg egy későbbi alkalommal megsemmisítette, nehogy avatatlan kezekbe jutva azokat a Szekuritate ellene felhasználhassa. Ugyanakkor óvatosságára jellemző az is, hogy az 1980-as évek három erdélyi magyar disszidens-ellenzéki csoportosulás (az Ellenpontok-csoportja, a Limes-csoportosulás és a Balázs Sándor-féle "Kiáltó Szó" csapatja) egyikében sem vett részt, habár mindháromról tudomása volt. Ha nem is ellenezte őket, aktívan (szövegekkel, résztvételével) nem támogatta őket.
Lassú búcsú a dogmatizmustól (1956-1964/67)
1956 után Gáll nézeteiben egy lassú és ellentmondásos fejlődés észlelhető, új, korábban visszautasított személyek és vélemények elfogadása. Már az 1956 szeptemberében elhangzott beszédében is hangsúlyozta a dogmatizmus elleni harc szükségességét, miközben aláhúzta, hogy továbbra is a marxizmusból kiindulva lehet csupán a világot helyesen értelmezni.[16] A marxista klasszikusok ápolását ezek után is szükségesnek tartotta, ebben a hangnemben közölt cikket Lenin egyik könyvéről. Több tanulmányában erősen kritizálta mind az Erdélyi Fiatalok-csoportját, mind a Hitel folyóiratot ("horthysta fasizmus"), ugyanakkor elismeréssel adózott Mikó Imre 1932-ben megjelent falufüzetének.[17] Az már az 1958-as megtorlások hatásának tudható be, hogy az 1956-os forradalmat "ellenforradalom"-nak nevezte és a börtönből kiszabadított fasiszta bandák tombolásáról írt, meg az erdélyi értemiséget kritizálta, mert az a forradalom oldalára állt.[18]
Mint a sztálinizmus legsötétebb éveiben, egy ideig még 1956 után is a harcmetaforák sora uralta cikkeit: "offenzíva", "győzedelmes", "harc/harcias". A Nyugatot továbbra is agóniában látta, elutasította "modernizmus"-át és a "Hollywood-kultúrát".
E (párt)vonalas cikkekkel párhuzamosan megfigyelhető azonban egy fokozatos szellemi nyitás is Gáll publikációiban. Főleg 1961/62 után eltűnnek a harci metaforák, korábban kritizált személyekhez közeledett (Jakó Zsigmond nem csak publikált a Korunkban, hanem előadást is tarthatott a szerkesztőségben) és az "Erdélyi Múzeum Egyesület"-ről is pozítivan emlékezett meg. Nem-marxistákról árnyaltabb véleményeket fogalmazott mint a sztálinista korszakában, Antoine de Saint-Exupéry "Kis herceg"-ét méltatva például figyelemre méltó, hogy említette ugyan a szerző polgári mivoltát, mégis kijelentette, hogy a nem-marxisták között is megbecsülendők azon személyek, akik mint Romain Rolland, Thomas Mann vagy épp Saint-Exupéry a "harcos humanizmus" táborába tartoznak. A "Kis herceg"-ről írt méltatásában kiemelte, hogy a francia szerzőt a polgári világban lezajló elidegenedési folyamatok érdeklik és művében a felelősség, a barátság, az együttműkődés kategóriáit kapcsolja össze.[19] A később erőteljesen hirdetett népszolgálat-ideológia vetette előre árnyékát akkor, amikor Gáll a hatvanas évek elején az egyénnek a közössége iránti elkötelezettségét és felelősségét húzta alá.
Honnan eredeztethető Gállnak a dogmatizmustól, a keményen pártvonalas gondolkodástól történt búcsúja? A megváltozott politikai körülmények mellett (fokozódó elnyomás, magyar intézmények felszámolása stb.) megkerülhetetlen a szellemi befolyásokra való utalás. Itt egyrészt nyugati filozófusokról van szó (Jean-Paul Sartre, Albert Camus), keleti írókról (Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja) és reformmarxistákról mint Ernst Fischer. "A dialógus jegyében" című cikksorozatában (1967) is a párbeszédet, az eltérő vélemények megismerését, feldolgozását és gyümölcsöztetését szorgalmazta. Fischer volt az, aki 1967-es németországi útján Ernst Blochhoz beajánlotta. Gáll egyhavi német tartózkodása döntő jelentőségű volt világnézeti fejlődése szempontjából. Nemcsak több várost látott és rengeteg értelmiségivel találkozott (Bloch mellett talán Ralf Dahrendorf a leghíresebb), hanem sokat mozgott fiatal egyetemisták körében, járta a városok központjait, odafigyelt az emberek apró megnyilvánulásaira, viselkedésükre, nonverbális kommunikációjára, a könyvesboltok végtelennek tűnő kínálatára.
Miután visszatért Kolozsvárra, több szinten és helyen is beszámolt élményeiről: többé-kevésbé kisebb-magán körökben (otthon, a szerkesztőségben), amiről a Szekuritate rögtön tudomást szerzett, cikkekben és tíz évvel később, amikor Ernst Bloch halálakor megemlékezett a találkozásukról. Míg a filozófusra emlékezve annak a reményelvét és az utópia jelentőségét hangsúlyozta, a látogatás után írt cikkekben korábbi énjének ellentmondva bizonygatta, hogy bármennyit is utazgatott Németországban, nem találkozott azzal az elidegenedett, kiszipolyozott és a végtelenekig kizsákmányolt munkással, akinek rémképével korábban a hivatalos ideológia az embereket ijesztette.[20]
Útkereszteződések
Gáll értelmiségi pályaképének megértéséhez hozzájárulhat azon barátok és vitapartnerek felidézése, akikkel együtt vagy szemben gondolkodása formálódott. Legalább két ilyen személyről kell megemlékezni: Balogh Edgárról és Bretter Györgyről (1932-1977). Mindkét kolléga és barát viszonya Gállhoz a vonzás és taszítás ellentétpárral írható le. Minden nézeteltérés, összeszólalkozás és más koncepció ellenére Gáll mindkettejükhöz ragaszkodott és műveikkel haláluk után is foglalkozott. Balogghal szemben hálát érzett, amiért az "megmentette" őt a harmincas években etnikai közömbösségétől, bevezette őt a MADOSz-hoz és bemutatta őt Gaál Gábornak.
1956-ban támogatta, hogy Baloghot tegyék meg a Korunk főszerkesztőhelyettesének. Az idősebbik kolléga és régebbi Korunk-munkatárs iránti tisztelete oda vezette, hogy a lap első számának a vezércikkét is hagyta Balogh által megírni. (Ugyanakkor ez számára előnyös is volt, hiszen két hónappal a forradalom leverése után egyértelmű volt, milyen párthű nyilatkozatot vártak el az illetékesek). Balogh vesszőparipáit, a "köz ügyének" a nógatását, a népszolgálat-ideológia propagálását Gáll is átvette és igenlően cikkezett róluk. Ugyanakkor a hatvanas években a két barát szellemi fejlődése különböző, részben ellentétes irányt vett: Miközben Gáll mindinkább fogékonyabb lett új szellemi-politikai impulzusok befogadására, friss olvasási élmények és tapasztalatok honi adaptálására meg a reformmarxizmusra, és hajlott az önkritikára, Balogh, úgy tűnik, mindezt ellenkezéssel és visszautasítással nézte. 1971 januárjában több oldalas levélben könnyített lelkén: állítása szerint ő mentette meg a Korunkot "a Nyugatról manipulált `liberalizmus` és általában a divatoskodás, sznobság […] kozmopolitizmus felelőtlen játékaitól" – Gállal szemben.[21]
Szemrehányásaival Balogh egyrészt kétségkívül az urbánus-populista vita nyomain haladt, ugyanakkor antiszemita kijelentéseit a későbbi években még tetézte újabb cikkekkel és levelekkel. Gáll egyrészt értetlenül állt Balogh kijelentéseivel szemben, ellentmondott neki levélben és indirekt (Balogh neve említése nélkül) könyveiben is, amikor nem volt hajlandó a világranyitást felváltani a Balogh által követelt helyi-lokális "begyökerezettség"-el. Másrészt évtizedes kapcsolatukat nem tudta megszakítani, ahhoz túl mély volt barátságuk. Naplóiból és levelezéséből kiderül azonban, mennyire bántotta és foglalkoztatta őt Balogh viselkedése. Mégis össze-összejártak Balogh 1996-ban bekövetkezett haláláig.
Nem ilyen szoros, de hasonlóan komplex volt Gáll viszonya az egy nemzedékkel fiatalabb Bretterhez, akinek személye és gondolkodása őt úgyszintén sokáig, akkor is foglalkoztatta, amikor a témát rég félretehette volna. Mivel a kettejük közötti 1975/76-ban lezajlott vitát ma már könnyű újraolvasni, e cikkben inkább a mindkét filozófust összekötő pontra helyezzük a hangsúlyt.[22] Mindketten a hatvanas években fordultak a görög mítoszokhoz: Gállt Prométeusz és Pandora foglalkoztatta, míg Bretter híres esszéit Ikaroszról, Apollonról, Kronoszról stb. írta. Mintha menekültek volna az erdélyi értelmiségiek a jelenből a mítoszba, mondhatnánk, figyelembe véve, hányan foglalkoztak ilyen témákkal.
Egyértelmű azonban, hogy mindannyian a múltról beszéltek azért, hogy a mának szólhassanak.
Mind Gáll, mind Bretter az egyén felelősségét hangsúlyozták, a teljes, emberhez méltó lét igényét és egy öntudatos, autonóm élet (mint mintakép) lehetőségét fogalmazták meg, amelyet a közösségi lét illetve a közösség számára meghozott szolgálat és munka példájával illusztráltak. A Bretter-esszék több helyéről kiderül szerzőjük rácsodálkozása az átélt szörnyűségekre (pl. a sztálinizmus horrorjára), ami Gáll önmaga régi énjével történt leszámolásának is a mozgatórugója volt. Mai távlatból a közös vonások kettejük között nyilvánvalóak – ezért is nem csoda, hogy az un. Bretter-iskola (Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos stb.) nem egy tagja Gálllal is jó viszonyt ápolt. Ha nem is osztjuk György Péter véleményét, aki szerint Gáll Bretterre (sikerére?) féltékeny volt, feltételezhető, hogy Gáll tudatában volt, hogy kollégájának (pl. a "Temetés Zsögödön" vagy az antik esszékben) sikerült azt az egyensúlyt megkapnia a lokális és univerzális témák ötvözetében, amelyet ő is elérni akart.[23]
Gáll Ernő méltóság- és felelősség-etikája
Miután Gáll a hatvanas évek folyamán dogmatizmusa béklyóitól megszabadult, szellemi életútja új szakasza kezdődött. Az 1970-es évek közepétől publikációiban mind függetlenebbé és önállóbbá vált, vagyis tanulmányai szemléletükben gazdagabbak lettek, de abban is, hogy mind kevésbé kötődött olvasmányélményeihez. Ezáltal képessé vált új fogalmak és tézisek bevezetéséhez, amit leginkább az "Ettersbergi töprengések" (1974/75) című tanulmány és a "A sajátosság méltósága" (1978/79) fogalma bizonyít. A tanulmány kiinduló kérdése, milyen etika fogalmazható meg a Holokauszt borzalmai után. Kant autonómiafogalmából kiindulva Gáll válaszában egy olyan emberképet vázolt fel, amelyikben az individuum megőrzi személyiségét és a táborok (illetve: külső hatalmak) nyomásának azzal áll ellen, hogy megőrzi szolidaritását, közösségéért él és egyfajta dacból kiindulva ragaszkodik méltóságához. Így hiúsítja meg azokat a célokat, melyek belőle egy elidegenedett, akaratnélküli, anonim és bárkivel kicserélhető áldozatot készítenének.[24]
Ezt a veszélyt, az individualitást, öntörvényű életet lehetetlenné tevő tendenciát és ezen keresztül az emberi méltóság veszélyeztetettségét Gáll a romániai nemzeti-kommunista diktatúra körülményei között mind nagyobbnak látta. Sütő András drámái és Székely János egyik regénye nyújtották neki azokat a kiindulópontokat, ahonnan a "felemelt fő" filozófiáján keresztül eljutott annak a felismeréséhez, hogy az egyéni a kollektív méltósággal szorosan összefügg, vagyis a különálló, identitással rendelkező csoportok méltósága is ember- és természetjogi igénnyel léphet fel. A nemzeti kisebbségeknek joguk van sajátosságuk megőrzésére – akár egy többségi nyomás, akár univerzális tendenciák ellenében. Mindehhez természetesen a nyelv ápolása, megőrzése is tartozik: "A nyelv paradigmájában a sajátosság méltósága ragadható meg. A művelődésük értékeit ápoló etnikumok, miközben azt őrzik és fejlesztik, ami őket más csoportoktól megkülönbözteti, azonosságukat és azonosságukkal méltóságukat védik […] Az ember méltóságát az emberiséget alkotó nemzetek és nemzetiségek méltósága szavatolja."[25]
1987 – Gáll Ernő Sütő Andrással (Forrás: Gáll Ernő: Levelek. 1949-2000. Kolozsvár-Budapest 2009.)
Önismeret, elkötelezettség, felelősség és remény – e fogalmak jellemzik Gáll gondolkodásának további vetületeit, aspektusait. Helyszűke miatt csupán a felelősség jelentőségét emeljük ki, lévén, hogy Gáll ezt utolsó, életében megjelent kötetének témájául választotta.[26] Ebben a felelősség négy dimenzióját elemezte: a) felelősség az ideológia és praxis kontextusában, b) az egyetemes mércével mért felelősség, c) a baloldali kisebbségi értelmiségi felelősség és d) a saját és csoporttörténet iránti felelősség kérdése. Kiemelendő e kontextusban a saját felelősség kérdésének felvetése. Gáll kíméletlen, évtizedeken keresztül eltartó, már-már önmagát sanyargató vizsgálódása, mit is tett az 1945 utáni években, miben és mennyiben járult hozzá a kisebbségi magyar kultúra elsorvadásához a kommunista években, ugyanis egyedülálló kortársai körében. Amit másoktól (is) elvárt, annak eleget tett, amikor értelmezte saját felelősségét. Ugyanakkor figyelmeztetett a neoliberális vadkapitalizmus veszélyeire, a nemzetközi telekommunikációs cégek és a sajtó megnövekedett felelősségére. Tette mindezt úgy, hogy közben a baloldali préri egyik utolsó bölényének tartotta magát, vagyis hű maradt baloldali nézeteihez és a nyugat-európai szociáldemokráciával szimpatizált.
Identitások
Az identitások változása, tömkelege és (részben) párhuzamossága az, ami Gáll életútját olyan változatossá, érdekessé teszi. Miután búcsút mondott a zsidó gyökereknek, a kommunista nemzetköziség és közösség nyűgözte le. Ebből Balogh Edgár "segítette" ki a harmincas évek második felében. A háború ideje alatt a magyar hatóságok újra megtették (akarata ellenére) zsidónak, miközben ő kitartott kommunista hitvallása mellett. A háború után (az élmények hatására és az új társadalom felépítésének lázában) egy kemény sztálinista fázison ment keresztül, amikor szintén a (magyar és román) nemzeti érzések visszautasítása, az azok iránti közömbösség jellemezte. Ugyanakkor zsidó eredete továbbra sem játszott semmiféle szerepet gondolkodásában, cikkeiben. Sokatmondó, hogy még azon publicisztikájában is, melyben a buchenwaldi tábor felszabadítására emlékezett (1948-ban), a zsidók tábori jelenlétét épp csak röviden említette. (Magyar) kortársai általi ellentmondásos megítéléséhez tartozik, hogy ezek némelyike benne mégis a kommunista zsidót látta, aki nem törődik, sőt, ellenségesen viszonyul az erdélyi magyar kultúrához.
Ugyanakkor, a Szekuritate román ügynökei számára ő legkésőbb a hatvanas évektől magyar nacionalistának számított, aki (érthetetlen módon) a magyarok "oldalára" állt és azok érdekeit védi. És, amint az némelyik, hagyatékában fennmaradt levélből kitűnik, volt zsidó osztálytársai azt hányták a hetvenes években szemére, hogy nem törődik (eleget) a zsidók sorsával, szenvedésével. Majd, ha a kisebbségi és többségi antiszemitizmus növekszik, rádöbben ő majd gyökereire, jósolta neki egyik levelezőpartnere. Mindezt azok után, hogy Gáll évekig tűrte egyik fő munkatársa szóban, levelekben és cikkben megnyilvánuló antiszemitizmusát. 1980 körül és után valóban elkezdődött egy lassú fejlődés Gáll gondolkodásában. Mind nyíltabban írt zsidó származásáról, számolt be neveltetéséről – részben cikkekben is, de főleg interjúkban, levelezésében és naplófeljegyzéseiben. Ezekből leszűrhető fokozatos közeledése, foglalkozása és "szimpátiája" olyan "zsidó" témák iránt, melyekkel addig nem foglalkozott (identitás, közösség, eredet, kultúra stb.). Hogy a zsidó kötelek mennyire fontosak voltak, kiderül az 1991 nyarán írt naplófeljegyzéseiből, melyek közvetlenül izraeli körútja után keletkeztek.[27]
1991. április 4. Gáll Ernő és Éva (Forrás: Gáll Ernő: Levelek. 1949-2000. Kolozsvár-Budapest 2009.)
Ekkor azonban már rég "peremszemélyiség"-ként azonosította magát, akinek sorsa a kultúrák közötti közvetítés, aki több helyhez, kultúrához tartozik, de sehova sem igazán. Az 1990 után újra fellángoló magyar, román és nemzetközi antiszemita mozgalmak és ismételten elhangzó antiszemita kijelentések részben tanácstalanná tették, részben újfent tudatosították benne a személyes értelmiségi felelősséget, hogy tiltakozzék ellenük. 2000 május 17. este halt meg.
A hontalan filozófus: Gáll Ernő életei és munkásságának jelentősége
Sokrétegű identitások, ellentmondásos életszakaszok és világnézetek komplexitása: Gáll Ernő élete egyrészt egy tipikus 20. századi értelmiségi élet, mindazokkal a reményekkel és csalódásokkal, horrorral és szépséggel, amelyek a századot jellemezték. Másrészt egy hontalan gondolkodó életútja, aki újabb és újabb közösségekben és identitásokban kereste azt az otthont, amelyben egy elidegenedés nélküli, autentikus és méltóságteljes lét megvalósulhat. Művéből a "sajátosság méltósága" fogalom tarthat leginkább igényt arra, hogy a 21. század figyelemre méltassa. Hiszen a napjaink annyira divatos mozgalmai, amelyek a különféle társadalmi nemi, szexuális, etnikai csoportok láthatóságát, életjogát követelik, mindannyian sajátosságuk tiszteletét várják el és kollektív méltóságuk szavatolását igénylik. A személyes és kollektív felelősség újragondolása háborús és klímaproblémákkal küszködő időnkben aktuálisabb mint valaha. Mindez érvényes Gáll Ernő gondolkodására is.
Jegyzetek
[1] Az életrajzi adatokhoz l.: Gáll Ernő: Beszélgetések (1982-1999). Vál., s.a.r., szerk. Csapody Miklós – Rigán Lóránd. Kolozsvár 2017, 33-38.
[2] Gáll, Beszélgetések, 39.
[3] Gáll, Beszélgetések, 45.
[4] Gáll Ernő: Levelek 1949-2000. S.a.r. Gáll Éva és Dávid Gyula. Kolozsvár – Budapest 2009, 446 és 726.
[5] Gáll, Beszélgetések, 51k.
[7] Gáll, Beszélgetések, 155. És Arolsen Archives
[8] Gáll ide találó cikkeit helyszűke miatt nem idézzük, csupán utaltunk rájuk; ő maga említi némelyiket visszaemlékezésében: Gáll Ernő: Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében. Kolozsvár 1995, 8-28; első s eddig egyetlen tudományos elemzésük: Benkő Samu: Gáll Ernő és az EME. In: Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére. Szerk. Földes György – Gálfalvi Zsolt. Budapest 2005, 13-26.
[9] Gáll, Beszélgetések, 269.
[10] Gáll, Beszélgetések, 80.
[11] Gáll, Beszélgetések, 227.
[12] Jordáky Lajos naplójához Antal Róbert révén jutottam hozzá, amit neki ez úton is köszönöm.
[13] Gáll, Beszélgetések, 80.
[14] Várdy Péter: Az életben van, amit az ember nem tesz … és tesz. Beszélgetések Tóth Imrével. Budapest 2004, 43.
[15] Gáll, Számvetés, 12, 58, 176.
[16] Gáll Ernő: Tanévnyitás a Bolyai Egyetemen. In: Utunk, 11, 1956, 36, 1.
[17] Gáll Ernő: Társadalmi valóság és társadalomkutatás. In: Korunk, 16, 1957, 1, 7-17.
[18] Gáll Ernő: Az értelmiség szocialista nevelése. In: Korunk, 17, 1958, 8, 1101-1110.
[19] Gáll Ernő: A kis herceg humanizmusa. In: Utunk, 18, 1963, 11, 4.
[20] Lásd a következő cikkeit: Bonni anziksz. In: Utunk, 23, 1968, 4, 10; A "fogyasztói-társadalom" közelről. In: Utunk, 23, 1968, 5, 10; Nyugatnémet filozófusok között. In: Korunk, 27, 1968, 2, 270-273; Az emberi méltóság filozófusa. In: Utunk, 32, 1977, 33, 2-3; Szemtől szemben Ernst Blochhal. In: Korunk, 36, 1977, 10, 839-840.
[21] Gáll, Levelek, 75.
[22] A vitára lásd pl. a Kellék folyóirat 2003 (23.) számát és Egyed Péter: Egy vita története és utótörténete. In: Uő.: Bretter Péter filozófiája. Értelmezések, dokumentumok, visszaemlékezések. Kolozsvár 2007, 123-139.
[23] György Péter: Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély. Budapest 2013, 275.
[24] Gáll Ernő: Ettersbergi töprengések. In: Korunk 34, 1975, 6, 459-464.
[25] Gáll Ernő: A sajátosság méltósága és ami mögötte van. In: uő.: A sajátosság méltósága. Esszégyűjtemény. Budapest 1983, 95-96.
[26] Gáll Ernő A felelősség új határai. Budapest 1999.
[27] Gáll Ernő: Napló II. 1990-2000. S.a.r. Gáll Éva – Dávid Gyula. Kolozsvár 2003, 68-70 (1991. aug. 1. bejegyzés).
