ARCOK

Kabdebó Lóránt  

Barabás Tibor

2023.11.30.


Barabás Tibor

 

K. L.: - A háború utolsó évében Barabás Tibor sokat utazott. Bár ezek az "utazások" eltértek attól, amit ezzel a szóval társítunk. Kegyetlen útra vitték. Ezen az útján egy levelezőlapot dobott ki a lezárt vagon rácsai mögül. Mi lett a sorsa ennek a lapnak? Hogyan jellemzi a háború utolsó idejét ez a történet?

 

B. T.: - Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, el kell mondanom, hogy tizenhat éves koromban első írói próbálkozásaimmal egyidejűleg, tudatos vezetője lettem fiatal szocialisták harcainak, tüntetéseinek. Korán meggyökeresedett bennem az a meggyőződés, hogy Magyarország sorsa, jövője az elnyomás, az ellenforradalom, a fasizmus elleni harcunk sikerétől függ. Első írói munkáim is ezt a célt szolgálták. A Máglyák Firenzében című regényem a fanatizmus bukásá­nak allegorikus példázata volt. József Attila, a szegénység költője című tanulmányomat a nagy költő budapesti temetésére, az illegális párt felszólítására írtam. Az európai szellem magyar úttörői című tanulmánykötetem azokról szólt, azokat idézte, akik a nemzet függetlenségéért, haladásáért síkraszálltak. Így rajzoltam meg Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Wesselényi Miklós, Táncsics, Széchenyi István és Kossuth Lajos, a legnagyobbak arcképeit, József Attiláig. A tanulmányok végére illesztettem hőseim németellenes kiáltványait, leveleit, verseit.

 

Ezt a munkámat a mátyásföldi repülőtér építő századában is folytattam éjszakánként egy kántor lakásán. Megboldogult feleségem csempészte ki hozzám a forrásmunkákat a cinkotai HÉV megállóhelyére. De ez még az elején volt. Később büntetőszázadba kerültem, négy évig dolgoztam repülőtereken, az ukrajnai lövészárkokon, az Árpád-vonalban. A 109/33-as században gyötörtek minket, megjártuk a visszavonulás poklát, a Légió-hágót, Királymezőt, Oroszmokrát, Németmokrát, egész Bánrévéig.

Itt átadtak bennünket a németeknek. 92-94 embert zsúfoltak egy vagonba, és Auschwitz felé vitték a századot. Oda már nem jutottunk el, a cseh-lengyel határon sokáig álltak a lezárt vagonok, nem tudhattuk, hogy a szovjet légierő bombái felszakították az odavezető vasútvonalat. A vonat állt. Ceruzavéggel egy eldugott levelezőlapot írtam teherben hagyott feleségemnek, és kidobtam a rampára, amelyen két erdész és egy német katona állt. A levelezőlapra csak ennyit írtam: "Drága Bözsikém, ez az első ígéret, amelyet nem tarthatok meg. Mi nem láthatjuk többé egymást. Ha fiam születne, nevezd el őt az első szovjet katonáról."

Hogy hogyan, miként került ez a határállomás rampájára kidobott levelezőlap az Akácfa utcai nyomorúságos gettóházba, nem tudom. Külön regény lenne, ha valaki nyomon követhetné ennek az üzenetnek az útját. Hogyan adhatta ezt az emberiesség kézről kézre, s hogyan jutott el szegény feleségem kezéhez, néhány nappal nehéz szülése előtt? Mert a Wesselényi és Kertész utca sarkán lévő gettóbeli szükségkórházban fiút szült a feleségem, az egykori iskola volt könyvtártermében. Ablakai nem voltak...

Az első szovjet katonát Ivánnak hívták, róla nevezte el feleségem a kisfiút. Tél volt, harmadnapra a csecsemő megfagyott. Kidobták őt az udvaron púposodó hullahegyre. Iván című novellám idézi emlékét, s az áldozatoknak szentelt emléktábla az iskola falán. 1955-ben én verekedtem azt ki a Hazafias Népfronttól, én írtam a szövegét is.

K. L.: - Íróbarátod volt - úgy tudom -, aki azután segített feleségeden.


Nagy Lajos

B. T.: - A legjobb és a legközvetlenebb barátom Nagy Lajos volt. Több mint huszonöt éven át, nap mint nap együtt voltunk, együtt vitattuk meg a világ helyzetét, együtt gondolkoztunk, együtt szenvedtünk, együtt éreztünk és együtt reménykedtünk. Nagy Lajos, feleségével, Borissal a felszabadulást követő napon betért az Akácfa utca 27. számú ház hullákkal teli udvarába, és ebben a pokolban kereste szegény Bözsikémet. Nem akarták elhinni, hogy itt ember élhet. Végül is Szegedi Boris betörte az ajtót, benyitott, és három hulla között ott találta félholtan Bözsikémet, aki már két nap óta nem evett. Ott feküdt üres pólyával a kezében. Enni-innivalót hoztak neki, a hullákat Nagy Lajos Ödönnel, a vicével kivitette. Megmentették. Nagy Lajos iránti baráti szeretetemet még csak hevíti, még csak növeli ez az emlék. Még drágábbá teszi számomra Nagy Lajos nevét.

K. L.: - Ezalatt neked újabb poklokat kellett átélned.

B. T.: - A lengyel határról átvittek bennünket Szlovákián. Végül is kivagoníroztak bennünket Zürndorf rampáján, ahol ennek a kálváriának új állomása kezdődött. Harka, Balf egymás mellett van, Balf környékén halt meg Szerb Antal, Halász Gábor, ott Harkán, mellettünk halt meg Nagy György, a Belvárosi Színház színésze, Vető Miklós, a Népszava költője és még sok százan, névtelenül. Ott már nem volt neve senkinek.

1945. április 1-én parancsot kaptunk a továbbvonulásra. Akik továbbmentek, azokat a németek Lorettánál agyonlőtték, mintegy 250 emberünket. Én egy rot-weiss-rot röpcédulát szedtem le egy parasztház tetejéről. Az osztrákok dobták le ezeket amerikai gépről. Az állt benne, hogy a szovjet hadsereg Veszprém és Székes­fehérvár közt áttörte a német arcvonalat, és a magyar határ felé zúdul; "Magyarok, katonák, munkaszolgálatosok! Ne hagyjátok el hazátok határát, itt az élet vár rátok, ott a halál!"

A tetőről leszedett röpcédulát a mellembe rejtettem. Egy werwolfista észrevette mászkálásomat, agyba-főbe vert, de azt nem látta, hogy röpcédula van a rongyaim, a tetveim között. Bajtársaim a flekktífusszal védtek, s végül a werwolfista megkegyelmezett, én pedig barakkról barakkra kúszva felolvastam társaimnak a röpcédulát. Így mintegy hétszázan az ottmaradást választották, nem mentek ki az Appelplatzra. Délután három órakor akart kivégeztetni bennünket a német parancsnokság. De délután három óra előtt hatalmas hurrázás rázta meg Harka dombjait, és a szovjet századok egész mellel, nyíltan rohamozva támadták meg a Wienerneustadt szögletét védő német erőket.

Hat óra volt, amikor felszabadultunk. Harka égett. Égett a malom, a templom, égett a fél falu, de mi szabadok voltunk. ...És akkor másodmagammal útnak indultam egy csatatéren talált kis gyerekkocsiba téve hátizsákunkat, Kőszeg felé. Át kellett vágnunk Burgenlandon, hogy Csornára érjünk. Egy fiatal szovjet katona felvett bennünket a teherautójára, és elvitt bennünket Veszprémig. Hosszú volna elmondani most, hogy mi mindenen mentünk át, amíg Budapestre érkeztünk. Végül is viszontláttam drága feleségemet, súlyos betegségben szenvedő anyámat. Testvéreim közül ketten meghaltak, és nem találtam annyira várt gyermekemet sem. A feleségem élt, Petike, a nagyobbik fiam élt, anyám élt, két húgom élt, akkor a többiekről még nem tudtam semmit. És elkezdődött a felszabadulás utáni élet, egy új korszak, amelynek története e beszélgetésünk igazi tárgya.

K. L.: - A felszabadulás utáni irodalmi életbe hamar bekapcsolódtál, sőt hosszú időn keresztül egyik vezető funkcióját töltötted be. Az Írószövetség főtitkára lettél. Hogyan jött létre ez az Írószövetség, hol székelt, kik voltak az első tagjai?


Bálint Lajos

 

B. T.: - Erről az első korszakról, a kezdet kezdetéről nem sokat tudok, mert én csak 1945. április 4-én érkeztem Budapestre. Ekkor már a Kertész utca és Akácfa utca sarkán a Színpadi Szerzők Egyesületének volt egy kis helyisége. E szervezetnek Boross Elemér volt a főtitkára, Bálint Lajos a titkára, és ugyanott működött, ugyancsak az ő irányításukkal az írók szövetsége is. Az Írószövetség, debreceni próbálkozásai után, megérkezésem előtt már valamilyen formában megalakult.

1946 második felében az Írószövetség főtitkára lettem, 1947-ben az Írószövetség közgyűlése egyhangúlag főtitkárrá választott. Súlyos gondok nyomasztották akkor az írók életét. Nem volt se papírunk, se írógépünk, de nem volt ennivalónk sem, és állami támogatásra sem számíthattunk. Alkalmas helyiségről nem is szólva. Ezért fordultunk Zamercev tábornokhoz, Budapest első szovjet katonai parancsnokához, és az ő segítségét kértük. Zamercev tábornok a Vilma királynő út 4. szám alatt lévő parancsnokságon fogadott bennünket. Jól emlékszem erre a napra és Zamercev tábornokra is. Fiatal volt még, erőteljes, határozott és igen kedves. Zavaromban a Vilma királynő úti gesztenyefákat néztem. Megkérdezte, mi a kívánságunk? Elmondtam neki, hogy az íróknak nincs otthonuk. Zamercev tábornok azonnal parancsot adott, hogy a Vilma királynő út 10. szám alatt lévő házat ürítsék ki a katonák.

K. L.: - Ez a mostani Gorkij fasor.


Gorkij fasor 10

 

B. T.: - Ez a mostani Gorkij fasor, de akkor még nem volt átkeresztelve, és ezért nevezem Vilma királynő útnak. A Gorkij fasor 10. számú házat kaptuk meg, amely valóban az írók otthonává vált, szociális munkánk kezdetévé. Innen próbáltuk megadni mindazt az íróknak, amit tudtunk, ami erőnkből tellett. Anyagi és szellemi támogatásra törekedtünk. Ha most felidézem azt, amit akkor az Írószövetség munkájáról mondtam, egyben felidézem annak a kornak szükségleteit, kívánságait s egyben az írók akkori társadalmi, emberi állapotát is.

1947. október 1-én a Szabad Népben nyilatkoztam az írók helyzetéről, a Magyar Írók Szövetségének munkájáról, szociális tevékenységéről. Elmondtam, hogy mintegy ötszáz írót egyesít a szövetség, két és fél év óta szakadatlan küzdelmet folytatunk az írók megsegítéséért. Szociális munkánk során körülbelül ötszáz öltönyt, női ruhát és cipőt, több mint száz csomagot osztottunk ki, negyven írót teljesen felöltöztettünk, sőt az írók gyermekeit is. Mintegy havi 12 000 forint támogatást osztottunk szét, melyet nagyrészt társadalmi úton kapargattunk össze.


Molnár Erik

Megteremtettük az írók adóközösségét, és a megvalósulás útjára került az írók betegségi és öregségi biztosításának régen vajúdó ügye. Ezt Molnár Erik népjóléti miniszter hozza tető alá. Aláírtuk az írók kollektív szerződését, a Rádióval olyan kollektív szerződést kötöttünk, amely a honoráriumokat az addigiaknál 200%-kal felemelte. De szellemi téren is említésre méltó munkát végeztünk. Megszerveztük az irodalmi akadémiát. Hetenként egyszer itt a legjobb magyar írók vetették fel a világirodalom legfőbb szellemi és formai problémáit, utána pedig megvitatták a kérdéseket.

Az irodalmi fórum titkárai: József Jolán és Szántó Judit. Nem maradtunk el az irodalom nemzetközi kapcsolatainak ápolásában sem. A legkiválóbb szovjet, francia, jugoszláv, román, bolgár, angol írók jártak itt nálunk vendégségben. A Szovjetunióban magyar antológia jelent meg, antológiák fognak megjelenni Romániában, Jugoszláviában és Bulgáriában is. Ha most visszagondolok azokra a vendégeinkre, akik itt voltak, nem győzöm felsorolni a nevüket, mert Tristan Tzara, Paul Éluard, Louis Aragon, Elsa Triolet, Martin Andersen Nexö éppúgy meglátogatott bennünket, mint Zaharia Stancu, Scsipacsov, Michail Beniuc, Broniewski, Putrament, Pablo Neruda, Erskine Caldwell, Leonov és Nazim Hikmet.

K. L.: - Ahogy most itt lapozol a könyvben, hadd áruljuk el, hogy ez tulajdonképpen egy emlékkönyv, amelybe fiad számára gyűjtöttél akkoriban írói aláírásokat, emléksorokat.

B. T.: - Igen, ez valóban emlékkönyv, amely megőrizte a látogatók hosszú sorát, Amado, Martinov, Leonidze, Krleža is itt járt nálunk. Nem győzöm felsorolni őket. S ki mindenki próbálta leróni háláját, kegyeletét a nagy évfordulón, Petőfi Sándor emléke előtt!

K. L.: - De ti is jártatok külföldön, igyekeztetek barátokat szerezni a magyar irodalomnak, emlékezetes például bulgáriai utazásotok.


Illyés Gyula

B. T.: - Igen, 1947-ben Illyés Gyulával és Fodor Józseffel Bulgáriába mentem. Az volt a fel­adatunk, hogy bemutassuk a magyar irodalmat, és még fontosabb, hogy a magyar-bolgár kulturális kapcsolatok megvalósulásáért dolgozzunk. Kedvező feltételek közt kezdtük el a munkát. 1933 végén én a zürichi Dimitrov-bizottság vezetője voltam, és Bulgáriában még emlékeztek erre. Dimitrov a vrányai kis nyári lakban apai szeretettel fogadott bennünket; hosszan, egy fél délután beszélgettünk vele; Lipcséről, Göringről, a lipcsei pör lefolyásáról; bevallom, nagyon elfogódottan néztem Dimitrovra. Hogy hihettem volna, hogy az a fiatal diák, aki Zürichben Dimitrov mellett tüntetett, még találkozhat valaha vele, aki Hitler és Göring börtönében szenvedett. Mindkettőnket ugyanaz az erő szabadított ki a fasizmus karjaiból. Dimitrov nagy kérdésekre válaszolt nekünk. A nemzetközi helyzetet elemezte, különös érdeklődéssel fordult a magyarság múltja és jelene és a párt helyzete felé. Illyés megindultan beszélt az első bolgár szövetkezetekről, különösen Rözsevo Konárét dicsérte, amely még a cárizmus alatt egyesítette a paraszti erőt ezeken a szalagnyi földeken.


Fodor József

 

K. L.: - Illyés Gyula versciklusban számolt be útjáról, te hazatérve könyvet írtál. De kettőtök kapcsolata egy másik üggyel is összefonódott. Közéleti elfoglaltsága mellett Barabás Tibor, az író is igyekezett új, korszerű témákat keresni. Szociográfiai ihletésű irodalmunk egyik jelentős állomása volt az Egy bányász élete című könyved, amelyről a Válaszban éppen Illyés Gyula írt, méltatólag.

 

 

B. T.: - Illyés elismerése nagyon megörvendeztetett, de azt hiszem, hogy némileg túlzott. Illyés Gyula azt írta, hogy ez a könyvem szocialista vállalkozású, őszinte ábrázolása a munkáséletnek. Hogyha szélesebbre tártam volna a kaput, akkor akár egy szocialista Boldog ember is születhetett volna belőle. Azt hiszem, ebben Illyés szeretetből túlzott, mert a portré sohasem nyújthat olyan széles ábrázolást, mint a regény, és elég bajunk lett később a portretikus ábrázolás zuhataga. Talán azért is nélkülözzük a plasztikus munkáshősöknek azt a sorát, amelyet ez az osztály valóban megérdemelt volna. Bennem az a vágy élt, hogy valamit elindítsak, nem kívántam betetőzni azt, amit elkezdtem.

Ezért hát novellákban és könyveimben más utakra tértem. Írásaimnak egy része valóban a mával foglalkozott, de túlnyomórészt a múlthoz, a hagyományokhoz fordultam. Ezek a munkáim is - mint a Horthy-korban írottak - allegorikusak, mindegyik valamiféle mélyebb értelmet hordoz. Nem egyszerű korrajzok ezek, és nemcsak nevelésre vagy szórakoztatásra szánt írások. Mélyükön egy nagy lelki gond jut kifejezésre: a gondolat, az alkotás szabadságának szeretete. A nép felemelkedése iránti vágyam, és az a soha meg nem fakuló érzésem, amelyet minden elnyomott, üldözött iránt mindig is éreztem.

K. L.: - Ezeknek a tanulmányaidnak jó részét most újra kézbe veheti az olvasó a Magyar Csillagok című gyűjteményedben.

 

 

B. T.: - Igen, a Magyar Csillagokban tulajdonképpen két kötet portréi fonódnak egybe, mind a kettőt a fasizmus alatt írtam. Az egyiket - mint már mondtam - a mátyásföldi munkásszázadban. Ez a könyvem 1942-ben megjelent az Európai szellem magyar úttörői címmel, a függetlenségi harcra szólító dokumentumokkal. Benne volt Kossuth fegyveres felkelésre szóló felhívása is. A kötet felét cenzúrázták, a másik fele azonban napvilágot látott.

 


Parragi György

1942. április 12-én Parragi György a Magyar Nemzetben ezt az írásomat a magyar függetlenségi harc dokumentumának nevezte. Cikkében leszögezte, hogy ha a magyar munkásosztály így ismeri és szereti a hagyományokat, akkor a munkásságot senki sem zárhatja ki a függetlenségért és szabadságért folyó harc első sorából. A munkásság, de az értelmiség is megértette akkor, hogy milyen szándékból születtek írásaim, s hogy rejtettem el az idézetek mögé. Az átkozott, az ezópusi beszéd ideje volt ez, de jobban hallgattak akkor az ember elrejtett szavára. Politikai célját ez a könyv tehát mégiscsak elérte.

 

Aztán egy második, hasonló tárgyú könyvbe fogtam, Egy nép nevelői című tanulmánykötetembe, de ezt a cenzúra már nem engedélyezte. Azt hittem, hogy ebben is elrejthetem gondolataimat, de felfedezték őket. A szenvedések miatt nyíltan felszínre tört a függetlenség iránti forró vágyam. Arany Jánostól, a Buda halálából vett idézet sem segített előszavamon...

 

 

K. L.: - Visszatérve az Írószövetségre, említetted, hogy volt egy közgyűlés, amelyen vezető­séget választottak. Hol volt ez?

B. T.: - Ez a közgyűlés a Fórum Klubban zajlott le.

K. L.: - Mi volt ez a Fórum Klub?

B. T.: - Most a Belügyminisztérium klubhelyisége, a Zrínyi utca és Münnich Ferenc utca sarkán.

K. L.: - Ez a Fórum című folyóirat klubja volt?


Ascher Oszkár

 

B. T.: - Nemcsak a Fórum folyóiraté. Itt hallgattuk Ascher Oszkár szavalóestjeit. Ez a klub irodalmi, társadalmi és politikai fórum lett, amely rendelkezésére állt az egész megújuló szellemi életnek. Így kaptuk meg mi is ezt a helyiséget.

K. L.: - Kik voltak akkor már tagjai az Írószövetségnek?

B. T.: - Az Írószövetségnek ekkor már oly sok tagja volt, hogy fel nem sorolhatom, de emlékezetes számomra az a harc, amely Szabó Lőrinc és Németh László felvétele körül folyt. Támogattam Illyés Gyula felvételi javaslatát, s erről Szabó Lőrincet és Németh Lászlót értesítettem. Súlyos támadások követték ezt, a Szociáldemokrata Párt akkori irodalmi vezetői kiléptek az Írószövetség elnökségéből, és engem mint vétkesek támogatóját megbélyegeztek. Az volt a meggyőződésem, hogy ilyen szörnyű és szomorú korszak után, amelyet átéltünk, vigyáznunk kell mindazokra, akik a nemzet értékei, akiktől hazánk még sokat várhat...


Szabó Lőrinc
 
Németh László
 
Illyés Gyula

K. L.: - És akik alá is írták ennek az Írószövetségnek a programját.

B. T.: - Akik aláírták az Írószövetségnek azt a programpontját, hogy a népi demokrácia alaptör­vényeihez hívek maradnak. A sajtótámadások sem vették el a kedvemet. Meggyőző­désem volt akkor is, ma is, hogy amit tettünk, helyes volt. S ezt nem egyedül személyes meggyőződésből tettem - bár abból fakadt -, hanem Révai József hozzájárulásával. Ma is őrzöm Szabó Lőrincnek egy levelét, amelyben a mellé való kiállásomért őszinte köszönetet mond, és jelképként dedikálva elküldi nekem Örök barátaink című fordításgyűjteményének második kötetét. Azzal a reménnyel teszi ezt - írta -, hogy egy békésebb időben kitáruló barátsággal fogunk majd találkozni.

 

K. L.: - Visszatérve az első írókongresszusra, hogy zajlott le, mi volt a programja?

B. T.: - Az első írókongresszus lényegében az Írószövetség szociális, társadalmi helyzetéről adott képet, s a feladatait próbálta felvázolni. A vita teljesen szabad volt, minden művészi irányzat szót kaphatott, mint ahogy egyetlen művészi irányzat sem maradt ki az Írószövetség munkájából. 1947-ben már egy éve működött a Petőfi-kollégium, amelyet azért hoztam létre, hogy a fiatal írók kiváló alkotók tanításaiban részesüljenek. Itt egyformán tanított Füst Milán Csehovról, Tolsztojról, Lukács György Goethéről és Balzacról, Illyés Gyula a népi irodalom kialakulásáról, törekvéseiről.


Füst Milán
 
Lukács György

Itt mindenki egyformán érvényesíthette nézeteit, és szabad vitában bontakoztak ki az eredmények. Az Írószövetségnek ez a közgyűlése üzenettel fordult a szovjet írókhoz, amelyben a magyar irodalom nagyságának tudatában, önérzetes, nyugodt és baráti hangon mondott köszönetet a felszabadításért. Egy másik határozat - ezt is egyhangúlag fogadta el a taggyűlés - a Franco-fasizmus brutalitása ellen tiltakozott, és szabadságot követelt Cervantes népének.

K. L.: - Az előbb említetted a fiatal írókat; új nemzedékek - többes számot is használhatunk nyugodtan - indultak a 45 utáni években. Tudnál említeni néhány írót, akivel már pályakezdé­sed idején közeli kapcsolatba kerültél?

B. T.: - Hosszú lenne ez a névsor, mert nemcsak mint az Írószövetség főtitkára támogattam a fiatal írókat, hanem később is, mint a Révai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadók vezérigaz­gatója. Így próbáltam segíteni az akkor megnyilatkozó két legtehetségesebb fiatalunknak, Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek is. Első könyveik kiadásánál bábáskodtam. Juhász Ferenc odakerült hozzánk a Szépirodalmi Könyvkiadó lektoraként, és mondhatom, hogy nem­csak költői képessége bizonyult időtállónak, racionális, okos ítélet jellemezte lektori jelen­téseit is.


Nagy László
 
Juhász Ferenc
 
Illés Endre
 
Veres Péter

 

Nem felejtem el pl. azt, amit Veres Péter Ukrajna földjén című könyvéről írt. Nagy Lászlóhoz különösen meleg barátság kapcsolt. Nagyon szerettem őt. De a Szépirodalmi Könyvkiadóban több mindenki ott volt, aki mai irodalmi életünk formálásában részt vesz. Illés Endre volt a kiadó irodalmi vezetője, majd amikor nagy nyomás nehezedett a kiadóra, műszaki igazgatóként is döntő szava maradt irodalmi ítéletének.

 

 

Ott dolgozott akkor Vas István, Kolozsvári Grandpierre Emil, Réz Pál, Réz Ádám, s fiatalokat is kerestem.


Vas István
 
Kolozsvári Grandpierre Emil
 
Réz Pál
 
Réz Ádám

Támogattam azokat, akik valamilyen előítélet következtében nehezebben juthattak szóhoz. Így kiálltam - milyen furcsán hangzik ez most - Heltai Jenő könyveinek megjelentetéséért, Tamási Áronért, Szép Ernőért, akinek levelét ma is őrzöm. Tettem ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az irodalom nem fejlődhet a nehézipar gyorsaságával, írói értékek nehezen születnek, és egy egész nemzet felelőssége terhel bennünket, amikor valakinek az útjába állunk, vagy amikor méltatlanokat előbbre engedünk a méltóknál. Úgy érzem, hogy erre a magatartásomra az írók még emlékeznek. Fodor József önéletrajzában megemlíti, hogy védtem meg őt Révai József kemény és túlzó kritikájával szemben, Jékely Zoltán, hogy miként vettem fel őt az Írószövetségbe nehéz időkben. 1949 nyarán lemondtam az Írószövetség főtitkárságáról. Horváth Márton Lobogónk: Petőfi című előadása után kétszáz író kizáratására került volna sor. Ezt nem vállaltam.


Heltai Jenő
 
Tamási Áron
 
Szép Ernő
 
Jékely Zoltán

K. L.: - A közéleti ember és az író mellett ebben az időben született meg a filmíró.

B. T.: - A filmet nagy hatású és korszerű művészetnek tartottam mindig, különösen számunkra. Abban az időben - amikor a sematikus filmek sora született - írtam meg Gádor Bélával az Állami Áruház című színdarabomat, amelyből később Gádorral és Darvas Szilárddal filmet írtunk. Ez után írtam meg a Rákóczi hadnagyát, a Császár parancsára című filmemet és a Rab Rábyt. Mindhárom egy történelmi sorozat része akart lenni, amelyben a hagyományok felélesztésére, a nemzeti öntudat ébresztésére törekedtem.


Gádor Béla
 
Darvas Szilárd

     

Televízióba is írtam néhány játékot, az Aranyfácánt, a Máglyák Firenzében című munkámat, a Török darálót. Több mint negyven könyvet írtam, ezeknek egy része életrajz, portré, korrajz, történelmi munka. Vannak írók, akik mindig gyorsan tudnak reagálni a társadalmi, történelmi eseményekre. Én sohasem tartoztam ezek közé. Számomra akkor vált igazán ösztönzővé valami, amikor már emlékké nemesült. Az emlékeknek ebben a különös vonzásában éltem és élek ma is, mert ezek a munkáim ma sem csak történelmi jellegűek, hanem allegóriák, jelképek, a szó írói értelmében. Nem a közönség népszerűségének elnyerése vezetett e műfajokhoz, hanem ugyanazok az elvek, amelyek fiatalságomtól a jobbra ösztönöztek. Utolsó könyvem, az Uriel is a szabad gondolat tragikus küzdelmét idézi.

 

 

FEL