Kabdebó Lóránt   

Vas István

2024.10.22.

 

Vas István

 

 

K. L.: - "A szép összhang vijjogva vész el" - írta egyik versében Vas István a rettenetes év során, 1944-ben. Akkor, amikor az a város, amely őt felnevelte, pusztulóban volt. Akkor már látta előre a pusztulást, később át is élte. Hogyan?

 

V. I.: - Kezdjem ott, hogy a romok, a pusztulás, amit láttam, az az én számomra annál elementárisabb volt, mert nem fokról fokra láttam meg, mint a legtöbb ember, aki ehhez hozzászokott, hiszen látta darabokban széthullani Budapestet. Engem pedig 1944. október 18-tól kezdve Ottlik Géza barátom bújtatott. Hozzá kell tennem, hogy elég újdonsült barátom volt, mert jóformán egy hónappal azelőtt ismerkedtünk meg. Amikor a Szálasi-féle hatalomátvétel után barátaim azon tűnődtek, hogy mit lehet velem csinálni, akkor kiderült, hogy ide is mehetek, oda is mehetek, de mindenütt van valami bökkenő a dologban.

Ottlik Géza

Ottlik Géza volt az, aki a leggyorsabban, legkevésbé habozva ajánlotta fel segítségét: legalkalmasabb az ő lakásuk a Riadó utcában, a Pasaréten, aminek a kapuja egyenesen a katonaiskolára nézett, ahová ő is járt valaha, Kőszeg után. Szóval én náluk töltöttem az elkövetkező időt, és semmit sem tudtam, mindig csak hírmondást hallottam: most ez dőlt össze, most az pusztult el, most fölrobbant a Margit-híd. Tehát szobában elbújva töltöttem az időt, csak az ágyúdörgést és a bombákat hallottam, és vártam, hogy mikor lesz már vége. De hogy ez mivel jár, azt nem láttam. Február 12-én törtek ki a németek a Várból.

És február 12-13-án visszajöttek a németek, a Pasarétre is, nagy riadalom volt, mert akkor már felfedtem a kilétemet, és mindenki tudta, hogy ki vagyok. Megúsztuk ezt a két napot is, és végleg kiverték a németeket. És bármennyire is szerettem Ottlikéknál lenni (és azt mondhatnám - bármennyire is frivolul hangzik -, hogy nagyon jól mulattunk a rettegések és borzalmak közepette; mindnyájan remegtünk, Ottlikéknak ugyanannyi rettegnivalójuk volt, mint énnekem, hiszen ott bújtattak engem, minden papír nélkül), mégis nagyon vágyódtam már Pestre, nemcsak azért, mert Pestet akartam látni, hanem semmit sem tudtam a szüleimről, egyéb szeretteimről, senkiről.

Alig vártuk a pillanatot, amikor február 14-én, menyasszonyommal, Marikával, akit aztán 45 májusában feleségül is vettem, nekiindultunk az útnak, ami elég kockázatos volt. Át a havas Hidegkúti úton, ahol a kitörés következtében a szó szoros értelmében, mintha német katonákból szőtt hullaszőnyegen járnánk, nem is lehetett másképpen lépni, mint azokon a tank összelapította katonahullákon. Ezeken mentünk majdnem végig a Hidegkúti úton. Aztán valahogy elkanyarodtunk, hiszen híd nem volt, valahol az újpesti összekötőhíd táján lehetett átmenni, szovjet katonák segítségével. Az utolsó szakaszon a Duna kásás jegén át mentünk, elég nyaktörő úton. Ekkor kezdtem látni, hogy mi van Budán, mi lett Budapestből.

K. L.: - Akkor végigmentél az egész városon, hogy átjuthassál Pestre?

V. I.: - Csak Budán, mert aztán Pesten a rakparton mentünk, és szüleimet kerestem, akik valahol a Légrády Károly utcában voltak, úgynevezett védett házban, és ott találtuk meg őket. Ez a rész a rakparton nem szenvedett olyan károkat, mint Buda, amelyiken átjöttünk, például az akkori Margit körút. Korán reggel indultunk, és éjszaka érkeztünk oda, megtaláltuk őket, elég szörnyű állapotban, szüleim már akkor is elég öregek voltak, és elég rosszul bírták a viszontagságokat, és akkor estek éppen át a tetvetlenítésen, mert hiszen ez is volt. Kissé elkényeztetett emberek voltak, különösen anyám. Marika végig rejtegetett, magunk elől is, egy adag kakaót, azzal, hogy majd ha szüleimet megtaláljuk, akkor együtt megisszuk. Azt ma már senki sem tudja elképzelni, hogy mi volt akkor egy csésze kakaó! Ez több csésze volt, mert az egész családra volt számítva, és mikor megöleltük egymást és megnyugodtunk, akkor Marika, mint egy nagy diadaljelet, elővette a kakaót. Megfőzte, persze, nem tejjel, mert az nem volt, hanem vízzel. Az is óriási dolog volt, és még maradt néhány darab kétszersültje is. Anyám ránézett, ebben az állapotban, és azt mondta: "No de Marika, kakaót kétszersülttel?"

K. L.: - És akkor már ott is maradtál a pesti oldalon?

V. I.: - Igen, visszamenni Budára nagy és felesleges kaland lett volna. A pesti oldalon maradtam a szüleimmel, akik voltaképpen nem ott laktak eredetileg. De kiderült, hogy ahány lakás volt a család tulajdonában vagy használatában, az mind elpusztult. A Sas utcában laktunk eredetileg, amelyiket ma Guszev utcának hívnak, a harmadik emeleten, az teljesen összeomlott, úgyhogy harmadik emelet nem volt, a második emelet az első emeletre szakadt le, és ott találtuk a könyvtár nyomait, a dívány nyomait, az ágy nyomait, szóval ilyen töredékeket, néhány darabját később össze is illesztettük. De a régi lakásunk nem volt sehol. Aztán Marikának is volt egy lakása a Baka utcában.

Kálnoky László

 

Ez a költészetben is szerepel, mert van Kálnoky Lászlónak egy szép verse, a Baka utca, ahol éppen mirólunk írt, mert ő oda gyakran járt. Az is szét volt lőve, az ágyban, ahol Marikának feküdnie kellett volna, egy fel nem robbant bombát találtunk. Ő véletlenül karácsonykor átjött hozzánk, Ottlikékhoz, és szerencséjére ott is ragadt karácsony első napján, mert már a szovjet katonák elfoglalták azt a részt.

 

Déry Tibor

A szó szoros értelmében nem volt a fejünket hol lehajtanunk, kölcsönlakásokban laktunk. Déry Tibor, akivel aránylag hamar találkoztunk, kapott valahonnan egy lakást a Sas utcában, a mi régi házunk közelében, a Heinrich családnak a házában. Nagyon elegáns lakás volt. Aztán ők két hétre elutaztak a feleségével Kalocsára, addig a lakását kölcsönadta nekünk. Az ember elkezdett Pesten járkálni, megnézni, hogy ki van életben, ki nem.

K. L.: - Melyek voltak az első pesti találkozások?

V. I.: - Az első utam a Visegrádi utcába vezetett, ahol Piroska lakott, és akkor győződtem meg róla, hogy ő is él.

K. L.: - Hát mondjuk meg, hogy Piroska - Szántó Piroska.

Szántó Piroska

V. I.: - Szántó Piroska, igen, a festő. Pestből az, amit én szerettem, tehát a Sas utca, a Belváros, a Váci utca, olyan romhalmaz volt, hogy az ember azt mondta, itt aztán soha többé nem lesz élet, ha valaha is felépül a város, akkor nagyon áttolódik a központja. Úgy látszott, hogy a Körútra és a Rákóczi útra, mert az aránylag - nem azt mondom, hogy ép volt, de mégiscsak - valahogy létezett. A Váci utca nem létezett, abból csak kő, még csak halmazt sem mondhatok, hanem szétszórt kősivatag maradt.

 

Gellért Oszkár

 

A Rákóczi út volt a forgalmas utca. Ott járt az ember, bottal, mintha koldulna, és bizonyos lehetett benne, hogy találkozik valakivel. Én is majdnem mindenkivel a Rákóczi úton találkoztam. Egyike az elsőknek, akikkel találkoztam, Gellért Oszkár volt, nekem mindig atyai jóbarátom. Megkérdezte, hogy vagyok. Hát, mondtam, nem a legjobban, mert nincs lakásunk. Azt mondta, hogy miért nem megyek el a párthoz lakást kérni?

 

Én valahogy nem gondoltam erre, és nem szeretek kérni. Erre ő azt mondta, de igen, mert mindenki kér, és atyai jóságával kijelentette, hogy ő addig nem nyugszik, amíg el nem megyek a párthoz, lakásért. Valahol ott álltunk a Rákóczi útnak a Körút és a Keleti közé eső részén, és azt mondta, hogy ő most elkísér a Tisza Kálmán térre, a mai Köztársaság térre, ott, ahol a pártház volt, és bejön velem. Ezt nagyon röstelltem volna, hogy Gellért Oszkár bekísérjen, és megígértem, hogy becsületszavamra elmegyek. Be is akartam tartani a becsületszavamat, és elmentem a pártházba. Nagy meglepetésemre a kapuban géppisztolyos őr állt. Én akkor borzasztóan elcsodálkoztam: nem így képzeltem tíz évvel azelőtt a pártot, hogy géppisztolyos őr fog állni előttem.

Lengyel Balázs

Ma már tudom, sőt akkor is már egy hónap múlva tudtam persze, hogy géppisztolyos őrnek kell ott állni. Amikor ez az őr megkérdezte tőlem, hogy hova megyek és milyen szándékkal, ez valahogy annyira elkedvetlenített, nagy naivitásomban, hogy sarkon fordultam és elmentem, és így nem kaptam lakást mindaddig, amíg - de ez már sokkal későbbi dolog - a Belügyminisztériumban nem dolgoztam, ahol Lengyel Balázs, aki nálam jóval fiatalabb, ha jól tudom, tíz évvel, de nekem akkor atyai pártfogóm volt, ő szerzett be a Belügyminisztériumba - lakást is szerzett nekem, a Teréz körúton, szolgálati lakás volt, mert akkor a Belügyminisztérium háza volt: ma Lenin körút.

K. L.: - Akkor kerültél vissza ifjúságod színhelyére!

V. I.: - Ifjúságom színhelyére, mert én a Gyár utcában töltöttem a gyerekkoromat.

K. L.: - Ezt egyik legismertebb versedből, a Teréz körúti elégiából ismerjük is, ezt a visszatérést. Kikkel találkoztál még, hogyan tértél vissza az irodalmi életbe? Hogyan indult meg Budapesten az irodalmi élet?

Tolnai Gábor

V. I.: - A mi számunkra úgy, hogy fölbukkant Tolnai Gábor. Mégpedig úgy bukkant fel, hogy ő is ott rejtőzött valahol a környéken mint premontrei pap, premontrei ruhában. A környéken még lövöldöztek, és mindenféle golyók hozzánkig is elértek. Az első nap, amikor mozogni lehetett, én már annyira vágyódtam az után a - október, november, december - több mint háromhónapos szobafogság után, a nagyon kellemes és úri szobafogság után, a levegőre, hogy Marikával együtt kisétáltunk. Mégpedig rendes ruhában. Sőt a legjobb ruhában, mert ez egy ünnepélyes alkalom volt. Akkor mindenki rongyokban járt Pesten, nem azért, mert nem volt más, hanem mert ez volt a sikk, azt hitték, hogy így illik, hogy rongyokban kell járni, holott ezt a katonák nem tartották nagy tiszteletben.

Kovai Lőrinc

Hát mi meg így kimentünk, és Tolnai Gábor, aki valahonnan az ablak mögül nézte: "Nini - azt mondta -, itt jön egy nő." Akkor, nem is tudom, hogy milyen prémgallér volt Marikán, de ez volt a csoda, hogy valaki ilyen elegáns télikabátban mutatkozik. A későbbi feleségével volt ott ő is. Egymás nyakába is borultunk, ő abban a fehér-világoskék reverendájában jött ki, azután egy időre átköltözött ő is Ottlikékhoz. Egy napon aztán Kovai Lőrinc is megjelent ott.

K. L.: - Ő írt az elsők közt a Szabad Népbe.

 

Berény Róbert

V. I.: - Én nem ismertem addig, csak tudtam, hogy kommunista író, és tudtam azt is, hogy jól tud oroszul. Aztán Berény Róbert, a festő bukkant föl - szintén a környéken tartózkodott akkor. Még Anna Margit, a festőnő is föltűnt ott. Aztán elhatároztuk, hogy megalapítjuk a Művészeti Tanácsot. A két egymástól elszakadt, de már szovjet kézben levő területnek külön-külön, ideiglenes elöljárósága volt valahol a mai Bartók Béla út vagy a Körtér környékén, és itt, a Hűvösvölgyben.

Anna Margit

A miénknek, ha jól emlékszem, Némethy Károly volt a feje, aki régen a Városházán kultúrtanácsnok vagy valami ilyesféle volt, és ő tanácsolta nekünk, hogy alapítsunk egy művészeti tanácsot. Meg is alapítottuk, ennek örömére küldöttség ment el, ha jól emlékszem, Maszlov ezredeshez, aki a budai parancsnok volt, és fogadott bennünket.

Azt mondta, hogy nagyon helyesli elhatározásunkat, küldjünk egy sürgönyt ebből az alkalomból Sztálinnak. Amit meg is tettünk, minthogy Kovai nagyon jól tudott oroszul. Rendben volt a szöveg, csak még hozzá kellett volna írni azt, hogy "a népek tanítómesterének" és még néhány ilyet - később megszoktuk ezeket a díszítő jelzőket, de akkor valahogy mindenki elkedvetlenedett. Elsősorban Kovai Lőrinc. Hát ez volt az első mozgolódás, ahol én ott voltam.

Major Tamás

De a Rákóczi úton, ahol a legtöbb íróval találkoztam, ott a számomra legnevezetesebb és legmaradandóbb emlékű találkozás az volt, amikor Major Tamás jött szembe velem. Akivel ugyancsak egymás nyakába borultunk, és akkor az első kérdése az volt: "Mit akarsz nekünk csinálni?" Mert akkor már a Nemzeti valahol, valahogy működött. Egyáltalában, most szót szóba öltve, mindenütt működött és nagyon hamar megindult a szellemi élet, amire nem is tudok jellemzőbbet, mint amikor átjöttünk Pestre, még az első úton Marikával, február 14-e után, azon a havas, borzalmas Budán, és akkor ott a Hűvösvölgyben vagy a Pasaréten láttuk Kodály házát, és láttuk, hogy milyen állapotban van.

És ez siralmas volt. Sose jártam ott, de maga a tudat, hogy ez Kodály háza - mert azt tudtam -, és ez ilyen állapotban van, ez valahogy borzasztó volt. És az első plakát, amit megláttam, nem tudom, hogy aznap este-e vagy másnap, egy hangverseny, amit hirdettek, nagy betűkkel, ahol Kodály vezényelte a Budavári Te Deumot. Ez olyan jellemző, hogy Kodály, akinek a háza elpusztult, és Budavár elpusztult, a Budavári Te Deumot vezényli. Mert a gyász, a borzalom, a reménytelenség és a fölemelkedettség és az ujjongás, ez valahol együtt volt kibogozhatatlanul, szétválaszthatatlanul, sokszor ellentmondásos, sokszor, ha úgy tetszik, ma visszatekintve, groteszk képekben, de mégis együtt volt. Hát ez volt jellemző az irodalmi életre is, hogy újrakezdődött ebben a városban, ezek között a romok között, ahol az ember úgy érezte, hogy itt soha élet nem lesz, soha befűtve nem lesz, soha ablakok nem lesznek. Ahol mi laktunk, ott se voltak ablakok, pláne kályha, arról ne is beszéljünk.

K. L.: - Lapozva a korabeli újságokat, abban az időben sok volt a matiné, a színielőadás, szavalóműsor, emlékműsor.

V. I.: - Igen, döbbenetes, hogy volt, miért volt, elképzelhetetlen ma, de valahogy így volt: minden megindult. Szóval még sántikálva megyek a Rákóczi úton, és Major Tamás első kérdése az, hogy mit akarok csinálni. Hát gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy a Nemzetinek Shakespeare-t. "Hát akkor csináld meg a III. Richárdot." Ez volt a legnagyobb dolog számomra, és aztán rövidesen meg is állapodtunk, sőt még a honoráriumban is (pénz nem volt, az szóra sem érdemes, ami akkor a pengő volt), így az én honoráriumom, amit kikötöttem, felvonásonként 1 kg kávé volt. Tehát minden felvonás után, amit leszállítok, kapok 1 kg kávét, vagyis összesen 5 kg kávé.

K. L.: - Ezek szerint gyorsan készült a fordítás?

V. I.: - Amennyire tudtam az állandó lakásviszontagságok között. Egy Árpád utcai nagyon elegáns, de borzasztóan leromlott penzió egyik apró szobájában fogtam hozzá, ahol oly kevés volt a hely, hogy az angol szótárt a földön helyeztem el, és az ölembe a papírt, amin írtam. Aztán sokkal jobb körülmények között folytattam, Kondoroson, ahova lementünk Marika szüleihez, akiknek ott tanyájuk volt.

K. L.: - Ez a városi lakás volt az a bizonyos negyedik emeleti szoba, amelyik az Éjfél után című versedben szerepel?

V. I.: - Nem is az Árpád utca volt az, hanem a Széchenyi utca.

K. L.: - Ahol "Richárd és Anna fejemben vívják szócsatájukat". Ez ott volt?

V. I.: - Ott.

K. L.: - Hogyan sikerült végül is bekapcsolódnod a megújult irodalmi életbe?

V. I.: - Maga az irodalmi élet mégsem volt olyan egyszerű. Próbálok megfogalmazni egy általános törvényszerűséget, amit akkor kezdtem sejteni, de később többször is alkalmam volt ezt tapasztalni. Amikor valami nagy korforduló van, megváltozik az egész rendszer, a világ, és átalakulnak a figurák, a szereplők, a színhelyek, akkor mindig megesik az - amit én láttam 45-ben, majd később 49-ben, sőt 57-ben is -, most már szinte törvényszerűségnek merem mondani, hogy olyankor színre lép egy csomó új ember, akik rendszerint ilyenkor jelentkeznek, most nem azokról beszélek, arról az egy-kettőről, akiket feldob minden változás, a nagy tehetségekről, hanem az irodalmároknak, az irodalomnak az a köznépe, nem mezei hadai, hanem - nem is akarok másik végletbe esni, és azt mondani, hogy körúti hadai -, de jelentkeznek mindig olyanok, akik azt hiszik, hogy eljött az ő idejük.

Illyés Gyula

És akkor egy-két hónapig tele van velük a mezőny, aztán lassan eltűnnek. Ezeknek valahogy majdnem a fizikai törvények következtében természetes törekvésük, a régiek közül, akit lehet, úgy venni, mintha nem volna. Ez persze nem vonatkozik, mondjuk, a magyar irodalomnak állandó tornyaira, mint például Illyésre, de a mi nemzedékünk még nem tartott ott, mi akkor még fiatalok voltunk. Én azt tapasztaltam, hogy akiről közülünk azt hitték, hogy lehet úgy tenni, mintha nem is volna, arról megfeledkeztek. Ennek a hajlandóságnak szép példája volt a következő: te talán már nem tudod, de semmi esetre sem személyes tapasztalatból tudod, hogy akkoriban az embereknek szükségük volt valamiféle igazolványra, papírra, ami tanúsította azt, hogy dolgoznak, hogy vannak valahol, és egyáltalán léteznek. Író, művész, ez volt a legbiztosabb személyazonossági igazolvány. Hát honnan próbáljon az ember ilyet szerezni?

Cs. Szabó László

Szétnéztem, és egyszerűnek látszott, mert valahogy mindenütt barátaim, ismerőseim kerültek előtérbe. Első utam a Rádióba vezetett, mert ott volt a legtöbb barátom. Ott volt Cs. Szabó László, jó barátom volt Örley, akivel 44-ben nagyon közel kerültünk egymáshoz, és aki csak azért nem töltötte velünk az ostromot, mert karácsonykor már nem tudott átjutni Ottlikékhoz - aztán meghalt, bombatalálat érte, de ezt én még nem tudtam.

Örley Istvan

Ortutay-Gyula

 

És ott volt Ortutay is. Hát épp akkor Cs. Szabó nem volt ott, Ortutayt ott találtam. Ortutay ezt a találkozást nem olyan nagyon régen meg is írta a Rádióújságban, a Rádiónak valamilyen évfordulója alkalmából. De nem jól emlékezett, és hadd használjam fel ezt az alkalmat, hogy kiigazítsam. Ő ugyanis úgy írt erről a találkozásról, hogy én beállítottam a Rádióba, és jelentkeztem, hogy szeretnék az irodalmi osztály vezetője lenni. Ő úgy emlékezett, hogy azt mondta, ez az állás Radnóti Miklósnak van fenntartva, amire én természetesen lemondtam róla. De szó sem volt ilyesmiről.

Én nemigen szoktam jelentkezni vezetésre, és eszem ágában sem volt, hogy az irodalmi osztály vezetője lehetnék, hanem egyszerűen azt gondoltam, és ezt a kérést terjesztettem elő, hogy adjanak egy írást, amiből kiderül, hogy ismernek a Rádióban. Nagyon sokat szerepeltem ott 45 előtt is - 44-ben nem, de még 42-ben is. És hát egy papírt, hogy író vagyok, költő vagyok, akit a Rádióban ismernek, semmi mást nem akartam. Mire Ortutay azt mondta, hogy ők nem adhatnak ilyen írást, csak annak, akit a Rádió foglalkoztat. Hát, mondtam, akkor foglalkoztassatok. Erre azt mondta, hogy most nem lehet. És akármilyen hihetetlennek hangzik, heteken át nem tudtam szerezni olyan írást, hogy "ismernek, író vagyok", pedig mindenütt barátaim és régi ismerőseim voltak. Amivel az ember ki volt téve annak, hogy az utcán föltartóztatják, elkapják, egy kis munkára viszik, ami isten tudja, meddig tart, hol végződik.

Száva István

Végül is "igazolványra" úgy tettem szert, hogy kétségbeesetten álltam a Rákóczi úton, mert minden a Rákóczi úton történt, éppen a Népszava szerkesztősége közelében, és valamelyik barátom, akinek elpanaszoltam a helyzetemet, azt mondta: "Miért nem mész föl a Népszavához, Száva Istvánhoz?" "Mert nem ismerem" - feleltem. "Ő biztosan ismer téged" - mondta barátom. Felmentem az ismeretlen Száva Istvánhoz, akinek legalább a halála után hadd rójam le a hálámat, mert nagy követ gördített le a szívemről. Tőle, akit addig nem ismertem, tőle kaptam meg azt az írást, amire szükségem volt. Nagyon jó igazolvány volt, bár még nem jelentette azt, hogy belépőlevél az irodalmi életbe. Sőt akkor úgy látszott, hogy ebből az irodalmi életből én kimaradok. Valahogy kívül estem, nem nagyon voltam benne az irodalmi életben. Meddő viták folytak arról, hogy politizáljon-e az író, vagy ne politizáljon, és ehhez nem tudtam hozzászólni, bár, ha jól emlékszem, valaki felkért, és írtam is valamit, de az nem felelt meg.

Hogy aztán hogy kapcsolódtam vissza az irodalmi életbe, nem is emlékszem. De két fontos és számomra nagyon kedves emlékem van erről. Az egyik az, hogy a Belügyminisztériumban, ahol akkor dolgoztam, sőt akármilyen komikusan hangzik is ez, a számvevőségi osztályon, egyszer bekopogtatott hozzám egy fiatal debreceni író, akit addig nem ismertem, nevét sem hallottam: Kéry László. Még Debrecenben megindították az első magyar irodalmi folyóiratot, aminek az első száma ott jelent meg: a Magyarokat, és ezt most Pesten folytatják. Kéry László a szerkesztője, és szeretné, ha én is dolgoznék a lapban. És valahogy, ahogy ő maga is beszélt, és amiket beszélt, nagyon megnyerték a tetszésemet.

Boldizsár Iván

Nem is csalódtam ebben, mert máig is meggyőződésem, hogy a felszabadulás utáni legjobb irodalmi folyóirat a Magyarok volt. Hát így egyszerre folyóirathoz kerültem, ahol rögtön otthon éreztem magam, és hirtelen úgy láttam, hogy van helyem a nap alatt. A másik, ami gyakorlatilag többet jelentett, az volt, hogy megyek az utcán, és egyszerre meglátok egy plakátot, egy nagyon jól megcsinált plakátot, hogy indul az Új Magyarország nevű politikai, társadalmi, kulturális hetilap, amit Boldizsár Iván szerkeszt, akit én nem láttam azóta, hogy közvetlenül az ostrom után még a Pasaréten találkoztam vele. A főmunkatársak között ott voltam a plakáton én is, aminek nagyon megörültem, mert nagyon szerettem Boldizsár Ivánt, és egész életemben mindig ilyen váratlan kedvességeket tapasztaltam tőle. Az ő keze olyan kinyújtott kéz volt, ami egyszerre fölhúzott az irodalmi életbe. Felfogva, hogy a plakáton ott a nevem, ettől kezdve engem mindenki írónak tekintett, azok is, akik nemrég mintha elfelejtették volna, hogy valaha is írtam. Hát így kerültem vissza néhány hónap után az irodalmi életbe.

K. L.: - Melyik volt az első versed a felszabadulás után?

V. I.: - Akkor az volt a címe, hogy Utóhang - a Vigiliában jelent meg. Mintegy lezárása volt a márciustól márciusig tartó verses naplómnak. Ódai lezárás, utóhang, de ma már nem tudnák ezt, azért változtattam meg a címét Kérdező időre. Ez volt az első versem igazában, amit a felszabadulás után írtam. Vagyis még amikor átjöttem Pestre a legelső napokban, az első két sor, amit írtam, még a naplóhoz tartozott, és töredék volt; ez a két sor: "Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani." Ami most természetes, az akkor rettentően pesszimistának hatott. Én nem tudtam részt venni abban az okkal ujjongó kórusban, ami akkor fölzengett. Pedig senkinek annyi oka nem volt az ujjongásra, mint nekem, és senkit annyira föl nem szabadítottak, mint engem. És mégis, valahogy a pusztulás borzasztó volt számomra, talán azért, mert én ilyen hirtelen láttam meg. A többiek előtt darabonként hullott szét a város, én egyszerre láttam meg. De ez az Utóhang vagy Kérdező idő, ez voltaképpen az én vérmérsékletemhez képest már ujjongó vers volt.

K. L.: - Épp ezt akartam mondani, hogy a mostani cím jobban illik hozzá, mert éppen a kérdések, éppen a mi lesz? mit csináljunk? kérdései hangzanak fel benne, számomra éppen ezeket az izgatott kérdéseket és a jövő faggatását jelenti inkább ez a vers.

Lukács György

 

V. I.: - Igen, és olyan vers, amelyik ezt a jövőt feltétlenül elfogadja - nemhogy elfogadja, hanem ebben akar élni. De nem így nézték. Olyan általános ujjongó kórus mellett szólalt meg, amiből nagyon kevés darab maradt, ha megfigyeled az antológiákat, végül is irodalomtörténész vagy, tehát tudod, hogy milyen kevés maradt meg ebből a kórusból. De ezt nem így nézték akkor, annyira nem, hogy Lukács György is nagyon elítélően írt erről a versemről.

 

K. L.: - Ha már a kritikát említed: elsők közt léptél be a kritikai életbe, a publicisztikai életbe is, és mindjárt vitázó hevülettel. Értékeket védtél, olyan értékeket, amelyek ma már mindenki előtt egyértelműen értéknek számítanak, de akkor a tisztázódás, újravizsgálódás pillanatában félteni kellett, hogy esetleg elveszítjük.

Kardos László

V. I.: - Ez a vitairat az Irodalmunk időszerű kérdései volt. A Magyaroknak állandó rovata volt, Kardos László nyitotta meg, ő adta a címét is. A második ilyen Irodalmunk időszerű kérdéseit én írtam. De mások is írtak, például Király István is írt ebbe a rovatba. Igen, akkor nálunk is zajlott olyan folyamat, mint egyébként minden országban. Az igazolások, az elhallgattatások. Az ábránd és elképzelés alapján mindig a francia példákra hivatkoztak. De Magyarország nem Franciaország. Más volt a történelmi helyzete és szerepe a háború alatt, a háború után is, mint Franciaországnak, és nem lehetett egyenlőségjelet tenni a két ország közé. Én ehhez a témához nem is mertem hozzászólni. Nem gyávaságból, mert nem volt mitől félnem, hanem mert ez egy jogi-politikai kérdés volt, amihez nem akartam hozzászólni.

Király István

Németh László

És nem is éreztem jogot vagy felhatalmazást vagy kellő tájékozottságot ahhoz, hogy hozzászóljak, csak azt az egyet éreztem, hogy vannak képtelenségek, és hát ilyen képtelenségnek éreztem, hogy Németh Lászlót vagy Szabó Lőrincet el lehessen tiltani a közléstől. Mert ez a kettő volt az a feltétlen érték a számomra, amit nélkülözhetetlennek éreztem. És nem az ő védelmükben szóltam. Írtam is, hogy magának a költőnek vagy az írónak nem feltétlenül árt az, ha egy ideig nem jelenhetik meg. Ez nemcsak edzésre jó, sok mindent adhat is. Jó néhányan próbáltuk az elhallgatást, korábban is, később is. Én minket, saját magunkat védtem azzal, hogy nem szívesen vettem volna részt olyan irodalomban, amelyikben Szabó Lőrinc és Németh László nem szólalhat meg. Amiért némelyek el akarták hallgattatni őket, azzal én sem értettem egyet, ezt fölösleges is mondanom. Mégis ezek ketten az én számomra olyasvalamit jelentettek, amit ha kiszakítanak az irodalmi életből, akkor belőlem szakítják ki. Magamat védtem azzal, hogy Szabó Lőrincet és Németh Lászlót védtem.

Szabó Lőrinc

Vázsonyi Endre

Ehhez hozzátartozik az is, hogy a Magyarok, amelyiket, mondom, én az akkori legjobb folyóiratnak tartottam és tartok ma is, visszatekintve, néhány évig kitűnően működött, aztán a szerkesztője, Kéry László Angliába ment ösztöndíjjal, és új szerkesztőről kellett gondoskodni. Akkor már a Budapest Könyvkiadó volt a lap gazdája - és a fővároshoz tartozott. Most már lehet beszélni erről, mert sok idő elmúlt. A főszereplők részint meghaltak, részint nincsenek idehaza. Vázsonyi Endre volt a Budapest Könyvkiadó vezetője, és ő is, mások is engem szemeltek ki új szerkesztőnek. Emlékszem, hogy a három ember, akivel tárgyaltam, Gellért Oszkár volt - aki nekem atyai jóakaróm volt mindig -, továbbá Antal Helén, aki a pártban az agitprop osztályt vezette, és akivel én szót tudtam érteni, és Vázsonyi Endre, aki a legközelebbi gazdája volt. Nos, Vázsonyi Endre - ez már 47-ben volt, nem is 45-ben - egy listát adott át, azok listáját, akik nem szerepelhetnek a lapban.

Gellért Oszkár

Veres Péter

Itt olyan neveket olvashattam, mint Veres Péteré, aki akkor éppen hadügyminiszter volt, Szabó Pálé, aki akkor már képviselő volt. A listán rajta volt Szabó Lőrinc és Németh László is. Szabó Lőrincnek és Németh Lászlónak nem volt szüksége akkor a Magyarokra, mert már megindult az egyébként szintén kitűnő Válasz, amelyet Illyés Gyula szerkesztett, és többnyire Sárközi Márta, Sárközi György felesége, és ők abba írtak főleg - mellesleg a Válaszba én is írtam. De elképzelhetetlen volt számomra, hogy átvegyek egy lapot azzal a feltétellel, hogy Szabó Lőrincet és Németh Lászlót nem közölhetem. Veres Péterről, Szabó Pálról egyszerűen ne is beszéljünk. Nevetséges volt. Így hát nem vettem át, amit nagyon sajnáltam, mert szerettem volna ezt a munkát.

K. L.: - Természetesen nemcsak az élő költőkért, írókért folytatott vitákra gondoltam, hanem az akkori közelmúlt nagyságairól írott polemikus írásokra: Babits, Kosztolányi értékelésére.

V. I.: - Erről sokat írtak már, és mindig azt, hogy a világnézeti türelmetlenség, dogmatizmus, szektarianizmus volt az oka. Hát igen, ezeknek is megvolt a maguk szerepe, igazán nem akarom tagadni, egy félreértett pártosságnak vagy neofita marxizmus-leninizmusnak kétségkívül. De hidd el nekem, hogy ebben is szerepet játszott az a tendencia, amiről beszéltem. Az ilyen korszakváltások, majdnem azt mondhatnám egy rossz emlékű szóval, hogy őrségváltások idején él az a tendencia: akit csak lehet, kituszkolni. Akitől csak lehet, megszabadulni. Eszembe jut, hogy rövid, de kínos emlékezetű munkaszolgálatos-periódusaim idején volt egy bajtársam, aki szimulált, meg akart szabadulni, epilepsziát szimulált nagyon jól, később meg is szabadult.

Ennek az volt az egyik trükkje, hogy mindig azt mondta, és ezt már jól tudta mondani, és mindenki elhitte, mert értelmetlenül hangzott: "Csökkentsünk csak, csökkentsünk csak!" Ezen mulattak is, meg olyan jó tünet is volt, és azért mi is csak röhögtünk. Aztán rájöttem, hogy volt ebben valami mély értelmű igazság: az embereknek, az emberiségnek, de különösen az irodalmi világnak ilyen állandó tendenciája ez a "csökkentsünk csak". Minél többet kizárni, kiiktatni. Ez a tendencia átterjedt Babitsra és Kosztolányira is. Közreműködtek ebben régi, meggyökeresedett előítéletek és sérelmek is. Mindenki, akinek Babits visszaadta egy versét vagy írását a Nyugatnál, az bosszút esküdött Babits ellen - bár hozzáteszem, hogy eljött aztán egy olyan kor, amikor ennek visszahatásaként jóformán dicsőségnek számított, ha valaki már a Nyugattól is visszakapta a verseit: ez bizonyos patinát jelentett. Akkor még nem. Tehát voltak ilyen régi haragok és régi ellentétek.

Waldapfel József

Ez is szerepet játszott a világnézeti elfogultságon és dogmatizmuson kívül, amelyeknek a szerepét nem akarom tagadni. Ilyen elfogultság példája volt a Waldapfel Józsefé, aki különben komoly filológus volt, de Babitsot méltatlan módon támadta meg, egyszerűen meghamisítva a szöveget, nem úgy, hogy megváltoztatta, hanem úgy, hogy kiragadott szavakat, ellenkezőjére fordította valaminek az értelmét.

Szabó Árpád

 

Hasonló neofita volt a maga szakmájában különben kitűnő Szabó Árpád, aki dühödt cikket írt Kosztolányi ellen, és akit mindenki ujjongva üdvözölt. Nemcsak elfogult volt, hanem egyszerűen kiderült, hogy nem ismeri nemcsak Kosztolányit, hanem József Attilát sem. Mert József Attilát is rosszul idézte, félreértette. Talán az én érdemem volt, hogy ez ellen szót emeltem, ameddig lehetett. De nem sokáig lehetett.

 

K. L.: - Visszatérve az életrajzi mozzanatokhoz, a felszabadulást közvetlenül követő napokhoz, hónapokhoz, ott hagytuk el, hogy a Belügyminisztériumban dolgoztál. Nemsokára a Révai Irodalmi Intézethez, könyvkiadóhoz kerültél.

V. I.: - Ezt élőbbről kell kezdeni, mert meg kell magyaráznom, hogy miért dolgoztam a Belügyminisztériumban, méghozzá a számvevőségen. Amikor Pestre átkerültem, és azt a két sort írtam, hogy "Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani", akkor mindaz, amit akkor láttam az irodalmi élet készülődéséből, e tekintetben eléggé pesszimistává tett engem. Az volt a meggyőződésem, hogy itt illúzió és fényűzés olyasféle irodalmi életre gondolni, mint amilyenhez mi hozzászoktunk - nem a Horthy-korszakban, hanem a Nyugatnál, vagyis Babits mellett, a Nyugat hasábjain és a Nyugat asztalánál -, erre nincs mód. Valóban itt arról volt szó, hogy fel lehet-e Budapestet építeni, az ablakokat beüvegezni, és jogos volt az a követelmény, hogy az író erről beszéljen. Nekem viszont ehhez nem volt kedvem, és mint mondtam, nem is nagyon fogadtak tárt karokkal az irodalmi életben.

Lengyel Balázs

Semmi jelét sem tapasztaltam ennek. És amúgy is azt gondoltam, hogy én az írói szabadságomat és függetlenségemet jobban meg tudom őrizni, ha nem az irodalom közelében vagyok. A Giraud Konzervgyárban dolgoztam a németek bevonulásáig, és oda akartam visszamenni. Az el is kezdett tápászkodni, de a tulajdonos a kezdeti egy-két hónap után abbahagyta, és visszavándorolt Franciaországba a magyar családjával együtt. Valahol el kellett helyezkednem. Addigra a barátaim mind vagy miniszterek vagy a legfiatalabbak is miniszteri tanácsosok voltak. Lengyel Balázs, aki sokkal fiatalabb volt nálam, akkor még valódi ifjoncnak számított, ő rögtön nevezetes kritikus lett, joggal, a felszabadulás után, az Újhold folyóiratjával, ő már miniszteri tanácsos volt a Belügyben.

K. L.: - Jegyezzük meg, hogy akkor a belügyminiszter is író volt: Erdei Ferenc.

Erdei Ferenc

V. I.: - Lengyel Balázs is Erdei révén került oda, és Erdeihez, aki engem nem ismert addig, és később is csak futólag találkoztam vele, beajánlott engem. Nem volt hely, végül a számvevőségre helyeztek, mégpedig másodosztályú számvevőségi főtanácsosnak. Én ezt nem bántam, mert volt olyan elképzelésem - téves elképzelésem, mint kiderült -, hogy a számvevőség mégiscsak valami, amihez konyítok, mert elvégre könyvelésben dolgoztam. Kiderült, hogy semmi köze a könyvelésnek a számvevőséghez - az egy másik, komoly szakma. Tehát előképzettség nélkül lehetett valaki miniszter, de számvevőségen anélkül nem dolgozhatott. Méghozzá itt én voltam az egyetlen, akit a demokrácia hozott be oda, és ennélfogva úgy néztek rám, mint valami csodabogárra.

Kálnoky László

Egy nagyon kedves, érdemekben megőszült, első osztályú számvevőségi főtanácsos, aki a szobatársam volt, azt kérdezte: "Hány éves, kolléga úr?" "35 éves." "És már másodosztályú számvevőségi főtanácsos? Szép karrier, kolléga úr" - mondta, én meg száműzetésben éreztem magam. Nem azért, mert távol esett az irodalomtól, hanem mert egyedül voltam, és semmiképpen sem a helyemen, és megszégyenített és bosszantott, hogy ehhez aztán semmit sem értek. Pedig voltak ott kollégáim a fogalmazási karon, nemcsak Lengyel Balázs, hanem Kálnoky László is, aki a belügyben dolgozott már a felszabadulás előtt is, miniszteri segédtitkárként, aztán Erdei titkárnak nevezte ki. Néha lejártam hozzájuk egy kis irodalmi levegőt szippantani.

Illés Endre

És egyszerre, de valóban váratlanul, mint a borús égből hirtelen kisütő nap, egy telefon: Illés Endre kérdezte, nem jönnék-e a Révai Irodalmi Intézethez lektornak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy nekem ez volt az életem álma. Hogy régen, amikor arról beszélt mindenki, hogy mi szeretnék lenni majd a felszabadulás után, mindenki miniszter szeretett volna lenni. Ki ez, ki az, mindenki valami nagy dolgot akart csinálni. Aki a legszerényebb volt, Radnóti, ő a szocialista könyvkiadás koordinálását akarta végezni, vagyis olyasmit, amit ma a Kiadói Főigazgatóság csinál. Énnekem azonban mindig az volt az ábrándom, amit ki se mondtam; lektor szerettem volna lenni, mégpedig a Révainál, mert nekem az volt a legrokonszenvesebb könyvkiadó. De ez teljesen reménytelennek látszott.

Én ki sem mondtam volna soha ezt a vágyamat. Hogy ez megtörténik, hogy Illés Endre telefonál, csodálatos volt! Emlékszem, 1946. augusztus 1-én álltam be, akkor született a forint. Emlékszem, hogy amikor beálltam a Révaihoz, kaptunk 10 Ft-ot, mindenki 10 Ft-ot kapott, mert több nem volt, és azon vettem két inget, Marika csirkét vásárolt, és még megvettem egy kedves könyvemet, ami elveszett, a Halhatatlan szerelem címűt. - Az Est-lapok ajándékkönyve volt, mellesleg Szabó Lőrinc szerkesztette. Nagyon szerettem. Fájt, hogy elveszett. Még ezt is megvettem abból a tíz forintból. Dicsőséges nap volt az az 1946. augusztus elseje. Illés Endre vezette a kiadót, én voltam a lektor.

Rónay György

Egyébként Rónay György helyére kerültem, aki addig lektor volt. Elment, és az ő asztalánál dolgoztam. Annál az asztalnál maradtam végig, bár a kiadó elnevezése folyton változott. Ma már nyugdíjban vagyok, de időnként bemegyek azért a kiadóba. Van, amit ott csinálok, az Európa Könyvkiadóban, ahol minden bútort kicseréltek azóta, csak én nem engedtem elvinni ezt a régi íróasztalomat, amelyiknél már Rónay György dolgozott. És ki tudja, hogy előtte még ki.

K. L.: - Ezekben az években még egy régi vágyad teljesülhetett, az itáliai utazás.

Sőtér István

 

V. I.: - Igen, az 47-ben volt. Sőtérnek köszönhettem. Ő adott ösztöndíjat, aki egyébként akkor nagy szerepet játszott a mi nemzedékünkben, a mi nemzedékünk megszervezésében. Ő a Kultuszminisztériumban dolgozott, már nem is tudom, hol, milyen poszton. De elég nagy állása volt, és sokat írt a mi nemzedékünkről, ő csinálta a Négy nemzedék című, emlékezetes antológiát, amelyikben szép és méltó hely jutott a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékének.

 

És ő beszélt rá az olaszországi utazásra, noha az volt a hivatalos - nem mondom, hogy ürügye, mert komolyan gondoltam -, hogy darabot akarok írni, amelyik Rómában játszódik, és amelyikről beszéltem is Major Tamással, aki nagyon melegen biztatott rá. Arról a nagyon fontos periódusról akartam drámát írni, amikor a kereszténység üldözött vallásból államvallássá lett. Mindig izgatott engem ez a korszak. Korábban is, isten tudja, miért, de attól kezdve, hogy Burckhardt Nagy Constantinusát olvastam, ezt a csodálatos könyvet - mindenki az Olasz reneszánszról beszél, de ez még sokkal jobb könyv -, azóta elolvastam mindent, ami erről a korról a kezembe került, s amit meg tudtam szerezni. Csak úgy - nem gondoltam, hogy ennek a témának aktualitása lesz. De hirtelen aktualitása lett, a szemem előtt játszódott le ilyen folyamat, amikor az üldözött kereszténységből államvallás lett, és ezt akartam megírni.

K. L.: - Mindez jelen van az akkori versekben.

V. I.: - Hál' istennek, mert a drámát már soha nem tudtam volna megírni, és ha igen, az már nem került volna előadásra, mert ekkor már más szelek fújtak.

K. L.: - Verskötetben még megjelent.

V. I.: - Az megjelent - a Római pillanat - még a kapuzárás előtt. Ezt is Illés Endrének köszönhetem. Nagyon tetszettek neki a versek, és hogy a Révai kiskönyvtárban adjuk ki, ezt az ő termékeny erőszakosságával, amit mindnyájan ismerünk és áldunk, evvel sikerült kiszednie belőlem gyorsan-gyorsan. Így még az utolsó pillanatban megjelenhetett. Ezzel le is zárult egy korszak, amelyiknek, félek, hogy túl sok árnyoldalát mutattam meg, de amely, meggyőződésem szerint, a magyar irodalomnak és nemcsak a magyar irodalomnak, hanem a történelemnek is egyik legfényesebb reményű korszaka volt.