Kiss Endre   

Egy igaz ember és a huszadik századi örvényei

Széll Zsuzsáról

2025.05.07.

Ez a szöveg a 2025. március 4-én megtartott "Széll Zsuzsa Emlékülés"-en elhangzott megemlékezés enyhén átdolgozott változata.  

Széll Zsuzsa

 

 

Széll Zsuzsa nemcsak nagyon nagy, de nagyon sok szerepet is játszott tanítványai életében. Ezek a szerepek mind eltérő perspektívákat jelentenek, amelyeket most egységes képben kell összefoglalnom.

 

A 2000-es évek elején a Goethe-Intézetben vetítették le azt a hosszú (4-5 órás?) portréfilmet, amit még a hetvenes években az OSZK Oral History sorozata készített Széll Zsuzsával. Ez a vetítés egyben szép találkozás is volt az egykori diákok számos nemzedékével. Ráadásul a vetítés alatt, a sötétben, még jegyzeteltem is Zsuzsa szövegét. Érdemileg nem mondott egyáltalán újat, csak a háborús Magyarországban való bujkálás plasztikusan bemutatott remek részleteit nem ismertem.

Azt sem fedezhetem most fel, hogy élete élő regénytéma (s milyen nagy regényt lehetne írni belőle!), hiszen ezt már Anna Seghers is megpróbálta.

Széll Zsuzsa Bécsben született, zsidó származású anya és szlovén eredetű (de már lehet, hogy osztrák állampolgársággal is rendelkező) apa házasságából. Élete első évtizedét olyan bécsi kislányként élte meg, akinek álmában sem juthatott eszébe a későbbi világtörténeti odüsszeia. Egyik legélesebb gyerekkori emléke ezután éppen maga az Anschluss volt, ebben az élményében őrződött meg legkonkrétabban a gyerekkor. Őrá is átragadt a tömeg lelkesedése, maga is ujjongott Hitler bevonulásán. Az osztrák társadalom addig valóban minden erejével és kifogyhatatlan elszántsággal állt ellent a német megszállásnak, részben a Bécsi Munkásfelkelés, részben azután még a Staendestaat formájában is, ami mind a kettő igazi, nyílt sisakkal megvívott polgárháborút jelentett. És az a társadalom, amelyik még az Anschluss előtti hetekben, sőt napokban is foggal-körömmel harcolt a pifkék ellen, a bevonulás napján tökéletesen átcsapott az ellenkező végletbe, amikor sokak által leírt eufórikus mámorral köszöntötte az akkorra már megszokott látványkulisszaként menetelő németeket.

Zsuzsa klasszikus és tökéletes osztrák-német akcentusát hozta ebből a gyerekkorból, ami sokszor annyira meglepte a külföldi tudósokat, akik az egyre áttetszőbbé váló Vasfüggöny mögül nem ilyen magyar kolléganőre voltak felkészülve. Külső fellépésében egyaránt volt szláv és zsidó elem, meghatározó vonása mégis erős és férfias alkata volt, rövid, s mint később megtanultam, a puritán bolsevikok körében elterjedt, nőies hatásokra szándékosan nem törekvő hajviselettel, s szinte dörmögően mély hanggal. Sokáig nem volt elérhető fénykép róla, a mostani Emlékülés munkálatai során találtak róla fiatalkori képet, ami igazi nőként örökítette meg.

Amikor Bécsben beindultak a zsidóüldözések, Zsuzsa felvette a szlovén identitást, elhagyta Bécset, és a negyvenes évek elején kommunista is lett. Ezután koncentrációs táborba került (esetleg nemcsak, mint zsidó, hanem mint kommunista is, vagy esetleg kizárólag, mint kommunista). Auschwitz-ban is volt, de a felbomlás korszaka (úgy lehetett érteni egy emlékezését) már egy másik, kisebb táborban érte. Hosszabban mondta el az Oral History anyagban a tábor felbomlása utáni erdei menekülését közösen egy másik zsidó családdal. Ebben az elbeszélésben lényeglátó nagyvonalúsággal rajzolta meg azt a folyamatot, hogy miként bomlasztotta fel a kis csoportot a félelem, a bizalmatlanság, az, hogy a menekülés mindig mindenki más utat akart választani a megmeneküléshez és senki sem bízott meg már mások menekülési ösztöneiben.

Egy másik elbeszélése már drámaibb volt. Ezt is egy véletlen apropóra, azaz valójában hirtelen reakcióként mesélte el (minden gyakorlatilag értékes információt így mondott el, összefüggően szinte semmit). Egy kiránduláson mesélte el a Budai Hegyekben. A történet egy kápóról szólt, akit Kurtnak neveztek. Elbeszélésében Zsuzsa olyan őrként mutatta be Kurtot, aki viszonylag emberségesen bánt a foglyokkal (akik valamilyen rendes napi munkát végeztek viszonylag távol a nagy barakkoktól). Egy jelzés, majd egy ellenőrzés megijeszthette Kurtot, s az addig emberségesnek mutatkozó kápó minden átmenet nélkül brutális kegyetlenséggel ölt meg egy női foglyot mindenki szeme láttára. A történet egyben példázat is volt.

A Budai Hegyeket akkorra már elég alaposan ismerte (nem lehetett akkor pedig Magyarországon annyira régen), s ezzel minden bizonnyal a boldog erdélyi hegymászó kultúrát próbálta folytatni, s talán még átplántálni is azt. Ezeken a kirándulásokon egyszer-egyszer azt az igen termékeny ötletet is megvalósította, hogy mindenki hozott magával egy-két olyan rövidebb magyar vagy német nyelvű irodalmi szöveget, amit valamiért nagyon fontosnak tart, és azt ott helyben olvassa fel. A személyiség megidézésekor e pillanatban akár döntő elem is lehetne, hogy ő mit hozott erre a kirándulásra. Ha ezt ma fel tudnánk idézni, talán megtalálnánk a személyiség kulcsát is, de jellemző módon mindenki arra emlékszik máig, amit ő maga olvasott fel.

Zsuzsa magyarországi hosszú illegális bujkálása, amely a csak a 2000-es években megismert Oral History anyagában szerepel, valószínűleg a koncentrációs tábor előtti időre esik. Kibontotta az elbeszélésben, hogy az akkori világháborús magyar területi rendszer több nagy régióra volt felosztva (feltehetően olyan régiókra, amelyek kialakítását 1989 után elszabotáltunk az Európai Unióban). Ezekben a körzetekben mind valamennyire eltérően bántak a bujkáló politikai ellenfelekkel, zsidókkal vagy katonaszökevényekkel, az eseményeknek megfelelően nyílván ez a bánásmód is változott. Zsuzsának ennek megfelelően kellett állandóan váltogatnia rejtekhelyeit e körzetek között. Láthatatlan források arról is folyamatosan tájékoztatták, hogy mikor melyik szektorban milyen irányban fog változni ez a szigor. Nehéz még elképzelni is, mennyi kitartás, leleményesség, erő és szerencse kellett ennek a hosszú illegalitásnak az elviseléséhez, s ez a korszak még nem is tartozott az életveszély és más fenyegetések legapokaliptikusabb helyzetei közé, lehettek támogatói (talán a párt is?), de magyarul akkor még biztos nem tudott és fiatal nő volt.

Tökéletesen logikus, s egyben szerencsés fordulatnak látszott, hogy 1945 után kommunistaként Erdélyt választotta (vagy oda került?). A Kolozsvári Egyetemen Gaál Gábor tanítványa lett.

Kettejük kapcsolata az 1945 utáni újrakezdés nagy szimbóluma is lehetne. Élő regény ez is! Gaál, kiváló filozófus, jeles értelmiségi, a magyar századelő örökségének hordozója. Nagyobb távlatból meg merem kockáztatni, hogy ő volt az erdélyi Lukács György. Korszakos jelentőségű lapszerkesztő, aki ekkor lett életében első ízben „rendes” egyetemi tanár. Zsuzsa, néhány hónappal, vagy akár néhány héttel korábban még bujkáló zsidó kommunista lány, most filozófus hallgató egy számára új és szerethető városban, amely ment ugyan keresztül hatalmas megrázkódtatásokon, mégis bizakodással tekint a jövőbe.

Alkatilag is hasonlítottak egymásra, Zsuzsa kiemelte, hogy Gaál imponáló, tekintélyt parancsoló férfi volt. Zsuzsa számára Gaál bizonyosra vehetően egyesítette a filozófiai és politikai mestert, a szellemi apát és még mindenekelőtt a megfellebbezhetetlen emberi és erkölcsi hitelességet.

Gaál és Zsuzsa kapcsolata a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején épült ki, a kelet-európai kommunizmus egy valóban különös helyén. Senki sem vonhatja kétségbe a hatalmas, mindent totalizáló ideológiai nyomást (Gaál egyébként ekkor koholt vádak áldozata is lett), de ugyanúgy nem vonhatja kétségbe senki azt sem, hogy a társadalom nagy csoportjai számára kikristályosodott ugyanennek a társadalmi állapotnak egy olyan változata is, amelyet elfogadtak. Ez volt a rommá lőtt Európa újjáépítése. Európa ekkor - nem teljesen önhibáján kívül - nem kevésbé volt romhalmaz, mint a Harminc Éves háború után. Ekkora újjáépítés nem is lett volna lehetséges a jövőbe vetett hit nélkül.

***

Kitérő

A szellemi kapcsolat egyik intellektuális esszenciáját meg merem fogalmazni. A tanítvány meg tudja tanulni azt, amit a mester előad. Nem tudja megtanulni azonban azt a tudást, amivel maga a mester szert tett arra a tudásra, amelynek egy konkrét realizált formáját teljesen magáévá tudja tenni. A tanítvány megtanulja tehát a tudás aktuális állapotát, de nem tanulja meg a tudás feltöltésének tudását. A tanítvány nem ismer(het)i meg a mester saját valódi fejlődési folyamatát (jóllehet erre lenne a legnagyobb szüksége). A mester szükségszerűen sajátos egydimenziós mivoltban jeleni meg, személyisége teljesen azonos az aktuális tanítással, a tanítvány nem mindig tud különbséget tenni az aktuálisan megjelenő és a valódi személyiség között.

***

Zsuzsa a hatvanas évek elején települt át Magyarországra, ha jól emlékszem, 66-67-ben az ELTÉ-n még nyelvtanár volt, majd a Német Tanszékre került. Ekkor, az elején, még ún. „stílgyak”-okat tartott, máig élő, sőt, legendákká váló ötletekkel fűszerezve. Egyszer németre fordítottuk Karinthy Ady-paródiáját, amelyben a Gangesz partjából néhány strófa után Pick szalámi lett. Egyszer közösen németre fordítottuk ugyancsak Karinthytól a Röhög az egész osztályból azt a híres jelenetet, amikor két tanuló is elbástyázza magát két szemétládában, hogy az osztály, mint pártatlan közönség, kiélvezhesse a helyzetet. Egyszer a Wanderers Nachtlied magyar fordításait hasonlítottuk össze. Egyszer, egy erre kiválasztott külön időpontban Schubert-dalokat hallgattunk az akkor legendás Dietrich Fischer-Diskau előadásában. Az emlékek szerint 67-68-től már irodalomtörténeti előadást és szemináriumokat is tartott, s hamarosan átvette az Irodalmi Diákkört is. Egy akkori belső reform szerint azután hivatalosan is évfolyamfelelősünk is lett.

Ki lett Zsuzsa a mi évfolyamunk számára? Nyelvtanárunk, tudós tanárunk, filozófia tanárunk, osztályfőnökünk, rokonunk, idősebb testvérünk. Évfolyamfelelősünk. Bizalmasunk. Családtagunk. Születő gyermekeink tiszteletbeli keresztanyja. Aki naponta találkozott vele, pillanatok alatt része lett Zsuzsa életének, de ugyanezek (a mázlisták) bizonyíthatják, hogy Zsuzsa mindenkit számon tartott az évfolyamban, olyanoknak is elkötelezetten szívén viselte a sorsát, akit alig látott (s ezzel néha még vissza is éltek). Szerepeinek dinamikájában Zsuzsa állandóan mozgásban volt. Jött, beszélt, értékelt, gesztikulált, s ha egy pillanatig megpihenhetett volna, máris égett a cigaretta a szájában. Élő dinamika volt. Fókusza lett egyetemi életünknek. Lüktető középpont. Ez az akkori Bölcsészkaron hamar különleges, bár nem feltűnő létfeltételeket teremtett.

Apropó, feltűnés! Feltűnni persze senki sem akart. Feltűnni különösen tehetséggel, inkább veszélyes volt, mint nem-veszélytelen, időnként még túlságosan buzgó (vagy csak természetes lelkesedésükben túlbuzgónak tűn) KISZ-középvezetőket is markáns gyanakvás vehetett körül. Így a mi hamar Zsuzsa köré szervezett életünk sem lehetett és nem is lett nagyon feltűnő.

Zsuzsa egyik legjobb barátnője, aki szintén áttelepült, Pesten is legjobb barátnője maradt. Majd áttelepült Tóth Sándor is, akivel együtt tanul, és aki monográfiát is írt Gaálról. Láttam Tóthot néhányszor 1989 után is, s az volt az érzésem, hogy nem nagyon értette (vagy nem is akarta megérteni) ezeket a budapesti magyarokat, és ezt finom meta-kommunikációs módon még kifejezésre is juttatta. Zsuzsa közeli barátságban volt a másik jelentős Gaál-tanítvánnyal, a filozófus Tordai Zádorral is, ő Gaálra, majd Bretterre feltett kutakodó kérdéseimre korrekten barátian válaszolt, mélyebb elemzésben, mélyebb visszapillantásban azonban már egyáltalán nem volt érdekelt. De Zsuzsa mindig konkrét és korrekt megjegyzéseiből megtanultuk tisztelni Csehi Gyula könyveit, ismeretlenül is respektálni Gáll Ernőt és Balogh Edgárt.

1963-ban (vagy akkortájt, azaz a probléma történetének nagyon korai korszakában) Pándi Pál írt egy cikket a Népszabadságban arról, hogy rosszabbodik a magyar értelmiség sorsa Erdélyben. Ceausescu (szimbolikusan: már másnap) rövid úton elbocsátott állásából egy sor maqyar értelmiségit – az elsők között köztük Zsuzsát is. Nem lehetek biztos abban, hogy e fordulat minden árnyalatát ma mindenki rögtön érteni fogja. Széll Zsuzsát, aki zsidó származású, üldözött, első szándékú, nemzetközileg ismert kommunista volt, bécsi eredetű, kolozsvári folyóirat-szerkesztő, talán akkor már egyetemi német lektor is ugyanott, a magyar értelmiség elleni represszió elleni tiltakozásra reagálva tették ki utcára.

Ebben az időben indul meg egyébként az erdélyi magyar értelmiség egyre rendszeresebbé váló Magyarországra irányuló exodusa is. Ez az exodus, ha a felszínen észrevétlenül is, mégis döntően változtatta meg a magyarországi értelmiségi-politikai viszonyok finom egyensúlyait. A pártközpont is próbálkozott erdélyi csapat-erősítésekkel (a felszínen sikertelenül), majd a demokratikus ellenzék is szaporodott erdélyiekkel (a felszínen valamivel több sikerrel). 1990 után azután az egyes pártok merítettek (a felszínen vegyes sikerrel). A finomabb magyar viszonyokat egyáltalán nem ismerő, a Ceausescu-éra kezdődő, később már elmélyülő kínjaiban edződött, szervezett, összetartó, természetes intelligenciával bőségesen megáldott erdélyi bevándorlás egyik valódi meghatározója lett az elmúlt negyven év magyar társadalmának. Csapatai feltöltötték nemcsak a késői kádárizmus, de már demokrácia hiányos kereteit is. Egzisztenciálisan ritkán jártak rosszul, az egyre jobbra húzó magyar társadalomban politikailag sem. Nem kevesen egzisztenciális élménnyé tudták tenni önmagukban és másokban, hogy a (kis túlzással szólva) elvarázsolt és önveszélyes ignoránsok országában milyen egyszerű királynak lenni.

Zsuzsa órái és más rendezvényei, a megszokottá váló találkozások, a kialakuló baráti társaság, elsősorban Szablyár Anna, Zalán Péter és az egész németes évfolyam tagjai közül sokan, majd a Diákkör, észrevétlenül alakították ki azokat az útvonalakat, amelyek középpontja Zsuzsa munkája és személye volt.

A hatvanas évek azonban az nagy szellemi újrafelfedezések nagy évtizede is volt. A történelem hosszan elemezhető véletlenei miatt az egész huszadik század számos legnagyobb modern értéke ekkor vált vagy egyáltalán ismertté, vagy „csak” hozzáférhetővé. Ez okozta, hogy Zsuzsa teljesen új tudományos programmal felvértezve érkezhetett Budapestre (erről feltehetően sem Pándi Pál, sem az őt kiutasító román hatóságok nem tudhattak). Broch, Musil, Canetti, Kraus és még sokan mások (a már Pesten is uralkodó Franz Kafkával kiegészítve) egyetemi kutatótevékenységünknek pillanatok alatt középpontjává válhattak. Ez kivételes és egyben mélyen gyakorlati szerencse is volt. Óriási könnyebbség, természetes lendület, hatalmas gazdaságosság, nagyon sok további stúdium is eleve már a Broch és Musil kijelölte keretekbe illeszkedhetett. Rengeteg olyan filozófust és más szerzőt olvastam eredetileg Broch miatt, amelyek később Broch-tól függetlenül is meghatározónak bizonyultak. Broch és társai elégségesen egyetemesek is voltak, ezt a fokuszálást egyszerűen lehetetlen volt szűknek érezni.

Széll Zsuzsa számára Hermann Broch az értékek szétesésének írója és gondolkodója volt, akinek minden sorában saját, legmélyebb és alig kibeszélhető problémájával, a kommunizmusban, mint új társadalomban való csalódással és ezzel kapcsolatban az élet végső értelmének dilemmájával találkozhatott. Az én számomra Broch mindent magában foglaló, holisztikus gondolkodási és esztétikai élmény volt. Az persze, hogy mi vezetett húszéves koromban kommunista háttér nélkül engem (és Annát, Pétert, Krisztát és másokat) az „értékek szétesésé”-nek problémájához, újabb titok. De a végső értékekkel való kapcsolat mindig titokzatos viszony, a mainstream tudományok korunkban ugyanis elsősorban a mezo-szinteken dolgoznak. Mindenesetre hamarosan megtaláltam Zsuzsa érdeklődésének ikertestvérét Zoran Konstantinovic-ban, aki egyszer váratlanul elárulta, hogy őt a titoi Jugoszlávia felbomlási folyamatának gyötrelmei vezették el Broch-hoz.

A Zsuzsával közösen végrehajtott elementáris egyértelműségű fordulat Broch (majd Musil, Canetti vagy Karl Kraus és Kafka) irányában teljesen akaratlan, egyben azonban teljesen egyértelmű palotaforradalom is volt, még pedig Thomas Mann, majd Mann-on keresztül Lukács ellen. A történelmi pillanat tréfát űzött mindenkivel.

Az 1956 utáni konszolidáció egy már későinek tekinthető szakaszában vagyunk. A német nyelv és a német probléma az akkori Európában középponti jelentőségű. Ebben a helyzetben (tekintetbe véve a kelet-nyugati ideológiai viszonyokat) egy Lukács-ra támaszkodó Thomas Mann-program (kiegészítve Brechttel és Heinrich Mann-nal) nagyon is képviselhető, s akár évtizedes kutatási program lehetett volna. Az elfelejtett értékek felfedezése, a szellemi jóvátétel véletlenei azonban keresztülhúzták ezt az elgondolást. Alighogy kialakult volna a polgári humanizmus és a marxizmus szövetsége, jött Zsuzsa Kolozsvárról, keleti gyártmányú kofferében Broch-hal, Musillal, Canettivel, Kraus-szal (Kafkán kívűl ezen kívül még Ödön von Horváth nevét kell itt említenem).

A palotaforradalom nem volt tudatos. Szó sem volt arról, hogy ne ismertük volna el Thomas Mann-t (és az ő társait, például Hessét vagy Heinrich Mann-t), hatása azonban ennek ellenére felmérhetetlen és forradalmi volt. Spontán és brutális. A Broch-Musil-világ megjelenése az irodalmi hagyományok váratlan és közvetlen egymás mellé állítását jelentette, ez akkor, abban a helyzetben leértékelte, majdhogynem kiüresítette Mann-t. A palotaforradalomnak egyébként évtizedekre elnyúló híre és hatása volt. Még a nyolcvanas években is rákérdeztek arra, hogy vajon mit is akartunk elérni a Mann elleni fellépéssel.

A személyes kapcsolatok Zsuzsával sűrűek és telítettek volt. Ebbe harmonikusan beillett Zsuzsa elegáns kis lakása a Pannonia utcában, kivételesen jól válogatott könyvtára, kiváló információi arról, hogy mit hol lehet kapni (tőle hallottunk először az édes túrókról és joghurtokról). Igazi családi barátság volt, ami az élet szép oldalai közé tartozik.

Széll Zsuzsa személyéről, személyes arcéléről többen is kérdeztek a szakmában (gondolom más tanítványokat is). Profilomhoz tartozott ezért, hogy felvilágosítok Zsuzsáról. Több önmagukban is igen érdekes helyzetre is jól emlékszem. Az akkori egyetemi, intézeti vagy a legnagyobb folyóiratok és kiadók köré csoportosult értelmiségnek támadtak problémái Zsuzsa megértésével. Nem tudták összerakni magukban a képét annak alapján, amit olvastak vagy hallottak róla. Talán nem tévedek, hogy ezekben az esetekben nem az egyébként egyáltalán nem ritka értelmiségi rosszakarat volt a mozgatórugó, de a Zsuzsa vállalta magatartások és az akkori pesti értelmiségi attitűdök közötti akkori feszültség, Zsuzsa akkor ismeretlen háttere.

2025-ben már erősen filozófiai válaszom van erre a jóindulatúnak tekintett értetlenségre. Erdélyben nem volt 56, Zsuzsa alapproblémája egy olyan nagy értékrendszer válsága volt („Zerfall der Werte”), amely Magyarországon 1956-ban egyszer már cserepeire tört, hogy azután új módon és egészen másként szerveződjön újjá. Felvilágosító tevékenységemben a valóságos életrajz elemeire hivatkoztam, egyszer még egy rövid példázatra is. Ez A nő a hajón történetének felidézése volt, amire egy időben Zsuzsa többször is kitért. Az ilyen című regény, majd az abból készült hasonló című film két nő találkozását mondja el a háború után, egy volt koncentrációs táborbeli fogoly és egy volt kápó találkozásáét. Azt is magyarázta, hogy Zsuzsa életének belső dilemmája, hogy a történelmi katasztrófák és a marxizmusból való kiábrándulása után hatalmas értékválságot él meg, amelynek legláthatóbb része, hogy senki sem tud választ adni arra, hogy mi lenne a megoldás a világ számára (olyan természetesen, ami már rögtön ki is javítaná a kommunizmus elégtelenségét). Ennek a dilemmának az érzékeltetésére és az ítélet kimondására egyébként megvolt a saját, külön, egyenesen férfiasan határozott arckifejezése is. Bárkiről is lett légyen szó, ezt mondta: „Nem, ő sem talált megoldást az optimális élet, az optimális társadalom optimális modelljének dilemmájára.”

A pesti Germanisztikán Zsuzsa egy idő ismét megtalálta a maga otthonát, szeretett kutatási területét, első tanítványi körét (ezt időnként emlegette is). Sok jót és szépet lehetne elmondani a hatvanas évek második felének Német Tanszékéről (a kiváló, állandóan megújuló könyvtártól a sűrű külföldi vendégforgalomig, kissé inkább Nyugatról többen, de azért Keletről is, nem is beszélve a jól működő intézeti rendről vagy a négy - vagy talán még ennél is több - valóban nagy tanárszemélyiségről, akiknek általános értelmiségtörténeti szerepük is jelentős, és akiknek az utolsó utáni pillanatban is még feltétlenül méltó emléket kellene állítani).

A német akadémiai vicc azonban erre a Tanszékre is érvényes volt. Eszerint a Jóisten mindent megadott a német professzornak, amit csak lehet (ezt mindnyájan sóvárogva el tudtuk képzelni), de e legnagyobb adományok mellett megteremtette mellé a másik német professzort is. Mutatis mutandis…A pozitívan feltűnő teljesítmények nyilvános elismerése volt legnagyobb gyengesége ennek a kiváló Tanszéknek. Igazi Achilles-sarok. Ebbe kevés diák láthatott bele konkrétan (de azért még ilyen is akadhatott, hiszen létezett már hallgatói érdekképviselet). Érezni azonban mindenki érezte, az ilyen ugyanis nem maradhat titokban. A feltűnés elleni (mások feltűnése elleni) nem egyszer zsigeri ressentiment persze univerzális magyar betegség, nevezhetnénk méregnek is, és ma is virágzik. Ez tény. Mégis, az akkori Német Tanszéken ez a mérges virágzás átlépte az érzékelhetőség küszöbét.

Annál is sajnálatosabb volt ez, mert léte a legélesebb ellentétben állt a Tanszék számos erős, igényes és színvonalas tulajdonságával. Az ilyen típusú elismerés hiánya növekvő problémát jelentett Zsuzsa számára, nem hagyta, hogy zavartalanul belemerüljön a munka és a hallgatók iránti elkötelezettség zakatoló munkájába és saját értékfilozófiai problémájának dantei mélységeibe. Eközben nemzetközi ismertsége növekedett, s ahol felhangzott a Vasfüggöny mögül érkező perfekt bécsi németség, rögtön tisztelői köre alakult ki (akkor még mind a nyugati baloldal, mind az egykori üldözöttek nagyon erős értelmiségi csoportoknak számítottak).

A magyar tudománypolitika is támogatta, elsősorban Szabolcsi Miklós (a többi személyes vetületet természetesen nem ismerhetem). Arra viszont határozottan emlékszem, hogy Szabolcsi elég hamar javasolta is, hogy Zsuzsa menjen le egy vidéki tanszékre, ahol érzése szerint könnyen (könnyebben) meg tudja oldani a professzúra megszerzéséhez előírt nyaktörő kötelező gyakorlatokat. Zsuzsa azonban nem tudott kiszabadulni ebből a fixációból, talán el is nyomta magában azt, hiszen ő nem is olyan régen még világtörténelmi erőkkel, az élet naponkénti veszélyeztetésével nézett szembe, ehhez képest a pozitív teljesítmények elismerésének megvonása akár még elhanyagolhatónak is tekinthető volt. Nem tudom, hogy vettem a lendületet, sőt, a bátorságot, hogy én is javasoljam neki, hogy menjen máshová. Csak arra tudok gondolni, hogy olyan fontosnak tarthattam akkor ezt a váltást, hogy meg mertem kockáztatni ezt a nyílt intervenciót.

 

Zalán Péter alapos és egyben kiváló színvonalú nekrológjából tudtam meg, értelemszerűen jóval később, hogy a pozitív teljesítmények elismerésének megvonása – a külföldi és hazai sikerek ellenére – nemcsak belülről, de kívülről is kikezdte Zsuzsa életét. Péter nekrológja mondja ki nyíltan, mit jelentett ez Zsuzsa életében. Erről sem akkor, sem később nem tudtunk, ma pedig, különösen, mint Broch-kutatónak, kivételesen is fájdalmas volt megtudnom, hogy néhány, ha nem is minden szempontból anoním, de a döntéseit anonímnak megmaradó szavazásokkal „megvajazó” akadémiai bizottság azzal találta legsallangmentesebbnek távol tartani Zsuzsát a szépen zöldellő akadémiai babéroktól, hogy igen találékonyan - nyilvános indokolás nélkül az osztrák irodalmat, mint témát, nem nyilvánították akadémia-érettnek.

Anna Seghers (valószínűleg erre a hatvanas évek második felében került sor) meg akarta írni Zsuzsa életét. Zsuzsa érdekes érvekkel hárította el ezt az ajánlatot. Azt mondta, hogy mivel ő maga (az életrajz tulajdonosa) nem látja saját életének „értelmét”, nem tudja megválaszolni a „miért?” és „mire jó?” kérdéseit, nem szeretné, ha más írná meg, még ha ez az általa igen tisztelt Anna Seghers is lenne. És valóban, ezek a kérdések legmélyebb személyes kérdései voltak. Amikor ez szóba került, rendszeresen megjelent arcán egy sajátos kifejezés. Erre a helyzetre volt egy saját arca, ezzel intézte el akár a kor legnagyobb íróit is, akik, lám, szintén nem tudtak választ adni az élet értelmének aktuális végső kérdésére.

Zsuzsának az volt a legmélyebb problémája, hogy miként értelmezze saját életét. Hogyan rendezze el mindazt, ami megtörtént vele, s aminek aktív, sőt, a saját életét is kockára tevő kombattáns szereplője volt.Mi az ő problémáját nem tudtuk megoldani, s nem tudjuk megoldani 2025-ben sem. Tudunk viszont két dolgot, amit Anna Seghers akkor sem írhatott volna meg, ha Zsuzsa kinyitja előtte az életét.

Az egyik: egy bürokratikus Justizmord a maga képtelen és kézzelfogható igazságtalanságával a legnehezebben feldolgozható, sőt, a legnehezebben túlélhető sebek közé tartozik (a körünkben nagyra értékelt Canetti a nem gyógyuló „tüske” fogalmával ezt a jelenséget is leírta). A másik az, hogy Zsuzsa, mint „fókusz”, mint szervező erő fiatal emberek nemzedékeinek életében továbbra is elemében volt. A Zsuzsába fúródó valódi tüske – elnézést a személyességért – belénk is fúródott. De az egy pillanatig meg nem állóan alkotó Zsuzsa ma is mindenkit lelkesíthet.

Zsuzsa számos arcát legjobban talán a „Lámed wufnik”, a 36 igaz emberről szóló zsidó történet foglalhatja egységbe. Az igazak emberek (és az egyes igaz ember) azok, akik miatt a Földre pillantó Úr megbocsát az egész emberiségnek, jóllehet előzőleg már elhatározta, hogy nem tűri tovább viselt dolgaikat.