Kiss Endre

A homo aestheticus útja a Vasfüggöny két oldalán

 

2023.01.31.

Wolfgang Kraus

Wolfgang Kraus, a Gesellschaft für Literatur évtizedeken át működő irányítója a homo aestheticus ideáljának egyik újkori megtestesítője volt. Kosztolányi Dezső híres szembeállítása a maga korában gyakran paradox, sőt, abszurd formákban tör lándzsát a homo aestheticus mellett. A huszas és harmincas évek „totálisan” komorrá váló horizontja előtt történik ez, amelyben az igazi homo aestheticus mindenkor képviselt, soha fel nem adható öntörvényű etikáját és a homo moralis oly gyakran politikai álarcként lelepleződő „erkölcsösségé”-t állítja szembe, ily módon kétszeresen is felszínre hozza mindkét klasszikus álláspont szélsőséges belső differenciáltságát. Nem minden ok nélkül került ez a felfogás a szocialista realizmus kritikájának célkeresztjébe sem, hiszen a moralizálás mögötti politikai szándék leleplezése és a sajátosan és kizárólagosan csak az esztétikum médiumában realizálódó erkölcs lehetőségének önfeledt igenlése a szocialista realizmus megelőlegezett, de közvetlen s váratlanul látnoki leleplezését jelentette.

 

Kosztolányi Dezső

Az, hogy ez a Kosztolányi Dezső kidolgozta konfrontáció etika és esztétika között olyan tipológiához vezetett, amely Wolfgang Kraus személyiségét is segít értelmezni, minden valószínűség szerint az osztrák és magyar kultúra közötti rejtett hajszálcsövesség láthatatlan vakondok-munkájára vezethető vissza. Wolfgang Kraus teljes és klasszikus megtestesülése volt a homo aestheticus típusának, aki számára a világ eredendően a szép formájában létezett. Ezt az egzisztenciát Kraus azonban nem teljesen és maradéktalanul vette magára. Kivánkozna erre magyarázatként katolicizmusa, miközben Kraus minden volt inkább, mint homo religiosus-sá átlényegült homo aestheticus. Ehelyett Kraus homo moralis-sá vált, aki ezek után azonban a homo moralis összes, rendelkezésre álló erejét és lehetőségét ismét a homo aestheticus szolgálatába állította.

A homo moralis számára rendelkezésre álló erőforrások meglepő ugrásokra képesek a történelem fordulatai közepette. Az erkölcs hatalma a valóság fölött hol mindenható, hol a nevetségességig elenyésző. Amikor az esztéta a morált választotta és a morális erőt az esztétikum védelmezésére kezdte fordítani, annak hatalma alig volt több a semminél. A sorstól, de inkább a történelemtől, megadatott neki azonban a morál diadalának pillanata is.

 

Leslie Howard

Több ezért véletlen egybeesésnél, hogy Kraus homo moralis-nak megfeleltethető attitűdje tényleges közelségébe jut annak a történelemben aktívan működő homo moralis – ideáltipusnak, akinek klasszicitását mára a legnemesebb szórakoztatás médiuma őrizte meg számunkra. Ez az ideális a Leslie Howard kitalálta és megvalósította Pimpernel Smith, a “modern” Pimpernel, aki a szellemileg és erkölcsileg legnemesebbek fizikai megmentésének szenteli önmagát.

 

Robert Musil

Közép-Európa kultúrájának mélyebb ismerője előtt nem maradhat feltáratlan ez az összefüggés, hiszen Leslie Howard, alias Steiner László ugyanolyan távolságban (vagy közelségben) élt a pesti Nyugati Pályaudvartól, mint mondjuk Robert Musil a klagenfurti főpályaudvartól. A történelmi háttér kutatásának már jelenkori helyzetében is világos, hogy Kraus megváltozott korszakban, talán megváltozott módon is, de ugyanazt tette, amit Pimpernel Smith (vagy a film magyar változatának megfelelően kifejezve: a Modern Pimpernel) tett, értelmiségieket mentett egy diktatúra elől.

 

Honoré de Balzac

Ebben sajátos elfogulatlanság, személyesség és egyszerűség vezette, ami nem ritkán emlékeztetett naivitásra vagy akár még az uralkodó diszkussziótól való távolságra is. Önmagában tekintve a hatvanas években bizonyára nincs köze ártatlansághoz az olyan kijelentőseknek, hogy „valaki olyan termékeny, mint Balzac”. Ha azonban (egyrészt) a modern irodalom új rabulisztikáira, vagy (másrészt) sztálinista irodalmi viták Balzac körül kialakult irathegyeire gondolunk (amelyek Engels, s kisebb részben Marx néhány Balzacról tett megjegyzéseire alapozódtak), lassan már kellő mértékben érzékeljük Kraus szellemi bátorságát, ami ebben az „ártatlan” kijelentésben fejeződött ki.[1]

Amikor már nem költők vagy tudósok közvetlen megsegítéséről volt szó, Wolfgang Kraus akkor is „határjáró” „maradt”. Ez a határ egyrészt „Nyugat” és „Kelet” határa volt, olyan limes, amely az európai kultúra teljes történetén át e kultúra összes lényeges vonásában meghatározó szerepet játszott, hiszen ez a kultúra Kelet és Nyugat állandó ide-oda áramlásában, szakadatlan shuttle-funkcióban tudott csak a maga nagyságában kibontakozni. Mivel azonban ez a határ abban a korszakban két egymással élethalál-harcban álló, állig felfegyverzett és ideológiailag a végletekig megszervezett világrész között húzódott, az, aki átjárt a határon és e kultúra részének érezte magát, szükségszerűen vált megmentő Pimpernellé.

 

A szembenállásnak ebben a realitásában Wolfgang Kraus azonban lehetőségeket is megpillant, sanszokat a kultúra, de Ausztria számára is: „Bécs már a római korban is határváros volt és itt mindig mindkét tradíció érezhető volt, a nyugat-római, de a kelet-római is, Bizáncból…A tűzhányó lejtőin a talaj mindig jó volt, megtermett a legjobb bor, ezért Ausztria és ezzel Bécs mindig kedvező korokban élt, a kérdés csak az, meddig…”[2]

 

Mint a történelem és az aktuálisan fennálló kettéosztás határain át ide-oda közlekedő Kraus minden szempontból szélsőséges helyzetben volt. Mi lehetett volna ugyanis magától értetődőbb, mint az, hogy Nyugat és Kelet ezer éves történetét szemlélve eleve működő elrendeléssel a Nyugatot részesítette volna előnyben. Bármennyire is tájékozott volt azonban Wolfgang Kraus Kelet-Európa tragikus örökségének hosszú listájában (leggyakrabban talán a „bizantinizmus” jelenségkörét emelte ki), ennek az akkoriban szinte természetes elvárásnak egyáltalán nem felelt meg.

Kraus fáradhatatlan annak a sokszor láthatatlan heroizmusnak szakadatlan felemlítésében, amelyet Keleten értelmiségiek és névtelen állampolgárok saját identitásuk és a kulturális hagyományok védelmében nem egyszer biztonságukat kockáztatva megnyilvánítottak. Mint a kultúra szervezőjét, az is nagyon érdekelte, milyen erőteljes értékteremtő képessége volt annak a tudatnak, amely egy-egy alkotóban vagy olvasóban egy-egy konkrét mű kapcsán a kultúra végső létének vagy nem-létének egzisztenciális, nem egy esetben zsigeri átélését hívta életre. A Hidegháború befejezése még olyan dramaturgiai pillanatokat is elhozott, amikor a nyugati értelmiség (átmenetileg vagy véglegesen) dezorientálódott a fogyasztói társadalom diadalmas felemelkedésének szövegösszefüggésében, miközben Keleten ekkor indult be a kritikai mozgalmak második nagy hulláma.

 

Kelet morális erejének konkrét meghatározása, a nagyságrendek végső megállapítása természetesen késői korok vizsgálatainak eredménye lehet majd. Kraus a maga részéről csodálta és talán szerette is ezeket az embereket. Miközben Kelettel szemben szabad és nonkonformista álláspontot foglalt el, nem fukarkodott saját kora Nyugatának bírálatával. Nyugatot – általánosságban, természetesen „önelégült”-nek látta, aki eszmei célokért semmilyen áldozatra nem képes már: „Ausztria félrevezető problémátlan létezése jól példázza az egész nyugati civilizáció önelégültségét, mely ismét kész eladni ideáljait illúziókért. A kultúrák belülről halnak meg, hiszen nem természetes képződmények. Bennük ölt testet az a munka, amellyel az ember a természeten túlra terjeszti ki teljesítményét”.[3] Egy másik helyen Keletet, mint „hatalmas munkástelepek” együttesét állítja szembe a nagy „nyugati büfé”-vel.[4]

 

Az a Kelet, amelyet lényegileg értelmiségi attitüdök határoznak meg és ahol az értelmiség eszméit némelykor valóságosan is realizálják és az a Nyugat, amely önmagát mindenkor politikai és ideológiai kihívások célpontjának tekinti és amely nem is mindig válaszolja meg ezeket a kihívásokat az ideálok elmélyült komolyságával, bizonyosan azonban a homo moralis víziójában jelennek meg ilyennek. Annak víziójában, aki kezdetben csak a szellemi alkotók kibontakozásának lehetőségében volt érdekelt, a későbbiekben azonban már nagyon is általános érvényű kérdésfeltevésekig jutott el. Ez az a pont, amelyen az értelmiség problémája, ahogy azt Kraus nevezi, az „ötödik rend” dimenziói immár megnyílhatnak előttünk.[5]

Az irodalom (költők és írók, mint a reprezentatív értelmiségiek) és a „ötödik rend” értelmiségijei a legintenzívebben érintkeznek egymással mind időben, mind pedig szerkezeti-szociológiai szempontból. Egy alig érzékelhető finomságú és semmiképpen sem tudatos átmenetről volt ekkor szó. Nem mondhatnánk, hogy Kraus ne lett volna tisztában e folyamat történeti koordinátáival: „Aki ma a jelenkori művészetről és annak ’új alkotásai’-ról nyilatkozik, akár akarja, akár nem, végig kell gondolnia Hitler, Sztálin egykori kultúrpolitikáját is, mert ők gigantikus nagyságú összegekkel és kevés sikerrel támogattak és támogatnak egy olyan művészetet, amelyet ’az ember művészeté’-nek, humanistának és értékorientáltnak adnak ki.”[6]

Wolfgang Kraus leltárt vezet a valóságról, benne elsősorban a kultúra folyamatairól és azok jelentéséről. Előszeretettel választ triviális, majdhogynem közhelyszerű kiindulópontokat, amelyek látszólagos általános közérthetőségük maszkját viselve is váratlanul ismeretlennek, feltáratlannak mutatkoznak szemünkben. Így nézi Kraus azt a szerkezeti átalakítást is, amellyel nagy diktatúrák megtanulták az irodalom fölötti uralmat. Maga a kelet-európai társadalom egyfelől elszenvedte ennek az építménynek a társadalom fölé való magasodását, másfelől azonban belsőleg lenézte azt és egyáltalán nem hitt annak hosszú távú esélyeiben. Wolfgang Kraus a maga külső szemszögéből inkább egy harmadik módon viszonyult ehhez: szemlélte, értelmezte és tanulmányozta e rendszer „sikereit”, miközben természetesen ő is tudott különbséget tenni annak közép- és hosszú távú esélyei között.

Wolfgang Kraus (és az akkori Ausztria egésze) számára a valóságosan létező diktatúrák történeti korszakokon átívelő létezése természetesen minden volt, csak nem puszta esemény vagy olyasféle tapasztalt, amelyet „csak” valamilyen szinten fel kell majd dolgoznia. Ez a létezés aktuális valóság, de egyben hatalmas kihívás is volt a csak 1955-től ismét önálló állammá váló semleges Ausztria számára. A határon való életnek ez a nemcsak földrajzi, de ideológiai és politikai színezete még radikálisabban változtatta át az eredetileg homo aestheticust homo moralissá, mint ahogy ez az átváltozás más külső körülmények között nyilván amúgy is végbement volna.

Ebben a helyzetben a homo moralis aktuális feladatokat vállalt és ebből további legitimációkat nyert önmaga számára. A homo moralis feladata a szellemi alkotók védelme lett a vasfüggöny másik oldalán. Kraus-ban e határjárás megkerülhetetlen politikai dimenziói ellenére is vitathatatlan maradt az alkotó ember és az irodalom iránti elkötelezettség, az irodalom védelme nem vált felszínes ürüggyé a politikai cél megvalósítása számára.[7]

Wolfgang Kraus, a homo aestheticus szolgálatába került homo moralis határjáróvá vált, politikussá, olyan emberré, aki saját szemével látott olyan dolgokat, amelyeket mások nem akartak vagy nem voltak képesek meglátni. Nemcsak egy olyanfajta elnyomás valóságát látta, amelynek látványától mások talán féltek is, ő látta ennek az elnyomásnak a sikereit is. A hidegháború korában külön privilégiummá válhatott, hogy valaki a másik világnak ne csak az ideológiai ellenfényben beállított valóságából részesülhessen.

Nemcsak a reálszocialista Kelet sajátos és az irodalmi érintkezésben addig példa nélkül álló politikáját érzékelte és ismerte meg (az egyik oldalon „abszurd”, a másikon „normális”), de abból kellett kiindulnia is, hogy ez az abszurd-normális állapot győzött, s óvatos elgondolások szerint is még igen hosszú ideig fog fennállni. Nem elégedett meg az elűzött irodalmárok támogatásával, lehetőségei szerint meg akart ismerkedni az ily módon bezárt irodalom otthoni hétköznapi létezésével is. Belátogatott tehát az oroszlán barlangjába, ült az irószövetségek vendéglőjébe, lehetőségei szerint igyekezett megismerni a Vasfüggöny mögötti irodalom életvilágát.

Wolfgang Kraus-nak meg kellett állapítania, hogy az irodalomnak ez az új típusú irányítása akár még funkcionálhat is. Hatalom és pénz ezen a módon is újraelosztásra kerülhet és a padlásszobák bulgakovi hőseinek közvetlen közelében azért minden nap megtelnek az Írószövetség éttermének helységei, ahol nem egy esetben a vezetés előtti hódolat egészen keleties változataival is találkozhatott a távoli látogató. A hajbókolás nem egyszer a szó szoros értelmében is színpadiasan valósulhatott meg (Kraus egy esetben egy az egyházi összefüggésen jócskán kívül eső kézcsóknak is tanúja lehetett).

Az irodalmi és művészeti produkció értelemadásának hatalma mindazonáltal politikai-hatalmi érdek a demokratikus berendezkedés játékosai számára is. Az értelemadásban kialakítandó monopólium törekvése a politikai élet része, ami persze éles ellentétben áll a műalkotás komplexitásának és sokértelműségének azzal a meghatározó tényével, miszerint a műalkotás jelentései éppen ezért nem is redukálhatók egy, hegemón értelmezés megfogalmazásaira.[8]

A tegnapi írókból, költőkből és kritikusokból a mai és a holnap értelmiségijei váltak. Ez a transzformáció Wolfgang Kraus számára mélyen kétértelmű folyamatnak bizonyult.

Egyrészt, mint elkötelezett határjáró, szorgalmas szerző és okos analítikus, Wolfgang Kraus egyike volt a legelsőknek, akik ezt a fordulatot látták, megértették és vele kapcsolatban állást is foglalhattak. Másrészt ugyanez a fordulat a felszínen alig látható, a mélyben azonban annál lényegesebb eltolódásokat hozott létre az „új rend” legfontosabb meghatározásaiban.

Wolfgang Kraus a szellemi alkotásnak és alkotónak azt a klasszikus felfogását juttatta érvényre, amely a huszadik század nagy diktatúráit követően már mintha az emberiség előtörténetéhez csapódott volna. Egy katolikus értelmiségihez képest meglehetősen váratlanul az értelmiség közelebbi meghatározásainál Kraus előszeretettel kölcsönzött Hegeltől, Marx-tól vagy éppen Heinétől. Hegeltől azt citálta, hogy a „szellemi munka többet visz végbe a világban, mind a gyakorlati”, Heinétől azt, hogy „a világ az, amit a szavak jelei tesznek ki”, Marx-tól pedig nem kevesebbet, mint azt, hogy a „filozófusok eddig világot csak különböző módon értelmezték, most arról van szó, hogy megváltoztassák azt.”

 

 

Saját felfogását egy helyen így fejezi ki: „Az értelmiségiek azok lennének tehát, akik filozófusként és gondolkodó emberként kiléptek a dolgozószobákból és a könyvtárakból, vagy legalábbis időnként kilépnek azokból. Megpróbálják gondolataikat kipróbálni a valóságban, megismert igazságaikat a gyakorlati tevékenységben kipróbálni...” [9]

 

 

Ezzel azonban még korántsem merülnek ki Wolfgang Kraus definíciós kísérletei. Egy további megközelítés például a következő: „…az értelmiségi olyan ember, aki számára elsősorban az értelem alkalmazása nyitja meg a világ átélését és aki ennek folyamán ösztönzéseket nyel ennek az élménynek az elmélyítésére és más tárgyakra való átvitelére.”[10]  Az értelmiségi Wolfgang Kraus-nál „Faust örököse”, többségükben meg is pillantja azt az alkotó erőt, hogy még a világ akkori átfogó kettéosztását is meg tudják szüntetni:”Ők, az értelmiségiek voltak azok, akik mozgásba hozták a ’vasfüggöny’ kettéosztásban megmerevedett világát.”[11]

A változások kezdetben nem is tűntek nagyon meghatározónak. A szellem hőseiből és „Faust örökösei”-ből befolyásos új osztály lett, éppen Wolfgang Kraus megfogalmazásában, az „ötödik rend” (der „fünfte” Stand).

Wolfgang Kraus-t tehát finom pszichológiája és a szellemi alkotó erő vallásos tisztelete vezette egy önmagában is jelentős szociológiai felismerés megtételére. Az új szociológiai alaptény azután lényegileg változtatta meg a társadalom számos más alapösszefüggését. Az új „rend”-ben, az ideális értékek képviselete mellett, új kollektív érdekek is artikulálódtak, részben más értelmiségi csoportok ellen, részben az establishment ellen, részben más foglalkozási csoportokkal vagy nemzedékekkel összefüggésben. A szellem és intellektuális kreativitás rétegéből egy új érdekrendszer és érdekképviselet született meg, amelyik ráadásul, tehetjük hozzá Kraus kiindulópontjához, hatalmas misszionáló erőt sugárzott ki magából az ifjúság, de részben más csoportok felé is. Új hatalmi harc tört ki, ugyancsak váratlanul, amelyben az értelmiségiek csoportként, „új osztály”-ként értelmezték önmagukat, intellektuális és erkölcsi legitimációjuk alapján pedig arra vállalkoztak, hogy megjósolják azt, mi fog várni a társadalomra. A szociológiai csoportképződés egy konkrét pontján azonban jelentős mértékben veszíteni kezdtek eredendően szabad és kreatív alaptermészetükből. A Wolfgang Kraus által megjövendölt új osztály valóságosan megszületett, azonban nem úgy, másként, ahogy azt Kraus gondolta.

Wolfgang Kraus évtizedes szívós küzdelme a modern értelmiség problematikájával azonban közvetett módon még ezeket a módosulásokat is észreveszi. Ehhez fűzött reflexiói nem törhetnek teljességre. Kraus azonban semmiképpen sem tévedett abban, ha az értelmiségiek „ötödik rend”-jére (der fünfte Stand) leselkedő legnagyobb veszélyt nem a negatív vonatkozásokban pillantja meg: „Az értelmiségre leselkedő legnagyobb veszély sikerének robbanásszerű dinamikája, amelyet nem követ a történések értelmes beépítése az emberi pszichébe.”[12] E mondatban a „siker” talán egynek tűnik a sok releváns tényező közül, akár még egy túlerőltetett lényeglátás redukciójának is. A „siker” azonban egyidejűleg kivételesen komplex jelenség is, amelyik (vagy amelyik „médiuma”) nagyon is képes arra, hogy az egykor az intellektuális lelkiismeret vezette magatartásokat az egymást sajátos szabályszerűségek alapján követő hatalmi harcok tűzpróbájában alaposan vagy éppen teljesen megváltoztassa.

Ma már egy olyan történelmi korszak végén járunk, amely a hatvanas évek közepe óta az intellektuális lázadás formájában indult meg egy még élő, ugyanakkor már mégis halott diktatúra ellen és az olyan eseményekkel zárult le, mint a Berlini Fal 1989-es leomlása. Az ebben a korszakban Wolfgang Kraus „ötödik rend”-jeként a történelem színpadára lépő értelmiség átalakulása befejezett tény. Csak az olyan történelmi szereplők, mint Bill Clinton, Joschka Fischer, Javier Solana vagy Otto Schily keltik fel bennünk egy más történelmi korszak bizonytalan és meghatározatlan érzését, az ötödik rend”, egy új osztály emlékét, amelynek egyik korabeli leírása Wolfgang Kraus-tól származott.

Bill Clinton		Joschka Fischer		Javier Solana		Otto Schily

A már említett és feltehetően Wolfgang Kraus katolicizmusából származó gondolkodói „ártatlanság” abban is megnyilvánul, hogy egyik kedves fogalma éppen a „paradicsom”. Ebben az összefüggésben is rendre megtörténik, hogy egy első pillanatra meglehetősen szimplának tűnő fogalom heurisztikus szempontból kivételesen produktívvá válik gondolatmeneteiben: „Senki sem cselekszik a Paradicsomnak egy mégoly elmosódott és halvány halk képzete nélkül…Az általunk formált valóságban paradicsomról alkotott képzetünk tragikus töredékként válik láthatóvá.”[13] Ez a metafora azért különlegesen termékeny, mert alapul vételével a társadalmi cselekvők univerzuma nehézségek nélkül osztható három csoportra. Egyrészt azok képe merül fel, akik, teremtményként, még egy hamis Paradicsom képére is rá vannak utalva. Másrészt egy olyan kritika lehetősége is felmerül, amelyik azok ellen harcolt a legélesebben, akik mások számára próbálkoztak hamis paradicsomok fabrikálásával. Végül ebben a kérdésfeltevésben kezdettől fogva bele van foglalva egy „igazi” Paradicsom víziója is, még akkor is, ha azt nem lehet közvetlenül konkretizálni és legfeljebb az ahhoz vezető út néhány elemét lehetséges felvázolni.

 

Wolfgang Kraus „hosszú, gyakorta visszaesésekben és katasztrófákban gazdag” fejlődés eredményének tekintette a liberális demokrácia intézményeit, ezzel együtt „a természet érzékeny és törékeny terméké”-nek is.[14] Olyan berendezkedésnek látta, amit éppen gyarapodó kelet-európai tapasztalatai alapján is veszélyeztetett volt. E berendezkedés 1989-es világtörténelmi győzelmét Wolfgang Kraus még teljes egészében megélte. Kritikai figyelmeztetései azonban e nagy győzelem után majdhogynem még aktuálisabbak, mint amilyenek a létező szocializmus fennállásának idején voltak. A modern demokráciákat egy olyan fejlődés eredményeként láttatta, amelynek során annak társadalma először a vallási, majd az ideológiai alapozású értékektől szabadította fel magát. 1989 magával hozta e kraus-i tézis korábban rögzített folytatását is annak lehetőségéről, hogy egyszer akár még maguktól az értékektől is függetlenítheti magát.[15]