Molnár Andrea

"Le suicide francais" - vázlat Éric Zemmourról

2022.08.01.

Éric Zemmour

A francia balliberális körök által a belpolitikai sakktáblán a szélsőjobboldali figurák közé száműzött, esetenként több-kevesebb jóindulattal "francia Trump"-ként emlegetett, s magát kissé meghökkentő módon "berber zsidóként" meghatározó Éric Zemmour személyét illetően egy dologban megegyezik a rajongó átlag-citoyen és a dühödt ellenlábas: ma kétség kívül az egyik leginkább megosztó szereplő a média és az aktuálpolitika hazai pályáján.

Mathieu Bock-Coté[1] szerint "politikai értelemben radioaktív tényező",[2] Marcel Gauchet[3] olvasatában "egy többségi jelenség",[4] miközben Manuel Valls[5] vélekedése szerint "az idegengyűlölet prófétája".[6] Tény, hogy nem egyszerű a Zemmour-imázs érzelemmentes, tényszerű megrajzolása, főként mivel az általa képviselt – sokkalta inkább konzervatív, mint markánsan "jobbra tartó" – ideák (így az iszlám országokból zajló tömeges bevándorlás elleni kendőzetlen kirohanásai, a szélsőséges feminizmus retorikájával szembeni gunyoros felhördülései vagy a nemzeti szuverenitás és a hazafiság eszméje melletti rendíthetetlen kiállása) mind a bibliai világkép, mind pedig a klasszikus polgári értékrend felöl nézve imponálónak hatnak.

Mathieu Bock-Coté		Marcel Gauchet		Manuel Valls

Az Algériából az 1950-es évek fordulóján bevándorolt, majd Montreuil-ben letelepedett zsidó család második fiúgyermekeként 1958 augusztusában született későbbi publicista, író és politikus a tradicionális zsidó életforma keretei között nevelkedett, melyhez a héber nyelv elsajátítása éppúgy hozzátartozott, mint a zsinagógai istentiszteletek rendszeres látogatása.

A halachikus rend követése, melyhez a felekezeti közegben Mose nevet használó Zemmour egészen példaképének tekintett apja 2013-ban bekövetkezett haláláig következetesen ragaszkodott, e fájdalmas esemény nyomán, úgy tűnik, törést szenvedett, minden esetre későbbi hitéleti próbálkozásait jótékony homály fedi.

A középiskola elvégzését követően az Institut d’Études Politiques de Paris-ban diplomázó[7] ambiciózus fiatalember újságíró-gyakornokként kezdte pályafutását a Quotodien de Paris-ban, majd néhány évvel később átigazolt a Le Figaro politikai rovatához, ahol egészen 2009-ig jelentette meg helyenként vitriolos, s az erős nemzeti elkötelezettség miatt a baloldali és a liberális politikai körök által egyaránt folyamatos támadás alá vont cikkeit.

Étienne Mougeotte

Ekkor mindennemű együttműködést felszámolt az újsággal, miután Étienne Mougeotte[8] szemére hányta a Canal+ csatorna egyik adásában elhangzott szavait, miszerint a migránsok francia honba történő beáramlását is aktívan segítő " emberkereskedők többsége fekete, vagy arab".

Az ügy nem állt meg a nézetkülönbség ezen alsóbb szintjén: Zemmour faji megkülönböztetés bűncselekményének elkövetése és arra való felbujtás vádjával, s ebből eredő komoly pénzbüntetéssel kellett, hogy szembe nézzen. 2010-től a Figaro Magazin egyik rovatvezetőjeként publikált, majd Mougeotte földi létből való távozását követően visszatért a Le Figaro kötelékébe, ahol – a "La France n’a pas dit le dernier mot" című könyvével kapcsolatos promóciós munkálatokra hivatkozva – a tavalyi év folyamán felfüggesztette megbízatását.

Széleskörű ismertségre valójában a 2000-es évek elején tett szert, amikor is állandó szereplőjévé vált az I-Télé című francia tévécsatorna "Ca se dispute", valamint a France-2 "On n’est pas couché" címen jelentkező politikai színezetű vitaműsorainak, s népszerűségét a francia közvélemény patrióta jegyeket magán viselő rétegében tovább fokozta, hogy 2016-tól, a CNews "Face a l’Info" című, főként belpolitikai kérdéseket elemző televíziós magazin egyik állandó kommentátoraként szinte azonnal polinkorekt-nek kikiáltott témák boncolgatásába kezdett.

Mindeközben több meghatározó sajtóorgánumban, így a Spectacle du Politic, illetve a Valeurs Actuelles hasábjain jelentek meg politikai állásfoglalásai, illetve kiadásra került két meghatározó francia politikus, Édouard Balladur, illetve Jacques Chirac életeseményeiről készült nagyszabású könyve is.[9] 2006-ban adta ki a "Le Premier Sexe" nevet viselő, különösen a hazai feministák között hatalmas felhördülést kiváltó műve, melyben a társadalom drasztikus feminizálódásának kérdéseit taglalja.

Mindeközben több meghatározó sajtóorgánumban, így a Spectacle du Politic, illetve a Valeurs Actuelles hasábjain jelentek meg politikai állásfoglalásai, illetve kiadásra került két meghatározó francia politikus, Édouard Balladur, illetve Jacques Chirac életeseményeiről készült nagyszabású könyve is.[9] 2006-ban adta ki a "Le Premier Sexe" nevet viselő, különösen a hazai feministák között hatalmas felhördülést kiváltó műve, melyben a társadalom drasztikus feminizálódásának kérdéseit taglalja.

Edouard-Balladur				Jacques Chirac

Még ebben az évben aktívan részt vett Michel Roger és Karl Zero "Dans le peau de Jacques Chirac" címet viselő rövid doku-filmjének elkészítésében, majd 2008-ban jelentette meg a "Petit Frere"-ként híressé vált – az ún. antirasszista angelizmust kipellengérező – regényét, melynek népszerűségét jól mutatja, hogy igen rövid idő leforgása alatt 63 ezer példányban kelt el Franciaország szerte. Zemmour Számos vitatott esszé szerzője, melyek közül a legnagyobb port kavart írása a 2010-ben íródott "Mélancolie francaise", mellyel elnyerte a "Prix du livre incorrect" nevű irodalmi díjat.[10]

Michel Roger		Karl Zero

A legnagyobb népszerűséget, s ezzel együtt a legtöbb ellenséget a 2014-ben "Le suicide francais"[11] címen közreadott vaskos értekezése hozta el számára, melyben odáig merészkedik, hogy a múlt század húszas éveitől Törökország számára fenntartott "állandó jelzővel" illeti a francia hont, nemes egyszerűséggel "Európa beteg emberének" nevezve azt.

Marine le Pen

Zemmour a nemrégiben lezajlott elnökválasztást megelőző mintegy fél évben azzal borzolta a kedélyeket, hogy feltűnően nagy elánnal robbant be a köztudatba, mint lehetséges aspiráns, s egyre sűrűsödő közéleti szereplései során olyan jól teljesített, hogy a tradicionális francia antiszemitizmust is sikerült némiképpen elbátortalanítania, mint aki a regnáló elnököt leváltani szándékozó meghatározó politikusok, így Marine le Pen egyenrangú partnereként veendő számításba.

Emmanuel Macron

A statisztikai adatok hosszú időn át minden esetre ezt igazolták.[12] A végkifejlet mára már jól ismert: Macron maradt a köztársaság első embere, Le Pen iparkodik új életet lehelni megtépázott politikai ambícióiba, mindeközben a mandátum-háború hajrájában lemaradt Zemmour újabb meghökkentő állításokkal rukkol elő, egyebek mellett hazája erkölcsi, politikai és spirituális bukáshoz közeli állapotáért a régi-új prezidentet jelöli meg fő felelősként.

Joel Mergui

Teszi mindezt egy kellően  bizarr belpolitikai miliőben, melynek meghatározó tényezője, hogy a frankofón zsidóság meghatározó hányada nemes egyszerűséggel kihátrált mögüle. Ezt a feltevést támasztja alá néhány félhivatalos hang, egyebek mellett Joel Mergui, a Consistoire[13] elnökének nyilatkozata, miszerint "egy szélsőjobboldali politikusról lévén szó, mint ilyen, veszélyt jelent a köztársaságra. Az igaz, hogy zsidó, de nem ő a galut hangja."[14]

Felhasznált irodalom:

Bock-Coté, Mathieu: Le multiculturalisme en débat : retour sur une tentation thérapeutique. in: Bulletin d'histoire politique, 18(3), p. 227–267.

Gauchet, Marcel: Le problème européen. in: Le Débat. 129 (2): 50–66.

Valls, Manuel: Zemmour, l'antirépublicain. Éditions de l'observatoire, Mayenne, 2022.

https://www.jta.org/2021/10/27/global/a-far-right-jew-could-make-political-history-in-france-most-french-jews-say-hes-dangerous