ARCOK

Róbert Péter

Munkácsi Ernő - aki a nehéz időkben volt zsidó vezető

2022.05.18.

75 év után másodszor is kiadták Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című könyvét.

Szerzője a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára és főügyésze volt, majd a megszállás után az úgynevezett Zsidó Tanács mellett látott el fontos tanácsadói, támogatói szerepet. Ő formálisan nem volt a Tanács kinevezett tagja, de nélkülözhetetlen és befolyásos szerepe volt működésében, jogászi tapasztalata alapján ő fogalmazhatta a Tanács fontos kiadványait, kérvényeit, leveleit.

Mi volt ez a háború előtt ismeretlen zsidó testület és mi volt a szerepe a németek által megszállt országokban, területeken ? A "Judenrat"-okat a megszállók utasítására hozták létre, tagjait ők nevezték ki, be nem vallott feladata a nácik gyilkos programjának segítése volt. A tagok, a zsidóság egyes csoportjainak köztiszteletben álló vezetői ezzel nem voltak tisztában és különben sem volt lehetőségük az eredményes ellenállásra.

Magyarországon is azért hozták létre, – rögtön a megszállás után egy nappal – hogy irányítsa és képviselje az egész magyar zsidóságot. Persze egy kikeresztelkedett, asszimilálódott zsidó származású magyart és egy jiddisül beszélő orthodoxot, vagy egy cionistát sok minden választott el egymástól, igy képviselni sem lehetett őket egységesen. Nem is ez volt az Eichmann -kommandó célja!

Fő feladatuk a megszállók és a zsidóság közötti kapcsolattartás, a parancsok továbbítása és teljesítése volt. A valóságban arra szánták, hogy megtévesszék és engedelmességre szorítsák megosszák vele a több mint háromnegyed milliós magyar zsidóságot.

 
Munkácsi Bernát

Ki volt Munkácsi Ernő, aki közelről látta – és megörökítette - a budapesti Zsidó Tanács működését?

Zsidó földbirtokos családból született, nagyapja jeles Talmud-tudós, apja, Munkácsi Bernát a magyar őstörténet kutatója, és egyben a pesti neológ hitközség tanfelügyelője. Ernő jogászként szintén a hitközséget szolgálja, miközben művészeti könyveket ír. Magyar hazafias érzelmű, konzervatív oldalról próbál küzdeni az erősödő antiszemitizmussal.

Munkácsi Ernő

1944-ben "szürke eminenciásként" kerül az események középpontjába. Végtelenül hazug és aljas ellenféllel áll szemben. Munkácsi pontos leírást ad a Zsidó Tanács és Eichmann 1944. március 31-ei találkozójáról, ahol az SS-Obersturmbannführer kifejtette: "A háború után a zsidók szabadok lesznek, és azt tehetnek, amit akarnak. Mindaz, ami zsidókérdésben történik, tulajdonképpen csak a háború idejére szól, a háború befejeztével a németek megint a régi gemütlichek (jóindulatúak) lesznek, és mindent engedni fognak, mint azelőtt. Általában kijelentette, hogy nem barátja az erőszaknak, és azt kívánja, hogy enélkül menjenek a dolgok. Eddigi tapasztalatai szerint ott történtek csak erőszakosságok és kivégzések, ahol a zsidóság az ellenkezésbe csapott át." Ekkor már kész volt a terv a magyar zsidók deportálására!

A németek látszólag jogokkal látták el a Tanácsot, és képviselettel ruházták fel a zsidóságot. Ezáltal a zsidónak minősített személyek haragja, gyűlölete, kétségbeesése a Tanácsra zúdult. Másfelől a nácik ezzel az eszközzel kiszervezték a Tanácsnak az egyre durvább jog- és vagyonfosztásokat. A megszállás után az egyik első ilyen megpróbáltatásról, a lakásátadásokról részletesen ír Munkácsi. "Ez volt az első nagy megpróbáltatás, amellyel megindult a lavina."

1944 április 4-én a szövetségesek komolyan bombázták Budapestet. A hatóságok a Tanácsot szólították fel, hogy a kibombázott keresztények számára 24 órán belül szabadítsanak fel és adjanak át 500, zsidók által lakott lakást berendezéssel együtt. A számot még aznap 1500-ra emelték. A Tanács utasításba kapta, hogy vezényelje le a kilakoltatások lehetetlen feladatát. Az otthonuktól megfosztottaknak azzal érveltek, hogy ha nem ők végzik el ezt a feladatot, akkor az SS fogja, és az minden üldözöttre nézve súlyos következményekkel járna.

"Ha a Tanács a terminusra nem üríti ki a lakásokat, majd kiürítik ők zsidóstól, mindenestől." Ezeket a lakásköveteléseket nagyobb légitámadások után megismételték! A náci cselfogás lényege az volt, hogy az áldozatokat fordítottak szembe egymással. Így az ellenállási összefogás gondolata jó ideig komolyan fel sem merült.

Eichmannék és a magyar hatóságok egymással versenyezve vesztegetéssel, félrevezetéssel, fenyegetéssel sakkban tartották és felhasználták a Tanácsot a zsidóság megjelöléséhez, számbavételéhez, kirablásához, "tömörítéséhez"(gettó), majd a deportáláshoz. Munkácsi könyve egyik fejezetének címe nagyon találó: "Lépre csalják a magyar zsidóságot." Legkevésbé a cionisták, akik addig ki voltak zárva a hitközségek irányításából, hittek a német ígéretnek és megpróbáltak menteni. Az orthodoxokban is erősebben éltek az elmúlt korok üldözéseinek emlékei mint az asszimilált rétegekben.

Beszámol a könyv a feszült tárgyalásokról amelyeket egyrészt a frissen kinevezett magyar "zsidóügyi" megbízottakkal – ők később akasztófán végezték, de ettől már senki sem támadt fel - illetve az SS főtisztekkel folytattak. Az utóbbiak svábhegyi főhadiszállását említi Munkácsi " a banditauralom Bastille-je" néven.

A Zsidó Tanácsban, illetve a zsidó vezetők között teljesen meddő vita zajlott, hogy kikben lehet inkább bízni, a németekben vagy a magyar államban. Sokan torzsalkodtak egymással, hogy a két, ellenük szövetkező gyilkos közül melyikhez forduljanak könyörületért. Nem volt jó választás, utólag rájöhettek, hogy egyikben sem. A másik kérdés az volt, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor letérnek a gyilkosaik által kijelölt útról, mikor lehet felelősséggel kijelenteni, hogy már nincs értelme betartani az általuk diktált szabályokat, nincs más választás, mint az ellenállás.

Munkácsi leírja, hogy a vidéki deportálások már zömmel megtörténtek, amikor június 10. körül a radikálisabb és a mérsékeltebb tábor szembenézett egymással.

Dr. Tamási Varga Imre orvos és cionista aktivista szenvedélyes beszédet intézett a Tanácshoz: "Nem látják-e – mondotta –, nem akarják tudomásul venni, hogy apáinkat, anyáinkat, testvéreinket hetvenedmagukkal taszítják be csendőrszuronyokkal a vagonokba, ahol emberganéban hurcolják őket ismeretlenségbe, a megsemmisülésbe? Lehet ezt tovább tűrni, szabad-e megelégedni beadványokkal és alázatos kérésekkel, s nem kellene-e az egészet a keresztény társadalom előtt feltárni? Ki kell ordítani a nagyvilágba, hogy meggyilkolnak minket, ellent kell állani, és nem szabad tovább gyáván engedelmeskedni!"

Stern Samu

 

 

Varga Imrének nem sikerült meggyőznie Stern Samut a Tanács elnökét, ezért Tamási Varga Imre kétségbeesésében másnap öngyilkosságot követett el.

 

 

Munkácsi Ernő elvakultan hitt hivatása, a jog uralmában. Másokkal együtt még azokat a törvényeket és szabályokat is betartotta, amiket azért hoztak, hogy lehetetlenné tegyék az ő és családja életét.

A könyv szerint végül ő is belátta, hogy nincs más út, mint az illegalitás. Tapasztalnia kellett, hogy német tárgyalópartnerei amikor biztonságot ígérnek : egyszerűen hazudnak. Az általa 1944 szeptemberében írt Tájékoztatóban így figyelmeztet: "Mindezen német urakra áll, hogy végleges kijelentéseiket lehetőleg írásban kell kérni, mert utóbb mindenről teljesen megfeledkeznek".

Röplapot, felhívást fogalmazott a keresztény magyarsághoz, amiben igyekezett feltárni a megsemmisülés szélére jutott magyar zsidóság sorsát, majd irgalomért könyörgött honfitársaihoz: "De ha puszta életünkért esdeklő szavunk hiábavaló lenne, akkor csak az a kérésünk a magyar nemzethez, hogy a deportálást megelőző és azt kísérő borzalmak és kegyetlenségek elhagyásával vessenek itthon véget szenvedéseinknek, legalább szülőföldünkben legyünk eltemetve."

 

Munkácsi Ernő még akkor is bízott a keresztény magyar nemzetben, az egyházakban és a magyar államban, amikor már a hazai zsidóság közel felét, nőket, csecsemőket, terhes anyákat, betegeket, haldoklókat marhavagonokba tuszkolták. Röpirata bőven elkésett, nem juthatott el sokakhoz, nem hozott változást.

Munkácsi Ernő 1947-ben írta meg könyvét, amit most Bohus Kata, Csősz László és Laczó Ferenc történész több mint ötszáz jegyzettel és magyarázó tanulmánnyal látott el. Előtte az akkor indult ÚJ Élet című zsidó lapban Hogy történt? címmel cikksorozatban írta meg a szörnyűségek történetét.

Ez is alapos munka, az olvasóban néha érzés alakul ki, hogy mindent megemlít benne amelyről a későbbi évtizedek során írtak és annyit vitatkoztak!

Munkácsi ugyan túlélte a vészkorszakot, de a háborút követően súlyos vádakkal kellett szembe néznie. Több vizsgálat is zajlott ellene, ahol elhangzott, hogy a Zsidó Tanács passzivitásával, tétlenségével, hozzájárult a tragédiához.

A vádak szerint tagjai már májusban ismerték az auschwitzi jegyzőkönyvet, ami részletesen leírta, hogy mi várja az üldözötteket a vonatút végén, mégsem figyelmeztették a vidéki zsidókat: "1944. június 20-án a jegyzőkönyvben szereplő zsidók – köztük Munkácsi – tudták a vidéki zsidóság sorsát. Megállapítottam, fel sem merült bennük az egyetlen helyes gondolat, hogy a még itt lévőket értesítsék a veszélyről, hogy ezzel megadják nekik a lehetőséget arra, hogy cselekedjenek belátásuk szerint. Ekkor az országban már csak néhány tízezer zsidó volt. Ezeken nem segítettek." Írta 1948-ban dr. Fisch Henrik kápolnásnyéki főrabbi, akinek egész családját kiirtották.

Még előbb, 1945 nyarán a cionista mozgalom "néptörvényszéki tárgyalást" rendezett a Zsidó Tanácsról, amelyben elmarasztalta a testületet. Munkácsit is érintette a per, része volt abban, hogy ekkor nem igazolták, bár később helyet adtak fellebbezésének és haláláig része volt a hitközség irányításában.

Munkácsinak nemcsak a mulasztás és kollaboráció vádjával kellett szembenéznie a neológ izraelita vezetőkből álló vizsgálóbizottság előtt, hanem – mint a Tanács dokumentumainak egyetlen őrzője – a Tanács valódi tevékenységének utólagos meghamisításával is.

Még halála előtt részt vett az emlékezetes 1950-es Izraelita Országos Gyűlés előkészítésében, fel is szólalt Lenin, Sztálin és Rákosi képe alatt.

Főműve a most újra kiadott Hogyantörtént?, amely rengeteg nevet és adatot tartalmaz ezekről a vészterhes hónapokról.

Tehát a Hogyan történt? nemcsak tudományos- történeti írás, sokkal inkább üldözött ember jogilag alátámasztott maga védelme. A csatlakozó tanulmányok és a sok lábjegyzet az eltelt háromnegyed évszázad eredményeivel egészítik ki az eredetileg is sokatmondó művet. Záró Névjegyzéke is elősegíti a kor megismerését.

Érdemes volt másodszor kiadni ezt a könyvet, köszönet érte !

 

 

FEL