Odakint Bécs morajlik, idegen
emberek, millió meg millió.
Bent csönd, és egy halott. Megmérgezett
fülem nem fogja, szemem nem hiszi
az életet, zajt, mozdulatokat:
kísértet minden túl e négy falon.
Itt valami erősebb van, ide
hajolnak bénultan a gondolat
másfele indult sugarai, tört
szárnnyal hull vissza a szem madara
a néma testre. Halott, te vagy Ő?
Lett éjszaka, lett reggel azután:
az első nap. Mint ujszülöttet, úgy
mérünk most, úgy mérjük nagy útadat,
órákkal és napokkal. Igy akar
utólérni lelkünk a léttelen
homályban, de a fürkész képzelet
üresen tér vissza ide, sötét
kamrádba, és a szívbe, mely talán
egyetlen tükröd már: ott él csupán
utolsó kézfogásod melege,
hangod hajlása, s mindaz, aminek
láttunk, Halott, akit hajnaltalan
éjszakájában húsz órányira
sodort már tőlünk az örök idő.

II.

De bármi vagy már, bárhol s bármilyen
semmi is, – itt még maradt valami,
ami te voltál: itt van, mereven,
véres ingben s félig meztelenűl
ez a kihűlt test. Néztelek, soká,
szemembe zártam végső mosolyod
és köszöntötte búcsuzó kezem
összekulcsolt kezedet, a hajad
nyugodt ezüstjét s átszúrt szívedet;
s befödtelek és kitakartalak
még egyszer és még egyszer s ujra még,
még, még: hadd lássalak, Halott! Ha fáj,
csak fájjon! most majd meg kell szokni, hogy
kérdezlek és te nem felelsz, feléd
nyúl a kezem s nem mozdulsz, nevedet
mondom és a szó elszáll nyomtalan.
Nézlek, hívlak, de idegeiden
hiába zörget hívó idegem,
hiába kéz, nincs semmi vezeték
szív és szív, agy és agy között. Kinek
beszéljek, ha te már nem válaszolsz?
Hol a barát, ki nem megosztani,
de kész volt vinni a terheket? a
társ hol van? hol a tett? a türelem
s biztos szövetség? hol van bölcs erőd?
Itt vagy, és mi csak siratni tudunk;
itt vagy, magányod megnyitotta zárt
kapuit a végső romlás előtt
s halálodban most felnőtté avatsz.
Még egy nap, és visz vágtató vonat,
még két nap, és beföd otthon a föld,
s majd jönnek órák, napok, évek, és
bennünket vár majd régi gyűlölet
s uj védtelenség, uj gond, uj seb, uj
kisértetek… Még! még! és ujra még!
hadd lássalak még egyszer! mielőtt
kilépek ezen a sötét kapun:
itt még te vagy – te sem vagy – s odakint
olyan magány vár, mint még sohasem.

(Bécs, az Alserkirche halottaskamrájában.)

Mikes Lajos