Vekerdy Tamás

Török Sándor

2021.11.22.

 

Török Sándor tehát Makkai Ádám kis szobácskájábán - s aztán az azt követő években és évtizedekben - Rudolf Steincrrcl és életművével ismertetett meg minket.

De persze ez így nem igaz.

Török Sándor lehetőséget teremtett arra, hogy mi ifjak, kamaszok - akik, kevés kivétellel, kamaszságunkat, sőt infantilizmusunkat még éveken és évtizedeken át megőriztük - a lét, az egzisztencia alapvető kérdéseivel konfrontálódjunk Rudolf Steiner és az antropozófia ürügyén, hogy megtudjuk, hogy mi is az az individuum - legkisebb, tovább már nem osztható részecske megforgassuk szánkban (és elménkben) a kérdést: Ki vagyok én? - és a görög, apollói felszólítást: Ismerd meg magad!

Ha nem rólunk szóltak volna ezek a heves viták és beszélgetések, és ha nem magunkon keresztülszűrve ismerkedtünk volna zsidósággal és Indiával, görögséggel és katolicizmussal, akkor biztosan rég elszéledtünk volna, s nem tartana, legalább az emlék, ma is Török Sándor körül.

Mesélik, hogy Rudolf Steinerhcz, egyik bécsi előadása után, már a ruhatárban, odarontott egy izgatott fiatalember, és azt kérdezte, hogy mire van szüksége elsősorban annak, aki mindazt magáévá akarja ten­ni, amiről a doktor úr beszélt.

- Annak - mondta volna Steiner - elsősorban humorra van szüksége, fiatalember, sok humorra.

Mint már erre utaltam, Török Sándor körében ennek a mondásnak az igazságát valóban átélhettük.

A költészetet és a humort nem mint valamiféle, a „komoly” dolgoktól elterelő vigasztalást, netán illúziót tapasztalhattuk meg Török Sándor környezetében, hanem mint olyan erőket, energiákat, melyek a világ és az ember - mélységeibe képesek bevilágítani.

A költészet és a humor, mely a maga valódi formájában annyira a személyességhez, a személyiséghez, az individuumhoz és annak szabadságához kötött, segített távoltartani minden izmus és zófia legpusztí­tóbb veszélyeit - Szkülláját és Kharübdiszét -, a gőgöt és a szentimentalizmust.

(Rudolf Steiner hatalmas Krisztus-szobrot faragott fából a Goetheanum egyik központi helyére. A szobron középen áll Krisztus, az emberiség-reprezentáns, mintegy a pusztai megkísértés - s a mi mai megkísértetésünk - időszakában, egyik kezét lefelé, másikat fölfelé tartva hárítja el magától a kísértőket, a matériába lehúzó vagy az örvénylő, de magunkat elveszítő mámorba felragadó démonokat. Sokszor láttuk ennek a szobornak a reprodukcióját az 50 es, 60 as években. De mennyire megdöbbentem, mikor 1964-ben, először járva Nyugaton, Dornachba is elvetődtem, és végigjárva a Goetheanum hatalmas épületét, ott álltam végül a szobor előtt. A szoborhoz faragott faháttérben ugyanis jobbra, fent, hatalmas, mosolygó — vigyorgó? nevető? - fej lebeg.

-      Mi ez? - kérdeztem a hölgytől, aki végigvezetett.

-      Ez - mondta -, úgy tudjuk Rudolf Steinertől, a kozmikus irónia.)

Másoktól, kerülő úton hallottuk, hogy Török Sándort szemrehányások érték „komoly” - mondjam, hogy dogmatikus? ortodox? nem pontos meghatározás; inkább azt mondanám, hogy az én meggyőződésem szerint a dolgot félreértő és félreérző - budapesti antropozófusoktól, hogy túlzottan szabadjára enged minket, nem követeli meg, hogy döntsünk végre, antropozófusok vagyunk-e vagy sem, akarunk-e szellemi-lelki gyakorlatokat, önnevelő iskolázást - Schulungot - végezni vagy sem - és így tovább.

Török Sándor - így hallottuk - a szellemi élet szabadságára hivatkozott (melyről mintha Rudolf Steiner is beszélt volna...).

Ő maga semmiképpen nem akart saját bűvkörében megtartani minket. Rendszeresen gondoskodott róla, hogy kapcsolatba kerüljünk, megismerkedjünk azokkal, akik az 1920-as évek második fele, illetve az 1930-as, 40-es évek óta Budapesten az antropozófiát művelték, képviselték. Törekedett rá, hogy mindazzal az újjal is megismerkedjünk, ami - általában a többiek heves ellenzését is kiváltva - előbukkan a budapesti underground antropozófiai éleiben. (így nagyon korán jártunk a később Georg Kühlcwind írói néven világszerte ismertté vált Székely Györgynél, akinek akkori Dante-előadását hallgattuk meg.)

Említettem már, hogy együtt éltük át az 1956-os forradalmat is - s mintegy a magyarságnak ebből az ihletett fellángolásából következően a forradalom utáni években Török Sándor kalauzolt el minket Karácsony Sándor köréhez és tanítványaihoz, ahol - Kontra Györgyéknél - évekig tartó Karácsony-szemináriumon ismerkedtünk a magyar pedagógiai és filozófiai spiritualizmus nagy személyiségének életművével.

Tőle - Török Sándortól, a zsidó-protestánstól - tanultuk meglátni a katolicizmus évezredes értékeit is (veszélyein kívül) s azt a csírát, amit az eljövendő korok számára hordoz - például a Fioretti útján megközelített ferencességben. (Ha kellett, ő ajánlott be minket jó barátjához, Viannci János páterhez a Margit körúti ferences rendházba, hogy a ferencességgel mélyebben megismerkedhessünk vagy hogy a katolicizmus szelleméből fakadó életvezetési tanácsokra tehessünk szert.)

Tőle tudtuk meg azt is, hogy nemcsak a bolsevizmus démonai ve­szélyesek - ezt nap mint nap átélhettük; és jól ismertük működési módjuk legelső leírását Dosztojevszkij Ördögök című művéből, melyet mi még Megmételyezitek, vagy Ördöngősök címeken olvastunk -, de veszélyes a jól szituált Nyugat elegáns glasszékesztyűs ördöge is... Itt a jogi és politikai struktúra rákosodott rá a gazdasági és szellemi életre - elrabolva a jólétet és az individuum szabadságát, nemegyszer életét; a sátán, mint ahogy János evangéliumából megtudtuk, kezdettől fogva gyilkos és hazug, ez a két attribútuma, „hazug és a hazugság atyja” és „gyilkos kezdettől fogva" -, ott pedig, sokkal ügyesebben, a gazdaság gyűrte maga alá a jogi-politikai és a szellemi szférát, jólétet teremtve és mindig megadva a, ha nem is individualisztikus, de legalább egoisztikus szabadság illúzióját, sőt sokszor valóságát is... Az egy másfajta ördög... Más módon öl - és más módon bűvöl illúziókba.

Persze, ahogy a német mondás tartja; „Ha az egyik ördög kinyitja az ajtót, besétál rajta a másik”. Nem véletlen, hogy a nyugati értelmiség egy része kóros és elvakult „baloldaliságban" szenvedett...

Hogy az ördögök oda támadnak, ahol van mit elpusztítani - hogy az ön- és világmegismerés útján elindult ember sokszor nem jobb. hanem rosszabb lesz első lépései után, mint addig volt (és ez természetes) - minderre, és még mélyebben a létezés paradox természetére az ő környezetében eszmélhettünk rá.

Török Sándor 1959-ben - mintegy rehabilitációképpen - megkapta a Család és Iskola című képes havi folyóirat felelős szerkesztői tisztjét. Nem kellett semmit feladnia, a „nemzeti megbékélés” jegyében elfogadták őt olyannak, amilyen volt.

Természetesen - a szocialista sajtórendszernek megfelelően - a Szovjetunióban és valamennyi népi demokráciában volt ilyen című, havonta megjelenő folyóirat, amelynek egyik fő feladata bizonyára az lett volna, hogy ezen az ártatlanabb szinten is szembeszálljon a mumusként emlegetett „kettős nevelés” lehetőségével, vagyis azzal, hogy a szülők netalán igazai mondjanak az élet és a lét mindazon kérdéseiről, amiről az iskola folyamatosan hazudott. (A valódi eszközök, mint minden fontos kérdésben, e látszólag jelentéktelenebb mellékkérdésben is a titkosrendőrség kezében voltak. Tudjuk, hogy a kemény sztálinizmus idején hős volt a szüleit feljelentő és családját kiirtató gyerek, és nem is kellett egynél több szobrot emelni ez ügyben, a szülők maguktól is féltek.)

Na, de most már enyhébb idők jártak. Természetesen a szülői munkaközösség - részben a gyermekeik érdekében stréberkedő szülők gyülekezete - meg kellett hogy kapja a maga rovatát a lapban, de ha valaki merész volt - és Török Sándor mindig is az volt; most már, az ügy érdekében: óvatosan merész -, akkor megpróbálhatott valamit tényleg kezdeni ezzel a lehetőséggel, megpróbálhatott tényleg szóba- állni a szülőkkel s eljuttatni hozzájuk olyan orvosi, jogi, pszichológiai, pedagógiai információkat, melyeket az utóbbi tíz évben nélkülözniük kellett. Megpróbálhatott képviselni egy gyerekközpontú pedagógiát, és megpróbálhatta - jelentős írók és elismert tudósok közreműködésével és adatainak és anyagainak felhasználásával - kicsit lazítani - sőt fellazítani - az iskolák által szuggerált intézménycentrikus szemléletmódot.

(Mérei Ferenc egyik utolsó interjújában, melyet Forgách Péter rögzített videoszalagra, elmondja, hogy a Szovjetunióban a sztálinizmus hogyan számolta fel a forradalom elvileg és eredetileg gyerek- és embercentrikus célkitűzéseit és irányzatait „egy Makarenko nevű csekista” intenzív közreműködésével, aki a gyerekcentrikus szemléletmód helyébe az intézménycentrikus - és ezzel közvetve természetesen államhatalom-centrikus - szemléletmódot állította. Nem az a fontos, hogy milyen lehetőségek rejlenek a gyerekben, hogy mikor milyen a gyerek, testi-lelki és szellemi értelemben, hogy fejlődési szakaszaiban melyek releváns szükségletei, hogy hogyan tudja önmagát a társadalom és a maga hasznára a lehető legteljesebben kibontakoztatni - hanem egyedül az, hogy milyen csavarokra van szükség az ipari és államgépezetben. Nem állampolgárokat nevelünk, hanem alattvalókat. - Mindennek következtében a Család és Iskola stílusváltása valójában az úgynevezett „szocialista pedagógia” alapelveinek megtagadását jelentette. De ez a megtagadás, szembefordulás nagyon ügyesen, kellemesen „békét-teremtően” volt feltálalva. És ez sokaknak megfelelt a kádári kompromisszumkereső időkben.)

Török Sándor átvette a lapot, és az alig hatezres példányszámú, kis, szürke, jelentéktelen, kötelezően megrendelt, senki által nem olvasott, „van, hogy legyen”, a birodalmi egységesítés jegyében álló lapocskából hamarosan olvasott, eladható, szövegileg és képileg meglepően jó minőségű, 60 000-cs példányszámú folyóirat lett.

A szocialista pedagógia másod-, harmad- és hatodrendű szerzői gárdája helyett jöttek - elsősorban - a pedagógiailag is érintett írók, mint Németh László és Veres Péter, majd Füst Milán, Benedek Marcell - és aztán a többiek, mint Tersánszky Józsi Jenő, Weöres Sándor, Károlyi Amy... És bebocsáttatást nyertek a holtak: Tolsztoj, Goethe - Móricz, Krúdy, Radnóti és mind a többiek.

Mintegy Karácsony Sándor képviseletében az orvos-biológus-író Kontra György kezdett később konyalakban is többször megjelent sorozatokat a Család és Iskolában. Egy idő múlva a szerzők közé léptek azok, akik éppen kijöttek a börtönből és megélhetési gondokkal küzdöttek - mint Tóbiás Áron vagy Karátson Gábor - vagy azok, akiknek férjük ült - mint Mérei Vera -, az eddig elhallgattatott (részben szintén a börtönből érkezett) pszichológusok - mint Nemes Lívia, Binét Ágnes, György Júlia...

(Csak a kuriózum kedvéért hadd jegyezzem meg: néhányszor felbukkant a szerkesztőségben Bibó István is, aki akkor - a hatvanas évek második felében - éppen leánya ügyében járt, akit „azért" nem akartak felvenni az egyetemre, mert nem volt KISZ-tag...)

A szerzők között volt és a baráti körhöz tartozott például Török Endre is, az orosz, a szláv spiritualista áramlatok jeles kutatója és az akkor még természetesen nem híres Montágh Imre vagy Popper Péter. Külső, majd belső munkatárs lett a lapnál az irodalmilap-alapításért éveken át sikertelenül - de oly hősiesen - küzdő Horgas Béla, majd Nádas Péter. (Nádasnak ez volt az utolsó állása, mintegy hat-hét éven át, s e menedékhelyről csak akkor távozott, mikor már lehetősége nyílt az írói szabadúszásra.)

1959-tól először külsősként, majd 1962-tól 69-ig belső munkatárs ként én is itt dolgoztam. (Hogy is kerültem oda, és miért jöttem el onnan - erre majd meg visszatérek.)

A lapot a Művelődési Minisztérium és a Magyar Nők Országos Tanácsa közösen adta ki. így hát míg egyfelől „megengedték" Török Sándornak, hogy a lapot ízlése és felfogásmódja szerint szerkessze, többé-kevésbé az általa összeválogatott gárdával, másfelől azért természetesen „ellenőrizték”.

De Török Sándor ebben az időben már kedvvel és szívesen tárgyalt a legkülönfélébb emberekkel - ha ez néha rettenetesen kifárasztotta is és különös vonzerejének kevesen tudtak ellenállni, általában nem is akartak. Ennek a vonzerőnek nagyon egyszerű volt a titka. Török Sándort tényleg érdekelte a másik ember, és éles és éber megfigyelőképessége - mely remek, olykor frenetikusán mulattató utánzókészséggel is párosult különös, intuitív erővel bírt; és: bár élesen látott, el tudta csitítani magában az azonnal lecsapó kritikát és a nyomában feltámadó veséző - és általában meddő - gonoszságot.

Ellenkezőleg!

A valóban mély megismerésből - és ez, azt hiszem, nem is lehet másképp ebből az átmenetileg önmagát feladó emberi odafordulásból megértő rokonszenv fakadt fel a másik helyzete és személyisége iránt - egyszerűbben azt mondhatnám, hogy: szeretet. És ezt az emberek - akár tudnak róla, akár nem - nagyon megérzik és reagálnak rá, általában feltámadó rokonszenvvel és segítőkészséggel.

Török Sándor a mindennapok mágiáját működtette.

így tudott pénzt szerezni és papírt, ha kellett, helyiséget és státust...

Es az emberek azt is megérezték, hogy itt jön valaki, aki nagyon pontosan tudja, hogy mit akar, és amit akar, az nem rossz. Amennyire én láttam, Török Sándor a legkevésbé sem rejtette véka alá az emberre és a világra vonatkozó spiritualista meggyőződését, de ekkor ezt már megbocsátották neki. Művei is elkezdtek újra megjelenni, és ez imponált. Híres ember, író. Aktuálpolitikailag botladozik - de mi majd helyreigazítjuk...

A szerkesztőbizottságban ott ültek a régi mozgalmárok: a Fővárosi Tanács gyermekvédelmi osztályának vezetőjeként Révai József felesége, Révai Lili (szubjektíve és közelről egyébként, tulajdonképpen, jószándékú és korrekt ember), Vadas Sára (Vas Zoltán elvált felesége, régi moszkovita család, kandallója párkányán Vorosilov dedikált fényképe díszelgett; szinten segítőkész, meg mindig lelkes és bár ebben- abban csalódott, de rendíthetetlen meggyőződésű).

A kisebb-nagyobb botrányok, szemrehányások mindig újra elsimultak, a megoldhatatlan problémák megoldódtak - és a lapot lehetett csinálni tovább.

A lap pedig hol megnevezve, hol meg nem nevezve - a Waldorf- pedagógia szemléletmódját és alapelveit terjesztette.

Ezt az is megkönnyítette, hogy a waldorfiánus felismerések egy része az eltelt 50 - 60 év alatt tudományos felismeréssé is vált - például Piaget vagy Bandura pszichológiájában.

Török Sándor 1904. február 25-én született Erdélyben, Homoród- darócon. A család az apa viszonylag korai halála után Fogarasra költözött - Török Sándor álmainak városába. A szó szoros értelmében álmainak városa volt, mert miután eljött Erdélyből, a húszas években, még hatvan éven át rendszeresen - és egyre sűrűbben - járt álmaiban Fogarason, ahová lélekben mindig készült, de végül is soha nem jutott cl. (Valójában talán nem akarta újra látni, félve, hogy nem a régi Fogarast találja.)

Itt öt gimnáziumi osztály végzett - majd egy nagy szerelem csapott le rá (talán erről szól a Vidéken volt primadonna...). Kamaszkori öngyilkossági kísérlet, aztán ipari, erdei és mezei munkák - hetek és hónapok favágók között, fent a havasokban.

Több mint harminc, intenzív beszélgetésekben, munkában - és nemegyszer mély áhítatban - együtt eltöltött év alatt Török Sándor magáról annyira nem beszélt (mert mi ezt, akkori fiatalok, nyilván nem igényeltük, lévén csak magunkkal elfoglalva), hogy mindarról, amit aztán róla megtudtunk, másoktól vagy interjúkból vagy írásokból kellett értesülnünk, többnyire csak barátságunk és rendszeres találkozásaink harmadik évtizedében, annak is csak a vége felé.

így hallottunk és olvastunk a havasokban Georghe Fenes román favágó mellett töltött időről, ki megtanította a tizenhat éves kamaszt lényeket látni a tűzben, a kőben, a rohanó vizekben, a növényekben, a havasi levegőben - többek közt törpéket és tündéreket, akik azután majd, miután ezt-azt írt róluk, Török Sándort másik nagy tanítójához.

Göllncr Máriához is elvezettek, akitől először hallott Rudolf Steiner* ról és életművéről.

Volt kocsis a fiatal Török fiú, volt béres az aratásban, dolgozott üveggyárban aztán „megkomolyodott”, és kitanulta a gépszíjgyártást, s ezt végig, rendesen, ebből szakmunkás bizonyítványt is szerzett.

De hiába.

Mert hamarosan már harmadik mór a kolozsvári színházban, kórista, statiszta, segédszínész. A későbbi nagyokkal - legnagyobbakkal; Lázár Mária, Kiss Manyi - is játszik együtt.

Aztán megint egy komolyabb fordulat: munkatárs Kuncz Aladár lapjánál, az Ellenzéknél.

Emelkedés az újságírói pályán, Temesvár, majd - Erdélyt fájó szívvel, de menekülésszerűen elhagyva - Szeged és Budapest, tengés-lengés, éhezés, altiszti állás a Széchényi Könyvtárban - s lassú kapaszkodás felfelé az írói, újságírói pályán. Albérletek - s ebből a tizenkét szoba regénye, a Valaki kopog. Nagy írói és színházi sikerek - s a többit már tudjuk.

1944: a munkatáborokból és internálótáborokból Pestre visszatért Török a Jó Pásztor keresztyén zsidó segélyszervezet egyik vezetője, hamis papírok és igazi menlevelek ügyében tevékeny, gondoskodik az Auschwitzból jött üzenet lefordíttatásáról és a dokumentum eljuttatásáról Horthy Miklós kormányzóhoz...

Pszichológus volnék-e, ha életemnek egy válságos időszakában (és melyik időszaka nem válságos életünknek, különösen ifjú korunk ban?) Török Sándor nem választ munkatársai közé, nem emel be az akkori Család és Iskola - később: Gyermekünk - szerkesztőségébe és nem küld el az egyetemre pszichológiát tanulni?

Van Gogh azt mondja egyik, öccséhez szóló levelében, hogy „köztünk” - vagyis a művészek között - Jézus volt a legnagyobb, mert ő emberben dolgozott".

Sokunknak az életpályája Török Sándor működése és segítsége nyomán alakult, formálódott, ő is - valóban - emberben dolgozott.

Nem csoda, hiszen - nagy hűséggel ragaszkodva mestereihez s nagy szabadságban, tőlük tanult szabadságban térve el tőlük - végül is a legnagyobb mester követését tűzte ki életcéljául, az imitatio Christii.

És én azt hiszem - sokan, akik a közelében éltünk, ma azt hisszük hogy ez, amennyire embernek sikerülhet, sikerült neki.

Élete utolsó évtizedeit jelentős mértékben a magyar nevelés ügyével való bajlódás töltötte ki. Kereste a forrásokat, amelyekből a tönkrement és tönkretett magyar nevelésügy megújítható. Használta a pszichológusokat és a pszichológiát, munkatársul hívta a neveléstörténet olyan szakembereit, mint Zibolen Endre, tanulmányozta Pestalozzit és Goethét, Tolsztojt és Schillert, Comeniust és a magyar nevelésügy nagy protestáns és katolikus hagyományait - de végül is két biztos forrást jelölt meg, két személyiségre mutatott rá, s e kettő: Rudolf Steiner és Karácsony Sándor.

Nem önkényesen.

Nem véletlenül.

Mint látni fogjuk, e két nagy személyiség emberképe közös gyökérzetű.

Márpedig a nevelés megújításának az emberre vonatkozó tudásból kell kiindulnia.