ARCOK


M. Weynman =Monsieur Weynman.
 Jaques Weynman, 19. 10. (1
)911 Paris.“
[1].

Pusztai János

Weinmann Jakab az aviátor

(Szeged, 1869–1912)

 A lap bécsi tudósítója a következő táviratot küldte

„Délmagyarország, Szeged,
Wien, 68+  11. 9  2.30  —  hn.
Weimann szegedi aviatikust a páris–bécsi expessben holtan találták Bécsben. Szívszélhűdés.

Lázár Antal“

Ki is ez a világhírűnek mondott Weinmann Jakab? Ki ez az 1912-ben a 43. évébe lépő zsidó fiatalember? A sors fintora, hogy az, aki a korszak lélekvesztőivel naponta vitte vásárra a bőrét, egy veszedelmet alig sejtető utazáson adta vissza lelkét Teremtőjének.

Világhírt emlegetnek vele kapcsolatban az egykor volt kollégái, mégsem írnak róla a repüléstörténeti könyvek, tanulmányok, csak nagy-nagy ritkán a szegedi újságok riporterei, pedig korában ő volt az első és egyetlen szegedi, aki már megmártózott a légkör magasabb rétegeiben is. Könnyelmű kijelentés lenne, ha szószátyár, hivalkodó embernek aposztrofálnánk. Csupán bátor, aki képes volt leküzdeni félelmeit, aki az akkor úttörőnek mondható tettei ellenére meg tudta őrizni szerénységét. Azt a csekély hivatalos anyagot is, ami szülővárosában készült róla a Szegeden eltöltött évei alatt, mint érdektelen(nek) tűnő személyét az archiválási szabályok szerint az eltelt száz év során selejtezték. Amit mégis tudni lehet repülő múltjából, azt az egykori szegedi újságíró kollégák beszédes jóvoltából ismerhetjük és egy levélből, melyet a város közgyűlésnek küldött a polgármester által, néhány fényképpel. Egy vers[2] lábjegyzetéből, egy-egy levélből, külföldi újsághírből vették át közleményeik alapját a helyi lapok, melyeknél a zsurnaliszták az ismereti hiányaikat az újságírói fantázia szárnyalásával, vagy a fiára túlontúl büszke édesapa hivalkodó nyilatkozatával töltötték ki.

A Szegedi Zsidó Hitközség születési anyakönyvébe 1869. november 29-én jegyezték be Weinmann Jakabot[3] a hét gyermekes Weinmann Móritz (cipész) és Rubin Júlia második gyermekét. Gyógyszerésznek tanult, közben újságíróskodott[4] is itthon, Szegeden. A Szegedi Friss Újság szerkesztője ezt írja az egykori kolléga nekrológjába: „Tizennyolc év előtt (1894) tehetséges munkása volt a szegedi sajtónak és Szegedről boldogult Kulinyi Zsigmond ajánló levelével távozott“. Az ambíció hajtotta, László öccse után (aki cukrász volt) Angliába ment dolgozni. Édesapja szerint csak azért utazott a testvére után Londonba, hogy ott meggazdagodjon. Tizennégy évig dolgozott angol honban.

Blériot csatorna átrepülését követően hatalmas lendületet vett Európában, így Angliában is a repülés. Az aviatika láza Weinmannt is magával ragadta.  „kereste a levegő hőseinek társaságát és nagy érdeklődéssel hallgatta a szakszerű fejtegetéseket, …“, majd otthagyta a gyógyszerész pályát és a London körüli hangárok egyikébe szegődött munkásnak, mert a repülést a legapróbb részletéig ismerni akarta. „Teljesen új emberré alakult. A gavallér világfiból egyszerű munkás lett.“ – írja a Délmagyarország az 1912. február 10-i számában, majd így folytatja, – „Sokat nélkülözött, – míg – az aviatikai jártasságát fölismerték és ezután megindult a karrierje.“

Pontos dátumhoz kötni nem tudjuk a Blériot-val való ismerkedés időpontját[5]. Ez nagy valószínűséggel 1910 körül történhetett, mert ez év márciusában már pilóta növendéknek szegődött hozzá, hogy a régóta érlelődő aviatikai vágyainak szabad szárnyalást biztosíthasson. Blériot pilótaiskolájában szorgalmasan tanult és ahogyan egykori zsurnaliszta kollégái írják „…a világ egyik leghíresebb aviatikusa lett.“ Blériot valóban csak a legjobbak képzését vállalta, bár szokatlanul magas összeget kért a repülőoktatásért. Ismereteink szerint két magyar tanult ott, a debreceni Horogh János és a szegedi Weinmann Jákó. A Londonban az évek során megtakarított kisebb tőke hamar elkopott a repülés tanulással. Addig csak hallhatta, de az iskolán már a maga bőrén is tapasztalhatta, hogy a repüléshez a Dárius-kincse sem elegendő. „Amikor bátorkodom itt megjegyezni, hogy a magaméból eddig egy kis vagyont áldoztam – a testi épség az életem veszélyeztetésén kívül, …“ – jegyzi meg a közgyűléshez küldött levelében. A szó szoros értelmében nélkülözött, de repült, mert rabja lett a „madárdimenziónak“. Jeles szegedi ismerősét kérte, szerezzen a várostól támogatást, ösztöndíjat. A hivatalos úttal próbálkozás kedvezőtlenül reagált. Ekkor a képviseletre fölkért Kormányos Benő dr. gyűjtést akart szevezni, de Weinmann Jákó visszautasította azt. A segítő ötletre támadt reakciója: „Szegény, de büszke vagyok. Nem kell alamizsna. Alamizsnát meg nem érdemlek.“ A várostól sem ajándékot akart, az ösztöndíjat is egy későbbi időben ingyen repülő bemutatóval tervezte ellensúlyozni. Így akart replikázni a városvezetés szűkkeblűségével.[6] Az aviátorrá lett szegedi fiatalember volt három tanárával köztük Szmollény Nándorral és egykori osztálytársával, dr. Szalay József városi főkapitánnyal, és egykori kollégáival, két-három újságíróval levelezett. Itt nemcsak lírai gondolatait fogalmazza meg repülési filozófiájáról, hanem néhány fölszerelési érdekességről is, többek között a pilóták „biztonsági kalap“-járól is beszámol.  Csongor Győző szegedi tanár, újságíró és a múzeum tudós munkása a Magyar Nemzet 1984 novemberi számában, hivatkozva a Szegedi Híradónál dolgozó egykori kollégáinak, a barátoknak küldött levelekre – Jákó leírta, kérvényt intézett Szeged közgyűléshez, hogy utalna ki számára 5000 korona ösztöndíjat, mely esetben később hazajönne, hogy repülőtudását szűkebb pátriája és szép magyar hazája javára hasznosítsa. Az ő aviatikai sikerei is egy magyar ember dicsőségét jelentik, melynek sugarai szülőhazájára is jó fényt vetítenének, … én szívvel, lélekkel magyar és szegedi vagyok. „Ha a szegedi közgyűlés megtisztel az ösztöndíjjal, úgy január végén repülni fogok a szegény alap javára is.“ – közli a Délmagyarország 1911. október 26-i számában Weynman Jákó dr. Kormányos Benő ügyvéd barátjának írt levelében.

 Az eredeti dokumentum a Csongrád Megyei Levéltár polgármesteri iratai között található. Lásd 6. sz. lábjegyzet.

Arról szól, hogy a francia repülőiskola igen népes, nemzetközi szempontból pedig nagyon vegyes. Főleg külföldi katonatisztek jönnek ide – köztük bőséggel főhadnagyok és kapitányok is – és a kiképzés végeztével viszik haza az itt szerzett (hadi)tudományt hazájukba. (Én:ekkor az újságok már nyíltan és gyakran írtak a közelgő háborúról.)

Hozzá legközelebb állt Le Lasseur de Ronzay, akivel 1911. szeptember 14-én megkíséreltek magassági világrekordot repülni Ètampesben. Az üzemanyagcső hibája miatt késve kényszerültek indulni, majd repülés közben a magasságíró berendezés is akadozott és tovább hátráltatta a kitűzött cél elérését. Rájuk sötétedett, és leszállási parancscsal visszarendelték őket a repülőtérre. Később így írt erről a Szegedi Napló olvasóinak. „Világrekordot így nem állítottunk föl, de bátran elmondhatjuk, hogy tandem-monoplánban[7] eddig senki nem volt 1800 méter magasban.“

 


Fölvétel a franciaországi Ètampesben 1911. augusztus 7-én, Blériot repülőiskoláján készült a népes nemzetközi csoportról.
A kézzel írott szöveg: „Aki az akaraterőt felébresztette bennem Szmollény Nándornak (hívják). 

Weynmann Jákót a repülés kezdeti szakaszának bátor emberei közé kell sorolni. A repüléssel kapcsolatos aggályait gondolatait egykori munkatársainak írta meg levelében. A Magyar Nemzetben megjelent Csongor Győző irása idéz egyik leveléből e gondolatkörből: „… Hol marad a poezis, amikor az idegek, amikor az agy túlfeszülve folyton a qui vive-ben dolgozik ott fenn a magasban. A poezis lennmarad a nézőkkel. Azoknak a fehér gép, ahol egy ember küzd az elemek ellen egy ostoba élettelen géppel és ahol minden vigyázatlan másodperc a halált jelenti, összeroncsolt testtel. Az neki a fennséges, szépen úszó fehér madár, különösen akkor, amikor áttör rajta a leáldozó Nap aranysugara. Hogy tapsol, hogy lelkesedik, hogy lobogtatja kendőjét a tömeg […] egy kézzel való visszaintés és 3000 franknyi kárt okozott, nem számolva a kiebb testi sérülést.“

Weinmann Franciaországban, mint angol állampolgár élt és tanult. Hősünknek, hogy angolosított névvel érkezett Párizsba, sok kellemetlensége akadt újdonatúj névírása miatt, mert volt frank honban egy Weynmann[8] nevű amerikai állampolgárságú „Nieport“ pilóta is, aki ugyancsak jeles eredményeket ért el a repülésben. Weynman Jakab hiába hangoztatta magyarságát, az nem volt érdekes a sajtó számára. Erről így ír a mi Weinmann-unk Szeged polgármesterének 1911 novemberében az ösztöndíjat kérő levelében: „Ha néha-néha egyes lapok össztévesztenek az amerikai, de szintén Franciaországban élő Weynmann-nevű aviatikussal, ez csak a név csaknem hasonló phonetikájára vezethető vissza.“x

Párizsban megismerkedett egy gazdag francia lánnyal. A kölcsönös szimpátia szerelemmé érett. Amint azt barátjainak írta, „…úgy tervezem, hogy néhány évet még Francia honban töltök…“, mint aviatikus, majd megnősülök és haza költözöm a párommal szülővárosomba, Szegedre.

Már 1910-ben irányította Weynmant Blériot különböző nemzetközi megmérettetésre, mint az iskolát képviselő versenyzőt, ahol a repülő alma mater hírnevét volt hivatva öregbíteni. Több francia, olasz, majd angliai versenyen vett részt, végül amerikában New Yorkba irányította az iskola vezetősége. A szegedi újságíró ismerősei, barátai a külföldi lapokban megjelent írások alapján örökítették meg Jákó eredményeit. Szerénységére jellemzően írja a már idézett, a polgármesternek címzett levelében: „Nem beszélhetek itt a magam érdemeiről. A külföldi lapok eleget beszéltek erről. Engedje meg a tek. Tanács és az igen tisztelt Közgyűlés, hogy munkám(ról) és veszélyes pályámról az ide mellékelt Blériot-cég levele beszéljen.[9]

Ez rövid, de magvas. Benne van a minden kelléket igénylő férfi.

Ez a férfi magyar és szegedi. Ha sikerült némi dicsőséget szerezni, ez reávall a szülővárosra is.“

A New York-i repülés súlyos géptöréssel végződött. A gép darabokra tört, de Weynman életben maradt, kisebb sérülésekkel megmenekült. Az balesetet követően a nagyobb amerikai és angol lapok nemcsak a fényképét, hanem a vele készült interjukat is közölték. Mindig büszkén hangoztatta magyar voltát, – közli a Délmagyarország 1912. február 12-i számában a lap „saját tudósítója“.

Távirat érkezett a Szeged és Vidéke c. laphoz, hogy a Jacques Weynman is indul a párisi nagy, Martin-repülőversenyen. A meeting 1910. augusztus 8-án kezdődött, ahol több város és nemzet aviátorai mérik össze tudásukat és gépük teljesítményét a „…Isy–Les–Molunieaux…“ útvonalon, majd újabb telegram érkezett szeptember 10-én francia földről, hogy Jákó most a 100 000 frankos Michelin–díjért szállt a  gép nyeregébe egy utassal. A Páris–Clermont–Ferrand közötti utat 6 óra normaidő alatt kellett megtenni. Weynman eltévedt és a kijelöltnél valamivel több idővel 320 kilométert repült, de célba ért.x

Vele kapcsolatban a helyi lapok nekrológjai tele vannak ellentmondásokkal, szépítő állításokkal. A Szegedi Friss Újság írja ugyanabban az írásban, hogy Jákó arról beszélt unokatestvérének Weinmann Antal szegedi polgárnak, hogy „… az élet kifárasztotta és nyugalomra vágyik. Vissza akar vonulni az aviatikától, pedig azzal világhírű nevet szerzett és tekintélyes vagyont.“ Ez után néhány sorral odább írja a névtelen szerző, hogy „…Szeged várostól ötezer korona segítséget kért, hogy saját szerkesztésű gépét megépíthesse. A város teljesítette a törekvő pilóta kívánságát s néhány nappal ezelőtt értesítette, hogy az összeget (mégis) megszavazták számára. … Levelében azt válaszolta a városi tanácsnak, hogy a pénzért személyesen fog eljönni.“ Ehelyett a tervezett budapesti érkezése napján távirat jött a bécsi rendőrségtől: „Weinmann Jakab a párizsi gyorsvonaton meghalt, eltemetéséről gondoskodjanak.“ – szólt a jellegének megfelelő tömörségű távmondat. A család szerette volna Szegeden eltemetni, de ez oly mértékű költséget rótt volna rájuk, amivel nem tudtak megbirkózni, így Jákó Bécsben alussza örök álmát. Apja a halott agnoszkálásakor sérüléseket fedezett fel fia testén, állította, hogy gyermekét megmérgezték és kirabolták. Följelentést tett a bécsi rendőrségen, de nem találtak semmi bűnre utaló jelet. Kiderítették, hogy hónapokkal korábban felhagyott a repüléssel. (Én:Sérülései és a repülő életútat módosító tervet, majd a visszavonulási szándékot, a néhány héttel korábbi, a New York-i repülőbemutatón elszenvedett zuhanásával lehet összefüggésbe hozni.) Zsebében megtalálták L. Blériot 1911 szeptemberében keltezett levelét, melyben azt írja, hogy Jacques Weynman a repülésben is szorgalmas, ügyes ember, éppen ezért nem érti visszavonulási elhatározását. Ez lehet az az ajánlólevél, melyet a polgármesternek küldött levelében jelzett, de azt elfelejtette csatolni a kérelemhez.

A rendőrök találtak még az ötven frankon túl J. Weynman zsebében egy ötvenezer frankos biztosítási kötvényt, de az csupán aviatikai balesetre volt érvényes, – írta a Makói Hírlap  az 1912. február 22-i számában.

Halála tragikus hirtelenséggel következett be 1912. február 9-én, ami önmagában nem igazolja az atyai állítást. A haláleset belülről zárt vasúti kupéban történt, ez is kizárni látszik az idegenkezűséget, a bűncselekményt. A törvényhatósági boncolás is  szívszélhűdést igazolt.

A repülés kezdeti szakaszában minden felszállás kihívás volt, út a több lehetőséget rejtő sötét ismeretlenbe. Weinmann Jakab, az élete delén elhunyt, az eddig is méltatlanul agyonhallgatott szegedi aviatikus – bármilyen teljesítménnyel is büszkélkedhetett – kapja meg az utókortól az életére emlékezést ezzel az írással, ezzel a „ne-felejcs“-el.

Pusztai János

*


[1] M. Weynman =Monsieur Weynman. A kézzel írott szöveg: „Aki az akaraterőt felébresztette bennem Szmollény Nándornak (hívják).                                                 
 Jaques Weynman, 19. 10. (1)911 Paris.“

 [2]  Molnár Jenő: Péntek este a szegedi öregtemplomban c. versből, mely Jákó nagyapjáról szól. Az idézett rész: „ … /Az első sorban Weinmann bácsi ül./Neki a szárnyaló szó is elég volt,/Az unokának több kellett: az égbolt,/ Hová gép hátán ívelt vakmerőn/ S tapsolt Páris kint a mezőn./A nagyapa szeme nem vitt az égig/ S ellátott mégis a végtelenségig:/ Az öregek még szárny nélkül repültek,/ Mert – péntek este a templomban ültek./ A repülő, jaj, a mélybe szédül,/ De ők nem – sok évezres messzeségtül./ …„ A vers alatti lábjegyzet: „Weinmann bácsi unokája, Weynmann híres aviatikus volt Franciaországban. Hirtelen halt meg, mikor nagy sikerei után Szegedre utazott.“ 

[3] Nehezítette az azonosítást, hogy 1869-ben két Weinmann Jakab született Szegeden. (Sem az előtte, sem az utána következő néhány évben nem született Jakab nevű gyermek a Weinmannok között.) A hivatalos okmányok jelentékeny részét időközben selejtezték, például az útlevél kérelmet, és az azt megelőző „illetékességi igazolás“-t a IV. B 1407 jelzésű, az 1900. évi iratot, melynek egykori létezését a polgármesteri iratok Mutatója rögzíti. Ugyanígy a kórházi kezelést követő fizetési meghagyás, majd az azt követő elengedési kérelem és határozat a IV.B 1406 jelű, az 1898. évi polgármesteri mutatatóban. Találtam a katonakönyv, majd a behívóparancs vissza küldésére is utalást az 1895-96. évi polgármesteri iratok IV./B 1406. jelű, az 1895 és 1896 évi iktatójában, illetve a Polgármesteri Hivatal 1898. évi Mutatójában  a IV.B 1407 jelű könyvben és az 1143/1898. sz. alatt iktatott iratot „Weinmann Jakab elleni bűnügy ítélete“ bejegyzéssel, de az iratok már selejtezésre kerültek. Örök kérdés marad, melyik Weinmann Jakabról íródtak a már fel nem lelhető iratok? Ez a névazonosságból eredő probléma mind Angliába, mind Franciaországba elkísérte. Levelében írja, a tévedések elkerülése érdekében változtatta  Jacques Weynman-ra a nevét. A Jákó a Jakab név korabeli bvecéző változata.

[4]  Idézet: „… Aki tehetséges munkása volt a szegedi sajtónak.“  – Szegedi Friss Újság 1911. október 15-i számában a „Szegedi aviatikus“ c. írásból. 

[5]  L. Blériot 1909-ben bejelentette, hogy nem folytatja tovább a versenyszerű repülést, hanem repülőgépgyártással szándékozik foglalkozni, melyet sikeres versenyrepüléseinek díjaiból alapított.  Pau-ban (Dél-Franciaország) kezdte gyártani a Blériot XI. típusú gépét és azokkal a gyár mellett pilótaiskolát is működtetett. 1910-től Ètampes-be áthelyezte mind az üzemet, mind az aviatikus képzést. A „mester“ pilótaiskolájában 5-6 hét alatt sok tucat 200 méteres gurulópróbát végeztek az első felszállásig, az pedig 10 méter mgasságot jelentett, azt követően 2-3 kört kellett a pilótajelöltnek gépével leírni a levegóben. A pilótaigazolványt csak 17 perces időtartam repülés után kaphatta meg az aviatikus pályára lépni szándékozó tanuló.

Versenyrepülések sikló- és körrepülésből álltak, melyeket hullám- és nyolcas repülések egészítettek ki, végül zuhanóepülés és looping (légi bukfenc) színezték a látványt. A gyár által készített gépeket a pilóták megvehették. – Forrás:Magyar Nemzet 1984. augusztus 24-i száma. Megjelent Flasch Dezső írásában.

[6]  Az 5000 korona ösztöndíjat kérő levelet 1911 októberében iktatták a városházán a 38 626/1911. sz. alatt. (Csongrád Megyei Levéltár: Polgármesteri iratok IV/B/1406/b fond, 1911 – P-Zs.)  Az elutasító határozatot (1911. október 30.) a város vezetése egy, az 1888-ban született belügyminiszteri körrendeletre hívatkozva akarta a párisi nagykövetség útján kézbesíttetni Weynman Jakabnak. Sajátságos módon a minisztérium ugyanerre a körlevélre hívatkozva visszaküldte a városnak azzal, hogy járjon el saját hatáskörben, csakhogy ekkor már 1911. december 21-t mutatott a naptár.

[7]   Két, egymásmögötti ülésű repülőgép. Többnyire az első ülésben ült a növendék, hogy szokja az egyedülrepülés érzését és látványát.

[8]  Az amarikai pilóta utóneve Charles volt, mégis gyakorta okoztak zavart egymásnak.