Borsányi-Schmidt Ferenc ^z'cl

A kínai /kaifengi/ zsidók története

"Kaifeng, Kína, 2004. nyara[…] megnéztük azt a városrészt, ahol valamikor a zsidónegyed volt. Ott már semmi jele a zsidóságnak."

(Múlt és Jövő, 2005/1.). p. 106. - pp. 106-118.)

A legutóbbi időkben sokat írtak és egy előadás is elhangzott a kínai, a kaifengi zsidókról. Ezek az írások és az előadás is sok idejét múlt és nem megfelelő információt tartalmaztak és nem szóltak a kaifengi zsidók legvalószínűbbnek látszó származási, kiindulási helyéről, eredeti beszélt és írott nyelvéről, szent könyveiről, külsejük valószínű okáról stb.

A kínai, vagy kaifengi zsidók egy kicsiny kelet-ázsiai zsidó közösség tagjai voltak, akik évszázadokon keresztül Kínában, a Henan tartománybeli Kaifeng városában éltek. Bár a modern Kínában élő zsidók, akik nagy többségükben nem utódai, legalábbis nem közvetlen utódai a kaifengi zsidó közösségnek, hagyományosan jou-tai (a Juda-elnevezés kínai változata) névvel illetik magukat az ún. mandarin-kínai nyelven, ami a korábbi nemzetközi gyakorlat értelmezéséhez hasonlóan, uralkodó a mai kínai nyelvben is. A jou-tai szó, kínaiul általában is jelenti a zsidókat. A Kaifengben élt zsidó közösség tagjait a han-kínai szomszédai a "tiaojinjiao követőinek" nevezték, vagyis hozzávetőleges pontos fordítással, annak a vallásnak a követőinek, amely eltávolítja az inakat, ezzel utalva a kasrut gyakorlására.

A történelmi jelentőségű feljegyzések szerint, a zsidó közösség Kaifengben élt legkorábban a Déli Szung dinasztia (1127-1279) uralkodásától kezdve a XIX. évszázad késői éveiig. A tudományos alapú feltételezések szerint a Kaifeng zsidók ősei Közép-Ázsiából jöttek, valószínűleg Perzsiából vagy Szamarkandból, és kereskedők voltak. Főleg gyapottal és   gyapotáru kereskedésével foglalkoztak. Azt ugyancsak feljegyezték, hogy 1163-ban Osztád Leivej volt az, aki gondozta a vallásos közösség vallási életét (osztád vallási vezetőt, vagy Mestert, jelen esetben rabbit jelent a perzsa nyelvben). Ugyancsak feljegyzések szólnak arról, hogy ez az Osztád Leivej (aki bizonyosan Rabbi Lévi volt) zsinagógát is építtetett, amelyet körbevett egy tanulmányi célra szolgáló csarnok, valamint egy szertartási célra épült és ilyen adottságú fürdő (míkve), közösségi konyha, kóser vágoda és egy szukká (vallási célt szolgáló sátor).

A megszakítatlan, a folyamatos létezése ennek a vallási és nemzeti csoportosulásnak, amely több mint 700 esztendeig élt olyan társadalmi és kulturális környezetben, amelyet erősen uraltak és befolyásoltak a konfuciánus erkölcsi és etikai előírások és alapelvek, egyedi jelenség a kínai és a zsidó történelemben.

kaifengi-zsidok

A Ming-uralkodóház uralma alatt (1368-1644) egy Ming császár hét családnév közül egynek a viselését engedélyezte az országában élő zsidóknak, amely nevek, még ma is azonosíthatók: Ai, Gao, Jin, Li, Sí, Zsang és Zsao. Érdekes megemlíteni, hogy e nevek közül kettő: a Jin és a Sí megfelel a Nyugaton élő zsidók között gyakran előforduló két családnévnek, a Goldnak és a Stone, vagy Steinnek.

A zsidók létezése Kínában többé-kevésbé nem volt tudott dolog egészen Mateo Ricci és a jezsuita misszionáriusok megérkezéséig és az ő zsidókról szóló híradásukig. Mateo Ricci találkozott egy ifjú zsidóval a kaifengi közösségből a XVII. század korai éveiben. Ennek az ifjú kínai zsidónak, akivel Ricci találkozott 1605-ben, Ai-tian (Ai T’ien) volt a neve, és kifejtette a misszionáriusnak, hogy ő egyetlen Istent imád. Azt is feljegyezték, hogy amikor meglátta Mária képét a gyermek Jézussal, azt hitte, hogy Rebekka képmását látja Ézsaual, vagy Jákobbal, egy ábrázolást a Bibliából, a zsidók T’nachjából. Ai elmondta, hogy ő Kai-fengből jött, ahol rajta kívül sok másik zsidó lakik. Ricci elküldött egy kínai jezsuitát, hogy látogassa meg Kaifenget, később másik jezsuiták is ellátogattak a városba. Azt csak később fedezték fel, hogy az ottani zsidó közösség egy zsinagógát (li-bai-sí) is fenntart és egy csomó kéziratos anyagot, valamint sok könyvet is birtokol.

Az akkoriban Kínában működő jezsuita misszionáriusok említésekor nem mulaszthatjuk el, hogy Mateo Ricci nevén kívül néhány nevet és kaifeng közelében tartózkodásuk évszámait ne említsük. Ugyanakkor szükségesnek tartjuk, hogy megemlítsük a kaifengi zsidók lehetséges kiindulási, származási helyét, amivel kapcsolatban oly sok tévhit, téves adat terjedt el, valamint szent irataik közül megemlítsünk néhányat, valamint ezek nyelvéről röviden szóljunk.

Mindenképpen meg kell emlékeznünk a jezsuita misszionáriusokról, akik abban az időben Kínában jártak és a kaifengi zsidókkal találkoztak. Amióta csak a jezsuita misszionáriusok (Mateo Ricci, 1605; Nicolas Longobardi, 1619; Jean-Paul Gozani, 1704-1712; Jean Domenge, 1715-1722; Antoine Gaubil, 1723-1725.) Kaifengben és Kína egyéb tájain megjelentek, és kapcsolatot létesítettek a kaifengi zsidó közösséggel, heves vita keletkezett és ez még ma is tart, ennek a közösségnek eredetéről, kiindulásának helyéről. Vajon Afganisztánon keresztül szárazföldön jöttek Perzsiából, vagy esetleg Bokharából, vagy tengerre szálltak, s így jöttek Indiából, vagy Jemenből. Manapság a legtöbb tudós egyetért abban, hogy Perzsiából (a mai Irán) jöttek a XII. században, a kínai Szung-dinasztia uralkodása alatt, bár a tényleges útvonaluk még vita tárgya. Ennek két oka van: 1. A jezsuiták gyakran említik Perzsiát (és Szamarkandot) és a zsidó közösség perzsául beszélt (Dehergne és Leslie, Simon, stb. 2. A fennmaradt héber szövegeik (amelyeket főleg a Hebrew Union College /HUC/, Cincinnati őriz) zsidó-perzsa jövevényszavakat és szövegrészeket tartalmaznak.

A legmeggyőzőbb bizonyítékot Jean-Paul Gozani 1705. június 30.-án kelt levele szolgáltatja, amelyet Rómában, a Jezsuita levéltárban őriznek (Jap-Sin 150, folio 267v) ld. Dehergne és Leslie, p. 73. Ebben Gozani több egyéb dolog mellett azt írja, hogy a [kai-fengi] zsinagóga vezetője a B’résít/Genesis első mondatát (amely héberül így szól: "B’résít bárá Elohím et há-Sámmájim v’et há-árec.) így írta: "B’résít bolo [bárá] Elohím, Oszumán, zemím". Az "aszmán" és a "zamín" perzsa szavak használata az egek és a föld héber szavai helyett nagyon jelentősek e helyen.

A kaifengi zsidók által használt perzsa nyelv írásos dokumentumai közül a következőket mindenképpen említeni kell: az egyetlen perzsának tekinthető szó, amely feliratos kövükön előfordul a Wu-si-da (Wu-ssu-ta), ami perzsa kiejtéssel osztád-nak, hangzik, ami vallási vezetőt, Mestert jelent. Az 1489-ben készült kő elmondja, hogy ők Tianzsu (T’ien-chu)-ból, vagyis Indiából jöttek. Az 1512-ből származó kő szerint Tianzsu xiju (T’ien-chu hsi-yü)-ből jöttek, ami India nyugati területeit jelenti, de a jezsuiták főleg Sziju-t írnak (Xiyu, vagy Hsi-yu)-t, ami csupán nyugatot, illetve nyugati területet jelent. Meg kell jegyeznünk, hogy a kínai mongol szövegek a zsuhu (Chuhu)-fogalmat használják, amely a perzsa "johud"-szóból származik, ami zsidót jelent, azonban a kaifengi zsidók sohasem használták ezt a kifejezést önmaguk jelölésére.

Kaifeng Capital of Middle-Kingdom

Néhány passzus a HUC-ban (Hebrew Union College), Cincinnati-ban őrzött imakönyvükben zsidó-perzsa nyelven van. A Haggadájuk, amelyet szintén a HUC-ban, Cincinnatiban őriznek, és B. D. Drenger és Cecil Roth adott ki, szintén tartalmaz több liturgikus költeményt zsidó-perzsa nyelvjárásban. Ugyancsak léteznek zsidó-perzsa nyelven írott rövidebb kéziratos művek a Tóra egy-egy részéhez, amelyeknek legtöbbje ugyancsak a HUC-ban, Cincinnatiban van, és meg kell említeni, hogy D. D. Leslie 1968-69-ben közzé tett egy jegyzéket a perzsa szavakról, amelyek ezekben a kéziratos könyvekben, amelyeket akár kódexeknek is nevezhetünk, találhatók.

Ezeknek az imáknak a nuszáchja (szertartás-rendje, szokásrendje, változata, formulája) erősen emlékeztet a jemeni nuszáchra és ugyancsak emlékeztet arra a nuszáchra is, amelyet Májmuni (Maimonidesz) használt. D. D. Leslie és R. J. Zwi Werblowsky szerint ez a nuszách eredetét tekintve babilóniai (pontosabban: iraki, amely terület akkoriban perzsa uralom alatt volt.)

A nikudok (magánhangzó jelölési rendszer) ezekben az imákban a legszokatlanabbak és még váratnak a részletesebb feltárásra és ismét Leslie-re kell hivatkozni, aki 1982-ben kinyomozott perzsa nyelvi hatásra, ilyen befolyásra utaló elgondolást, amelyek Elkan Adlert arra ösztönöztek, hogy azt a véleményét hangoztassa, hogy ezek a bokharai nyelvjárásra (a perzsa nyelv egy változata) emlékeztetnek.

Az 1850. évek Taiping felkelése és lázadozásai hozzájárultak a kaifengi zsidó közösségnek a nagy országban való elszéledéséhez, bár később visszatértek Kaifengbe. Három kőfeliratot találtak Kaifengben és el tudták olvasni szövegeiket. A régebbi, amely 1489-ben készült, megemlékezik a zsinagóga 1163-ban történt elkészítéséről (meg is nevezve az épület-együttest: Qingzsen Sí-nek, egy olyan fogalmat használva, amelyet a kínai nyelvben gyakran alkalmaznak mecsetek megnevezésére.) A felirat közli, hogy a zsidók Indiából jöttek Kínába a Han-dinasztia korszakában (i. e. II. évszázad –i. sz. II. évszázad.) A felirat ugyancsak megörökíti 70 zsidónak a nevét kínai családnevekkel, leírja az ő kihallgatásukat egy meg nem nevezett Szung-dinasztiabeli császárnál és feljegyzi, hogy átadták vallásukat, ami Ábrahámtól származik és Ezra prófétáig fejlődött. A második tábla, amely 1512-ből datálódik, (a Xuan-zsang Dao-Dzsing Szí nevű zsinagógában találták) részletezi a zsidó vallásos gyakorlatukat. A harmadik, amely 1663-ban készült, megemlékezik a Qingzsen szi zsinagóga újjáépítéséről és megismétli az információkat, amelyeket a mási két kőfelirat tartalmaz. Két felirat egy híres tetovációt említ, amely a híres, Szung-dinasztia uralkodása alatti tábornoknak, Jue Fejnek a hátára volt írva. A tetoválás így szólt: "Határtalan hűség az országhoz", amely egyszerűsített kínai (pinjin)-nyelven így hangzik: dzsin zsong báo guó. Ez a szöveg első ízben megjelent az 1489-ben készült kőfeliraton, azon a részen, amely a zsidók viszonyulását jellemzi: "Határtalan hűség az országhoz és herceghez" A második megjelenés az 1512-ben készült kőfelirat egy részén mutatkozott, amely arról szól, hogy a zsidó katonák és tisztek a kínai hadseregekben miképpen voltak "Határtalanul hűségesek az országhoz". Ugyanez a forrás még arra is igényt tar, hogy hangsúlyozza azt a tényt, hogy izraeliták szolgáltak katonákként Jue Fej hadseregeiben.

Joseph Brucker atya, a XX. század korai éveinek kutatója kimutatta, hogy Ricci kéziratai azt jelzik, hogy csak körülbelül tíz, vagy tizenkét zsidó család volt Kaifengben a 16. évszázad késői harmadában, illetve a 17. század korai éveiben és ők a visszaemlékezések szerint 5-600 éve laktak ott. Ugyancsak ez a kézirat állapítja meg, hogy nagy számú zsidó lakosa volt akkoriban Hangzsou városának. Ez azt sugallhatja a kérdés kutatójának, hogy a "hűséges" zsidók délre menekültek, Hangzsouba a hamarosan megkoronázandó császárral, Gaozonggal. Valójában, az 1489-es kőfelirat elmondja, hogy a zsidók miként "hagyták el Bianliangot (Kaifeng városát) a Jingkang-esemény után.

Annak ellenére, hogy a kaifengi zsidók szinte teljesen el voltak zárva a zsidó diaszpóra egyéb részétől, Kaifeng zsidó lakói megőrizték zsidó hagyományaikat és szokásaikat sok évszázadon keresztül. Ennek ellenére a 17. században az asszimiláció megkezdte romboló munkáját a hagyományok terén is. A kifelé házasodások aránya zsidók és más etnikai csoportok között, mint pl. a Han-kínaiak, és a hui, vagy mandzsú nemzetiség leányai és a kaifengi zsidók között ekkor ugrásszerű emelkedést mutat. A zsinagóga 1860-as évekbeli pusztulása eredményezte, hogy a kaifengi zsidó közösség lemondjon róla, illetve ennek átruházásához vezetett.

Ma csupán néhány lakosa Kaifeng városának tudja visszavezetni származását ehhez a közösséghez. Azután, hogy kapcsolatba kerültek zsidó turistákkal, Kaifeng önmagukat zsidó leszármazottaknak tartó lakói felújították kapcsolatukat a zsidóság fő vonulatával. Zsidó szervezetek segítségével, a közösség néhány tagja Izraelbe álijázott, illetve Izraelben telepedett le.

Kaifeng Gazdasági Főiskola

Egy ezzel a témával foglalkozó tudós, Dr. Xun Zsou, kérdésesnek ítéli a Kaifeng-közösség valódiságának megbízhatóságát, úgy gondolván, hogy az egész kérdés mostani felfogása többnyire nyugati kulturális kreálmány. Xun Zsou, a londoni School of Oriental and African Studies tudományos kutatója, írt egy cikket, amely kérdésessé teszi a kaifengi "zsidók" helyzetét. Kijelenti, hogy Kaifeng régebbi zsidó lakói, az akkori zsidó közösség 1851-ig nem is rendelkezett Tóra-tekercsekkel, amikor is hirtelen Tóra-tekercsek birtokosaiként jelentkeztek, amelyeket eladtak sóvárgó nyugati gyűjtőknek. Dr. Xun azt is elmondja, hogy például, a zsinagóga rajzát ugyancsak hamisítják Nyugaton, ezt azon az alapon állítja ilyen határozottan, minthogy az eredeti nem is ilyen volt. Xun Zsou következtetése szerint a Kaifeng közösség nem tekinthető zsidónak semmiféle jelentősebb vallási mérce szerint.

A politikai helyzet következtében a kaifengi zsidók kutatása és egyáltalán a zsidósággal kapcsolatos kérdések kutatása szünetelt Kínában egészen az 1980-as évek kezdetéig, amikor is politikai és gazdasági reformokat léptettek életbe. A diplomáciai kapcsolatok létesítése Kína és Izrael között 1992-ben ugyancsak felélesztette a kommunista ország érdeklődését a zsidó vallás, a zsidó tudományok és a zsidó tapasztalatok iránt, különösen annak a ténynek fényében, hogy 25 000 zsidó menekült ment Sanghajba a náci időszak folyamán.

A Kaifeng zsidók erősen összeházasodtak a helyi kínai nőkkel és így egyáltalán nem megkülönböztethetők külsejük és megjelenésük alapján a nem-zsidó szomszédaiktól. A jelenlegi rabbinikus zsidó vallás felfogása szerint a zsidóságnak csak az anyajogú hagyományozása elismert, míg a kínai zsidók az apajogú hagyományozásra, az apai vonalon történő származásra alapozzák a zsidóságukat. Következésképpen át kell esniök egy betérési aktuson, a Hazatérési Törvény szerint, azért, hogy megkaphassák az izraeli állampolgárságot. A Kaifeng zsidó közösség legtöbb leszármazottját csupán könnyedén foglalkoztatja, illetve homályos tudata van zsidó származásáról. Néhányuk azonban említi, hogy szülei, vagy nagyszülei mondták nekik, hogy ők zsidók és egy nap "vissza kell térniök szülőföldjükre." Az egyetlen jellemző vonás, amely megkülönbözteti őket szomszédaiktól, az, hogy nem esznek disznóhúst.

Nagyon nehéz dolog megbecsülni valamely ország zsidó lakosságát, de Kínában ez szinte lehetetlen. A szám változhat egyszerűen a hivatalos magatartás megváltozása miatt. Példaként említendő, hogy a mandzsu etnikum létszámát az utolsó mandzsu császár uralkodása alatt, 2 millióra becsülték, viszont a mandzsu birodalom bukása után, a mandzsuk félvén a megtorlásszerű üldözéstől, szinte eltűntek, és a következő népszámláláskor mindössze 500 ezret írhattak össze, ennyit sikerült megszámlálni. Amikor a kisebbségekkel szembeni politika és ennek következtében a hivatalos bánásmód megváltozott és számukra védelmező jogokat biztosított, az etnikai mandzsuk száma hirtelen felszökött 5 millióra. Ebből a példából is elgondolhatjuk, hogy potenciálisan százezrek élnek Kaifengben és környékén, akik igényt tarthatnak arra, hogy etnikailag zsidónak tartsák őket. Ily módon a legtöbb tengeren túli zsidó közösség közömbösen szemlélheti a kaifengi "zsidó" leszármazottak elképzelt zsidó azonosságát. Jelenleg azonban a kaifengi leszármazottak egy családja, amely formálisan betért a zsidóságba, izraeli állampolgár lehet. Ez mindenképpen elgondolkoztató.

Az 1992-ben megjelent Legacy (Örökség) című dokumentum-sorozatában Michael Wood történész elsétált egy kis ösvényre Kaifengben, amelyről azt mondja, hogy a helybeliek "annak a szektának ösvénye, amely az Irást tanítja" néven ismernek, vagyis a zsidók utcájába. Említette, hogy ma is vannak zsidók Kaifengben, de visszahúzódnak attól, hogy felfedjék magukat a "jelenlegi politikai körülmények között." A dokumentumokat kísérő könyv azt is megállapítja, hogy láthatunk egy "mezuzát az ajtókereten és egy gyertyatartót a nappali szobában." Hasonló módon a Qest for the Lost Tribes (Az Elveszett Törzsek Keresése) című dokumentumkötetében, Simcha Jakobovici, kanadai filmproducer és filmkészítő alkalmazottai, otthonában felkerestek egy öregedő kaifengi "zsidót", aki elmesélte a kaifengi "zsidók" jelenlegi, illetve legutóbbi történetét, mutatott néhány régi fényképet, valamint személyazonossági papírjait, amelyek azt bizonyítják, hogy ő a zsidó etnikai csoport tagja.

Egy legutóbbi dokumentumgyűjtemény, a Minyan in Kaifeng (Minján Kaifengben) illusztrálja és bemutatja a Kínában lévő Kaifeng zsidó közösség jelenlegi, napjainkbeli életét, ahogy néhány ott járt zsidó turista látta utazása folyamán.

Kifeng Dragon Pavilion Park

Néhány szó irodalmukról. The Kaifeng Stone Inscriptions: The Legacy of the Jewish Community in Ancient China című könyvében Tiberiu Weisz, a héber történelem és a kínai vallás tanára bemutatja saját fordításában a kaifengi zsidók által készített és utódaik tulajdonában megmaradt 1489-es, az 1512-es és az 1663-as kőtáblák feliratait. Ezek a megmaradt kőtáblák, illetve ezek feliratai őrzik a vallási emlékeiket és röviden utalnak eredetükre is, minthogy a zsidó közösség lassan kihal a kínai asszimiláció következtében. Weisz fordítása megvilágít egyet a több elgondolt változatból, amely a Kaifeng zsidók lehetséges eredetét beszéli el.

Weisz szerint, a Babilóniai Fogság és a VI. században bekövetkezett szétszóratás után a kiábrándult leviták és kohaniták szakítottak Ezra prófétával az idegen feleség megtartásának tilalma és ama rendelkezése miatt, amellyel bátorít a zsidó törzsek közötti "beházasodás" mellett, és mindezek után eltűnt és soha többet nem hallottak róla. Weisz úgy hiszi, hogy ezek a zsidók elmentek és letelepedtek Északnyugat-Indiában, vagyis Tiánzsú-ban (Mennyország-Indiában), ahogy ezt a területet az egyik Kaifeng kövön nevezik, s ott még évszázadokig éltek.

I. e. 108. előtt ezek a zsidók Északnyugat-Indiából Ningxia környékére, a mostani Ganszú-tartományba, Kínába vándoroltak és ott észrevette őket Li Guang kínai tábornok, aki azért küldetett a "nyugati területre" (Xíyú), hogy azt megszállja és így kiterjessze a Han-dinasztia Kínájának határait. Ettől az időtől kezdve egészen a Tang-dinasztia késői korszakáig a zsidók lassan ellepték egész Kínát, kínai feleséget szereztek és "fél-kínai, fél-barbár" gyermekeket nemzettek. A "Nagy Buddhista ellenes Üldözésben" (845-846) a buddhizmus és más idegen vallások – a Zoroasztriánizmus, a Manicheizmus, a nesztóriánizmus által tanított kereszténység, az iszlám és a judaizmus – arra kényszeríttettek, hogy hagyják el Kínát és Kínán kívüli területekre vonuljanak vissza, a khitan törzsek felügyelete mellett (ide értve a Ningixa-területet is), ugyanakkor minden idegen templomot felgyújtottak és porig égettek, hogy így is utat egyengessenek ezek Konfúciánus és Taoista ellenlábasainak, Kína bennszülött vallásainak.

Ez volt a helyzet egészen az Északi Szung-dinasztia korai korszakáig, amikor Taizong császár, egy tudományt szomjazó ember, követeket küldött Ázsia minden szögletébe, hogy tanuljanak az idegen tudósoktól és Kínába csábítsák őket, így jöttek vissza, Kínába, a zsidók is. A kőfeliratok korábbi fordításai szerint, a kínai "Guí" szavat rosszul fordították (a császár zsidókhoz intézett szavaiban) "jött"-nek, ami a nyugati és a kínai tudósok többségét arra a tévhitre késztette, hogy a zsidók először a Szung-dinasztia alatt jöttek Kínába. Weisz azonban a "Guí"-szavat megfelelőbben fordította "visszatér" értelemben, ami a mondatot így formálja: "A császár tudatában volt a zsidók korábbi kínai polgárjogának és üdvözölte őket Kínába való visszatérésükkor. Ezután engedélyezte számukra, hogy maradjanak ott a Szung-Birodalom védelme alatt és folytassák elődeik vallásának gyakorlását."

A kaifengi zsidók által őrzött és használt írott művekből nagyon kevés maradt fenn. Ennek jelentős része Ohioban, a Hebrew Union College könyvtárában, Cincinnatiban van, ott őrzik. Az abban a gyűjteményben őrzött művek között található egy sziddúr (zsidó imakönyv a hétköznapokra és szombatra) kínai írásjelekkel és egy, a T’nachot (a zsidó Bibliát) tartalmazó héber kódex is. A kódex figyelemre méltó ama tulajdonságánál fogva is, hogy míg jól látható módon tartalmazza a magánhangzó jeleket, kétségtelen, hogy olyan valaki másolta, aki azokat nem értette, aki nem tudta ezeket a jeleket olvasni. Míg a jelek pontos képet adnak a héber magánhangzókról, úgy tűnik, hogy találomra helyezték őket el, így a magánhangzó jelekkel ellátott szöveg érthetetlennek tűnik. Minthogy a folyamatos héber nyelvű szöveg általában nélkülözi a magánhangzó jeleket, a hozzá értő héberül beszélő figyelmen kívül hagyja ezeket a jeleket, minthogy a mássalhangzók megfelelően vannak írva, legfeljebb néhány másolói hibával.

Miután kezdetektől napjainkig bemutattuk Kaigfenget, Kína legrégebbi és külföldön legismertebb, bár már régen megszűnt zsidó közösségét, most ismertessük meg az olvasót azzal az alkotásukkal, amelyre mai utódaik méltán büszkék lehetnek, amellyel a kínai és az egyetemes zsidó kultúrát jelentősen gazdagították. Guy Shaked, izraeli professzor és a kínai Tang Yating, a Sanghaji Zenei Konzervatórium professzora fedezték fel és mutattak rá, hogy a kaifengi zsidók a 17. évszázad első évtizedeiben foglalkoztattak egy, vagy több zeneszerzőt, illetve egy, vagy több író-másolót, aki(k) főleg népi dallamok lejegyzésével foglalkoztak, így elődei lettek a népzene kutatóinak. A helyi sajátosságokkal, népi motívumokkal együtt lejegyzett vallásos szövegek dallamait a Tverijai (Tibériás-i) Zsidó Hangzó-jelek Rendszerének főleg zenei-célú "átalakításával", felhasználásával örökítették meg.

Mielőtt ennek a hangzó-rendszernek a lényegét és eredményeit kifejtenénk, szükségesnek látszik, hogy röviden összefoglaljuk, amit a kaifengi zsidókról, az ő kultúrájukról, vallásos életükről tudunk.

Mindaz, amit a kaifengi zsidókról tudunk, a helyben felfedezett kőfeliratok szövegéből és a korban ott járt nyugati, európai keresztény misszionáriusok reánk maradt feljegyzéseiből származik. A kőfeliratok azokon a táblákon vannak, amelyek 1489-ben, 1512-ben és 1663-ban keletkeztek. Az említett misszionáriusok közül, akik értékelhető feljegyzést készítettek a kaifengi zsidókról, említeni kell a jezsuita misszionáriusokat, Matteo Ricci atyát (1552-1610), Jean-Paul Gozani atyát (1659-1732) és Jean Domenge atyát (1666-1735).

Az Északi Szung-dinasztia uralkodásának idején egy összetartó zsidó csoport, kb. 1000 ember, telepedett le, a X. század táján, a császár hívó szavára, Kaifengben, Kína akkori fővárosában (jelenleg Henan tartományban, Közép-Kínában), amely akkoriban nagyon aktív és terjedelmes kereskedő város volt, kb. 1 milliólakossal.

A bevándorlókat nyilvántartásba vevő egyik törzskönyv tanúsága szerint a zsidók 998-ban érkeztek a fővárosba.

Valószínűleg gyapotárúk gyártásával foglalkoztak, beleértve a gyapot-textil festését és reá minták nyomtatását, ami akkoriban nagyon fejlett iparág volt Indiában, és Kína be akarta vezetni, azért, hogy így úrrá lehessen a selyemáru-hiányon, ami akkor sújtotta Kínát.

A kaifengi zsidók folyamatosan fejlődő kereskedelmük mellett rendes, követendő vallási életet folytattak és 1163-ban felépítették első zsinagógájukat, amely körül életük folyt.

A Sárga Folyam (Huang-ho, Huanghszien) 1642-ben történt áradása után teljesen helyreállították, újjáépítették és a 13 Tóra-tekercsét is restaurálták.

Mindenképpen említeni kell, hogy a Kaifeng zsidók teljes befogadása és az ők teljes asszimilációja a kínai társadalomba már az említett árvíz előtt megkezdődött. Kínában, a kínai társadalomban az antiszemitizmus teljes hiánya, valamint az uralkodó konfucianizmus hatására, sok zsidó felhagyott a zsidó tanulmányaival és a kínai tudományokkal, a kínai ismeretekkel kezdett komolyan foglalkozni, hogy így eredményesen részt vehessen a kínai hivatalnokok számára előírt vizsgán.

Az árvíz után a közösség gyors megszűnés felé közeledett. Ennek fő okát abban találjuk, hogy Kaifeng zsidói teljesen el voltak zárva a zsidó élet más központjaitól, meg kellett törniök a belülről való házasodás láncolatát, összeházasodtak a kínaiakkal és a körülöttük élő muzulmánokkal, tekintve, hogy Henan-tartomány a muszlim lakosság fő területe volt.

A XIX. század közepére a kaifengi zsidók már nem tudtak héber betűket olvasni és nem volt Kaifengben rabbi és egyáltalán nem volt zsidó vallásos élet. Olyan szegényes életmódjuk volt, hogy néhányuk arra kényszerült, hogy nyugati turistáknak eladja szent tekercsüket, vagyis a kézzel írott Tórájukat. 1854-ben a kaifengi zsinagóga már romokban hevert. 1900-ban csupán 140 lélek maradt helyben a zsidó közösségből. Manapság ezek leszármazottai 1000-re szaporodtak, ez kb. a fele a Kínában szétszóródva élő Kaifengből odakerült zsidó eredetű leszármazottaknak.

A Kaifengben valamikor lakott, már kihalt zsidók zsinagógai liturgikus dallamainak vázlata. Bár igen keveset tudunk a valamikor Kaifengben lakó zsidók zsinagógai dallamairól, pláne zenéjéről, ami keveset tudunk, az is csak Tang Yating sanghaji professszor és Guy Shaked izraeli professzor idevágó cikkein alapul. Mindenek előtt meg kell jegyezni, hogy a valamikori kaifengi zsidóság az ún. sz’fárd, vagy sz’fárdi szertartást követte, bár egyes korabeli feljegyzések szerint a követett ima- és dallam-ritusuk közelebb állt az ásk’náz szertartáshoz, míg a jóval később (az 1930-as, 1940-es években, Hitler üldözései elől menekült) Kínába került zsidók nagy többsége az ásk’náz, vagy ásk’názi szertartást, rítust követte. A valamikori kaifengi zsidóság liturgikus dallamairól, zsinagógai kultúrájáról csak nagyon rövid, szűkszavú leírás áll rendelkezésünkre, amely az elmúlt korokban született, gyakran furcsa és önkényes fogalmak alkalmazásával, mint pl. az "éneklés", "elmondás, előadás, ismétlés" és "olvasás, felolvasás".

Nagy ünnepeken, kivéve a Chanukkát, a Fények Ünnepét, a legünnepélyesebb alkalmakat, az összes nagy, bibliai ünnepet szigorúan megtartották.

Volt azonban, ami megkülönböztette az ő gyakorlatukat a többi zsidó közösségtől, pl. a Mózes imáját Szimchát Tórá (a Tóra örömünnepe) alkalmából az ünnep előtti napon mondták, nem az ünnep napján. A többi ünnep imarendje megegyezik az általános szokással. Tisá b’Áv és Púrim ünnepe ugyancsak benne volt az imarendjükben.

Az a tény, hogy megünnepelték, ünnepként fogták fel az Új Hold megjelenését, bizonyíték a Talmuddal kapcsolatos hagyományukra.

A Sábbát napjának (4 Sábbát 1 hónapban) megtartása mellett minden hónapban tartottak egy napot (péntek estétől szombat estig), ami imádkozással, (szent szöveg) hangos, valamint csendes olvasásával telt el.

Az imádkozás három hétköznapi időpontját is megtartották minden nap folyamán, vagyis reggel (3 és 5 óra között), délben (11 és 13 óra között, valamint este (19 és 21 óra között.) Ez megfelel a Zsoltárnak (55: 17.) és nem a Misnának /a Talmud alap-szövegének/ (Ber. IV.: 1.), bár a Misna egy részletét idézték imakönyveikben.

Amellett, hogy a szokásos zsidó ünnepeket és a böjtnapokat megtartották, a b’ritet (circumcizio) és a s’chitát (étkezési törvényeket) is gyakorolták.

Szertartásuk követte a Talmudi (rabbinikus) előírásokat: mielőtt beléptek a zsinagógába, megmosakodtak (a férfiak is, a nők is.)

Azért, hogy kifejezzék nem múló hűségüket Jeruzsálem iránt, (nyugati irányban) meghajoltak, majd imádkoztak, először önmagukban, csendben, majd hangosan, az égre emelt kézzel és imákat énekeltek héberül, zenekíséret nélkül.

Az imádkozók előre léptek és meghajoltak, majd hátra léptek és ismét meghajoltak bal felé és utána jobb felé és hangoztatták bizonyos részeit a liturgiának és azzal fejezték be imádkozásukat, hogy szeretetüket és tiszteletüket fejezték ki az Örökkévaló iránt.

Egy megfigyelő, aki a cházán (kántor) mellett állt és Mózes tanítónkhoz hasonlóan, egy átlátszó fátyolszövetet viselt az arca előtt, valamint vörös selyem sálat hordott, ami a jobb vállától a bal karjáig függött, javítva a felolvasás ("leinolás", Tóra-olvasás) módját,és az imaszövegek éneklését, valamint a segítség volt a rendeltetése bármely a Tóra-tekercsekkel történő foglalatosságban, megjegyzendő, hogy a megfigyelő segített más megfigyelőnek is, amikor szükség volt rá.

Érdekes rámutatni, hogy Leopold Infeld szerint (Quest. New York, 1941.) figyelemreméltó egyezés mutatható ki a hajdani kaifengi zsidók gyakorlata és ama zsinagógai gyakorlat között, amely Közép-Európában élő zsidók között (pl. Krakóban) figyelhető meg. Az imádkozást a cházán (kántor) vezette. Ő énekelte az első szavát minden résznek és az egész zsinagóga volt a kántor kórusa. Az ő feladata volt, hogy kiválassza a dallamokat, hogy megszabja a taktust, valamint a megfelelő lendületet. Nagy mennyiségű változat volt lehetséges a liturgia előadásában. A leghalkabban előadott rész után befejeződött az imádkozás és a kántor elkezdett vallási dalokat énekelni, amihez az egész gyülekezet csatlakozott. (Ld. Leopold Infeld idézett művét.)

A liturgikus zene (dallamok) exotikus elemei, különös tekintettel a Perzsiából származó elemekre.

Ez a zsidó település valószínűleg egy másik, egy ettől különböző liturgiát követett a régebbi időkben, de az utóbbi 300 esztendőben a szertartás Perzsiából jutott hozzájuk. Az imakönyveik (sziddúr, machzor) olyan liturgiát mutatnak, amely a gá’oni időkre emlékeztetnek (VII.-XI. évszázad), olyan időkre, amikor a babilóniai zsidóság volt a zsidó világ szellemi vezető ereje.

A szertartások uralkodó jellege perzsiai volt, ideértve Rabbi Szá’ádjá Gá’on (882-942) által szerzett pijjutokat (liturgikus énekeket, liturgikus himnuszokat) tartalmazó részt is, az imák közel minden versszaka valamint a tórai részletek végén lévő kolofonok mind modern perzsa nyelven vannak. A Tóraolvasás rendje és az 53, inkább mint a szokásos 54-es felosztása a Tórának perzsa mintát követ.

Eltekintve a Tórától, a kaifengi zsidó közösség a T’nach (a zsidó Biblia) majdnem mind a 24 könyvét olvasták (szertartásaikhoz használták), de ezek közül az egyetlen teljes könyv Eszter Könyve volt, amely a perzsiai zsidókról szól és az i. e. IV-III. században fejezték be.

Megjegyzendő, hogy a héber nyelv 22 betűt, vagy jelet ismer, de a héber írásban, amelyet a perzsiai, vagy a Perzsiából származó, pl. a kaifengi zsidók használtak a perzsa eredetű szavak megjelenítésére, 27 betűt, vagy jelet tartalmaz, így található a Kaifengben talált szövegekben.

A cházánt (kántort) Kaifengben osztad (usztád) elnevezéssel, egy perzsa szóval jelölték. Megjegyzendő, hogy bizonyos esetekben a "rabbi"-szónak is a megfelelője volt.

Amellett, hogy a Nyugatról (Európából) jött misszionáriusok, akik meglátogatták Kaifenget, mind a XII. században, vagy a XVII. esetleg a XVIII. században, úgy szólnak a feljegyzéseikben és a leveleikben, hogy a Kínában élt zsidók közlekedő nyelvként az új perzsát használták, amely a IX. század után formálódott ki, egyéb olvasmányaim és saját kutatásaim szerint is így volt. Még annyit hozzátehetek, hogy egymás között is ezt használták, mindaddig, amikor az egyre gyakoribb vegyes házasságok ennek is véget vetettek.

Egy másik tény, amely támogatja, illetve megerősíti a kaifengi zsidók perzsiai eredetét, az, hogy néhány imádság és zsinagógai ének arám nyelven van, pl. az Elijáh (a Sábbát berekesztésekori ének) csakúgy, mint az Újhold bejelentése. Arám volt az a nyelv, amelyet Dániel könyve használt a T’nachban. Megjegyzendő, hogy az arám nyelv a sémi nyelvek csoportjának észak-nyugati ágához tartozik. Ez volt a Közel-Kelet általánosan beszélt nyelve az i. e. VII-VI. évszázadban, Izraelben ekkor még a héber helyét is átvette és később a Perzsa Birodalom hivatalos nyelve lett. Csupán i. sz. 650. táján vette át a helyét az arab nyelv.

A fentebb elmondottak is támogatják azt a vélekedést, mely szerint a kaifengi zsidók Bokharán, vagy Szamarkandon keresztül Perzsiából jöttek Kínába, a perzsiai zsidók két fontos közép-ázsiai városának érintésével.

A Kaifengben használatban volt liturgia inkább hasonlított az ásk’náz szokásra, mint a sz’fárd gyakorlatra. Ugyanez volt a helyzet a jemeni liturgiával.

Egy pont azonban világos. A Kaifengben lakó zsidók néhány liturgikus szokása azonos volt azokkal, amelyeket Májmuni (Maimonidész) fektetett le (XII. évszázad) a Misné Tórában, amelyet a jemeni zsidók is követtek.

Egy látványos példa erre a Peszáchi Hággádá, amelyet Peszáchkor olvasnak fel, az Őrködés Éjszakáján.

Ez ugyanúgy visszavezethető a Kaifengben volt közösség és Jemen közötti kapcsolatra, mint Kaifeng és egy harmadik közösség kapcsolatára, a korábbi esztendőkből.

A Han-kínaiaktól kölcsönzött elemekről szólva meg kell említeni, hogy már a XVIII. és a XIX. században keveredtek a kaifengi zsidók a környezetükkel, méghozzá olyan átfogóan, hogy teljesen megkülönböztethetetlenek lettek kínai szomszédaiktól. Vallási gyakorlatuk ugyancsak hasonló volt kínai szomszédaikéhoz.

A Tóra felolvasása (leinolás) héberül történt, de természetesen kínai kiejtéssel csakúgy kínai melódia alkalmazásával, ami kitűnik a számos különbségből, amelyek a bibliai szövegek hang-hangsúly jelzésében előfordulnak a Kafengben előkerült és főleg Cincinnatiban őrzött Tóra-példányok és a zsidó világ más részeiben található és "szabványosnak" tekinthető példányok között.

Ilyen változtatások a kínai szomszédság befolyásának erősségétől, illetve annak hatásától is eredhetnek.

Ahogy Alexander Knapp rámutatott, ezek a változtatások látható jelei lehetnek annak a későbbi szándéknak, hogy egyszerűsítsék az igen bonyolult és összetett módozatát a perzsa eredetű éneklésnek, annak minden "mikrotónikus" változatával egyetemben.

A zsidó világ más területeivel ellentétben, Kaifeng zsinagógájában használtak hangszereket, de csak arra, hogy az imádkozni akarókat imára hívják. Szokásos módszer kínai mezőgazdasági vidékeken, hogy összegyűjtik az embereket akár imára is, gyakran gong-hanggal. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a következő zsinagógai eszközöket találták Kaifengben: egy fekete márványból készült gongot, illetve jade harangot, vagy egy pár fából készült kereplőt, amelyek mindegyike jellegzetes kínai buddhista templomi eszköz. Mindemellett a Han-kínai környezetben lévő kaifengi zsinagógában még találtak egy kínai dob-csúcsot, amely kívülről hasonlított egy jellegzetes palota-külsejű buddhista, vagy taoista templomra. Az egyetlen különbség csak az, hogy ennek kapuja keletre nyílt, ellentétben a kínai templomokkal, amelyeknek a kapuja déli irányban nyílik, az imádkozók pedig ennél a változatnál Nyugat felé néztek, Jeruzsálem irányába.

Mint a legjellegzetesebb kínai befolyást a kaifengi zsidók szertartásában, az ősök tiszteletét említjük, amelyet a kaifengi zsinagógában tartottak, ökör, birka és gyümölcsök társaságában, kétszer egy esztendőben: tavasszal és ősszel.

A kínai muszlimoktól átvett elemek között kell említeni, hogy a környező iszlám-követő népekkel erősen hasonló szokás pl. a b’rit milá (cirkumcízió), a disznóhús evésének tilalma stb. mellett ugyancsak volt egyéb hasonló szokás is a kaifengi zsidók és az őket körülvevő kínai muzulmánok között, pl. a monoteizmus, a hét egy napjának tisztelete (a kaifengi zsidóknál a Szombat, muzulmán szomszédaiknál a péntek).

Midemellett volt az elnevezések terén néhány jövevény szó, mint a "mania", egy arab jövevény szó, ami a "maula" megfelelője, a perzsa nyelvben "mollá" tanító a mecsetben, ugyancsak szerepelt a kaifengi zsinagóga leletei között.

A cházánt, vagyis a kántort és a rabbit is Kaifengben "zsang-jiao" névvel jelölték, vagyis "az ember, akinek feladata a vallásos dolgok és vallásos szolgálat /ellátása/ elnevezéssel. Ilyen szolgálattevő a muszlimoknál is van.

A kaifengi zsinagógát régi időkben a helybeli emberek mecsetnek is nevezték. Ahhoz, hogy az imádkozni akarókat imához hívják a zsinagógába, valamely eszközt ütögettek, mint már azt fentebb említettük. Ez a gyakorlat a kínai müezzinektől származik akik, bizonyos esetekben, hűségesek voltak az említett eszközök használatához, inkább így hívták imádkozni a hívőket, mint emberi hangon, úgy, ahogy a muzulmánok teszik az iszlám világában. Mint a legtöbb kínai ember, abban az időben, nem tudta megkülönböztetni a muzulmánokat és a zsidókat, ugyanígy nem tudták megkülönböztetni a zsidókat az araboktól és a perzsáktól. Mind a három néphez tartozókat "se-mu" névvel jelölték, ami kb. azt jelenti, hogy "az az ember, akinek színes szeme van."

Ehhez még tudni kell azt, hogy Kaifeng zsidói kék fejfedőt viseltek, azért, hogy megkülönböztessék magukat a fehér fejfedőt viselő muzulmánoktól. Ennek következtében a kínaiak kék fejfedős muzulmánoknak nevezték őket. A zsidókat gyakran a látható, felületes hasonlóságok, de nem a lényeget érintő különbségek miatt nevezték muzulmánoknak. A Han-kínai kultúra tengerében a kisebbségek csupán egymással vívódtak, mindaddig, míg elveszítették saját azonosságukat és elkeveredtek a Han-társadalomban.

Kínában azonban más zsidó közösségek is éltek és élnek. Vegyük sorra és ismerjük meg őket is. A zsidók és maga a zsidó vallás hosszú történetre tekinthet vissza Kínában. Zsidó nemzetiségű letelepülők dokumentáltan megjelentek Kínában olyan korai korszakban, mint az i. sz. VII., vagy VIII. század, de érkezhettek korábban is, mint pl. a Han-dinasztia uralmának közepén, vagy még korábban, mint pl. az i. e.231.(Zsidók érkeztek az ősi Japánba, egy WEB-oldal Arimasa Kubo-tól.) Viszonylag izolált közösségek alakultak a Tang- és a Szung-dinasztia uralkodása alatt (i. u. VII-XII. évszázad) egészen a C’ing- (Csing) dinasztia uralkodásáig (XX. század), a korábbi idő meghatározással nevezetesen a kaifengi zsidó közösségre utalunk, akik gyakran szűkítőleg hatnak a kínai zsidó meghatározásra, mert főleg reájuk gondolnak, amikor kínai zsidókról van szó. A Kínai Népköztársaság megalakulásának idejéig, 1949-ig, tudomásunk szerint a legtöbb, ha nem az összes bennszülött kínai zsidó folytatta vallásának és kultúrájának gyakorlását. A késői XX. században és a korai XXI. században azonban nemzetközi zsidó csoportok jöttek és segítették a kínai zsidókat abban, hogy újra felfedezzék eredetüket. A XIX. és a korai XX. században zsidó bevándorlók érkeztek a világ minden tájáról nyugati kereskedelmi hatásokkal különösen Sanghaj és Hong Kong kereskedelmi központjaiba, amely utóbbi akkoriban és egy ideig brit gyarmat volt. A zsidó menekültek tízezrei érkeztek Kínába, akik elmenekültek az 1917-es orosz forradalom elől, majd a következő évtizedekben a holocaust fenyegetése elől. Manapság, a kereskedelem és a globalizáció folyamatos terjedésével a sok nemzetiségű zsidóság a világ sok tájáról állandóra, vagy átmenetileg letelepedtek Kína nagyobb városaiban.

Összefoglalva:

A zsidók és a zsidó vallás Kínában régóta ismertek, nagyon hosszú történetre tekinthet vissza. Kínában zsidó letelepedők dokumentáltan jelen vannak oly korai korszaktól kezdve, mint az i. sz. VII. vagy a VIII. század, de érkezhettek a középső Han dinasztia korában, vagy még korábban, az i. e. 231. táján. Viszonylag elzárt, a többséggel kapcsolatot nem tartható közösségek alakulhattak és fejlődhettek a Tang- és a Szung dinasztiák uralma idején, az i. sz. VII-XII. század környékén, egészen a C’ing- (Csing) dinasztia uralmának csúcsáig (XIX. század), nevezetesen a Kaifeng-zsidók, akiket helytelenül általánosítottak, és ha a kínai zsidókról volt szó, akkor csak a kaifengi zsidók közösségére gondoltak. A Kínai Népköztársaság megalakulásának idején, 1949-ben, a bennszülött zsidók legtöbbje, ha nem az összes, a külvilág tudomása szerint, gyakorolta vallását és saját kultúráját. A késői XX. évszázadban és a XXI.-ben azonban néhány nemzetközi zsidó csoport segített a Kínában élő zsidóknak abban, hogy újra megtalálják gyökereiket.

A XIX. században és a korai XX. évszázadban zsidó bevándorlók érkeztek a világ minden tájáról nyugati kereskedelmi érdekekkel, különösen Sanghaj és Hong Kong kereskedelmi központjaiba, amely utóbbi abban az időben, időlegesen brit gyarmat volt. Zsidó menekültek tízezrei életüket mentve menekültek az 1917-es Orosz Forradalom és a közelgő Holokauszt pusztításai, főleg zsidókat megölő karmai elől Európából, hogy az elkövetkező évtizedekre biztos menedéket találjanak Kínában.

Manapság, a kereskedelem jelenlegi terjeszkedése és bővülése, valamint a globalizáció terjedése mellett a világ sok tájáról a soknemzetiségű zsidóság állandóra tervezett, vagy átmeneti jellegű letelepedésének lehetünk tanúi Kína nagyobb városaiban.

Kína zsidó közösségei etnikai szempontból nagyon színes képet mutat, kiindulva Kaifeng és más közel hasonló városok zsidó lakóitól más kínai helyek zsidó közösségeiig, akik a kínai császárság hosszú korszaka folyamán már többé-kevésbé asszimilálódtak a kínai társadalomhoz, a kínai kultúrához, illetve a XIX. és a XX. században Bagdadból érkezők, akik az indiai kultúrához, de főleg az Európából származó askenázi zsidókhoz asszimilálódtak.

A zsidó bevándorlók közösségének jelenléte Kínában egybevág a zsidó nép történelmével az i. sz. I. és II. évezredben, amely évezredek tanúi voltak elterjedésüknek, majd letelepedésüknek mindenhol az eurázsiai földrészen, különleges koncentrációval széltében-hosszában Közép-Ázsiában. A IX. században Ibn Khordadbeh feljegyezte a "rádhaniták" elnevezésű zsidó kereskedők utazásait, akik kereskedelmük révén eljutottak Kínába is az ún. Selyem Úton, majd Közép-Ázsián keresztül Indiába.

A nemzetközi nyitás és majdnem gyarmatosítás időszakában a zsidók voltak azok, akik megnyitották a modern időkben Kínában való letelepedést, mondanunk sem kell, hogy brit védelem alatt, az akkori brit világuralom támogatásával, az Első Ópiumháborút követően. Sokan ezek közül a zsidók közül indiai és iraki eredetűek voltak, ami a szóban forgó terület brit gyarmatosításának tudható be. A második modernkori zsidó közösség a XX. század első évtizedeiben érkezett, amikor sok zsidó jött Hong Kongba és Sanghajba, ezeknek a kínai nagyvárosoknak a gazdasági terjeszkedésre szánt időszakában.

Sokan érkeztek, mint menekülők az 1917-es orosz forradalom elől. Zsidók és zsidó családok egy nagyobb hulláma érkezett Kínába a késői 1930-as 1940-es években azért, hogy menedéket találjanak a kezdődő európai Holokauszt elől, amely elsősorban az európai eredetű zsidók ellen irányult. Nevezetesen Sanghaj volt a legtöbb zsidó menekült első állomása, amely várost, de az országot is elhagyták a II. világháború utáni években, akik a háború után Kínában maradtak, azoknak a legtöbbje is elhagyta az országot rögtön a Kínai Népköztársaság megalakítása után.

Az elmúlt évszázadok során a kaifengi zsidó közösség volt a leginkább megkülönböztethetetlen a kínai őslakosságtól, amelyet a kínai kormányzat sem ismer el különálló nemzeti kisebbségként. Ez annak a következménye, hogy átvettek sok Han-kínai szokást, ezek között az apai vonalon való származtatást, amihez járult a tekintélyes mennyiségű "beházasodás" a helyi lakossághoz, a körülöttük lakó népességhez. Minthogy vallási gyakorlatuk alapjaiban különböző a zsidó népesség többségétől, sőt bizonyos esetekben különösnek számít, eltér a többségtől, ennek folytán alijázás esetén, a Visszatérési Törvény szerint is, új betérőnek számít az ilyen személy.

Manapság az ilyen zsidók néhány leszármazottja még mindig a Han-kínai és a Hui népesség között él. Néhányan közülük nemzetközi zsidó szervezetek segítségével igyekeznek újra megtalálni és kezdik új élettel megtölteni régen elfelejtett és újra felfedezett zsidó gyökereiket. Ez különösen fontos a modern, a jelenlegi Kínában, mert valamely kis közösséghez való tartozás többféle előnnyel jár, közöttük enyhítést a gyermekáldás korlátozásában, valamint a könnyebb bejutást a harmadik szintű oktatásba.

A judaizmus tanulmányozása Kínában, hasonlóan más "nyugati" vallásokhoz, olyan tárgy, ami főleg a Kínába látogató nyugatiakat érdekli, más nyugati tanulmányokhoz képest csak kisebb sikerre, enyhébb érdeklődésre számíthat a kínaiak között.

Sokan állítják, több szakértő hangsúlyozza, hogy azok a zsidók, akik történeti szempontból Kína valamelyik részén laknak, az Elveszett Tíz Törzs valamelyikéből származnak, akiket Izrael ősi királyságából száműztek és később letelepedtek a mai Kína területén. Valamely ősi zsidó szertartás megtartásának nyomai megtalálhatók néhány vidéken.

Az egyik ilyen jól ismert zsidó csoportosulás volt a kaifengi zsidók közössége, akikről úgy tudjuk, hogy Indián keresztül utazva Perzsiából, a mai Irán területéről érkeztek a középső Han-dinasztia uralkodása idején (kb. i. sz. X. század) és később vándoroltak Kína észak-nyugati vidékeiről, a moszlimok által benépesített földről, a jelenlegi Ganszu tartományból Henan tartományba az Északi Szung-dinasztia uralkodása alatt (960-1127.)

A Kantonban élő zsidók közötti mészárlás, a kevés Kínában történt zsidó vérfürdők egyike, a kínai Tang-dinasztia uralma idején játszódott le, a IX. században.

Tegyünk egy rövid történeti visszapillantást a kínai zsidók eredetére. A szóbeli hagyomány által megörökített tények alapján az első zsidók, akik Kínába vándoroltak Perzsia maguk után hagyását követően, azután jöttek, hogy Títusz római császár i. sz. 76-ban elfoglalta Jeruzsálemet, a kínai Korai Han-dinasztia uralma idején.

Joseph Brucker atya 1900-ban megjelent tanulmányában (Jewish Communities in Asia, In: Asia Society, 12 July, 2000.) azt írja, hogy a zsidók tengeri úton Indiából jöttek Kínába, a Szung-dinasztia uralma idején, 960 és 1126. között.

Három történeti tények leírását tartalmazó írásos követ találtak Kaifengben. A legrégebbi kőfelirat 1489-ben készült, amely megemlékezik, emléket állít egy zsinagóga készítésének (1163), amely a Csíngzsén Szí nevet viselte, egy olyan fogalom elnevezését, gyakran alkalmaztak a kínai nyelvben a mecsetek leírására. A feliratos kő szövege egyébként tartalmazza, hogy a zsidók Indiából jöttek Kínába a Kései Han-dinasztia idején, i. sz. 25. és 220. táján. Továbbiakban a feliratos kő felsorolja annak a 70 zsidónak a kínai családnevét, akik megjelentek egy "meg nem nevezett" Szung-dinasztiabeli császárnak a fogadásán, és végül jegyzékbe foglalja vallásuk hagyományozását Ábrahámtól egészen Ezra prófétáig. A második, az 1512-es évszámot viselő kőfelirat, amelyet a Xuanzsang Daodzsing Szí névvel jelölt zsinagógában találtak, részletezi a helyi zsidók vallásos gyakorlatát. A harmadik feliratos kő, amely az 1663-.as évszámot hirdeti, és emléket állít a Csíngzsén Szí zsinagóga újjáépítésének és megismétli a másik két kőfeliratban foglalt információkat . (Weisz, Tiberiu: The Kaifeng Stone Inscriptions. The Legecy of the Jewish Community in Ancient China. New York, 2006. New York University Press.)

Joseph Brucker atyáról még el kell mondani, hogy idézett tanulmányában úgy hitte, hogy Matteo Ricci kézirataiban hozzávetőleg mindössze 10, vagy 12 zsidó családról beszél, akik Kaifengben éltek a késői XVI., illetve a korai XVII. században, akikről viszont úgy tudta, hogy ötszáz, vagy hatszáz esztendeje a család egy helyben, vagyis Kaifengben lakott. Brucker atya ugyancsak Matteo Ricci kézirataira hivatkozva azt állítja, hogy Hangzsouban nagyobb számú zsidó élt. Ez a megállapítás azt sugallhatja, hogy a hűséges és a hűségüket bemutatni is akaró zsidók délre költöztek, Hangzsouba, a hamarosan megkoronázandó császárral, Gaozonggal együtt. Tény az, hogy az 1489-ben keletkezett kőfelirat elmondja, hogy a zsidók miként "hagyták el Bianliangot" (Kaifenget) a Dzsingkang-incidest követően.

Röviden tekintsük át a Kínában élő, illetve a Kínában élt zsidókkal kapcsolatos elnevezéseket. A mai kínaiak között használt elnevezés, illetve fogalom a zsidók jelölésére a "joutairen". A "joutai" fogalomnak hasonló fonetikus hangzása van, mint a "zsidó", vagy a "juda" görögből az európai nyelvekbe átvett fogalomnak, illetve szónak, amelyekkel a zsidó embert nevezik. Ha a "joutairen" szavat kínai nyelvből lefordítjuk magyarra, akkor szó szerint zsidó embert, zsidó népet jelent. A zsidókat a kínaiak a nem megkülönböztetendő nemzeti csoportok közé, illetve a Kínában nem elismert nemzetiségek közé számítják.

Feljegyezték, hogy a kínaiak a történelem különféle korszakaiban "tiao dzsin dzsiao" névvel illették a zsidókat, amely elnevezés hozzávetőlegesen így fordítható magyarra: "az a vallás, amely eltávolítatja az ínakat [az ételből]", amivel minden bizonnyal a zsidó étkezési törvényekre utalnak, amelyek tiltják az ínak evését (Genesis/B’résit 32: 32.) Nagyon valószínű, hogy a zsidó étkezési törvények okozták azt, hogy a Kínában élő, vagy a Kínában élt zsidó közösségek kívül kerültek az őket körülvevő, a többséghez tartozó kínai népességtől, minthogy a kínai kultúra jellegzetesen mentes az étkezésre alkalmas, vagy alkalmatlan dolgok szabályozásától.

A kínaiak "Kék kalapos Hui-népnek" (kínaiul: lánmáo Húi) ellentétben más Huinak nevezett népcsoporttal, akik más színű kalap viselésével azonosították magukat. A muzulmán és a zsidó kínaiak közötti különbségtétel az uralkodó Han-népesség részéről ma is, de történeti szempontból régen is nehéz volt.

A "Kaifeng feliratos kövek" modern fordítása szerint a zsidók úgy utaltak a zsinagógájukra, mint "A Tisztaság és Igazság" otthonára, illetve házára.

Egy, Xu Xin professzor, a zsidó tanulmányok igazgatója a Nandzsing Egyetemen, által a Legends of the Chinese Jews of Kaifeng című könyvében megörökített szóbeli közlés szerint a Kaifeng zsidók a zsidó vallást "jí ci lé jé dzsiáo" elnevezéssel jelölték, ami szó szerint Izrael vallását jelenti. "Jí ci le jé" kínai fonetikus megfelelője az Izrael fogalomnak. Xu Xin professzor ezt a kifejezést így fordítja: "Kiválasztott nép, akit megadományozott Isten, és harcol [Érte] életével és munkájával."

Nézzük meg a korai forrásokat: A legkorábbi bizonyosság a zsidók kínai jelenlétéről a VIII. század kezdetéről való, éspedig egy üzleti levél, amely i. sz. 718-ban íródott, mégpedig zsidó-perzsa nyelven és Danfan Uiliq-ben találták meg, ami egy fontos állomás volt a Selyem Út mentén, Kína északnyugati részén a Tang-dinasztia uralmának idején (618-907.) Ld. Encyclopedia of Diasporas. Immigrant and Refugee Culrures Around the World. Vol. 1. Jewish Diaspora in China by Xu Xin, p. 153.

A források arra utalnak, hogy a kínaiak gyakran összetévesztik a Kínában élő zsidókat a muzulmánokkal. Az első valószínűsíthető feljegyzés, amely kínai kéztől származik és az 1329. és 1354. között keletkezett "A Jüan-dinasztia Évkönyvei" című alkotásban maradt fenn, említi, hogy a kínai zsidók a "Zsu-hu", vagy "Zsu-hu-do" fogalmat használják önmaguk jelölésére, amely valószínűleg a héber eredetű és zsidót jelentő "j’hudim", vagy "jehudim"-szó kínai megfelelője. A szöveg az adó megerősítéséről szól, amelyet a máshitűek esetében vetnek ki, valamint egy kormányzati rendeletről, amely szerint a zsidóknak (összességükben) Beijingbe (Pekingbe), a fővárosba kell jönnie. Mid emellett meg kell jegyezni, hogy a legkorábbi feljegyzett tudósítás valószínűleg ezeknél sokkal korábbról származik és Kínán kívül, más országban keletkezett. Ibn Zeid al Hasszán arábiai utazónak a IX. században készült írásairól van szó, amelyek egyike megállapítja, hogy a zsidók voltak egyike azon vallási kisebbségeknek, amelyek Khanfuban (Guangzsouban) áldozatul estek a forradalmár Huang Csao által elkövetett tömeggyilkosságoknak. Azt nyilvánvalóan feljegyezték, hogy már a VIII. században a zsidók létszámukat tekintve olyan jelentős kisebbséget alkottak, hogy a császári kormányzatnak egy kormányhivatalnokot kellett kineveznie, hogy igazgassa, vagy legalábbis megfigyelje a népességnek ezt a csoportját.

A híres velencei utazó, Marco Polo, aki a Juan-dinasztia uralma alatt, a késői XIII. században látogatta meg Kínát, leírta, hogy a zsidó kereskedők kiemelkedő helyzetben voltak Beijingben (Pekingben). Hasonló utalásokat találhatunk a Ferenc-rendi Montecorvino János, vagyis Giovanni di Montecorvino atya (vagy Giovanni di Monte Corvino atya, 1247-1328) Beijing (Peking) Római Katolikus Főegyházmegyéjének első érseke a korai XIV. évszázadban feljegyzéseiben, valamint Ibn Batuta írásaiban, aki arab követ volt a Mongol Császárságnál a XIV. évszázad közepén. Az első modern nyugati feljegyzés a Kínában letelepült zsidókról Beijing (Peking) XVII. századi jezsuita misszionáriusainak írásai között találhatók.

Matteo Ricci, a kiemelkedő jezsuita misszionárius és tisztségviselő 1605-ben látogatáson fogadott egy ifjú kínai zsidót. Ricci atya "Ngai" névformában említi ennek a zsidónak a nevét, amelyet azóta azonosított Paul Pelliot francia sinológus, és az ő felfedezése óta tudjuk, hogy Ai T’ien-ről van szó, a fiatal kaifengi zsidóról, aki elmondta közösségéről, hogy monoteista, vagyis egyetlen Isten létében hisz. Ai T’ien-ről és a kaifengi zsidókról korábban bővebben szóltunk. Ricci atyáról még azt el kell mondanunk, hogy később egy kínai származású jezsuitát elküldött Kaifengbe, akit idők múltán más jezsuiták is követtek (főleg európaiak). Ezek azt is felfedezték, hogy a helyi zsidó közösségnek egy zsinagógája (Libai Sí) is van, amelyet úgy építettek, hogy nyugati irányban legyen a bejárata és otthont adott számos kézzel írott anyagnak, valamint zsidó könyvnek, amelyeknek nyelvéről az említett jezsuiták nem szóltak.

A Taiping-felkelés során, az 1850-es években, a kaifengi zsidók sokat szenvedtek és a felkelés következtében szétszóródtak a nagy ország területén. E "közjáték" véget érte után visszatértek Kaifengbe és bár sokkal kevesebben és addig nem tapasztalt nehézségek közepette, amelyekről a korai XX. századi feljegyzések szólnak, folytatták addigi életüket.

Sanghajból kiindulva, a zsidók első hulláma a XIX. század második felében érkezett, akik főleg mizrachi (keleti) zsidó voltak és első sorban Irakból jöttek. Az első zsidó, aki Kínába érkezett, Elias David Sassoon volt, aki 1850 táján megnyitotta üzletét, amely nagyon szoros kapcsolatban volt atyja bombayi (indiai) üzletével. Ettől kezdve a zsidók fokozatosan kivándoroltak Indiából Sanghajba, legtöbbjük aztán Bombaybe került hivatalnoknak a David Sassoon and Co. alkalmazásában. Ez a közösség főleg ázsiai (s’fárdi), valamint német és orosz zsidókból állott, bár néhány ausztriai, francia és olasz eredetű (ásk’názi) is volt közöttük. A zsidók jelentős részt vállaltak Kína kereskedelmének fejlesztésében és sokan közülük helyet foglaltak a városi közigazgatás tanácsaiban, közöttük megemlítjük S. A. Hardoont, aki E. D. Sassoon és Co. Cégének társa volt és francia és angol cégeknek is tanácsadója volt ugyanabban az időben. A zsidók sanghaji letelepedésének korai napjaiban az ópiumkereskedelem, valamint a Bombayban összpontosuló gyapotipar főleg zsidó kezekben volt.

Jelenlegi forrásaink az 1940-es, tehát a Kínai Népköztársaság megalakulása előtti Kínában élt zsidó népesség számát – beleértve Mandzsukuo (Mandzsúria) Államot is, 36, 000-re becsülik (forrás: Catholic Encyclopedia.)

A zsidóság élete, helyesebben virágzása Sanghajban, valójában a britek érkezésével ért véget. A főleg a Közel-Keletről származó mizrachi (keleti) zsidók elsősorban kereskedőként érkeztek Indián és Hong Kongon keresztül és Kínában megalapították néhányát a vezető kereskedelmi társaságoknak.

A XX. század korai éveiben sok oroszországi zsidó menekült a pogromok elől az Orosz Birodalom számos városából azzal a tervvel, hogy továbbmennek Észak-kelet Kínába, ahol majd véglegesen letelepednek (pl. Harbin zsidó közösség). Az 1917. évi orosz forradalom után egy csomó orosz menekült (fehér oroszok, akik a Kínai Ortodox Egyház tagjai lettek,) és zsidók menekültek Harbinba korábban Mandzsúria) Ezek között a menekültek között találjuk az izraeli politikus, Echud Olmert szüleit is.

Egy másik hullámban 18, 000 zsidó érkezett Németországból, Ausztriából és Lengyelországból emigránsként Sanghajba az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején. Sanghaj ebben az időben nyílt város volt és nem rendelkezett semmiféle korlátozással a bevándorlást illetően és néhány kínai diplomata, mint pl. Ho Feng San kiadott "védelmező" útleveleket. 1943-ban a megszálló japán hadsereg azt kívánta, hogy a Sanghajban tartózkodó 18, 000 zsidót, akiket korábban "hazátlan menekülteknek" neveztek, áttelepítsék egy háromnegyed négyzetmérföldnyi területre Sanghaj Honkjú nevezetű kerületébe (manapság Hongkou kerületnek nevezik), ahol közülük többen nyertek csoportos elhelyezést, amit "heime" elnevezéssel jelöltek.

Az ebben az időszakban Sanghajba költözött, illetve ott letelepedett zsidók létszámát összességükben annyira becsülik, mint amennyien összesen Ausztráliába, Kanadába, Indiába, Új Zealandba és Dél-Afrikába menekültek. Ezek közül a zsidók közül sokan Kínából később Izraelbe költöztek, hogy ott megalapítsák a modern Izrael Államot.

Sanghaj egyike volt a fontos biztos pontoknak a zsidó menekültek számára a holokauszt időszakában, minthogy egyike volt annak a kevés helynek a világon, ahol nem kértek vízumot. Mind e mellett nem volt könnyű oda jutni. A japánok, akik ellenőrizték a várost, jobban szerették a más fajta megoldását ennek a kérdésnek. Néhányan megvesztegették a hivatalnokokat, de ennek ellenére nagyon nehéz volt erre is a zsidók számára a menekülés. 1941-re közel 20, 000 európai zsidó kényszerült ott menedéket találni.

A Kínában élő nevezetesebb zsidók között említhetjük a II. Kínai-Japán Háború idejéből Dr. Jacob Rosenfeldet és Morris Cohent.

A II. Világháború késői éveiben a náci megbízottak nyomást gyakoroltak a japán hadseregre, hogy legyenek segítségükre a sanghaji zsidó lakosság megsemmisítésében. Ez a német nyomás ismertté vált az ottani zsidó közösség vezetői előtt is. A japánoknak azonban nem volt szándékukban, hogy továbbra is ingereljék a Szövetségeseket, miután megszállták szinte egész Kínát és egy sor más ázsiai államot és így félre tették a német kívánságot a háború befejeztéig.

A zsidók viszonylagos biztonsága a II. Világháború ebben az időszakában szöges ellentétben van azzal, ahogy a japánok a megszállt területek kínai lakosságával bántak a háború folyamán. Ennek a zsidókat érintő különleges, kedvező bánásmódnak két oka lehet. Az egyik az, hogy a japánok nagyon becsülték a zsidók kultúráját és történelmét, a másik az, hogy az Egyesült Államoknak számottevő zsidó lakossága volt és a nem ott élő zsidóknak is komoly kapcsolataik voltak az ottani zsidókkal, ami a háború várható kimenetele szempontjából sem volt elhanyagolható. Ennek ellenére, a zsidók háború alatti helyzete ezen a területen elég kellemetlen volt, különösen 1944. nyári hónapjaiban.

Általánosságban szólva, az 1845. és 1945. közötti időszakban több, mint 40000 zsidó érkezett Kínába üzleti fejlődés, vagy biztos élet szempontjából.

A II. Világháború és a Kínai Népköztársaság megalakulása után, 1949-ben, ezeknek a zsidóknak a legtöbbje Izraelbe alijázott, vagy valamely nyugati országba vándorolt, csak nagyon kevesen maradtak Kínában. Mindössze két kiemelkedő zsidó személyiség élt Kínában a Kínai Népköztársaság megalakulása után egészen a legutóbbi időkig : Sidney Shapiro és Israel Epstein, két zsidó származású amerikai emigráns. Egy másik zsidó-amerikai, Sidney Rittenberg, tolmácsként szolgált sok vezető kínai tisztségviselőt.

Az Institute of Jewish Studies (A Zsidó Tanulmányok Intézete) 1992-ben alakult a Nanjing Egyetemen.

Zsinagógákat létesítettek Beijingben (Pekingben), Sanghajban és Hong Kongban, amelyek egyaránt rendelkezésére állnak a nemzetközi, átutazó zsidóságnak és a bennszülött zsidó látogatóknak.

2005-ben, a kínai Izraeli Nagykövetség Chanukká-ünnepségét a Kínai Nagy Falnál rendezte.

Borsányi-Schmidt Ferenc ^zcl 2009

Aktuálisabban:

2016-ban öt kaifengi kínai nő utazott Izraelbe, hogy izraeli állampolgár legyen.

a kaifengiek elutazás előtt

Mindegyikük gyerekkora óta tudta, hogy zsidó származású, szüleik elmondták nekik, hogy őseik kaifengi zsidók voltak.

a kaifengiek érkezése Izraelbe

Mivel az izraeli hatóságok elvárják, hogy a bevándorlók hitelesen igazolják zsidó származásukat, ez az öt bevándorló ehelyett a következő évet a betéréshez szükséges tanulmányokkal, majd a vizsgával tölti, hogy elnyerhesse az állampolgárságot.

a kaifengi zsidók a Falnál

forrás: https://www.nbcnews.com/news/world/chinese-kaifeng-jews-seek-new-lives-israel-n527876