Büki Mátyás

Kísérlet egy filmterv ismertetésére

(A szerző megjegyzése: A filmterv, a "Gyémánt üzlet" címet viselő forgatókönyv, Szirtes András filmrendező munkája.)

Tisztelt Urak! Önök a maguk arkangyali módján felkértek engem, hogy egy filmtervet, forgatókönyvet, illetőleg ennek két változatát olvassak el, helyesebben szólva foglalkozzak velük, ismerjem meg, gondolataimmal, szellememmel avagy létemmel világítsam át, sajátítsam el őket. Ezzel kapcsolatban közölték velem, hogy Önöket semmiféle, úgymond magasabb helyről érkező kívánság, utasítás nem kötelezte erre. Önök egyszerűen csak kíváncsiak arra, derűs, baráti érdeklődéssel fűszerezve, baráti érdeklődéssel kísérve, hogyan érint engem e jelenlegi állapotában írott szövegként létező szellemi létesültség, egyáltalán mit gondolok róla, felkelti-e benne egyáltalán valami – akár csak futólag – az érdeklődésemet. Én csak beszéljek nyugodtan, Önök hallgatni fognak, egyetlen szót sem fognak szólni, így kívánják magukba szívni mindazt, amit szavaim tartalmaznak.

Hogy Önök miért tesznek így, miért hallgatnak, nem tudom, és nem is akarok az okok után kutakodni. A magam erejéből feltehetően nem is lenne elegendő képességem a kérdést tisztázni.

Hogy ez ügyben Önökhöz forduljak felvilágosításért, eleve reménytelennek, feleslegesnek érzem: Önök – engedelmet – irántam érzett baráti érzéseik ellenére valószínűleg kérdéseimre nem válaszolnának. Az pedig, hogy hallhatom, hallathatom a hangomat, számomra természetes, otthonos állapot. Más talán megalázónak érezné ezt a helyzetet, én azonban nem, hiszen valahai lantjátékosként és énekesként, zsoltárszerzőként, mintegy szokva vagyok ahhoz, hogy a hangomat halljam és hallattassam. Vannak, akik meg is ijednek a hangjuktól, zavartan elhallgatnak, ha például énekelni kell, én azonban – Önök is tudják – nem tartozom közéjük. Mellesleg szólva Önök sem ijednek meg az énekhangjuktól.

Biztosíthatom tehát Önöket: nem holmi gyerekes öntetszelgés, hangom mágikus tisztelete, avagy lélektani szempontból kérdéses önimádat, szereplési vágy késztet erre.

A válasz az egyszerűbbnél is egyszerűbb, az imént ki is tértem rá: végül is Dávid király volnék, zsoltárokat szereztem, Saulnak is énekeltem, máskor is hallhattak énekelni, zenét előadni az emberek – azaz tehát hangom számomra mintegy megszokott médium, otthonos birodalom. Miért mondanék le róla?

Elég az, tisztelt urak, megtisztelő kérésüknek szívesen teszek eleget.

Mindazonáltal mielőtt bármibe is belefognék, néhány dolgot, néhány – hogy úgy mondjam – fennforgást szeretnék tisztázni, Olyanokat, melyek velem, még pontosabban fogalmazva mibenlétemmel függenek össze, valamint azzal a – mondjuk úgy – pillanatnyi helyzettel, ami közöttünk létrejött.

Nos, mindenek előtt, legyen szabad megjegyeznem – remélem, nem veszik sértésnek –, hogy az Önökkel folytatott beszélgetésem önkéntessége – mely tehát önmagammal való társalkodásom, monológom lesz, egy fajta álbeszélgetés – részemről kérdésesnek tűnik. Nem mintha Önök fizikai kényszert vetettek volna be ennek a társalkodásnak megkezdése érdekében. Ám mégis, valljuk be őszintén: ha Önök nem a szellemi hatalmuknál fogva szólítottak volna fel a társalgásra, ez a társalgás nem jött volna létre: hallgatnék.

Szeretném ezzel kapcsolatban jelezni, hogy miközben persze megtisztelve érzem magam azért, amiért mintegy kegyükben részesítenek, kíváncsiak rám, a véleményemre, azaz, hogy velem egyáltalán Önök szóba állnak, azonközben van bennem némi berzenkedés: magamat elég magasan képzett lénynek érzem ahhoz, hogy ne ájuljak el, mintegy – elnézést a kifejezésért – ne essek hasra, amiért ilyen magasrendű lények megszólítanak. Más bizonyára elolvadna a megtiszteltetéstől, én azonban, Tisztelt Urak, nem.

Mindazonáltal tudom, ismerve Önöket, azt gondolom, hogy ezt Önök nekem meg fogják bocsátani, aminek persze őszintén örülök, és amit természetesen az Önök szellemi hatalmának magasrendűségeként fogok fel.

Önök is tudják, hogy a szellemi hatalom kártékony is lehet, miképpen az Önök ellenlábasai is rendelkeznek szellemi hatalommal. Kétségtelen tény, hogy szellem és szellem között van különbség, azaz, hogy ne csűrjem-csavarjam tovább a szót, és kimondjam a magától értetődőt – a rossz szellemnek is van szellemi hatalma.

Ha arra gondolnának, hogy én az önök szellemi hatalmát titokban mégis károsnak tartom, nihilista módon minden szellemi hatalmat egyformának tartok, akár jó, akár rossz oldalról származik, nos, akkor nagyon tévednek: az Önöké – hiszen ezt az imént már mondtam – hogy úgy mondjam eleve adottan jó és nemes hatalom.

Tisztelt Urak! Nem lehetetlen, hogy az iménti szavaim semmi egyebek nem voltak, mint puszta berzenkedések. Ha így van, kérem, nézzék el nekem. Az oka nem lehet más, mint az önökéhez képest azért mégiscsak aprócska mivoltom tudomásulvétele. Miközben azonban ez a tudomásulvétel párosul annak tudatával, hogy mégiscsak én, Dávid győztem le Góliátot, népem felkent királya voltam, Istennel is társalogtam.

Kicsi a bors de erős, és ha nagy a hangja, amit meg kell hallani. A gyenge is dacolhat, főképpen éppen azokkal, akik őt gyengének tartják. És fitogtatja erejét, akár erején felül is.

Győzelmem Góliáton egyébként mindennemű erőfitogtatás, és kishitűséget kompenzáló görcsös akarat nélkül történt. Értékeimmel, Tisztelt Urak, tisztában vagyok.

Nos, a lényegre térve tehát: a fentebbi szószaporítás és – mint már utaltam rá – már-már összefüggéstelen beszéd az imént jelzett ténynek kifejeződése: ha Önök nem szólítanak meg a szóban forgó filmtervvel kapcsolatban, nem indítják meg az önmagammal való társalkodás szózuhatagát, nem nyitják meg a csapot, nekem nem jutott volna eszembe, hogy a filmterv ügyében megszólítsam magamat és így, a magam módján, Önöket.

Mindennek roppant egyszerű oka van: igaz, hogy egyszerre szinte mindennel tudok foglalkozni, szellemi erőm ezt lehetővé teszi, ám éppen akkor, amikor Önök megszólítottak, nem ez a filmterv foglalta el létemben, amely persze gondolat is, a központi helyet.

A következőkben tehát egy sajátos monológban, önmagammal folytatott beszélgetésben lesz részük. Önök persze erre tökéletesen felkészültek, hiszen mindezt Önök intézték, kérték, rendelték el így. Ennek ellenére, kérem Önöket, hogy legyenek azért türelemmel irántam, és saját maguk iránt is. Hiszen a válaszadásom folyamán egy élő, változó folyamattal fognak szembesülni, amely, hiába minden előkészület, egyes szakaszaiban mégis váratlan és előreláthatatlan lesz. Az előkészületük, körültekintő óvatosságuk ellenére úgymond előkészítetlenségekkel fognak szembesülni.

Hiszen nem lehetetlen, hogy olykor csapongani fogok, kitérőket teszek. Azaz mindaz, amit előadok, sérteni, nélkülözni fogja a szépen kidolgozottság és a gondolatok következetes egymásra épülésének magasztos elvét.

Egyébként feltételezem, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten, felszínesen, vagy mélyebben Önök is ismerik ezt a filmtervet, hisz mindent ismernek egyfelől, másfelől pedig az anyagba való, akárcsak legfelszínesebb belepillantás, belehatolás nélkül – gondolom –- nem kérdezték volna a véleményemet, nem fordultak volna hozzám.

Azaz tehát, Tisztelt Urak, egyáltalán nem tartanak igényt a – hogy úgy mondjam – képkapásra, vagy legalábbis nem tartanak feltétlenül igényt arra, hogy a filmterv egyes részeit ismertessem. Számomra azonban fontos, hogy egy-egy ilyen részletet saját hangomba öltöztessem, saját hangommal felhangoztassam, mert – fogjuk fel ezt Tisztelt Urak akár munkamódszeremnek is – kényelmesebb és egyszerűbb, ha nem a saját szavaimmal adok vissza egy-egy eseményt, történést, amelyek a tervben szavak köntösében szerepelnek, hanem magának a szerzőnek szavaival. Hiszen így nagyobb esély van arra, hogy adott esetben akár hibás értelmezésemmel ne hamisítsam meg annak az eseményének lényegét. Mindent betűhíven fogok felhangoztatni.

És hangom nem fog megbicsaklani akkor sem, amikor esetleg olyasmit kell közölnie, ami nekem magamnak problémát jelent, mert úgy tűnik, mintha a szerző tévedésbe esett volna. Nem vagyok, nem lehetek bírája a filmtervnek, jelen esetben a szándék fontosabb minden fontolgatásnál.

Azaz, tisztelt Urak, erre is fel kell készülniük: olykor, hirtelen – igaz, hogy a hangom hangzik – nem az én szavaimat fogják hallani. Meglehet, hogy mindez szórakoztatni fogja Önöket, ám az is lehet, hogy bosszantónak, zaklatónak fogják észlelni. Majd meglátjuk. Másfelől meg: Önök akarták így, minden a kívánságuk szerint fog történni.

Még annyit, hogy az önmagammal folytatott beszélgetésem során – amint tapasztalhatták már - minduntalan meg fogom szólítani Önöket, amint eddig is tettem. Hogy miért járok el így, csak feltételezni tudom: talán ezzel az eszközzel akarom a monológomat – amely végső soron mégiscsak egyhangú a szónak szoros és tágabb értelmében – változatossá tenni.

Természetesen tudom, hiszen így akarják Önök, hogy választ nem fogok kapni. Nem is kívánok ilyesmit, a leghalványabb reményt sem táplálok ez iránt.

Sőt, nem is akarok lemondani az önmagamba való belemerülésem élvezetéről.

Tisztelt Urak! Tudom, hogy ez az élvezet sokak szerint csalóka: a Te nélkül nincs senki, a Te nélkül nincs én, Te nélkül nem vagyok. És ha az előbb azt mondtam, hogy monológomat változatossá akarom tenni, akkor feltételezem, hogy tudat alatt erre az igazságra, a Te igazságára is gondolok.

Engedtessék meg nekem mindehhez még annyit hozzáfűznöm, Tisztelt Urak: mivel álbeszélgetésünk annak a kis létszámú, Európában élő népnek, a magyarnak nyelvén folyik, amely népnek képviselője a filmterv alkotója, a film főhősének és egyéb szereplőinek megteremtője. Ezért ezen a helyen rögzítenünk kell, a legteljesebb egyetértésünk mellett – elnézést a királyi többesért – a magától értetődő tényt: mivel ő ennek a népnek tagja, ennek a népnek nyelvét beszéli, mintegy elkerülhetetlenné válik – már csak kényelmi szempontból is – hogy mi is az ő nyelvén folytassuk áltársalgásunkat.

Beszélgetésünk folyhatna azon a nyelven is, melyet a történetem, halandó életem zajlása idején beszéltem, ám – ha megengedik, ismétlem magam – a forgatókönyv, a filmterv magyar nyelven íródott.

Tisztelt Urak! Magam restellem a legjobban, de mit tagadjam: olykor arra gondolok – pontosabban szólva olyan szellemi mozgások keletkeznek bennem – hogy barátságos érdeklődésükbe egy kis játékos pajkosság, kedveskedő-évődő bosszantani akarás is beleszüremkedik. Önök egyszerűen vizsgáztatni akarnak engem: tudom-e egyáltalán, mi az a film, mi az a filmterv. Nos, Uraim, ehhez kis magyarázatot kell fűznöm létezésem módját illetően. Erre a magyarázatra még Önöknek is szükségük lehet, hiszen létmódjuk nem hasonlít az enyémre. Az Önök számára is tanulságos, ha az eddiginél is jobban bele tudják képzelni magukat az én helyzetembe.

Nos tehát. Igaz, a végtelen időben tartózkodom, úgyszólván mítikus alakként, főképpen a zsidó-keresztény kultúrkörben, ám azért nem vagyok tétlen: ebben a végtelen időben minduntalan élem és érzékelem a világ történéseit, kivált azokat, melyek engem közvetlenül érintenek: például mindaz, ami a népemmel történik.

Ebben a tevékeny utóéletemben tehát a – mondjuk úgy – tudományos és a technikai újdonságok sem kerültek, kerülnek el. Nagyjából mindenről tudomást szereztem a halandó életem utáni életemben: hadvezérként lekötött a lőpor és a lőfegyverek ügye, tudomást szereztem olyan számomra kissé ijesztő dolgokról is, mint teszem azt a tengeralattjáró. Tudom, mi a villámhárító, és tudom, ki Descartes, azt is tudom, mi az atomfizika, habár – ezt fontos megjegyeznem az őszinteség, vagy talán inkább a helyzetem még mélyebb megértése végett – egy atomfizikus tudásával nem rendelkezem. Aminthogy egy matematikuséval sem. Egy szó, mint száz: tudom, milyen új eszközök és tárgyak, gondolati rendszerek álltak és állnak ma a halandók rendelkezésére.

Amint azt is tudom természetesen, hiszen élénk figyelemmel kísértem a zene társadalomban betöltött szerepének változásait is, a hangsorok kialakulást és életét, valamit természetesen azt is, miféle új meg új, más és másféle hangszerek keletkeztek az idők folyamán. Kivált érdeklődéssel figyeltem a pedálokkal ellátott, álló hárfa kialakulását és életútját.

Ezért tudom Tisztelt Urak, mi a film, amint természetesen azt is, hogy eleinte papírra vetett gondolatokként, párbeszédekként, képek, mozgó képek szavakkal való közléseként, sejtetéseként létezik.

Önök is éppen ilyen, egyelőre még szavakban rejtezkedő film felől érdeklődnek nálam.

Be kell vallanom, az imént kissé henyén fogalmaztam, ami a végtelen időt illeti: ez az idő csak egy irányba végtelen, nevezetesen a születésem és a világban való ténykedésem rövid időtartama felől számítva. Végtelensége ennyiben korlátozott, szegényes végtelen, hisz csak egy irányba terjed ki. A nevezett francia úr által kigondolt koordináta rendszernek az origótól kiindulva a pozitív számokat tartalmazó tengelyén honos – hogy tehát, ha megengedik, az általam csak felszínesen ismert matematikát hívjam segítségül.

Ellenkező irányba tartó idővel, azaz tehát – már elnézést, Urak – a negatív számok tartományában helyet foglaló, létező – tartammal rendelkező, elcsobogó, avagy éppen egyhelyben álló idővel - nem rendelkezem. A születésem előtti idő nem tulajdonom, mondhatnánk.

Most azonban ismét hanyagul fogalmaztam: a születésem előtti időkről a régi mítoszokból, mesékből, népem szent irataiból, valamint természetesen papi személyek illetőleg próféták elbeszéléseiből, mi több, magával Istennel folytatott beszélgetésekből szereztem tudomást.

Azaz mégis tulajdonomnak tekinthetem azokat az időket? Nos, eldöntendő kérdés.

Kétségtelen azonban, hogy nem olyan intenzitásúak, mint a születésem óta eltelt idők. Sűrűségben, sodró erőben természetesen azok voltak a leggazdagabbak, melyekben ténylegesen éltem.

Mindez azért fontos, Urak, mert az Önök létformája nem tartalmaz halandó életnek nevezhető szakaszt. Nos, összefoglalva tehát: létem tartalmaz egy a még befejezetlen egészhez képest elenyészően kicsi halandó életet és egy rólam szóló hagyományokból állót.

Ez sem kis dolog: mindazonáltal, ha Önök esetleg olykor kicsit féltékenyek lennének a magunkfajtára, azokra, akiknek ilyen élénk szellemi utóélet jutott osztályrészül, vagy irigységet éreznének irányunkban, kérem, ne tegyék. Az Önök létformája, Tisztelt Urak, a miénkkel nem hasonlítható össze. Az Önöké, Tisztelt Urak, egyszerűen szólva sokkal tisztább, mint a miénk.

Az is igaz, hogy mivel a magunkfajtának van tapasztalata a piszokról, a szennyről, a sárról, mélyebb elképzeléseink vannak – talán – arról, mi a tisztaság.

Nos, erről a kérdésről még sokat fogunk gondolkodni, Önök is, én is.

Ehhez még csak annyit: mivel ez az úr, a filmterv alkotója, magyarsága mellett zsidó is, éppen ez a tény is hozzájárult, hogy filmtervét oly nagy érdeklődéssel kísérem, hiszen népem egyik tagja ő.

Tisztelt Urak! Önök alkalmasint már nagyon unják, hogy az annyiszor hallott kifejezés, filmterv, hogy úgy mondjam, elvontságából még nem lépett át egy fajta életteliségbe. Még mindig nem kezdődött el a konkrét filmterv részletekkel, árnyalatokkal bíró ismertetése.

Biztosíthatom Önöket, már nem kell sokáig várniuk. Mielőtt azonban az ismertetés folyamata megindulna, kérem, engedjék meg nekem, hogy néhány gondolattal még lekössem kitüntető figyelmüket.

Ki kell jelentenem, hogy ez a bizonyos filmterv, amelyre már többször utaltam, a filmterv, a filmtervezet olyan nagy horderejű témát érint, akar film formájában feldolgozni, melyek a magunkfajtánkat, valamint felszínesen, távolról az Önökfajtájúakat is érdekli. Ez a téma magunkfajták életének alapkérdéséről szól, nevezetesen a halálról.

Avagy, engedjék meg nekem, hogy másképpen fejezzem ki magam: a halálunk alapkérdéséről szól, nevezetesen az életről.

Itt mindjárt újra fel kell hívnom becses figyelmüket arra a közhelyszerű tényre, hogy a szellemi szférában való tartózkodásom, a benne való létem tartalmazza a halandó ember, konkrétan a valaha élt Dávid király életét, életemet. Azaz tehát, Tisztelt Urak, nekem magamnak, hogy úgy mondjam – és ezt maguk, az Önökfajtájúak végképpen nem érthetik – át kellett élnem a halálomat.

Fentebb már jeleztem, hogy ez a kifejezés – átélni a halált – nagyjából kifejezi a magunkfajta tehetetlenségét élete, illetőleg, – hogy a néhány mondattal előbb elhangzott tréfás megjegyzést folytassam – halála alapproblémájának megértését illetően.

Ám álljunk meg egy pillanatra, Tisztelt Urak!

Még valamit megjegyeznék, ezzel a kifejezéssel kapcsolatban!

Sajnos csak most észlelem, és ez a késedelem nyilván az Önökénél mégiscsak tökéletlenebb mivoltom következménye, hogy a magunkfajta szó – amelyet már többször is használtam – rám, finoman szólva, nem teljesen érvényes, használata részemről jogtalan. Mivel nagy utóéletet kaptam a sorstól – az Úrtól, az időkben rejlő erőktől, ahogy tetszik, az emberi emlékezettől – életem nem hasonlítható össze azoknak a százmillióknak életével, akiknek ilyen utóélet nem jutott osztályrészül.  Igaz, a halált magam is átéltem, ám ténylegesen ők a halandók. Az én – hogy úgy mondjam – magunkfajtaságom nem hasonlítható össze az övékével.

Igen, Uraim! Sem Önökfajtájú nem vagyok, sem azokfajtájú, akiket eddig helytelenül magunkfajtának neveztem. Rájuk nézve talán még lealázó is az a könnyed-hanyag felszínesség, hogy kivételes helyzetemmel visszaélve nem veszem tudomásul a köztük és a köztem levő lényegi különbséget.

Továbbá legyen szabad ezzel kapcsolatban itt és most kijelentenem, hogy minden tiszteletem és megbecsülésem azoké a névteleneké, akik a szent könyv lapjain tűnnek fel, például ekképpen: és választanának harmincezer embert…vagy akár ekképpen: ment vala Absolonnal Jeruzsálemből kétszáz ember…vagy akár így: és ő vele vala úgymint háromezer válogatott ember…

Valamint azoké a névteleneké is, akik tucatnyi más nép szent könyvében említtetnek meg.

Itt még valami fontos közlendőm van, amiről persze Önök is világos képpel rendelkeznek. Rajtam kívül még számtalan olyan személy található az emberiség emlékezetében, a szent könyvekben, akik haláluk után az emlékezet által olyan utóéletet élhetnek, mint jómagam. A magam személyénél maradva, akár fiam, Absolon is eszembe juthat most, aki szintén gyakran megidéződik, és így utóélete is van. Ám Ábrahám ősatyára is gondolhatok, aki példának okáért az enyéménél is – hogy úgy mondjam, Tisztelt Urak – jelentősebb, összehasonlíthatatlanul jelentősebb utóélettel rendelkezik. Bizonyára Önök is tudják, hogy példának okáért egy Kierkegaard nevű dán úr filozófiai műve által őt nem csak a Biblia lapjait forgatók idézik meg, hanem ennek a hírneves alkotásnak olvasói is.

Ha esetleg arra gondolnának Uraim, amit persze kizártnak tartok az Önök szellemi szféráiban, hogy féltékeny lennék ősatyámra, nos, alaposan melléfognának: büszkeséget érzek, ha rá, az ő megidézett, nem csak ősatyai utóéletére gondolok.

Elnézést, Tisztelt Urak, de most már valóban következzék a lényeg: mi is ez a filmterv, valamint következzék tehát a róla nyert első benyomásaimról szóló beszámolóm.

A filmterv, a forgatókönyv, röviden és velősen a következő: Az elkészülendő fim főhőse egy Dávid keresztnevű, antwerpeni gyémántcsiszoló és ékszerkereskedő, ortodox zsidó családból származó fiatalember. Ez a fiatalember harminchárom évesen neki kezd, hogy elhatározását véghez vigye és megalkosson egy emlékművet. Az emlékmű egy hatalmas gyémántgömb, amelyet az auschwitz-birkenau-i krematóriumokban elégetett zsidó emberek hamvaiból állít elő, amely hamvak az iszappal keveredve, az idők folyamán a Visztula nevű folyóban szigetté álltak össze.

Emlékmű, a népem sorstragédiájára való emlékezés, amely tragédia jóval a halandó életem utáni időkben történt.

Azt hiszem, Önök is megértik, hogy az egyik dolog, ami mindjárt felkeltette az érdeklődésemet - és ez talán nevetséges kicsinyességnek, gyermetegségnek is felfogható, ezt döntsék el maguk, Uraim – az az egyszerű tény, hogy a filmterv főhőse a Dávid nevet viseli. Egyszerű tény, mondom, hiszen jelentősége, azon felül, hogy névrokonságról van szó, a filmterv szempontjából csekély. A főhős neve más is lehetne. Tettei, cselekedetei – melyekről hamarosan szót fogok ejteni – nem a nevéből következnek. Ezen felül pedig: az idők végtelenségében már annyi Dáviddal kerültem úgymond lét- avagy tudatkapcsolatba, tudtam róluk, észleltem őket, köztük zenészekkel is – nem is olyan régen például még a hírneves Dávid Ojsztrah hegedűhangját és játékát figyelhettem - hogy a név maga, Dávid, nem jelent számomra mindent elsöprő erejű ingert.

Itt azonban ki kell javítanom magam: mivel a filmtervben a főhős harmincharmadik életéve többször említésre kerül, neve mégis fontosnak tűnik. Hiszen, Tisztelt Urak, mondandómat befejezve: a filmterv Dávidjával valamiképpen a keresztény emberek szent emberistene és világot tartó mennyei oszlopa, Jézus is említésre kerül. A harminchárom éves, antwerpeni születésű Dávid őt is felidézi, azt, aki úgymond Dávid házából jön el a földre, hogy igazságot teremtsen. Ennyiben azonban jómagam mégis szorosabb kapcsolatba kerülök a filmterv Dávid nevet viselő hősével.

Önök is tudják, aminthogy én is – jeleztem már, hogy tudatában vagyok a halálom óta eltelt idők történéseinek is – hogy a holokauszt avagy Soá eseménye hatalmas cezúrát jelent nem csak népem, hanem az egész emberiség történelmében.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy tehetünk egy óvatos megjegyzést: a nyugati, zsidó-keresztény kultúrában élő emberiség életében bizonyosan cezúrát jelent. Az azonban nem tudható pontosan, hogy egy kínai vagy japán ember, milyen szinten képes átélni a Soá-t. Feltételezhető, hogy ott, ahol az áldozatok leszármazottai élnek, azaz a nyugati világ országaiban, a Soá mélyebben átélhető, a cezúra élesebben érezhető, míg máshol kevésbé. Másoknak, ha megengedik tisztelt Urak, az ő Soáik jelentenek cezúrát. Gondoljanak például a tuszik lemészárlására. A japán embereknek Tisztelt Urak, a hirosimai atomtámadás jelent cezúrát, az volt az ő Soájuk, még ha kevesebb embert, individuumot is érintett – már csak azért is persze, mert egyszeri esemény volt – mint népem Soája. Mindazonáltal, Tisztelt Urak, az emberi alakok lenyomatai a hirosimai házfalakon talán egy a krematóriumban történő szétbomlásnál, hamuvá válásnál is végzetesebb halált idéznek meg:

Az árnyékkép, mint – engedelmet Uraim – egy valaha élt életnek örök lenyomata, mely azonban a semmit, vagy ha tetszik, az élet, a lét teljes lehetetlenségét állítja, illetőleg, már engedelmet, létrejöttének szükségszerűségét tagadja.

Mindazonáltal a Soá, nyilván a koncentrációs táborok gázkamrái révén, melyekbe – már elnézést kérek – teljes kihasználtságuk esetén mintegy futószalagon öntötték be az emberi holttesteket, melyeket zuhanyozónak álcázott helyiségekben – ismét elnézést kérek Tisztelt Urak a most következő ízléstelen, otromba és a holtak emlékét meggyalázó jelzőért – állítottak elő, azaz tehát az üzemszerű, a nagyipari szervezettség elvei szerint való működés által is vált elborzasztó eseménnyé.

Különleges magamat mindenesetre azóta is nyomasztó érzés üli meg. Néha úgy tűnik – már-már érzem is, ha megengedik ezt a kifejezést, amit Önök nem érthetnek –, mintha azt az életet élném, amit valódi életem során éltem, mely sikerességem és felkentségem ellenére tele volt félelemmel, szorongással és riadalommal. Önök is nagyon jól tudják: volt, hogy sírtam, jajveszékeltem és a földre vetettem magam rettegésemben. Elhagyott az Úr, dörömbölt a gondolat az agyamban.

Népem, akinek a szétszórattatást, a gettókat, a bizalmatlanságot, a pogromokat, a vérvádakat és a Krisztus haláláért rájuk testált vádakat, a manapság szokásos szóhasználattal élve vallásos és rasszista antiszemitizmus valamennyi érvrendszerét – ha ezeket a gondolatokat lehetett érveknek illetve azok rendszerének nevezni –, nos tehát, népem, bármily esendő és olykor bűnös maga is, ezt nem érdemelte meg.

Ezért tűnik számomra olyan fontosnak és jelentősnek ez a hatalmas gyémánttömb a valahai koncentrációs tábor kapujánál.

Nos tehát, ha nincs ellenükre, hallgassák, hallják a hangomat, ezúttal a filmterv, pontosabban szólva az egyik forgatókönyv-változat – említettem már, hogy kettő is van – szavait. Ime hát:

**96.JELENET:

Óriási lánctalpas markológépek dolgoznak a Visztula folyó kicsiny szigetén. Pontonhíd vezet a szigetre és azon billenős teherutók fordulnak minduntalan, hogy a markológépek által kiemelt hamuszigetet elszállítsák a partra.

Dávid a hídfőnél áll munkaruhában és egy nagy korabeli térképet tart a kezében. Mellette egy öreg, 80 év körüli ráncos lengyel parasztember áll és a térképre mutogatva magyaráz Dávidnak.

Pontosan itt volt, jó helyen csinálják. Emlékszem rá, ide jártam le kölyökként a partra éjjelente pecázni. És akkor jöttek a lágerből a teherautók egymás után sorba. Bezúdították azt a sok-sok szürke hamut ide a vízbe. Még egy járót is építettek, ami vagy húsz méterre fölé lógott a folyónak. Oda faroltak be és aztán zutty bedöntötték a vízbe a hamut. Megállás nélkül hajnalig hordták. Akkora mennyiség volt, hogy a folyó már nem bírta elsodorni a hamut. Ebből állt össze ez a sziget.

Jól van. Én is így gondoltam. Maga szerint mennyit sodort el a víz? Azért valamennyit mégis, nem?

Ide nézzen, megmutatom.

Az öreg odamegy az egyik teherautóhoz, kimarkol belőle egy kis hamut és leviszi Dávidot a folyópartra egészen a vízhez. Ott hirtelen mozdulattal beledobja a hamut a sekély vízbe. A hamu ahelyett, hogy elsodródna, leülepszik a meder aljára.

Látja, itt limány van, visszafele forog a víz, nincs nagyon sodrás. Hát ezért állt össze itt a hamusziget. Gondolhatja, utánpótlás volt bőven.

Igen az volt. Napi húszezer a krematóriumokban elégetett ember hamvai. Legalább is az eredeti SS jegyzetei listája szerint, csúcsidőben ekkora kapacitással dolgoztak. Összesen mintegy hatmillió főt sikerült likvidálniuk és elégetniük az alatt a pár év alatt. Kiszámoltam, matematikailag stimmel.

97.JELENET:

Dávid átsétál a hídon a partra. A hamusziget szennyezett anyagát nagy mosó és szitáló szerkezeteken engedik át. Az így kiszűrt hamu zárt szállítószalagokon kerül a négy erre külön felállított nyomásnövelő szerkezetbe. Ezek állítják elő a hamuból magas hőfokon a gyémántot.

Dávid leellenőrzi a munkafolyamatokat. Mindenkivel vált egy pár szót, megnézi a műszerek állását.

98. JELENET:

A kihűlt nyersgyémánt tömböket Dávid óvatosan egymás mellé illeszti. Addig rendezgeti és csiszolgatja őket, míg végül egy méteres átmérőjű rücskös töredezett gömbformává nem alakítja. A részeket oly módon illeszti össze, hogy azok, mint a korabeli boltívek egymást tartva kötőanyag nélkül állnak össze egy teljes nagy egésszé.

A többhetes munka eredményeképp megszületik a világ legnagyobb gyémántja.

(Áttűnésekkel követhetjük nyomon a nagy gyémánttömb összecsiszolásának fázisait.)

Dávid ez alatt az idő alatt hirtelen megöregszik: haja megőszül, szakálla kinő, s mire elkészül, élete nagy művével, egy aggastyán néz vele szembe a gyémánt tükröződésében.

99.JELENET:

A gyémántgömböt egy daruval emelik az birkenau-i koncentrációs láger bejáratánál álló húsz méter magas posztamensre.

100.JELENET:

A megnyitóra kivonul a sajtó, a média, az összes televíziós társaság. A világ minden részére közvetítik az emlékmű felavatását.

Dávid lerántja a leplet a gyémántgömbről.

Az erős reflektorok bekapcsolnak.

Az visszavert fénytől, ami olyan, mintha atomvillanás lenne, mindenki a szeme elé kapja a kezét.

A nagyzenekar, amint feljön a fény, rázendít. A karmester beint.                                                            

                                                          Felharsan Beethoven IX. szimfóniája.

A lassan körbeforgó gyémántgömb visszavert fénye több kilométeres körzetben bevilágítja a volt koncentrációs tábort és annak környezetét.

101.JELENET:

Dávid megszökik a bemutatóról.

Lemegy a Visztula partjára.

Nézi a vizet. Kavicsokat dobál bele.

A háttérben ott világít a gyémánt.

Dávid lehajtja fejét. Halk érthetetlen imát mormol.

A kép besötétedik.**

Tisztelt Urak! Mindennek természetesen előzményei is voltak, melyekről most a Dávid jellemrajza címet viselő részből származó mondatok fogják Önöket felvilágosítani.

**Dávid 1961. június elsején születik Antwerpenben egy ortodox zsidó gyémántkereskedő család legifjabb sarjaként. (A háttérben a TV-ben éppen Eichmann kivégzésének hírét mondja be.) Beteges, vékony, ügyetlen. Megtűrt személy a családjában. Egész gyermekkora ebben a légkörben telik el. Mindenben az utolsó. Nincs kézügyessége ezért aztán apja le is mond arról, hogy valaha is folytatni tudja a család hagyományos férfi foglalkozását a gyémánt-csiszolást. Öt bátyja és négy nővére elnézően viselkednek vele.

Az iskolában is ügyetlen a testnevelésben. Vékonyka erőtlen és a legkisebb a sorban. Tanulmányi átlaga közepes.

A hagyományos ortodox zsidó nevelés sem hat rá. Tűri és végrehajtja az előírásokat, de a lelkét nem érintik meg.

A sorozatos megkülönböztetés miatt visszafogott, magányos, elzárkózó.

Legjobban akkor érzi magát, amikor egyedül lehet kis szobácskájában és átadhatja magát álmainak, képzelményeinek, gyermekes ábrándozásainak.

Egyedül édesanyjához való viszonya nyílt és intim. Őhozzá mindig odabújik és ölében elsírja bánatát.

Amikor eléri nagykorúságát, 18 évesen, úgy dönt, kilép a családból és önálló, új életet kezd valahol másutt. A család teljes megdöbbenésére bejelenti szándékát, miszerint Németországba, pontosan Münchenbe akar menni, ahol taxisofőrként kíván tevékenykedni. Anyagi segítséget kér ehhez. Apja, fivérei ellenállására, végül is anyja titokban nekiadja a saját ékszereit, hogy tervét megvalósíthassa.**

Tisztelt urak, a taxizásról még szót fogok ejteni, most azonban engedjék meg, hogy azokkal az eseményekkel is megismertessem Önöket, melyek az előzőekben mondottakhoz szorosan hozzátartoznak.

**1984-89 München

Továbbra is taxizik, de szabadidejében már nem a német kultúrát tanulmányozza, hanem beleássa magát a hamvasztás technikai ismereteibe és a hamuból való ipari gyémántkészítés kutatásába. Kibérel egy műhelyt, ahol megépíti az első nagynyomású szerkezetet, ami képes a hamuból gyémántot előállítani. Hosszas kísérletezés után megszületik a várva várt eredmény.

Ekkor szabadalmaztatja találmányát és egy hirdetést ad fel.

Ennek lényege az, hogy Dávid vállalja elhunyt hozzátartozók elhamvasztását, a hamvakból ipari gyémánt előállítását, amiből aztán a megrendelő kívánsága szerint ékszert csiszoltat. Így az elhunyt gyűrű, bross nyakék, fülönfüggő formájában a hozzátartozó azt mindig magán hordhatja. Természetesen ezen speciális ékszer előállítása nem olcsó, de megéri.

A vállalkozás kompakt, gyors és mobilis.

Dávid némi kárörömmel tekint új vállalkozása elé. Úgy érzi azzal, hogy a nyugatnémet kapitalista gazdag polgári réteg, burzsoázia ilyen irányú igényeit kielégíti, rejtett módon némi bosszút is áll a háborúban elhamvasztott zsidó honfitársaiért.

Dávid büszke magára, hogy sikerült kikísérleteznie, létrehoznia egy kamionba beépített krematóriumot és egy nagynyomású gyémántot előállító masinát.**

Ezzel a legutóbbi szöveggel, Tisztelt Urak, voltaképpen csak arra a – szerintem – magától értetődő tényre szeretnék rámutatni, miért is határozza el Dávid, kitalált névrokonom, hogy a világ legnagyobb gyémántját alkotja meg. Nos azért – ez Urak a napnál is világosabb, még említenem sem szabadna –, mert Münchenben eltöltött életének második szakaszában, miután a taxizással felhagyott, a gyémántszakmában tevékenykedett. A napi rutin mintegy korlátokat és határokat szabott neki, vagy sokkal inkább határozott mederbe terelte fantáziáját, képzelőerejét, mely korlátok és határok, hogy úgy mondjam a határozott meder, éppenséggel a képzelőerő gazdagodását nem pedig a szegényedését, sorvadását voltak hivatva szolgálni.

Természetesen, Tisztelt Urak, jelen esetben, azaz tehát a filmtervezet Dávid keresztnevet viselő fiatalemberének esetében, a gyémántcsiszoló, ékszerész és kereskedő szakmának sajátos, külön utat járó ágáról van szó. Külön út, mondom, hiszen azokat a gyémántokat, melyekkel Dávid névrokonom foglalkozni kezd, nem a hegyek mélye, a természet lassú, szívós munkája hozta létre. Ember alkotja őket, gépezetek segítségével, emberi, avagy az ember négylábú kedvenceinek hamvaiból. Ezzel a tevékenységgel hagy fel Dávid, hogy vagyonát, amely szorgalma folytán tetemessé nőtt, a gyémántemlékmű megteremtésére fordítsa. Azaz, tisztelt Urak, egyes, jómódú német állampolgárok egyéni kívánságának kielégítése helyett a haláltáborokban elpusztult, számokkal ellátott, nevüktől megfosztott milliók emlékének állítson jelet. Avagy – elismerem Uraim, hogy a gondolat merész s már-már ízléstelen – az ő kívánságukat elégítse ki: elégtünk, füstté, hamuvá váltunk, de most, újonnan szerzett gyémánt-szilárdságukkal minden gonoszággal dacolni akarunk, dacolni fogunk. És legyőzzük örökre azt.

Ám itt van még egy fontos motívum, melyre fel kell hívnom figyelmüket Dávid emlékműve, annak keletkezése kapcsán. Ez egy Ráchel nevű kislányhoz kapcsolódik, amely motívum a filmterv valamennyi változatában, azaz tehát a Dávid jellemrajza címet viselő részben, valamint a két forgatókönyv változatban is töretlenül jelen van. Hallgassák, tisztelt Urak most azt a részletet, amely a Dávid jellemrajza című szövegrészben észlelhető.

**A leánygyermek Ráchel körülnéz Dávid műtermében, dolgozószobájában, ahol a falakon mindenütt absztrakt festmények, Dávid amatőr képei, álmainak leképezései díszelegnek. Ráchel féltve őrzött mappáját veszi elő, s megmutatja Dávidnak az ő saját képeit. A képek kísértetiesen hasonlítanak Dávid festményeihez. Mint kiderül, ahogy Dávid, úgy a kislány is a saját álmaiban előjövő képeket festette meg, amik szinte tökéletesen ugyanazok.

Dávid, életében először, saját édesanyján kívül Ráchel személyében egy igazi rokonlélekre talál. A kislány is érzi ezt. A vonzalom kölcsönös, tiszta, szeretettel teli és szűziesen plátói.

A nagynéni tisztes háziasszonyhoz méltóan rendet tesz Dávid lakásán. Főz, mos, takarít, míg Dávid és Ráchel nekilátnak a nyers gyémántok megmunkálásának. Dávid ámulattal figyeli amint kislány keze alatt a legszebb ékszerek formálódnak.

A megrendelők igen elégedettek és Dávid annak a rendje és módja szerint leszámolja Ráchelnek a munkáért járó összeget.

Mivel Dávid egyre több megrendelést kap, felajánlja Ráchelnek és a nagynéninek, hogy maradjanak Münchenben, mert állandó munkát tudna nekik biztosítani. A nagynéni háziasszonyként, míg Ráchel gyémántcsiszolóként tevékenykedhetne. Sajnos nem tehetik, mert vissza kell térniük Antwerpenbe, de megígérik, amint tudnak, visszatérnek.

Dávid, távozásuk után érzi igazán először, mennyire egyedül van, és nagyon hiányzik neki a kislány, Ráchel társasága**

Engedjék meg Tisztelt Urak, hogy egy másik részletet is felhangoztassak a Dávid jellemrajza feliratot viselő részből. Itt annak vagyunk tanúi, hogy 1990-ben kitalált névrokonom megtudja, hogy a kislány meghalt és végső búcsút akar tőle venni:

**Dávid megérkezik Antwerpenbe. Ott áll Ráchel felravatalozott teteme előtt. A temetés után félrehívja őt a nagynéni és kezébe nyom egy levelet, amit Ráchel még a halála előtt irt.

Dávid elvonul és kinyitja a levelet, amiben egy kézzel rajzolt kép található. Egy magas oszlopon egy óriási fénylő gömb, s alatta egyetlen egy írásjel, ami minden ortodox zsidó temetői kőre felkerül. A jelentése:”ITT VAN ELREJTVE”.**

Azaz tehát, Tisztelt Urak, annak a gyémánttömbnek, melyet Dávid megteremt, létezett egy előképe ennek a Ráchel nevű kislánynak elképzeléseiben, vízióiban.

Meg kell, hogy mondjam, Tisztelt Urak, a filmterv kislány-motívuma önmagában nem keltette volna fel érdeklődésemet.

Viszont kétségtelen, hogy korai halála, rajza, és az emlékmű között a kapcsolat nem pusztán okozati viszonyban állhatnak egymással, hanem mélyebb értelmük is van: a kislány az ártatlanság szimbóluma, és idő előtti halála közvetlenül utal a náci krematóriumokban elégetett zsidó áldozatok ártatlanságára.

Talán, Tisztelt Uraim! Nem akarok többet belelátni abba, amit Önök az imént hallhattak.

Az értelmezésekkel, miként Önök is tudják, tele van a padlás, és Önök nem is ilyesféle együttműködésre kértek fel engem.

Végül be kell azonban azt is vallanom, hogy ez a hatalmas gyémánt gömb megengedhetetlen módon a rólam elnevezett, népem és vallásom ősi szimbólumára, a Dávid-csillagra, azaz, mi tagadás, rám, önmagamra is emlékeztet. Olykor úgy vélem – bárhogy is igyekszem ezt a vélelmet elfojtani – a rám való emlékezést szolgálja. Tudom, hogy ez az érzésem a filmtervben jelzett, filmi megvalósulásra váró eseményekkel kapcsolatban voltaképpen megengedhetetlen, de hiába, erről, úgy tűnik, nem tehetek, nálamnál hatalmasabb erők játszanak velem.

Már máskor, más helyzetben is észleltem, Tisztelt Urak, hogy, úgy látszik, különleges létem egyik-másik rétegében a halandó életemben ismert érzelmek, jó és rossz emberi tulajdonságok, lelki állapotok– jelen esetben a gyermeteg hiúság – őrződtek meg, és bizonyos helyzetekben hirtelen előbukkannak az idők mélyéből. Ezt is, a hatalmas gyémánt gömbhöz való, érett emberhez méltatlan viszonyulásomat is egy ilyen hirtelen előbukkanásnak kell, Tisztelt Urak, tartanunk.

Szégyen vagy sem, Uraim, méltatlan-e hozzám, vgy sem, de kétségtelen: ez a visszahátrálás létem halandó szakaszába, a hiúság tocsogó mocsarába, a filmterv iránti érdeklődésemben nagy szerepet játszik.

Azt hiszem azonban, vagy legalábbis nem tartom lehetetlennek, hogy gyerekes avagy pökhendi öntetszelgésem megbocsátható.

Talán, Tisztelt Urak, talán.

Hiszen a Soá áldozatainak millióihoz képest, és itt milliónyi sorsra, rövidebb vagy hosszabb ideig élt halandó életre kell gondolnunk, az én személyem, még ha bizonyos, szerencsésnek is nevezhető körülmények folytán úgymond nagy, vagy annak tartott jelentőségre tett is szert, a jelentéktelen, és a szóra sem érdemes dolgok közé tartozik.

Tisztelt Urak! Nagy örömmel közölhetem Önökkel, hogy áltársalkodásunknak ezen a pontján végre elárulhatom, melyik motívum keltette fel még érdeklődésemet az Önök által, úgymond, elém terjesztett filmtervben, mi az, ami szellememet első pillanatban foglalkoztatta.

Nos, mélyen tisztelt uraim, semmi más, mint az az egyszerű tény, hogy a filmterv Dávidjának apja a Saul nevet viseli. Ez is puszta véletlen egybeesés, de mégis elmém, illetőleg létem egy részét, szegletét elfoglalja. Ez nem is csoda: halandó életemben Saul király nagy szerepet játszott, életemben nagy jelentőségre tett szert, ám – és ez nyilvánvalóan nagyon fontos – nem volt apám. Tudhatják Önök is, hogy vér szerinti apámat Isai-nak hívták. Aminthogy azt is lehet tudni, hogy a bibliai Saul király fia Jonatán volt.

Tudható, Önök is tudják, hiszen látták is, hogy viszonyom Saulhoz, vagy talán inkább az övé hozzám, milyen bonyolult és sokrétű volt. Egyfelől vejévé tett, hisz egyik lányát hozzám adta, szerelmetes fiának nevezve, másfelől, a halandó emberek élete során tapasztalható ellentétes érzelmek hálójában fogolyként vergődve, halálos ellenségének tekintve az életemre tört, és számtalan módon próbált elveszejteni.

Kapcsolatunk Tisztelt Urak, úgy szólván ártatlanul kezdődött és - hogy úgy mondjam - két forrásból táplálkozva egyesült eleinte tehát tisztán, békésen csörgedező patakká.

Az egyik forrás, ha megengedik, hogy továbbra is ezzel a hasonlattal éljek, nem volt más, mint az a szerep, amit zenészként és egyben lélekgyógyászként játszottam Saul király életében. Erre a szóra – lélekgyógyász – még vissza fogok térni.

A szent könyv idevágó sorait Önök, Tisztelt Urak nálamnál is sokkal jobban ismerik, valamint természetesen ezeknek az eseményeknek bizonyos fokig szem- és fültanúi is voltak, tehát nem untatom Önöket ezekkel. Mindenesetre – miként tudható – juhait legeltető, barmai után járó pásztorfiúként éltem életemet azelőtt, mielőtt tehát zenész és lélekgyógyász lettem Saul szolgálatában. Akit, mint a Könyv idevágó sorai is tanúsítják, olykor az Úr úgy szólván kegyetlenül magára hagyott, a gonosz lelket bocsátván rá. Magam természetesen már jóval ez előtt a lélekgyógyászi szerepem előtt gyakorlott, sőt igen jó lantjátékos voltam, hiszen ennek a ténynek híre jutott el egészen Saul király udvaráig. Ami persze azért történhetett meg, mert volt egy úriember a király környezetében, aki így beszélt: …ímé én láttam a Bethlehemben lakozó Isainak egy fiját, ki jól tud lantolni… Gondolom, valamiféle szolgálattevő úriember lehetett, kasznár, írnok, aki járhatott nálunk egyszer vagy kétszer, és hallhatott engem, amikor éppen úgy álltak a dolgok, hogy egy menyegzőn vagy valami családi ünnepségen játszottam és énekeltem.

Megvallom Önöknek, Tisztelt Urak, ha játszom és éneklek, soha, de soha nem látok senkit, másképpen kifejezve agyam nem foglalkozik azokkal a képekkel, melyeket a szemem lát. Helyesebben szólva: sokkal inkább foglalkozom a pengető kezem és a húrt lefogó ujjaim szemlélésével, mint a hallgatósággal. Még helyesebben szólva, sokkal inkább foglalkoztatnak – hogy úgy mondjam – azok az izomérzetek és ízületi sejttörténések, amelyek az éppen zenét előállító testrészeimben történnek. Ezek azonban ártatlan dolgok azokhoz az önmegfigyelésekhez és önellenőrzésekhez képest, melyeket az éneklő torok, gége, a hangszálak, no és természetesen a légzés folyamata követelnek meg. Uraim, önök éppen olyan jól tudják, mint én: nincs kínosabb, mint hirtelen kifogyni a levegőből és zenei motívumot, melyhez persze szavak és a szavakkal együtt járó, értelemmel felfogható tartalom is tartozik, hirtelen elfúló hanggal, avagy az elfúlástól való félelem bénító, ijesztő érzésével, végigénekelni.

Különös, de Saul esetében is így volt. Gyógyítani talán azért tudtam, mert nem néztem rá? Nem rá, hanem az Úrra néztem? Ezzel kérve őt, hogy haragját fordítsa el Saultól? Nos, Tisztelt Urak, ezen még gondolkodnom kell.

Amúgy ha arra gondolok, hogy az éneklés közben egy figyelmes arc, kivált egy szép hölgy arcának, tekintetének mintegy észrevevése rendkívüli módon elősegíti az éneklés értelemmel és érzelemmel való, hogy úgy mondjam, feldúsulását, vagy, ha tetszik, személyessé, embertől emberig hatoló erővé válását, akkor úgy szólván kénytelen vagyok észrevenni, hogy az előbb nem mondtam igazat. Mégis néztem és láttam Sault?

Elég legyen annyi, hogy ezt az illetőt, aki rólam hírt adott Saulnak, nem ismertem. És ha esetleg őt küldték el értem, akkor sem mondta, hogy ekkor meg ekkor hallott engem énekelni és lantolni. Azaz tehát személye előttem tökéletesen rejtve maradt.

Mindez azonban, ennek az úrnak kiléte és a zenészlétem sajátságainak boncolgatása tökéletesen érdektelen. Elnézést, hogy becses figyelmüket ezzel vettem igénybe.

A másik forrás nem más, mint híres és szólásmondássá vált győzelmem a filiszteus Góliát fölött, amely Saul kegyét hozta el nekem, ami se többet se kevesebbet nem jelentett, mélyen tisztelt Uraim, minthogy a király kinevezett hadnagyává, seregek élére állított. Ha megengedik a kifejezést, ebből lett a haddelhadd és ezért vált a patak vize zavarossá, és a benne az önnönmaga medrét úgymond megtaláló víz folyása pedig viharossá, békétlenné. Hiszen a király akkor vált velem ellenségessé, amikor egy hadvezéri győzelmem után asszonyok kezdték el énekelni a városban, miszerint – már engedelmet – Saul legyőzött ezeret, ámde Dávid tízezeret. Ha szabad úgy fogalmaznom, tisztelt Urak, ekkor, ennek a dalnak, éneklésnek hallatán vált Saulban a csörgedező patakvíz, azaz tehát az irántam érzett addig barátságos és szerető, apai érzelem ellenségessé. Ekkortól kezdve kellett bújdokolnom, számkivetettnek lennem.

Igaz persze, hiszen Önök is tudják, csak egy darabig, rövid ideig. Nem volt könnyű ez az időszak, ám – ahogy mondani szokás – túl lehetett élni. És én olyan sikeresen éltem túl, hogy király lettem, népem egyik jelentős alakja.

Jómagamat azonban, Tisztelt Urak, ezeken a saját halandó életemben lejátszódott eseményeken túl sokkal inkább az apa és fiúgyermeke kapcsolata érdekel. Hogy úgy mondjam, nagy általánosságban véve.

Ezt, azaz tehát az apa és fia közötti kapcsolatot persze Önök aligha képesek teljes mértékben felfogni, hiszen Önök Önökfajtájúak, akik a halandó emberek életéből egyetlen másodpercet sem tapasztalhattak. Azaz az apa-fiú közötti viszonyból semmit sem érthetnek, érezhetnek, egyedül a puszta értelmükkel közelíthetik meg ezt a jelenséget, ami nem hasonlítható össze a halandók, vagy a magunkfajták megközelítési módjával. Önöknek Uraim, nincs gyermekük és nem valakinek a gyermekei.

Az azokfajta halandók és a magunkfajták jól tudják, hogy az apa és fiú kapcsolat nem mindig problémátlan. Rengeteg, olykor halálos feszültséggel lehet terhes.

Nekem is volt fiam, Absolon, aki egyenesen fellázadt ellenem és egy időre le is taszított a trónról. A későbbi korok halandói a szent iratokban olvashatták, hogyan játszódott le mindez. Absolon halálának körülményei még ma is mintegy fájnak nekem, és nyilván az idők végezetéig fájni fognak. Hiszen lázadása ellenére apai szeretetet éreztem iránta, ám hiába kértem a hadnagyaimat a következőképpen: az én fiammal, Absolonnal énérettem gyengén cselekedjetek, Joáb, seregeimnek fővezére, akinek vezénylete alatt fiam seregét legyőzték és szétszórták, Absolont mégis megölte. Békével vagyon-é Absolon, az én fiam, kérdezgettem, és mikor megtudtam, hogy bizony nincs békével, és megértettem, hogy meghalt, határtalan kétségbeesés tört rám. Önök ezt nem érthetik, illetőleg csak a csupasz, arkangyali értelmükkel vizsgálgathatják az eseményt: elég az, Urak, hogy megháborodtam, felmentem a kapu feletti vacsoráló házba, mentemben jajgattam és sírtam és bizony Uraim, ilyen szavakat szóltam: szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam, Absolon! bár én holtam volna meg teéretted, Absolon édes fiam, szerelmes fiam!

Mindez azonban, amit az imént hallhattak, még semmi, hiszen még mindig túlságosan a személyemhez kötődik. Engedjék meg Tisztelt Urak,  hogy most még egy további szemszögből is szemügyre vegyem az apa-fiú kérdést. Ehhez a szemrevételhez azonban ismét szükség van arra, hogy Önöket – és, azt hiszem, magamat is – felvilágosítsam arról, hogy a halandó életem utáni, az emberi emlékezetben megőrződött és így sajátos módon folytatódó életem során a pszichológia nevezetű tudományról is megtudtam egy s mást. Aminthogy szellememmel, sajátos tudatommal egy hölgyet is felfogtam, aki ezzel a tudománnyal, illetve – nos, hiszen már hallhatták az imént a szót, lélekgyógyász – annak gyógyító célzatú felhasználásával foglalkozott. Ez a hölgy, alig merem kimondani, hiszen hirtelen feltör belőlem a halandó életemből ismert és létem különböző rétegeiben elraktározódott érzelem, a rettegés, nos, a hölgy egy írásában azt állítja, hogy Ábrahám ősatyám – ellentétben a már említett dán úr állításával – nem a hit, hanem a vak és értelmetlen parancsvégrehajtás lovagja volt. Hiszen képes lett volna saját fiát, Izsákot, lemészárolni, csak azért, mert az Úr ezt parancsolta neki. A hölgy – a neve egyébként Alice Miller, s maga is népem tagja volt – egyéb írásaiban arról ír, hogy a szülők, ha nem veszik figyelembe gyermekeik lelki szükségleteit, ahelyett, hogy felnevelnék őket – már elnézést, Tisztelt Urak –

lenevelik őket arról, hogy saját érzelmeiket valóságosnak és igaznak tekintsék. Kiüresednek, mélyen tisztelt Uraim.

Tudom, hogy Önök, hogy úgy mondjam öröktől fogva örökétig gyermektelenek, és az, amit most engedelmükkel éppen beszélek, Önöket valószínűleg nem nagyon érdekli, hiszen – mint az imént említettem – nem sokat érzékelhetnek belőle. A kínzó érzések ugyanis, amelyek most engem megrohannak, azt a kérdést vetik fel: jó apja voltam-e Absolonnak?.

Az imént a kiüresedést szót használtam: nos, Tisztelt Urak, a kiüresedés után következik a már említett hölgy szerint még valami. Nevezetesen az, hogy ezek az emberek jó parancsvégrehajtók is lesznek, mert érzelmeikre, amelyek esetleg halandó fajtájú létük valamelyik rétegében mégis ott szunnyadnak, és időnként életjeleket adnak, és talán még egy parancs gyors és tökéletes végrehajtásában is akadályoznák őket, nem kérdeznek rá.

Előbbi kérdésemre viszont mindjárt itt a válasz: mi tagadás, ilyen szempontból nyugodt lehetek: Absolon éppenséggel fellázadt ellenem, parancsaimat, ha voltak, nem hajtotta végre. Mit több, ő akart nekem parancsolni, király, felettem álló lenni.

Ám most veszem észre, hogy ismét túlságosan is az Önökéhez képes aprócska lényemmel és ennek a lénynek aprócska fiával foglalkozom.

Ezért most én, Dávid király kérem Önöket, hogy tartsák magukat eredeti szándékukhoz, miszerint Önök csak hallgatnak, amíg én beszélek, mert most olyasmit fognak hallani, ami talán még az Önökfajtájúakat is felizgatja, felzaklatja, Önöket úgyszólván heves mozdulatokra készteti.

A rettegésem, ez a kínzó és pusztító erejű érzés, amelyről az imént említést tettem, valójában ugyanis magára az ősatyára, sőt, magára, Tisztelt Urak, az Úrra vonatkozik. Az, hogy Ábrahám nem figyelt saját érzelmeire, melyeket persze már gyermekkorában el kellett nyomnia, ki kellett őket szinte törölni tudatából, egész lényéből, azaz – ha tetszik – ezek nem is léteztek már, és hajlandó volt fiát az áldozati oltárra vinni. Hajlandó volt már a kést is ráemelni, miközben bal kezével rátenyerelt fia arcára, mintegy Tisztelt Urak, áldozati barommá fokozva le őt, hogy az semmit se lásson, levegőt se tudjon venni – nos, hogy vállvonogató közönnyel fogalmazzak – az még rendben volna. Az ősatyának is voltak szülei, akik gyermekkorában nem vették figyelembe korának megfelelő igényeit és így az ősatya nem hallotta, nem hallhatta meg igaz lénye rémült kiáltását: ne tedd, hisz Izsák az, a szeretett fiad!

Ám még ennél is rémisztőbb arra gondolni, hogy az Úr, ha tudta, hogy Ábrahám a hit lovagja, márpedig tudta: biztosnak kellett lennie abban, hogy ősatyánk kiállja a próbát, hiszen saját maga bölcsességét és mindenhatóságát vonta volna kétségbe, ha Ábrahám mintegy elbukik – egyszóval, Uraim: nem tudom felfogni, hogy az Úr miért játszatta el az ősatyával ezt a jelenetet. Nem tudok másra gondolni, bármilyen rémisztő is ez a gondolat számomra, hogy az Úr kajánságában eszelte ki ezt a kegyetlen kínzást. Az, Tisztelt Urak, hogy az egyik Önökfajtájú az égből alászállván megakadályozta, hogy Ábrahám kése Izsák torkát úgyszólván szétnyiszálja, és ezzel az ősatyát mintegy a szentül elhatározott, ámde ugyanakkor véghez nem vitt cselekvések süket és bugyuta ürességébe lökte – nos, tisztelt urak, ez az Úr részéről nem volt tisztességes.

Itt azonban Tisztelt Urak, okfejtésemben meg kell állnom, hiszen ha tartom magam a fentebb említett hölgy gondolataihoz, akkor még az a tréfás, vagy inkább teljességgel botrányos gondolat is felmerülhet, hogy az Úr maga is egy, az érzelmeitől megfosztott állapotban leledzett, amikor mindezt kitervelte és megtörténni hagyta. Nyilvánvaló, hogy itt félbe kell magamat szakítanom, hiszen, Tisztelt Urak, mindez azt jelentené, hogy az Úrnak szülei voltak, akik nem vették figyelembe gyermeki igényeit, elhanyagolták, semmibe vették. Azonban, Tisztelt Urak, tudjuk, hogy ez nem így volt, nincs így. Izráel istene – ezt Önök is jól tudják – soha nem állt őt és érzelmeit semmibe vevő, semmiben sem támogató, folytonosan csak parancsoló szülők előtt.

Uraim! Örülök, hogy továbbra is hallgatnak.

És természetesen az Úrral kapcsolatban én sem fecsegek többé.

Kétségtelen azonban, hogy a halandó életem idején létező bizalmas, tiszta és hittel teli kapcsolatom Őhozzá életem szellemibb, pontosabban szólva ennek a szellemi utóéletnek jelenlegi szakaszában, kicsit megváltozott. Ez van, Uraim, hogy ismét nyegléskedjek kicsit, ez van. A víz icipicit zavarosabb lett, hogy úgy mondjam.

Most, hogy Önökkel az imént hallható személyes, ámde szorongató gondolataimat megosztottam, megkönnyebbülve folytatom a filmtervvel kapcsolatos gondolataim ismertetését.

Nos tehát: közölhetem, hogy a filmterv Dávidja, névrokonom és az ő édesapjának kapcsolata nem tartalmaz ilyen végletességeket, de olyanokat sem, mint az én fiammal való kapcsolatomban – hogy úgy mondjam – megfigyelhető volt.

A filmbeli Saul, az antwerpeni ékszerész, gyémántcsiszoló és kereskedő nem akarja fiát megölni, és névrokonom sem akarja apját letaszítani a trónról, avagy – képletesen szólva – elveszejteni. Nem gondolkodik például azon, hogy – habár Önöktől az ilyen kis üzlettel kapcsolatos, csip-csup dolgok, amelyekkel az azokfajtájúak gyakran foglalatoskodnak, végtelen távolságban vannak, ezért elnézést is kérek, hogy megemlítem – apját a vállalkozásból kitúrja. Kapcsolatuk, tisztelt uraim, átlagos apa és fia közötti kapcsolat, és még a szeretet, tisztelet érzését sem nélkülözi.

Ezzel kapcsolatban hallgassanak meg jó szívvel egy részletet a filmtervből. Nos tehát, íme.

**….26.JELENET:      „Dávid megkapja a hírt, miszerint apja haldoklik.”

Megcsörren a telefon. A rögzítőből anyja hangja szól.

Édes fiam. Már tízedszer hagyok neked üzenetet. Mi történt veled? Aggódom. Légy szíves hívj fel, mert ha nem teszed, kénytelen leszek odamenni és felkutatni téged. Beszélnünk kell drága fiam. Nagyon fontos. Apád beteg.

Dávid odaugrik a telefonhoz. Felkapja a kagylót.

Mama?

Na, végre. Gondoltam ma csak talán ott vagy, hiszen szombat van. Fiam légy erős, apád haldoklik, s bár a büszkesége nem engedi kimondania, de szerintem nagyon is látni akar téged.

Jaj, muter, neeee!

Fiam, vesd el a haragodat irányába, meglátod, engedékenységedet meghálálja majd az Úr.

Jaj, hagyd már ezt a fennkölt szöveget. Mi baja az öregnek?

Jól mondod, az hogy öreg. Fekszik az ágyban, magában motyog össze-vissza zagyvaságokat. Szélütés érte, taknya nyála összefolyik s elvesztette az emlékezőképességét. Mindent elfelejtett, csak téged emleget…Dávid, édes fiam hol vagy?....ezt ismételgeti folyton.

És mit mondanak az orvosok?

Nem mindegy az? Én érzem már nem él soká, úgyhogy azonnal gyere ide, ha még életében látni akarod. Meg kell fognod a kezét. Biztos vagyok abban, hogy téged még fel fog ismerni, mert csak terád vágyik.

Jól van mama, megyek.

Igyekezz fiam!…**

Nos, ha az imént olyan magunk- és azokfajtájúak számára felfogható minéműségekről beszéltem, mint szeretet és tisztelet – kivált ez utóbbi minéműség alkalmasint az Önökfajtájúak számára is ismerős –, akkor kénytelen vagyok Önöknek bevallani, hogy ez azért nem volt ilyen egyszerű. Engedjék meg, hogy nevezett filmtervből felhangoztassak egy részletet állításom alátámasztására.

 ** 6.JELENET:

….

Belépnek a boltba. A pult mögött legidősebb húsz év körüli nővére áll és rámosolyog. Hátrakiált.

Gyertek, gyertek gyorsan megjött a mi kis báránykánk!

De Dávid csak int, egy csókot lehel nővére homlokára és anyjával hátramennek a műhelybe. Két, három biztonsági üvegajtón kell, keresztüljussanak.

Hátul a műhelyben a sorban lévő munkaasztalok mellett ülnek Dávid bátyjai. Mindegyiknek a szemén lupe és elmélyülten csiszolgatnak egy-egy félig nyers gyémántot. Apjuk fel-alá járkál, és szigorú szemmel figyeli a munkálatokat.

Amint Dávidék belépnek, széttárja kezét és boldog mosollyal üdvözli őket.

No, épp jókor! Ezt nézzétek! Most kaptuk Dél Afrikából.

Legidősebb fia kezéből kiveszi a nagyméretű feketén csillogó követ és a fény felé tartja. Az összes fiú abbahagyja a munkát, megpördül a székével és áhítattal nézik az apjuk ujjai közt csillogó óriási félig kész ékszert.

Dávid nagyot nyel, elborul a tekintete, lehajtja fejét, homlokához nyúl, megszédül. Anyja elkapja őt, egy széket tolnak alá. Leül.

Ó még mindig gyengécske szegény. Nem kellett volna idehoznom.

Dehogynem! Itt az ideje, hogy kivegye a részét a családi vállalkozásunkban. Nem töltheti egész életét az ágyban! Csak olvas, meg ábrándozik. Mi lesz így belőle?

Apja odalép Dávidhoz, felemeli, magához húzza. Egészen közel van az arcuk egymáshoz.

Dávid fiam! Itt az ideje, hogy végre összeszedd magad. Nézzed, itt vannak a testvéreid mind. Ők már gyönyörűen dolgoznak nekem. Gyarapítják a családi vagyonunkat. Nézd meg milyen szép köveket faragnak! Gyere, próbáld ki te is. Elvégre ez a jövőd!

Ellentmondást nem tűrő gesztussal fogja Dávidot és leülteti az egyik munkaasztalhoz. Testvérei körbeállják. Leveszi, Dávid szemüvegét az asztal sarkára helyezi. Dávid hunyorogva tekint körbe fivérein. Hirtelen egy lupét nyom apja a szeme elé. Dávidnak csak többszöri próbálkozására sikerül a lupét a szemhéjai közé szorítania. Mindig kiesik. A fivérei halkan kuncognak, de apjuk oly szigorúan tekint rájuk, hogy elhallgatnak. Végre mikor már nagy nehezen sikerül a szeme elér rögzítenie a lupét apja egy kis üvegdarabot ad Dávid remegő ujjai közé és a másik kezébe pedig egy kis tollformájú motoros köszörűkövet illeszt.

No, próbáld fiam, ott oldalt kicsit karistold meg a szélét.

Dávid nagy igyekezetében még a nyelvét is kinyújtja, és lassan közelíti a pörgő köszörűkövet az üvegdarabhoz, de amint hozzáér talán túl erősen, a kő kirepül a kezéből és apró szilánkokra törik.

Apja újabb kis üvegdarabot helyez az asztalra. Dávid újra próbálkozik, de sehogy sem sikerül neki. Minduntalan kicsúszik a kézből a kő és a köszörűt meg mintha nem jól látna, mellényomja a kőnek.

Apja bedühödik.

Vak vagy fiam, vagy mi az Isten……?

Elharapja a mondatot. Dávid félig sírós tekintettel néz fel rá. Nagy önuralom kell neki ahhoz, hogy el ne pityeredjék. Anyja lép oda, felemeli Dávidot a székről óvón magához öleli. Ráripakodik a férjére.

Miért kell kínoznod ezt a kölköt. Nem látod, hogy….?

Ő is elharapja a mondatot. Testvérbátyjai lassan elfordulnak az asztaltól. Mindegyik zavartan visszaül a saját munkahelyére. Dávid nővére toppan be az üzletből. Gyönyörű vörös göndör haja körülöleli egészséges, pirospozsgás ábrázatát. Kezében kis csomagocskát tart.

- Nézd csak öcsikém mit hoztam neked. Ez a tiéd! De ne fald be mind egyszerre!

Dávid izgalommal, vegyes örömmel bontja ki a csomagocskát. Kissé ügyetlenül nem tudja feltépni a dobozkára ráfeszülő celofánt. Apja csak lemondóan legyint.

Félig halkan morzsolva el a bajsza alatt a dühödt szavakat.

Fakezű…

Dávid meghallja a szót, elvörösödik. Felpattan. A terem közepére áll. Félig sírós artikulálatlan hangon üvölteni kezd.

Nem vagyok fakezű. És elegem van abból, hogy belőlem is gyémántcsiszolót akarsz faragni. Nem érdekelnek ezek a randa kövek. Sosem fogok hozzájuk nyúlni többé. Utálom őket. És téged is, mert csak kigúnyoltok mindig……

Beszéde sírásba fullad, hüppögni, csuklani kezd. Csuklásrohama van. Anyja odaugrik, magához öleli. Int a leányának, aki elszalad egy pohárka vízért. Megitatják Dávidot.

Jól van, jól van kicsim, semmi baj. Nyugodj meg. Nem kell neked ezt csinálnod, ha nem megy. Apád kicsit túllőtt a célon. Kérj tőle bocsánatot!

Éééén??? Tőőőle??? Elment az eszed asszony! Csak nem képzeled, hogy ettől a kis nyikhaj éhenkórász semmire se kellő kis nyomitól…..?

Héj, héj, héj állj meg ebben az Istenkáromló beszédben te! Nem szégyelled magad? Ő is a mi porontyunk. Testünk véréből való! Milyen ember vagy te?

Az anya dühében sírva fakad, átkarolja Dávidot és kiviharzanak a munkateremből. Az apa ott áll a terem közepén lehajtott fejjel. Rőt szakállát zavartan morzsolgatja. Látszik rajta, hogy iszonyúan elszégyellte magát. Zavarában fel sem mer nézni, pedig fiai mind rászegezik tekintetüket.

Lánya oldja fel a helyzetet.

Gyere papa, zárnunk kell a boltot. Itt az idő. Ti is fejezzétek be a munkát, már fél öt elmúlt.**

Nos, Uraim, az imént elhangzottakból meglehetősen riasztó kép bontakozik ki a filmterv Sauljáról. Úgy tűnik, hogy a gyémántcsiszoló nem szeretettel, hanem éppen ellenkezőleg, szeretetlenséggel halmozza el fiát. Semmibe veszi őt, ahelyett, hogy segítő kezet nyújtana neki és ezzel arra az útra taszítja, melyről a fentebb már említett pszichoterapeuta hölgy oly részletesen ír, aki szerint ez az elhanyagoltság az egyén saját érzelmeinek elfojtását, valamit Tisztelt Urak, önnönmaga semmibe vételét okozza. Úgy tűnik azonban, hogy Dávidunk apja esetében mindez az igyekezet, semmivé tenni egy embert, nem vezetett eredményre. Sőt, Dávid hallatlan életerőről tesz tanúbizonyságot, az emlékművel úgy valósítja meg önmagát, hogy közben nem csak népünk, hanem az egész emberiség számára emel elgondolkodtató jelet. Nem üres, léleknélküli húskéreg lett belőle, hanem – éppen ellenkezőleg Uraim – az egész emberiséggel volt képes feltöltekezni.

Amikor arról kapunk hírt, hogy a filmterv Saulja hátratett kézzel fel és alá járkálva, szigorú tekintettel nézi Dávid bátyjait, akik ékszerészek, gyémántcsiszolók lettek, és példás fegyelemmel végzik munkájukat, hiszen, egyesekben bizony riasztó kép bontakozhat ki róla: hajcsár ő, csíkos ruhás rabok, kiéheztetett foglyok szigorú felvigyázója, munkafelügyelője, aki alkalmasint elmélyült gondossággal ver, hogy azt, amit fegyelmezetlenségnek vél, könyörtelenül megtorolja.

Tisztelt Urak, említettem már, hogy Dávid taxizásáról még szót fogok ejteni. Ez múlhatatlanul szükséges, ugyanis közvetve ezzel a tevékenységével, vagy legalábbis müncheni tartózkodásával kapcsolatos az az elem, motívum is, mely a gyémánt-emlékmű és a Saul-, azaz tehát az apa-motívum mellett kitalált névrokonom történetében érdeklődésemet felkeltette.

Ez az elem, motívumszál nem más, mint Dávid zenei érdeklődése.

Ugyanis, Tisztelt Uraim, miután névrokonom elhagyja az antwerpeni szülői házat, és Münchenbe megy taxisofőrnek, az úgynevezett nyugati zenekultúra darabjainak – mondjuk úgy most: műzenéinek, hangversenyzenéinek, operazenéiének – hallgatásában és tanulmányozásában jeleskedik.

Erről a témáról a következőkben a szintén a filmtervben található információkra fogok hagyatkozni.  És, hogy erről a tiszteletre méltó zenei érdeklődésről Önök képet kapjanak, szokásomhoz híven – ha megengedik, Tisztelt Uraim – ismét felhangoztatok néhány részletet a filmtervből.

**…..1979-80. Müchen.

Dávid felölti legszebb zsidó ruháját, pajeszt növeszt, kalapot illeszt a fejére és ebben az öltözetben ül be újonnan vásárolt taxijába. Esténként, éjszakánként szállítja haza a különböző kocsmákból, éttermekből a hétvégén mulatozó kissé kapatos német „söröshordókat”. Okosan arra épít, hogy zsidó „jelmeze” feltűnést kelt majd és a mulatozó echte német középosztály tagjai nagy borravalókat adnak majd neki, így kompenzálva a zsidósággal szemben elkövetett második világháborús bűneiket. Elvégre a Holocaust óta csak 35 év telt el. Még jócskán élnek az akkori kor volt Wehrmacht, SS, és Hitlerjugend katonái, akik olyan 50-60 év körüli, mára már konszolidálódott nyugatnémet polgárokká váltak. Főként ők az utasok. Számítása beválik.

Szerény körülmények között visszavonultan, magányosan él. Borravalókból gyűjtött pénzét félreteszi. Nem jár el sehová, viszont beleveti magát a német kultúra megismerésébe. A német irodalom, filozófia és komolyzene érdekli. Könyvtárból kölcsönöz könyveket. Elsősorban Hegel, Nietzsche, Schopenhauer művei, valamint az ősi német mondavilág és a Sturm und Drang korszak nagy romantikusai kötik le figyelmét. Goethe, Hölderlin, Schiller, Büchner. Komolyzenei lemezeket vásárol, és azokat hallgatja. Schütz, Bach, Mozart Haydn, Beethoven, Schubert.

Főként az izgatja, hogy ez a nép, amely ekkora egyetemes kultúrával rendelkezik, hogyan juthatott el odáig, hogy a fasiszta ideológiát elfogadva hatmillió zsidót kiirtson a második világháborúban.

Taxizásai alkalmával egyre sűrűbben szállít haza felső osztálybeli, a művészetek iránt érdeklődő utasokat a Zeneakadémiáról, Operából, különböző színházakból koncerttermekből. Velük útközben szívesen cserél eszmét egy-egy zenei, vagy irodalmi mű kapcsán. Lassan híre terjed a városban, hogy egy fura figura furikázik a városban taxisként. Dávidot „kultúrsofőr”-nek becézik és telefonon egyre több megrendelést kap ebből a rétegből.

Jövedelmén is meglátszik a változás. Egyre több pénzt tud félretenni.

Lelkét egyfajta büszkeség tölti el, mert úgy érzi, kissé megleckézteti a németeket bűnükért, de közben arra is büszke, hogy a német kultúra elsajátításával felveszi a versenyt a müncheni intelligencia tagjaival a klasszikus, német irodalmi, filozófiai, komolyzenei ismereteit illetően.

Tiszteli és becsüli ezt a kultúrát és a huszadik századi fasizmust egy úgynevezett „félrelépésnek” tekinti, amiért persze a bűnösöknek meg kell fizetniük. Ennek behajtását tekinti egyik feladatának. Nincs benne bosszúvágy, sem harag. Praktikusan gondolkodik. Gyermeki félszegségét teljesen elveszti ebben az új közegben. Talpraesett, tudatos és racionálisan gondolkodó, személyszállítást, adott esetben pluszként, társalkodást szolgáltató üzletemberré válik.

Német nyelvtudását irodalmi szintre fejleszti. Sok esetben neki kell elmagyaráznia a német utasoknak egy-egy szó, kifejezés eredeti, avagy többrétegű jelentését. Nagyon élvezi ezt a szerepét… **

Nos, Tisztelt Urak, közölnöm kell, hogy Önöknek még mást is meg kell majd hallgatniuk. Ugyanis ez a rész, ami a filmtervben Dávid jellemrajza fejezetcím által jelöltetik, mint tudjuk, csak egy része a filmtervnek, ámde nem csak annak, hanem Dávid jellemzésének is. Nos, hogy ne legyek tökéletesen érthetetlen – ami persze Önök számára a lehetetlenséggel határos – közlöm, hogy a filmterv más részeiben Dávid zenei érdeklődésének másik arcát is láthatjuk.

A kifejezés persze, másik arc, túlságosan sokat mondó, avagy inkább titokzatosan semmitmondó. A következő idézetben ugyanis Dávidnak Wagner zenéjével való kapcsolatáról kaphatunk értesítést.

Ha megengedik tehát nekem, hogy a hangomat újra hallhassam, íme:

**…  18. JELENET:

Dávid belép a kávézóba. Az asztaloknál taxisofőr kollégái köszöntik és invitálják, üljön közéjük. Az egyik izmos rövid hajú fekete bőrű kolléga mellé ül, aki széles mosollyal kivillantva gyönyörű fehér fogsorát, vigyorogva mondja neki:

Hallom jól elbántál azzal a mocskos disznóval. Legalább leperkálta a dohányt?

Hát ez csak most történt, honnan tudod?

Jaj, öcskös, hát itt minden hír gyorsan terjed ám. Nincsenek titkok. De mondd csak, minden nap felveszed ezt a maskarát?

Ez a munkaruhám.

Kollégái nagyot nevetnek. Dávid lassan szürcsölgeti a teáját.

Egy másik kollégája egy vörös hajú ír, kemény csontos fickó veszi át a szót.

Figyelj Dávid. Ma este olyan tíz körül csapunk egy nagy partit, tudod a féle taxis találkozót. Van egy törzshelyünk a Friedrich strasszén. Gyere el, bedobunk pár sört, lazítunk.

Dávid nem szól, csak ingatja a fejét. Egy apró, sötétbőrű dél olasz sofőr heves gesztusokkal reagál.

Mi van, nem tetszik a brancsunk?

Dehogynem, megtisztelő, hogy meghívtok csakhogy nekem este tanulnom kell.

Egy másik ferdeszemű ázsiai sofőr nevetve kérdezi.

Mifenét tanulsz? Hát a jogsid már megvan!

Most éppen a német filozófiával, irodalom- és zenetörténettel foglalkozom.

Mi a szösz. Doktorálni is fogsz belőlük?

Azt nem tudom, nem azért teszem.

A nagy fekete sofőr közbekérdez.

                                   -    Hát akkor miért?

Dávid leteszi a teáscsészét, hófehér zsebkendőt húz elő zakója mellényzsebéből, akkurátusan megtörli a szája szélét majd finom mozdulatokkal háromszögletűre hajtja a zsebkendőt és óvatosan visszacsúsztatja. Társai elbűvölten nézik a kis mutatványt.

Tudjátok, nagyon érdekel ez a német kultúra. Főként a német mondavilág a Níbelungok és emiatt most sok Wagner zenét is hallgatok. Főként a Ringet. Még a kocsiban is.

Ó, ez nem semmi. És mit szólnak az utasaid hozzá?

Hát, ha zavarja őket, akkor felteszek valami mást. De tudjátok ez a négyszer négy órás Wagner opus, nagyon érzékien nyújt betekintést a német szellembe.

Az olasz sofőr csodálkozva kérdi.

És ezt a 16 órát te mind végig bírod hallgatni?

Persze ez természetes, szinte már fejből ismerem a dalokat benne.

Azt a mindenit. Énekeled is?

Dávid kissé szégyenlősen lesunyja a tekintetét, mint egy gyerek.

Hát csak magamnak.

Mindnyájan nagyot nevetnek és unszolják őt, énekeljen már el egy dalt nekik. Dávid feszélyezett nem nagyon akaródzik neki, de végül is feláll, odaáll a pult elé. A sofőrök mindenkit csendre intenek. Még a pincérek is abbahagyják az edénycsörgést.

Dávid izgatottan megköszörüli a torkát, egy-két alaphangot kienged, majd belekezd. Echte németséggel, erős dinamikával énekel Dávid szívből, teli erővel.

Közben vigyáz a pontos lélegzetvételre, az artikulációra, a hangképzésre.

Kissé morbid, ahogy ez a sovány fiú a zsidó ünnepi jelmezében loknijaival és kalapban a heroikus német Wagner opera egyik legismertebb áriáját adja elő a sokszínű nemzetközi taxisofőr kollégáknak.

Amint elhal az utolsó hang, Dávid kissé megbillenti fejét, ügyefogyottan meghajol. Önkéntelenül felharsan a taps.

Az egyik helybéli német férfi odalép Dávidhoz és int neki, hogy vegye le a kalapját. Dávid eleinte nem érti, de engedelmeskedik. A férfi beledob egy húszas bankót. Erre a taxisofőr kollégák is vérszemet kapnak és egymás után mindenki belehajigál a kalapba egy-egy tízest, húszast.

Dávid szabadkozik, de most már a pincérek, sőt maga a vendéglős is odajárulnak és dobálják a pénzt a produkció elismeréseként.

Dávid felemeli a kezét, csend támad.

Nagyon megtisztelő az elismerésetek. Köszönöm. Mindenki a vendégem egy körre, ki mit eszik, iszik én állom a cehhet.

Megtapsolják. Dávid elpirul, mint egy gyerek, nagyot szusszant.

Az autómosó fiú nyit be, s int Dávidnak, hogy készen van a kocsija.

Dávid a kalapnyi pénzt a pultra szórja, a tulajjal gesztikulálva megegyezik, hogy majd vegye le ebből a pénzből a közös fogyasztást és a többit tegye félre neki.*

Tisztel Urak, a 21. jelentből pedig engedjék meg, hogy hangomba öltöztessem a következőket:

**…21.JELENET:

Dávid otthonában, a szobában ül a hintaszékében egy szál alsógatyában. Nagy hangerővel Wagner opera szól a hifitoronyból. Dávid a mű partitúráját és eredeti szövegkönyvét nézi, követi a zenét.

Folyamatosan vezényel, miközben az éneknél pedig félhangosan ő is énekel...**

Mint látható tehát, Tisztelt Urak, Dávid Wagnerrel szoros viszonyt ápol. Mármost aki ismeri Wagnert, kiváltképpen a Ringet, – márpedig én zenészként ismerem, hiszen zenész voltam magam is, és a halálom után, mint a már említett szent könyv egyik központi alakja, aki persze a zsidó nép egyik központi alakjává is vált, néhány zeneszerző is foglalkozott velem, azaz zenészségem a zenészek köreiben is magától értetődő tény volt, afféle ható-ok, melyeknek okozata egy-egy zenemű lett.

Zárójelben legyen szabad megjegyeznem, Tisztelt Urak, hogy éppen annak a kicsiny népnek egyik nagy huszadik századi zeneszerzője is foglalkozott velem, Psalmus Hungaricus című művében, mely nép nyelvén, mint már szó volt róla, álpárbeszédünket, azaz monológomat lefolytatjuk. Magam is kedvelem a sorokat, …mikoron Dávid, nagy búsultában…, és így tovább,  – és a hozzájuk társult dallamokat, hangszíneket általában véve zenei hangokkal történő eseményeket, hogy úgy mondjam, egymásutániságokat, legyenek ezek szöveggel együtt lejátszódó zenei események, vagy szöveg nélküliek.

Nos, hogy a zárójelet bezárjam, aki tehát ismeri ezt a német zeneszerzőt, helyesebben szólva nem csak zenéjét ismeri, hanem írásos megnyilvánulásait is, melyek bőven voltak, az tudja, hogy eme hírneves ember nem szenvedhette a zsidókat. A zsidók gurgulázó sipogó beszédéről szóló infantilis, már egy okos óvodás számára is megvetendő megjegyzéseitől kezdve kicsit végre már a zenei szakma irányába tartó megjegyzésekig, számos megbélyegző állítást olvashatunk tőle.

Hogy Meyerbeer nevű – már elnézést – kollegámat nem becsülte sokra, tán még hagyján, nevezett zsidó úr olykor kétségen kívül engedményeket tett a felszínes sikerhajhászásnak.

Ám magával Mendelssohnnal is baja volt, holott nevezett szerző ötödik szimfóniája a Reformáció alcímet viseli. Mármost persze, Tisztelt Urak, az, hogy milyen alcímet visel egy szimfónia, nem sokat számít. Ám a szóban forgó darabban mégis ott van valami abból, amit német, vagy lutheri zenének nevezhetünk, azaz alcím nem puszta véletlenségből áll a kotta címlapján.

Mellesleg, Tisztelt Urak, ki kell magamat javítanom: a Reformáció alcímet viselő szimfóniában a német zenéből nem csupán lappang valami, hanem emez idézetek formájában szervesen benne is foglaltatik, helyesebben szólva öntudatosan képviseli magát: egy helyen a lutheri korál idéződik fel, - erős vár a mi istenünk - de elhangzik a ’drezdai ámen’ elnevezést viselő kis zenei motívum is.

És ha megengedik, hogy ismét kis korrekcióval éljek. Az imént azt írtam a szimfóniák alcímeiről, hogy nem sokat számítanak, ám azért ez nincs így: akarva-akaratlanul értelmezési pályákat nyitnak meg a tisztelt hallgatóság előtt. Ezen értelmezési pályák aztán persze segíthetik is és akadályozhatják is adott zenedarab esztétikai értelemben vett vizsgálatát.

Elég az, hogy nevezett Mendelssohn Reformáció szimfóniája – mert így is szokták nevezni –, ízig-vérig német zene.

Mármost, Tisztelt Urak, vannak a halandó emberek között olyanok, akik Mendelssohnnak ezt a gesztusát, hogy mintegy emlékművet állít a német, avagy református zenének, nem tartják őszintének. Sőt, sátáni szemfényvesztésnek vélik, mellyel a szerintük világuralomra törő népem akarja félrevezetni a föld népességét, megrontani a nemzeteket, a nemzeti kultúrát már a gyökerénél szétrágni és szétnyűni, hogy még egy árva kis hajtást se tudjon a föld színére, a nap fényességébe kidugni.

Innen nézve kitalált névrokonom igyekezete is sokak szemében álszentnek, sátáninak tűnhet: Aminthogy, Urak, a filmtervben, szó is van róla, – ezt a mondatot röviddel ezelőtt hallhatták is, hangommal hallhatóvá tettem –, hogy Dávid meg akarja leckéztetni a németeket bűneikért. Kétségtelen, Tisztelt Urak, hogy azok szemében tehát, akik minden jelenségben, történésben támadó, rontó szándékot feltételeznek, névrokonom ezen gondolatai, elképzelései nevezett gonosz szándékokat igazolnák.

Mi persze tudjuk, hogy névrokonom mentes minden ilyesmitől.

Arról nem is beszélve, mélyen Tisztelt Uraim, hogy bizony élhetnénk a gyanúperrel egy Dávidot rossz szándékkal vádoló ember esetében: őkelme, tudniillik ez a vádoló és gyanakvó ember, hogy úgy mondjam, egyszerűen feneketlenül irigy, és csak a tagadásban képes felfogni, átérezni, milyen tehetséges és szorgalmas nevezett névrokonom.

Önök is tudják, hogy a lustaság és tehetségtelenség gyakran gyűlölködik, másban keresi saját kudarcának okát. Avagy a tehetség, ha ebben a megnyilvánulási formájában egyáltalán annak nevezhetjük, a gyűlölködésben és gáncsoskodásban találja meg székhelyét. Ezt Önök kiválóan ismerik, az ellenoldali szellemi hatalmakkal való küzdelmük folytán.

Aminthogy az Úr teremté a világot, azonképpen irígylé el tőle azt a Sátán, s mindjárt megrontani próbálja azt, miként ez tehát Önök előtt is ismeretes.

Ámde mit számít mindez Dávid esetében, miért érdekes ez számunkra? Tudjuk jól, hogy nevezett filmhős tekintetében semmiféle – elnézést a kifejezésért – relevanciája nincs annak, hogy kedveli-e Wagnert, vagy nem, akár tudott antiszemitizmusáról, akár nem. Hiszen a film, ha végre mozgóképes formába öltözhetne, a hatalmas gyémánt emlékműről szólna.

Sőt, ha Dávid tudott minderről, akkor talán még figyelemre méltóbb az igyekezete, hogy Wagnert megismerje, hiszen bizonyos mértékű érzelmi akadályt minden bizonnyal le kellett volna küzdenie.

Amennyiben zsidósága számára valóban fontos dolgot jelentett, és nem puszta külsőséget, taxisofőr-munkaruhát, maskarát, játékot. Márpedig hallhattuk, hogy nem az volt.

Mi nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk Dávidot olyannak, amilyen.

Kivált, hogy – és most engedjék meg, hogy visszatérjek álbeszélgetésünk kezdetéhez – Wagnerrel való kapcsolata sokkal inkább engem érdekelt, az én lant játékosi és zsoltárszerzői érdeklődésemet keltette fel.

Másvalaki, amennyiben ezt a filmtervet átnézheti, átérezheti, átvilágíthatja az értelmével, bizonyára mást talál érdekesnek benne.

Nos tehát, Tisztelt Urak, jelen pillanatban ennyit tudok mondani nevezett filmtervről. Mint hallhatták, figyelmemet főképpen a névrokonságunk – legyen most pajkosan Taxisofőr, Gyémántkészítő és végül Emlékműépítő Dávidnak nevezve –, valamint a gyémántból illetőleg a auschwitz-birkenau-i krematóriumban elégetett emberek hamujából készült emlékműve keltette fel.

A Saul-kapcsolat, hogy úgy mondjam, illetőleg kitalált névrokonom Wagner-imádata érdeklődésemben ugyan nagy, de összességében véve mégiscsak mellékes szerepet játszott.

Miközben beszéltem, Tisztelt urak, természetesen a filmterv sok egyéb elemére is több figyelmem vetült. Mivel azonban arra kértek, hogy csak a legelső, úgymond felszínes benyomásaimról beszéljek, ezekről hallgattam.

Ám ha Önök egy másik alkalommal ismét megkeresnének kitüntető figyelmükkel, és a filmtervről érdeklődnének, akkor tájékoztathatnám Önöket példának okáért arról az útról, amelyet a hitet nem ismerő Dávid a mélyen vallásos zsidó Dávidig tesz meg. Hiszen ez az az út, úgymond a lélek ösvényeinek labirintusa, melynek végére érve, azaz a kijáratot most már megtalálva, Dávidban megfoganhat a hatalmas emlékmű terve.

Ezzel kapcsolatban beszélhetnék arról a kapcsolatról, amely Dávidot egy felnőtt hölgyhöz fűzte, azaz tehát egy beteljesült szerelemről, avagy – hiszen most megint hibásan fogalmaztam – talán inkább egy testi kapcsolatról, melynek során Dávid megismeré Katherinát, ám végül feleségül – hogy úgy mondjam – őt nem vevé, sőt, kapcsolatuk hirtelen meg is szakad. Ennek a megszakadásnak Uraim komoly oka van: ekkor már ugyanis – legalábbis a forgatókönyv első változata szerint – Dávidban érlelődik a hit, érlelődik vallásos zsidóvá válása, amely egyben őt egy fajta, a testi szerelmet is megtagadó aszketikus életvitel felvételére készteti: hiszen – miként említettem az imént – elmélyült vallásossága teszi alkalmassá az emlékmű megalkotására.

Egészen biztosan beszélnék még a kis Ráchelről is, akinek jelentőségét az első felszínes észleléseimben egyáltalán nem ismertem fel, majd azonban – ha szabad így mondanom – kijavítottam magam. Ennek kapcsán felhívtam az Önök figyelmét, és jómagamét is, rajzára, a hatalmas gömbről, az itt van elrejtve feliratról, amelyet mintegy Dávidra hagy.

Ám Ráchel jelentősége még ezeknél a motívumoknál is nagyobb, átfogóbb, mind a filmterv gondolati rendszerében, mind kitalált névrokonom számára.

Nos, mélyen tisztelt Urak, majd meglátjuk, avagy, ha tetszik, meglátják, érdeklődnek-e még valaha a filmterv felől.

Létezésükben továbbra is találjanak élvezetet!

Most magam – ha megengedik – más irányt veszek.