Büki Mátyás  

Naplójegyzet

2023.05.17.

Egyesek azt mondják: a halál teszi mintegy az emberi létet, az emberéletet egésszé. A halál nélkül az ember létezése nem egész, nem teljesség, és így nem is létezés, hanem csak egy semmi. Létezés csak teljességben lehetséges.

Mindez rendben van, mondom én. Nagyon szép, mondhatni tetszetős a gondolatmenet, ha egyáltalán helyes a teljesség és a létezés azonossá tételének gesztusa, de számomra mégsem jelent semmit. Talán azért, mert – ha tetszik – túlságosan méltóságos és nyugalmas a gondolatmenet?

Hogyan tudunk ezeknek a gondolatoknak a körében tartózkodva egyáltalán érintkezésbe kerülni a halál működésének földhözragadtságával, gyakorlatával? Például érintkezésbe kerülni a ténnyel, hogy létezik úgymond békés halál (ágyban, párnák közt – ám azt is tudjuk, hogy ez a „békés” halál lehet fájdalmas, szenvedéssel teli és drámai, „látványos”, egy rémfilm mozivásznára való eseményekkel tarkított halál) de létezik erőszakos halál is. (Ott haljak meg én a csata mezején).

Az erőszakos halál (sajnos) kivált vizsgálódásra érdemes abból a szempontból, hogy az ilyen halálnak se szeri, se száma. Ha például azokra a katonákra gondolunk, akik az emberiség hajnalától fogva napjainkig a kenukon, dereglyéken, csatamezőn, lövészárkokban, stb. halták emberéletüket teljessé tevő halálukat, kicsit nyugtalanok leszünk. Azt is tudjuk, hogy közülük szintén végtelen nagy számban voltak olyanok, akik egyszerű kényszerből (kötelező sorozás, stb.) kerültek a csata „forgatagába”. Ahogy manapság mondjuk, mint puszta ágyútöltelékek vettek részt a harci cselekményekben. Az ő tömeges halálukra hogyan mondhatjuk, hogy életük teljességgé vált? Nem lesz szavainkban, hangunk színében, lejtésében valami, ami kicsit cinikus, tréfás, esetleg kényszeredett érzést, sőt, kétségbeesést tükröz vissza?

Az, aki nem nézi le az ún. „egyszerű” embereket, érti és szereti is őket ilyenkor még elemi erejű felháborodást is érezhet. Gondoljunk Pierre Bezuhov és Platon Karatajev kapcsolatára, amelyben éppenséggel Karatajev, az egyszerű közkatona a lelki vezető és tanítómester, vagy arra, hogy Tolsztoj gróf nem átallott jobbágygyerekeknek meséskönyvet írni. De gondolhatunk a kommunista Bertolt Brecht híres versére, – a vers címe: Egy olvasni szerető munkás kérdezi – amelyben feltétetik a kétkezi munkájukkal életüket a halálukig végigszorgoskodók egyszerű, fogós kérdése: Ki építette Thébát, hét kapujával? Tudniillik, nem a királyok és híres nevezetes hadvezérek hordták oda a köveket. Persze itt hangos ellenvetéseket lehet tenni: a vár felépítése szellemi munkát is megkövetel. Az építés nem pusztán a cipekedés. Igen, ez tökéletesen igaz, ámde mégis: fontos, hogy ne feledkezzünk meg azokról, akik a köveket cipelik.

Egy – tegyük fel – kényszerbesorozott közkatona halála nem szemléltetheti a halálról szóló tételt anélkül, hogy ne éreznénk: ez a halál az „égbekiáltó igazságtalanságok” hona. Persze nehezen definiálható, mit jelent az égbekiáltó igazságtalanság, valószínűleg azért, mert erről szubjektív érzések hozzák meg az ítéletet.

Ám akármit gondolunk is az erőszakos halálról, mely a benne részesülők tömegessége folytán a társadalmi igazságtalanságok megnyilvánulása is (a halálnak kiszolgáltatott bérmunkások, alkalmazottak, béresek, szolgák, a társadalmak ún. alsó rétegeiből kikerült résztvevők), a tetszetős tételt még mindig szembe szegezhetik velünk: értsd meg, barátom, hiába minden fontolgató okoskodás, a halál által lesz egész, teljes az emberélet. Félre tehát minden fontolgatással, osztályozásai kísérlettel, halál-taxonómiával!  A halál milyensége, erőszakos, békés, stb., puszta járulékosság, a lényeget, a lényegiséget nem érinti. Egyáltalán nem is kell vele törődni!

Erőszakos halál amúgy másféle is van: például egy kocsmai verekedésben is lehet az erőszakos halál által az emberéletet úgymond tehát teljessé tenni. Létezik munkahelyi baleset is, valamint manapság a közutakon is – olykor saját hibából – erőszakos halál áldozatai lehetünk. Valamint van önkéntes halál is, ahol sem betegség, sem valamiféle hatalom általi kényszerítés nem játszik szerepet.

Itt azonban fekete viharfelhőkként újra aggodalmas gondolatok tornyosulnak fölénk: Az erőszakos halál tömeges jelentkezése (egy időben, emberek tömegeit érintve) gyakran társul kegyetlen és gyilkos ideológiákkal (katonai agresszió egy másik nép ellen, ideológiai alapú genocidum, gázkamrák, mindezek az éppen adott Vezér emberevő óriássá dagadó személyiség-torzulásainak eredményeképpen). Szajkózhatjuk-e továbbra is ilyen esetekben a kiinduló gondolatot? A morális ítéletnek nem kell azonnal szerepet kapnia elmélkedéseinkben?

Elintézhető az Atlantisz császára két szerzőjének halála azzal, hogy életük teljessé vált, hogy életüket a halál beálltával tették úgymond magukévá, annak beálltával lettek semmiből valamivé, emberré? Egy, a gázkamrában, illetve fogolykórházban „egésszé váló emberi élet” nem kíván több gondolkodást, elemzést? Vagy a legyengült Radnóti életének tarkólövéssel való teljességé, egésszé tétele?

Zárójelben megjegyezve: Ullmann és Kien Atlantisz császára c. műve kapcsán – a kiinduló tételt szemünk előtt tartva – különös paradoxonokra bukkanunk. A darabban éppen a Halál az, aki nem vesz részt a császár kisded „játszadozásában” (mindenki háborúja mindenki ellen – férfiak, nők, csecsemők, gyerekek, aggok volnának az egymást gyilkoló résztvevők). Megtagadja a munkát. Éppen ő az, aki ilyen körülmények között nem kívánja az embereket kvázi a teljesség és így a valódi létezés honába röpíteni. Nem kíván az élet teljessé tételében szerepet kapni. A Császár pedig voltaképpen az örök életre való kacsintásában, tehát a haláltól való félelmében várának áthatolhatatlan védőgyűrűkkel való körbevételével saját semmisségét erősíti újra meg újra.

Viktor Ullmann

Petr Kien

Világos, hogy a bonmot-szerű tétel nem visz közelebb a jelentős alkotók embertelen ideológiákon alapuló erőszakos halálának megértéshez.Ismét hangsúlyozandó: az elmélkedésnek mindenképpen ki kell terjedni az úgynevezett névtelen milliók erőszakos halálára. A kérdés megoldásához talán közelebb visz, ha a létezés és teljesség összefüggése helyett egyszerűen azon gondolkodunk, hogy minden igazságtalanságon és embertelenségen alapuló erőszakos halál egyben jelkép is: jelképe az adott individuumnak, az társadalomnak és az konkrét történelmi eseményeknek, azaz a világkorszaknak. Mondható, hogy a jelkép több, mint teljesség: éppenséggel mindig új és új tartalmakkal akar telítődni. Sosem teljes, egész, és mégis életet él?

Annyi biztos, hogy a jelkép demokratikus: mindenki azzá válhat. A falu szélén kucorgó roskatag ház lakója, az egész életében napszámba járó asszony, és a nagy művész egyaránt. És az úgynevezett ismertség egyáltalán nem számít.