Csepeli György

A pszichológia fogalmai

Jóhiszeműség

Rutger Bregman most megjelent könyvében veti fel, hogy mi emberek, jobbak vagyunk, mint hisszük. Arról ír, hogy evolúciós örökségünk a barátságosság, a jóindulat és a bizalom. Ezek a tulajdonságok adták a homo sapiens versenyelőnyét a neandervölgyiekkel szemben, akik eltűntek, bár okosabbak voltak, de nem tudtak vagy nem mertek tanulni egymástól. Az ember az egyetlen lény a világon, aki képes elpirulni. A pirulás, mint Bregman írja, abszolút szociális reakció, mely azt mutatja, hogy számít, amit a másik érez és gondol rólunk. Hasonló a helyzet a szemünkkel. Egyedül az ember szeme színes és fehér egyszerre. Ezáltal vagyunk képesek arra, hogy éreztessük és megérezzük érzéseinket a másik ember iránt. Egészében véve szociális tanuló gépek vagyunk.

A jóindulat nyitottság és bizalom a másik iránt, melynek viszonzása maximalizálja az együttműködésből várható hasznot. Nem az önzés, hanem az együttműködés tett bennünket emberré.

Felmerül a kérdés persze, hogy ha így történt, akkor miért sok vér és könny, mely nélkül nincs jelenet az emberi színjátékban, miért mondhatta Herakleitosz, hogy "a háború mindeneknek atyja és királya"? Miért mondja Vörösmarty, hogy "az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!

A kérdésre két választ is adhatunk. Az egyik válasz az, hogy a pozitív érzések csak azoknak járnak, akik egy csoportba tartoznak, ugyanazt az istent imádják, közösek az őseik. Az idegenek, a más csoportbeliek nem számíthatnak jóindulatra, velük szemben a gyanakvás, a bizalmatlanság indokolt. A csoporton belüli jóindulat és a csoportok közötti rosszindulat kettős öröksége mind a mai napig velünk maradt. Ma már azonban egyszerre sok csoporthoz tartozunk és kaleidoszkópszerűen változó hálózatainkban senki sem lehet teljesen idegen. A modern társadalmak ereje a sok gyenge kötés, melynek mindegyikének alapja a bizalom és a jóhiszeműség. Persze, sokszor megesik, hogy visszaélnek bizalmunkkal, átvernek bennünket. De ha eleve gyanakvással közelítünk a másikhoz, sosem fog kiderülni, hogy valójában megbízhattunk volna benne. A gyanakvás börtön, melyet magunk építünk magunknak.

A másik válasz az, hogy evolúciósan eleve úgy vagyunk huzalozva, hogy a rossz hírekre inkább odafigyelünk mint a jó hírekre. Az emberi ügyek kutatóinak érdeklődése azonban nem szorítkozhat kizárólag a társadalmi együttéléssel óhatatlanul együttjáró negatívumokra. Ha a kutatások homlokterében csak az erőszak, a konfliktus, az előítélet, a gyűlölet, az igazságtalanság áll, akkor a kutatók akaratlanul hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek rosszabbnak gondolják magukat, mint amilyenek. Ilyenkor beindul a hallgatás spirálja, melynek lényege, hogy magát mindenki jónak gondolja, de a másikat rossznak tartja. "Én megbízom a másikban" - mondja magának a szentély, "de bennem nem bíznak meg a többiek". Hankiss Elemér jól látta a keletkező csapdahelyzetet, mely azt hozza magával, hogy a végén senki sem bízik meg senkiben.

A társadalomtudományok felelőssége annak tudatosítása, hogy valójában több a jó hír, mint a rossz hír. Lehet, hogy kutatóként nem figyelünk eléggé oda, hogy miért nem lesz valaki előítéletes, miért segít, miért bízik és hisz a másikban. Széchenyi zseniálisan érzett rá arra, hogy a modern társadalom alapja a hitel, mely képessé teszi a társadalom tagjait arra, hogy elhigygyék, jobbak annál, mint hiszik. A vírusjárvány idején végzett szociológiai kutatásunk eredményei beigazolták ezt a várakozást, a jó legyőzte a rosszat.

Együtt nyerni

Kezdő szociálpszichológusként ismerkedtem meg Henri Tajfel kísérleteivel, melyekben egymást személyesen nem ismerő emberek önkényes szempontok alapján képzett csoportjai pénzt osztottak el egymás között. Nem volt meglepő, hogy az igazságos, fele-fele alapon történő pénzosztás nem volt népszerű, mindegyik csoport a maga javára osztotta a pénzt. Az viszont meglepő eredmény volt, hogy egy másik feltételben a csoportok nem a saját hasznukat nézték, hanem azt, hogy a másik csoportnak kevesebb jusson, mint nekik. A pszichológiai előnyt fontosabbnak tartották, mint az anyagi előnyt.

Hasonlóan működik az irigység és a káröröm, mely megmérgezi mindennapjainkat, hiszen lehetetlenné teszi mind a csoportközi, mind a személyközi együttműködést, a közös nyereség keresését. A gyanakvás és a bizalmatlanság azt a hamis várakozást alakítja ki bennünk, hogy a másik eleve igazságtalanságra készül, s ezért, hogy jobb, ha megelőzzük, mondván, hogy "a legjobb védekezés a támadás".

Rövid távon ez a stratégia beválhat. A győztes mindent visz, a vesztes mindent veszít. A játékelméleti kísérletek eredményei azonban azt mutatják, hogy a vesztesek gyorsan tanulnak, s a rosszhiszemű várakozásra hasonlóan reagálnak. Ilyenkor rosszindulatú folyamat veszi kezdetét, melynek a végén már senki sem nyer.

Az állati élet ideje a mindenkori jelen pillanat. Az emberi életben azonban a múlt, a jelen és a jövő együtt hat ránk, ha igazságosak, ha igazságtalanok vagyunk egymással. Egyedül mi emberek élünk az időben. Identitásunktól elválaszthatatlan a múlt, melyben a nemzeti, etnikai, vallási csoportok, melyekhez tartozunk, hol győztek, hol vereséget szenvedtek egymással szemben. A múltban keletkezett traumák, igazságtalanságok nem múlnak el, hanem tovább élnek a jelenben, s mint a napi hírekben is látjuk, társadalmi válság idején pusztításra adnak felhatalmazást, melynek célpontjai egyaránt lehetnek emberek, szobrok, sírok, emlékhelyek. A hajdani nyertesekből igy lesz haláluk után vesztes, de a halottakkal szemben elért győzelem nem sokat ér.

Az egyes emberek megtanulhatják, hogy jobban járnak, ha abból indulnak ki, hogy hosszú távon előnyösebb, ha nem a másik kárát, hanem hasznát tartják szem előtt. Számos jól bevált technika van, melyek révén a személyek és a csoportok közötti konfliktusok megelőzhetők, vagy ha már bekövetkeztek, enyhíthetők. Az emberiség azonban nem okul a játékelméleti kísérletek eredményeiből. A világ lassan lakhatatlanná válik, mivel a jelenben élők a majdan megszületendők rovására termelnek, fogyasztanak, utaznak, keresik az élvezetet és a szórakozást. A vírusjárvány drámaian mutatott rá, hogy ez az út a pusztulásba visz.

A világ mai állapota fenntarthatatlan mert igazságtalan. A jelenben élő emberek a maguk javára élik fel az erőforrásokat, nem hagyva tiszta levegőt, vizet, egészséges természeti környezetet az utánuk jövők számára. A felvilágosodás óta hisszük, hogy az embert teremtője elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, melyek sorában az élethez és a szabadsághoz való jog mellett ott látjuk a boldogságra való törekvés jogát. Nem tagadhatjuk meg ezeket a jogokat a még meg nem született emberektől. A közös nyereség reményére épülő társadalmi szerződés akkor lesz tartós, ha a szerződő felek egyik a jövőből jön.

Kérdezés

Heidegger mondja, hogy a nyelv a lét háza. Én hozzátenném, hogy ez a ház lakatlan. Mi, a nyelv használói tesszük lakhatóvá, azáltal, hogy kimondjuk, mit látunk, gondolunk, érzünk. Minden állítás egy-egy szoba a házban, ahol otthon vagyunk, ismerősök vagyunk. A bizonyosság, persze, sosem teljes, hiszen minden állítás mellett ott van egy tagadás, mely mögött ott a fenyeget a hátborzongató idegenség. A ház, melyben lakunk, nemcsak volt és van, hanem lesz is.

A nyelv révén teremtett ház folyamatosan alakul, bővül, szobáiból újabb és újabb terekre nyílik kilátás. Az állítás, a tagadás, a feltételezés mellett ott a kérdés, mely egyik sem, de ha egyszer feltettük, a válaszban mindegyik ott lehet. A kérdés rést üt a létezőn, kiszabadít az itt és most hatalmából, kinyitja a teret a lehetőségek felé.

A kérdés a végesből visz a végtelenbe. Aki kérdez, az kíváncsi. A kérdező nem biztos magában, megszólítja társait. A kérdezés révén dialógussá alakíthatjuk a monológot, társbérlőket fogadunk a nyelv által alkotott házba.

Kérdések nélkül a ház, melyben lakunk, unalmas, egyhangú, monoton élet színtere lenne, ahol nincsenek tikok, izgalmak, csak algoritmusok, melyek ismeretében külső hatalmak uralkodnak a lakókon, azaz rajtunk. Első sorban önmagunkra kell kérdeznünk, kik vagyunk, mit akarunk, mi a fontos és mi a nem fontos az életünkben.

"Ismerd meg önmagad!" Ezt a választ adta a kérdezőnek a delphoi jósda, hozzá téve, hogy "a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, a jövő benned van, olyanná teheted, amilyenné tenni akarod."

Bregman, akinek Humankind c. könyvéből vesszük hetente a jó élet parancsait, azt mondja, hogy az empátia kevés, ha igazán gazdag, termékeny társas életet akarunk élni a házban, ahol lakunk. Az empátia csak elfogadás, passzív megértés. Többre van szükség, kérdeznünk kell a másikat, éppen úgy mint önmagunkat. A másiknak is szüksége van önismeretre, mint magunknak, s ha kérdezzük, akkor kizökkentjük komfortzónájából, új utakra tereljük, mint ahogyan ő is ezt teszi velünk, ha bennünket kérdez.

Hankiss Elemér mesterfokon tudott kérdezni. Vele beszélgetni igazi, megismételhetetlen öröm volt, mert kérdései nyomán kitágult a tér, ahol vele voltunk, felvillant a cél, melyet ő már látott, de mi még nem. Lényeges állítás és tagadás csak ott van, ahol előbb kérdés volt. Több mint negyven éve, hogy egy Greyhound buszon utaztam fiatalon Amerikában a keleti partról a nyugati partra. Volt időm gondolkozni. Heidegger kis könyvét olvastam a metafizikáról a buszon, s a könyv első oldalán ott volt a kérdés: "Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi? "Azóta is keresem erre a kérdésre a választ, s remélem, nem vagyok, nem leszek egyedül.

Együttérzés

Költők és filozófusok örök problémája a "másik elme" titka, melynek megfejtését persze hiába keresik, hiszen aki, mint Babits Mihály mondja, önmagát "vak dióként dióba zárva" látja, az sosem lát ki onnan, sosem lesz képes a másik megértésére. A pszichológusok jóval pragmatikusabbak, szerintük a lelkek közötti roppant, jeges űr betegítő tűnet, mely kezelhető és gyógyítható. Az egyik gyógyszer neve az empátia, melynek révén az egyik elme a másik elme nézőpontját felvéve képes átérezni azt, amit nem ő, hanem a másik él át. Az empátia a sikeres társas élet feltétele, de Bregman, akinek tízparancsolatát ebben a sorozatban pontról-pontra tárgyaljuk, arra hívja fel a figyelmet, hogy önmagában kevés. A beleérzés kiszívja az energiát a beleérzőből, aki ugyan mindent lát ami a másikat kínozza, arra már nem marad ereje, hogy segítsen is neki.

A beleérzés nem elég. Van egy másik gyógyszer, az együttérzés, mely távol tart a másik szenvedésétől, miközben arra ösztönöz, hogy megszabadítsa a másikat a bajtól. Az empátia megáll ott, ahol az együttérzés kezdődik. Az agy képalkotó módszerekkel történő vizsgálata azt mutatja, hogy a beleérzés és az együttérzés az agy teljesen más területeinek izgalmából táplálkozik. Az együttérzés nem szívja ki belőlünk az energiát, hanem ellenkezőleg, energiával tölt fel bennünket, felháborodást vált ki belőlünk a másik baja, melynek oka lehet egyedi vagy kollektív igazságtalanság, szerencsétlenség, betegség.

Az együttérzés cselekvésre, segítségnyújtásra sarkall. Az energia, mely ösztönöz bennünket, átárad azokba, akiket segítünk, megtanítva őket arra, hogy önmaguknak segítsenek. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa az új bíborosokat avató konzisztórium alkalmából tartott beszédében az együttérzést állította középpontba, mely Jézus örökségének kulcseleme. A pápa felidézte Márk evangéliumának egyik szakaszát, melyben az evangelista leírja Jézus találkozását egy leprással, akitől a város lakói utálattal elfordultak, nem segítettek neki, magára hagyták szenvedéseivel. Mihelyt a leprás meglátta Jézust, arcra borult előtte, és kérlelte: 'Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem. 'Jézus kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá: 'Akarom, tisztulj meg!’ Erre azonnal elhagyta őt a lepra.

Az együttérzés hatalmas erő, mely, mint a pápa mondta, a "leselejtezett, reményt vesztett embereket keresi". Ők azok, akik léte ugyan elhatol érzékszerveinkig, de onnan már nem vezet tovább az inger agyunk együttérzésért felelős központjáig. Hiányzik belőlünk az együttérzé,s ha szenvedőt, nélkülözőt, éhezőt látunk. Elfordítjuk tekintetünket, s azt mondjuk, "oldják meg maguk!", vagy azzal hitegetjük magunkat, hogy majd más segít rajtuk.

Az együttérzés azonban nem választható magatartás, hanem alapvető követelmény, melyet Isten állít elénk. Mindenkire sor kerülhet, senki sincs biztonságban, senki sem hiheti, hogy nem kerül a leselejtezettek, reményt vesztettek seregébe. Szociológiai értelemben véve az együttérzés társadalombiztosítás, a társadalom önvédelmi eszköze, melynek révén az egyének biztosak lehetnek abban, hogy nem maradnak egyedül a bajban, mindig lesz valaki, aki segítő kezet nyújt feléjük, s kimondja, hogy "akarom, tisztulj meg." Az együttérzés a szívünkbe írt norma, mely, ha nincs, akkor csak a roppant, jeges űr marad az emberek között, melyről a költő beszél.