Fintor Fruzsina

A „mesterséges gyönyörökre”[1] törekedve

Jephte[2] ígérete Szilágyi Géza tollából

[3]Szilágyi Géza neve talán kevés magyar irodalmat szerető ember számára ismerős az első olvasatra, mégis olyan jelentékeny hatása volt a méltán híres Ady Endrére, hogy már csak ezért a tettéért érdemes nyomon követni irodalmunkban betöltött szerepét. Reviczky nyomán, a kilencvenes évek elején megjelenő Ignotus-Makai-Heltai hármas a városi költészet hangját szólaltatják meg. Szilágyi sem várat magára sokáig, hiszen az alig huszonegy éves költő ellen 1896-ban a felháborodott álszemérem erkölcstelenség címen büntetőpert indít, mert Tristia című verseskötetében ünnepli a testi szerelmet és mindezt a párizsi eredetű és ízű dekadencia hangvételében teszi. Bár ekkortájt már sok híres párizsi költő verse fordításra került magyarul, saját költészetünkben ez a hangvétel teljes valójában Szilágyinál jelenik meg: „A fiatal költő a századvég pesszimizmusának és az érzéki örömök dicséretének ad hangot igen csiszolt, elegánsan dallamos versekben. És ha a nagyközönség netán nem vette volna észre a váratlanul új hangütést, erőteljesen figyelmeztette rá a büntetőper, ez az irodalmi botrány, amely egy pillanatra népszerűvé és fontos irodalmi alakká tette Szilágyi Gézát.”[4]

Híres, vagy még inkább hírhedt költőnk többedmagával együtt átértékelte, mondhatni új köntösbe öltöztette a bibliai történeteket is, ami nem csupán arra bizonyíték, hogy a Biblia változatlanul szerves részét alkotja a költészetnek, hanem arra is, hogy a korábbi vallásközpontúság a költészetben született újjá, többlettartalmat és új mélységeket adva a korábban Istennel egybekötött történeteknek. Komlós Aladár egy ide idézett mondat részlete is híven tükrözi a korabeli zsidó vallási költészetet:

„…a bibliai motívumok kis számú feldolgozásán is meglátszik, hogy költőinknek a zsidósággal való kapcsolata egyre kevésbé vallási jellegű.”[5]

A magyar történelem által is formált irodalmunkban szinte fokról-fokra figyelhető meg az az átértékelődés, amelyen a vallási szövegek átmentek a költészetben, Lenkei és Palágyi számára kulturális témákat adtak és az erkölcsi eszméket megtestesítő jelképek voltak. Szilágyi Géza - az előbbiekkel ellentétben - nem keres a szentírási szövegekben morális értéket, sőt mi több, számára már nem Isten felfedezése és minél mélyebb megértése a cél. Szilágyit a bibliai kor mindennapi emberei érdeklik, amelyben képes felfedezni a szerelmet, emberi mivoltunkat és az ebből fakadó művészi szépséget, végül minden emberi felfedezését és művészi értéket megosztva az olvasóval költeményein keresztül. Szilágyi Gézánál újult erővel és hévvel olvashatunk Lót leányának szerelméről, Delila bosszújáról, Jephte áldozatkészsége pedig a sorok között olvasva már - már megtorpan előttünk és mindezt a modernség szellemében teszi.[6]

Szilágyi nem csupán korának vallásos költészetére reagált, hanem magára a vallásra is,  mikor kifejtette  véleményét: „Imák ellen, miket már meg se értesz, S fájdalmasan kóválygó dallamok Varázsa ellen nincs, mi vértez. Hiába lázongsz, hogy miért is kisért ez. Lelked tőlük még mindig megsajog.”[7] A Biblia, éljünk akár költőnk jelenében vagy a saját életünkben, mindig képes hatását az adott korban maradéktalanul bizonyítani, és igen, a művészetek kifogyhatatlan múzsájaként szolgálni, legyen az lírai, epikus, drámai vagy képzőművészeti. Milyen volt a bibliai Jephte és vajon hogyan értékelte át őt és történetét a dekadencia magyar költője? Az alábbiakban - többek között - erre keressük a választ. Szilágyi Géza annyit már biztosan elmondott Komlós Aladárnak 1926-ban önmagáról, a Bibliához és zsidóságához való viszonyáról, hogy: „Feldolgoztam különben a Bibliának egyes, lélektani szempontból izgatóan érdekes epizódjait is, modern szemmel nézve az ősi-örök motívumokat. Az bizonyos: zsidóságomat nem tudom megtagadni, túlságosan mélyen gyökerezik bennem. (...) Nem arról van szó, hogy zsidóság-e vagy magyarság, hanem csakis arról, hogy zsidóság és magyarság. Hiszen zsidóság és magyarság nagyon jól összefér egymással, épp olyan jól, mint ahogy, mondjuk, magyarság és európaiság összefér.”[8]

A Bírák könyvéről röviden[9]^,[10]

A Bírák könyve nem a bírák ábrázolásával kezdődik, hanem a honfoglalás eredményeinek összefoglalásával (1,1-2,5). A Softim[11] Józsué könyvével ellentétben a honfoglalásra vonatkozó sikertelenségeket helyezi előtérbe. A Deuteronomista szerkesztő (DTM) a bírák korát a honfoglalás és a királyok korának időszaka közé helyezi. Maguk a bírák- mint Jephte is - a királyok előfutárjaiként értelmezhetők. A bírák korában leírt csaták alapja mindig ugyan az, a zsidó nép elfordul Istentől vagy bűnt követ el, amiért ő megbünteti a népet egy ellenséges törzs képében. A zsidó nép imádkozik a megbocsátásért, így Isten elküld egy bírát, hogy igazságot tegyen és csatában legyőzze az ellenséget, majd újra békét teremtsen az országban. A könyvben a „kisbírák” is említést kaptak, mint egy-egy törzs elöljárói, az olyan „nagybírák”, mint Jephte is, csatáikról lettek igazán elhíresülté, de arról kevés szó esik, hogy milyen kapcsolatban álltak törzsükkel. Jephte esetében tudjuk, hogy ő Gileád azaz Gád törzsének volt a vezetője. A katonai és harci cselekedetek leírásai jóval nagyobb súllyal vannak jelen a Bírák könyvében, mint például egy-egy bíra közigazgatási tevékenysége. A DTM egybeszerkesztés és az eredeti elbeszélések jól elválaszthatók egymástól, ha figyelmesen olvassuk a szövegrészeket, ezáltal a deuteronomista történet-kutató jellege is jól kivehető a Bírák könyvében.

Jephte és Ráchel története[12]^,[13]

Jefte leánya
(Boullogne, 1649-1717)

Jephte avagy eredeti nevén Jiftach, a szabadító, nevéhez hűen, ha Istenről van szó és a hazáról ő sem tétlenkedett. Jephte a nyolcadik bíra és így a Bibliában is a Bírák könyvében találjuk meg történetét. Előkelő gileádi férfi házasságon kívül született fia volt, akit a család elüldözött, nehogy a törvényes utódokkal együtt örököljön. Számkivetettként, rablóvezérként kezdte pályafutását, amiben olyan tehetségesnek bizonyult, hogy amikor az ammóniták Izraelre támadtak, a nép bölcsei őt kérték fel vezérnek de kikötötte, hogy cserébe kárpótolják az őt ért sérelemért. Végül sikeresen leverte az ellenséget. Jephte megfogadta a csata előtt Istennek, hogy: „Ha majd kezembe adod Ammón fiait, akkor lészen, valami kijön házam ajtajából elémbe, midőn visszatérek békében Ammón fiaitól – az Örökkévalóé legyen, és égőáldozatul hozom.”[14]

Jephte háza elé érve legkedvesebb lánya jött üdvözlésére. A lány könyörgésére két hónapot engedett neki, hogy társnőivel a hegyek közt felkészüljön a halálra, aztán teljesítette fogadalmát. A bírói tisztet haláláig viselte. Az eredeti héber szövegben az ÁSER szó olvasható, így AKI vagy AMI jelentésben is fordítható, ezáltal Jephte fogadalma emberre vonatkozhatott, de ugyan ennyire érvényes lehetett másra is.

A Ráchelről szóló szövegrész sok módon értelmezhető, az mindenesetre egyértelmű, hogy a Biblia egyik legfelkavaróbb és legellentmondásosabb története, ha figyelembe vesszük, hogy maga a Biblia - így többek közt- a Tízparancsolat is elítéli az emberáldozatot.

A Bírák könyvének ez a története irodalmi szempontból folklórmotívumként is értelmezhető: struktúrájában, kompozíciójában sőt a Ráchellel történtek esetében is, hiszen az ókori irodalomban sok ehhez hasonló történetre bukkanhatunk, ráadásul a népmesékben is fel-fel bukkan. Jó példák a fent elmondottakra- többek között- a Grimm testvérek történetei vagy a trójai mondakör egy ismert része, Iphigeneia feláldozása.[15]

A magyar dekadencia első költőjének és a rablóvezérnek találkozása

Szilágyi Géza Jephte című költeménye az IMIT Évkönyvben jelent meg 1915-ben és később a Kőbányai János által összeállított Két Évszázad Magyar-Zsidó Költészete című kötet első részében is helyet kapott a vallásos és bibliai vagy más néven tanaki témájú költemények sorában.

JEPHTE[16]

Az éj megfekszi még a hegyeket
Szélvész száguldoz Gileád felett,
Miközben vad halotti dalt süvölt:
Lidérces álmot álmodik a föld.
Titkos bánat borong a városon,
Ijesztő árnyak serege átoson
A zegzugos utcáknak tömkelegjén.
Ki látja őket, megremegvén,
Borzadva imát küld az éghez:
Gyászt nemző, átkot szülő éj ez.

Az első két versszak, szinte, mint egy drámai előadás bevezetőjeként nem csupán a helyszínt mutatja be, hanem annak vészjósló, sötétséggel és bánattal teli hangulatát is lefesti az olvasónak, ahhoz a bibliai történethez hűen, amely ennek a költeménynek tárgyát képezi.

A Jephte házában virrasztanak.
Száz mécs világa lángol ki az éjbe,
Amelynek mégsem oszlik zord sötétje,
A néma, vak…
Virrasztva várnak vissza valakit,
Aggódva lesik lépte nyomait.
A kapu előtt áll a szolganép,
Hogy fürgén hirül adja majd urának:
– Ne félj vezér, ne epesszen a bánat,
Már visszatér, már itt van, most jön épp’.

Virrasztva várják vissza Jephte lányát,
A szűzi Ráchelt a hegyek közül:
Mire az éj sűrű fala ledül,
S a világon a hajnal tüze száll át:
Itt lesz, a sorsnak meghódolva bátran,
Hogy bételhessen szent fogadalom,
Itt lesz halálra szánva Gileádban,
És nem lesz ajkán mégse siralom.
Szelíd megnyugvástól derül majd képe,
Mosolygva lépdel a halál elébe...

A Jephte házában virrasztanak:
Minden lelket egy gondteher nyügöz le,
minden szív itt egy vágyban dobban össze,
És Jephtenek egy az imája csak:
Hogy mire meghal ez a hosszú éjjel,
Beleenyészve hajnallángolásba,
Mire a nap palástját bontja széjjel,
Ráchel megtérjen, Ráchelt ujra lássa
Végső gyönyörül, végső szenvedésül…

A jelent bemutató fenti soroknak már az elejéből is látszik, hogy ez a virrasztás inkább a kinti zord, fájdalommal terhes légkőrhöz áll közelebb, sem mint a benti mécsesek által sugárzott meleg fényáradathoz. Jephte és háza népe egyként remél és aggódik, hogyan alakul a nap hátra lévő része. Itt a híres rablóvezér és győztes katona Istennek tett ígéretének keserű és örökre szóló következményein rágódik. Fél az eskű megszegésétől, egyszer s mind apaként várja vissza lányát, aki az isteni megváltást és az atyai elkárhozást egyszerre hozza majd magával. Szilágyi Géza költeményében sokkal összetettebb és mélyebb rétegeket olvashatunk Jephte áldozatával kapcsolatban, mint az eredeti szövegben.

*****

Az alábbi sorokban a múltba kapunk keserű betekintést, amelyben pontosabb képet alkothatunk az Istennek tett, merész és veszélyes ígéret súlyáról. Az eredeti bibliai szövegben, mint korábban már említettem, nem derül ki egyértelműen, hogy aki elsőnek megjelenik vagy ami elsőnek megjelenik, hiszen a héber ÁSER szó egyszerre jelenti mind a kettőt, így leginkább a fordításból és a szöveg tovább olvasása után kapunk pontosabb magyarázatot.

Az ígéretet és annak későbbi következményeit figyelembe véve, felmerülhet a kérdés, hogy a Bírák könyvében megismert és ebben a történetben kirajzolódó Isten tényleg véráldozatot vár el Jephte részéről? Csupán ezt a bibliai részt figyelembe véve, azt is mondhatnánk, hogy a válasz egyértelmű igen, viszont az Izsák feláldozásának idején megjelenő Isten képe és cselekedetei, amelyben nem engedte, hogy Ábrahám valóban emberáldozatot mutasson be neki - ráadásul éppen a saját fia képében - nem erre enged következtetni. Igaz, hogy Ábrahám hozzá való hűségét éppen egy ekkora, ráadásul önkezű áldozattal akarja próbára tenni Isten, a végén éppen ő lesz az, aki megakadályozza a tragédiát.[17] Jephte értelmezte volna rosszul saját fogadalmát vagy nem ismerte igazán Istent? Erre a kérdésre nyilván nem egyszerű választ találni, hiszen a Bírák könyve alapján valóban megtörténhetett az emberáldozat.

Akad, aki egyértelműen véráldozatról beszélne első olvasatra, de mivel Ráchel a Biblia szerint is érintetlen volt, története másként is értelmezhető, elvégre lehet, hogy örök életére hajadonként élte tovább életét, Istennek ajánlva földi szolgálatát. Harrington: Az Írás Hősei és Hősnői című könyvében leginkább az Örökkévaló rosszul megítélésére hivatkozik:

„Jefte tragédiáját az jelentette – és leánya hasonlóképpen gondolkodott –, hogy cselekedetét Isten személyének félreértésére alapozta.

Úgy gondolta, hogy emberáldozat felajánlásával a maga oldalára állíthatja az Urat. Sajnos, a vallástörténet azt mutatja, hogy borzalmas dolgokat követtek el a hit nevében – s ezen az sem enyhít, hogy Jefte jószándékúan cselekedett. Az elferdült lelkiség Isten félreértésének a következménye. Ilyen „félreértett” Isten volt Jefte Istene, aki nem lehet a mi Istenünk, számunkra nem ez a járható út.”[18]

Mert Jephte szörnyű áldozatra készül,
Ahogy remegő szívvel megfogadta
Az Urnak egy kegyetlen pillanatba’,
Mikor körötte ég s föld viharzott,
Mikor Ámonnak vad fiaival
Izraél üdvéért vívta a harcot,
És messze késett még a diadal:
Ekkor fogadta, hogyha fegyveréhez
Szegődik még a büszke győzelem,
S a harc Ámonnak pusztulást terem,
S kezétől az ellenség semmivé lesz:
Hogy gyilkoló csatából visszatérve
A gileádi megmentett hazába,
Mikor rálép majd háza küszöbére,
Az elsőt akit ér szemben találva,

Az Urnak nyújtja áldozat gyanánt.
S Ámont kezébe adta a nagy Ég,
Győzött, de drágán, hisz’ nem tudja még,
Hogy akit áldozat-halálra szánt,
Az első aki otthon lép elébe,
Mosolygó lánypajtásaitól kísérve
–Szivet fagyasztó vészes végzet ez! –
Ráchel, az ő egyetlen lánya lesz.

***

Szilágyi Géza alábbi sorai hevülettel, odaadással és intenzív „lüktetéssel” mutatják be azt, hogy Ráchel, aki az egész történet legártatlanabb és legtisztább szereplője, mit fog elveszíteni apja Istennek tett ígérete miatt. A bibliai szövegben inkább a sorsát elfogadó és egyértelműen magáévá tevő lány képe a költeményben bontakozik ki igazán, megmutatva azt is, hogy mekkora szenvedés és veszteség az, ami apja ígérete miatt rá vár. Egy szerető gyermeket látunk, akit nem csupán az Istennek tett ígéret vezet, hanem az édesapja iránti feltétel nélküli szeretet és hazája iránti odaadása is, amiért büszkeséggel és alázattal szívében néz szembe sorsával.

Ráchelnek már a neve is meghatározza sorsát, hiszen nem csupán az egyik ősanya nevét kapta meg, hanem az „áldozati bárány” szerepét is, elvégre nevének jelentése bárány.[19] Emberként dönthetett volna másként, hiszen önmaga megóvása elsőbbséget élvezhetett volna, ha arra gondolunk, hogy a kimondott szavakért csak az tartozik felelősséggel, aki kimondta, már pedig Ráchel nem tett ígéretet Istennek csak Jephte. Ráchel mégis nevéhez hűen cselekedett, mikor feladta önmagát apja ígérete miatt, hiszen olyan tiszta volt és ártatlan, mint egy újszülött bárány, akit apja nem óvott meg.

Jephte, ígéretének súlya alatt összeroppanva és meggyötörten kerül az olvasó szeme elé, miközben a be nem teljesülés aggodalmát és vergődését fokozatosan egyre inkább felváltja az apai ösztön és az agóniában vergődő lélek megnyilvánulásai. Lányával együtt Jephte önmaga egyetlen tiszta részét veszíti el, mint, ahogy azt Szilágyi egyik korábbi versszakában az „egy” szó kiemelésével érzékeltette is.

Jaj ő volt Jephte napja, szeme fénye,
Ő volt, kit szembe elsőnek talált.
A győzelem neki hozott halált,
Ki most született csak száz szép reményre.
De Ráchel nem zokogott megremegve,
Hogy hallá sorsa zord parancszavát,
Édes apja ellen nem kelt benne vád,
Nyugodt derűben sugárzott a lelke:
– „Apám, mit megfogadtál, szent előttem,
Hogy győzött Izráél, boldog vagyok,
A diadalnak díja hogy lehettem,
Az Ur kegyelme, érzem, rám ragyog.
De mielőtt betelne fogadalmad
S fölöttem búgnak halotti siralmak,
Bocsáss még egyszer a hegyekre fel,
A szép világtól had bucsúzzam el,
Mindentől, ami dal és ami fény,
Mindentől, mit szivembe zártam én,
S minek csak sejtése remeg szivemben,
Mindentől, ami most még ismeretlen
s amit már meg sem ismerek soha:
Ó szerelemnek édes mámora…
Föl a hegyekbe, Gileádtól messze,
A magasságba engedj fel, atyám,
És szived’ aggodalom ne epessze,
Hogy vissza többé nem térek talán.
Engedj fel, mire két hónap letellett,
Házadba nyugton ismét visszatértem,
S ajkamról szállhat a végső lehellet
És áldozatul ömölhet a vérem.
Engedj fel! Lásd, leányát a vezérnek
Bucsúútján nem hagyják egyedül.
Leánypajtásaim vesznek körül:
Fel a hegyek közé mind elkisérnek;
És ott maradnak együtt én velem,
Hogy szeretettel búcsúztassanak,
Hogy sírjanak fiatal életemen,
Mely elmulik mint röpke pillanat,
Amelyben nem történhetett mi sem,
Mely elsuhan mint árnyék a vizen…” –

És Jephte szívén gyász felhője szállt át,
–Eredj! – mondá és elbocsátja leányát.
Ráchel elment leánypajtásival,
Elment s vele az egész ház kihal,
Minden elárvult, megdermedt sivár.
Két hónap szállt azóta tova már,
Vágyától viharzó, kétség-verte hónap,
De Jephte mindig, most is hallja még,
Fülébe sír a búsan virrasztónak,
Meg-megszakadó, fuldokló sóhajjal,
Most is, hogy kél már az utolsó hajnal,
Minthogyha itt, előtte hangzanék
A lánya bánatos bucsúszava:
–„Visszajövök, hazatérek, haza…
Ha sirok is most, de két hó alatt,
Tudom, hogy minden könnyem elapad
És egy panaszszó sem kél ajkamon,
Ha betelik a szent fogadalom
S éltem váltsága lesz majd Izráelnek.”

– Ha lesz, ha lesz,– suttogja Jephte halkan,
És révedezve kémleli a mennyet,
Ahol az éjt leverve diadalban,
Mint ifju óriás, szilaj haraggal
Piros arcát mutatja már a hajnal.
– Ha jön, ha jön, – suttogja Jephte lágyan –
Egyetlenem, akit halálra szántam. –

Majd egy zord látomástól visszaretten
És felsikolt vadul, kétségbeesetten:
– Ha visszajön, ó százszor jaj nekem,
Amit fogadtam meg nem szeghetem! –
Kirévedez az ablakon a tájra;
Amit keres, sehol meg nem találja.
Alszik az út, az üres messzeség
Részvétlenül mereszti rá szemét.
És ő, miként ha láz korbácsa verné,
Leroskad megvetetlen ágya mellé,
És míg szava hörögve meg-megindul,
Hatalmas teste megremeg a kíntul:
– És hogyha nem jön, cserbe’ hagyva engem,
És az ég haragját hívja apja ellen,
És az úr lesújt a szószegőre, rám,
Ki meg nem hozta zord áldozatát –
Hadd sujtson! Állom! Csak ez a leány,
Csak ő, Ráchel, még élhessen tovább…
Ó bár ne jönne, megszegve szavát,
Hadd érjen engem érte mind a vád!
Ó bár ne jönne, bár sohase’ jönne,
Bujdossék a hegyek kört messzire,
Ne érjen még a híre se ide,
Soha,soha…” –
        Áradni kezd a könnye,
De enyhülést lelkének nem szerez,
Mely hánykódik ezer kétség között…

*****

Szilágyi utolsó versszakjaiban, olyan, mintha egy utolsó, végső döfést akarna adni Jephtének és vele együtt az olvasónak is. Nem csupán az egyértelmű végkimenetel miatt félelmetesek ezek a sorok, hanem azért is, mert bemutatja a városlakók felszínes, már-már örömteli megnyilvánulásait, kegyetlen és undort kiváltó emberi vonásait.

Azoknak a városlakóknak az emberi viselkedésével, akik fel sem mérik azt az áldozatot, amely Jephte és Ráchel részéről értük is történik, Szilágyi az utolsó „koporsó szöget” is beleveri Jephte lelkébe.

Jephte a lányától mégis kap egy kis megváltást, hiszen Ráchel a legvégső pillanatban is tisztán, fedhetetlenül és mély önzetlenséggel áll előttünk és apja előtt.

Künn már a város vígan ébredez,
A hajnal minden árnyat elüzött,
Mely meghuzódott a sikátorokban.
De Jephte szíve szorul egyre jobban.

Valami morajlást hall messzirül,
Vajj’ mi lehet, mit hozhat gyászhirül?
A morajlás im’ ujjongásra vál…
Ez ő…a lánya visszatért…Halál,
Enyészet száll majd az öröm nyomába,
Ha betelik a szent fogadalom
S vér ömlik el a szent hajnalon,
Elébe menne, nem viszi a lába.
„…Miért ujjong a nép, ó mily gonosz had!
Az áldozatból nem volt már elég?” –
– Ráchel! – üvölti künn a csőcselék,
És Jephte vad sikollyal összeroskad.

Irgalmas hályog ráborul szemére,
Nem látja most, hogy Ráchel jön feléje,
És bús mosolygással hajol fölébe.
Nem hallja most, hogy’ költögeti lánya,
Ki apját csak, nem önmagát szánja,
Ki, bármi sors rémítse, meg se’ retten:
– „Ébredj, apám, van Isten az egekben,
És én hiszem, hogy nem lehet kegyetlen…”

Jephte megvakulása mint áldás és átok egyszerre jelenik meg, hiszen így nem kell lánya szemébe néznie szégyenkezve, de már soha többé nem láthatja Ráchelt és így nem teljesül be utolsó kívánsága.

Összegzés

Szilágyi Géza Jephtéje és az általa megrajzolt Isten képe sokkal összetettebb és bonyolultabb annál, mint amit a bibliában olvashatunk. Ráchel viszont - már ha ez lehetséges - még tisztábban és önzetlenebbül lett megrajzolva, mint a Bírák könyvében.

Egy valami bizonyosnak mondható, mind emberek vagyunk és így emberiek a tévedéseink is, azért pedig, hogy emberként, hogyan tekintünk Istenre és az elvárásaira nem ő a felelős, hanem az emberi gondolkodásmód.

Jefte leánya[20]