Halász Gábor
Vázlat Óbudáról
Fotó: OSZK Kézirattár, Babits hagyaték HALÁSZ GÁBOR: VÁZLAT ÓBUDÁRÓL
Rohan a villamos Óbuda felé. Ahogy a
Császár-fürdőn túljutunk, az arcok egyszerre levetik a városi, közömbös
maszkot, amit eddig viseltek. Az idegenek már leszálltak, egymás között
vagyunk, csupa őslakos, akik, ha személyesen nem is, de látásból mind
ismerjük egymást. Kisvárosban élünk és kisvárosiasan viselkedünk,
mihelyt Pestet magunk mögött hagytuk. Ijedten figyeljük az egyik utast,
aki újságjába temetkezett, pedig az ő állomása jön. De szerencsére
feleszmélt; vérünkben van a pontosság.
A Zsigmond-téren kettéválik a vonal és az
utasok is. Az igazi bennszülöttek a Lajos-utca felé sietnek, óbuda
szívébe, ahol földszintes, guggoló házak mellett alig egy lépésnyire
zakatol a villamos, az újabbak, a bevándorlottak a Bécsi-út felé, amely
csak érinti a várost és a távlatok felé nyitja meg zárt utcáit. Ha
hihetünk a naponként átrobogó kivilágított szörnynek, a bécsi
autóbusznak, talán Ausztriába is eljuthatni rajta.
De az óbudaiak nem utaznak, legfeljebb Pestre. (Az igazi braunhaxler =
barnalábú, ahogy becézik őket, még oda sem kerül el.) Itt élik le
életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek
téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és
körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi
fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja),
ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány
pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó
testével.
Halász Gábor Hoffmann Edit árnyképe 1931 Forrás: OSZK
Szerelmesek nem is kívánhatnak hangulatosabbat; a hajógyári sziget
sötét tömege, a katonai raktár komor fala, a folyó fekete csillogása
csak mélyítik az árnyakat, amit a jótékony este von köréjük. El is
kerülik a kivilágított területeket, például a Kisfaludy-színház (helyi
tréfával: kis faláda, tekintettel nagyságára) bejáratát, ahol bámész
gyereksereg számolja a nehezen gyülekező látogatókat. A férfinép
ilyenkor már bor mellett ül, a sok régi kocsma egyikében és kártyán
vesztegeti a pénzt, amit a spóregyesületben megtakarított. (Ez is itteni
különlegesség; sehol sincs annyi takarékossági és temetkezési egylet,
mint Óbudán.) Persze azért sem a veszteség, sem a nyereség nem nagy;
egy-két liter bor kikerül belőle és jó hangulat az egész kompániának.
Tízóra felé pedig mindenki szedelőzködik, készíti a kapukulcsot, lévén
kiki a maga házmestere és indul hazafelé; itt korán fekszenek az
emberek. Tíz óra után már csak «idegen» jár az utcákon, aki kirándulni
és mulatni jött Óbudára. Az utolsó pesti villamossal ők is eltűnnek és
most már alszik a kis város, alszanak az igénytelen házak, alszanak a
jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az
igényesebb és hivalkodóbb mult is.
|
Lajos utca |
A három város közül, amely Budapestté forrott össze, csak Óbudának
van meg a nemesi levele: a római alapítás. A balpartra legfeljebb
egy-két előretolt erőd jutott. A kiscelli és szomszédos hegyek szelid
lankáit kedvelték a rómaiak, ahol kő- és mészbányák szolgáltatták a
kitűnő téglát házaikhoz. Titokzatos keltákat találtak itten, Aquincum
legalább kelta eredetű szó, de ezek eltűntek, mint a kísértetek,
amelyekkel tele vannak mondáik. A 2. számú segédlégió, amelyik a Kr. u.
I. század közepe táján tábortütött a mai hajógyári szigeten és megkezdte
az építkezést. terjeszkedést, már húsból és vérből valóbb valóság volt.
Egy darab Róma költözött velük a barbár földre, utak készültek, amelyek
végérvényeseknek bizonyultak, a mai Lajos-utca, Szentendrei-út ősei,
éles szemmel kijelölt és meghúzott ütőerek egy fejlődő városon
keresztül. Mert a katonák mellé csakhamar polgárok húzódtak,
gyarmatosok, akik elnyújtották az eredeti tábort kifelé a Filatori-gátig
és a maguk kényelmét szolgáló épületekkel tűzdelték tele. Nekik már
amfiteátrum kellett, cirkuszi játékok, a katonák megelégedtek a másik
római szórakozással, a fürdéssel. A Flórián-téren leszállhatunk a föld
alá és tökéletesen felszerelt hideg-meleg fürdőhelyiségeket találunk,
oszlopsorokon nyugvó padozattal, amelyek között meleg levegő keringett,
nagy medencével, amelyhez a vizet a távoli római fürdőből vezették. A
hypocaustum tömzsi kis oszlopai a Város dicsőségét regélik, a vándorló
városét, amely, ha a pusztába került is el, hű maradt önmagához.
|
Flórián tér 1968
|
Mégis elpusztult és eleven szelleme kihalt, mint a kelták. A jól
megépített utakon, kereskedelmi karavánok szabályos csatornáin a
népvándorlás hömpölygött parttalanul, céltalan áradással. Még a római
név, Aquincum is feledésbe merült a romok felett, a középkorban
Sicambriát emlegettek, amihez Bonfini elegáns humanista-legendát
költött. A XVIII. századvég klasszicizmusának kellett eljönnie, hogy a
világszerte feltámadt antik érdeklődés nálunk is megkeresse a maga
Pompéjijét. Mária Terézia alatt, 1788-ban találtak rá a Flórián-téri
fürdőmaradványra, Schönwisner, a tudós régész, mutatott rá
jelentőségére; vele megkezdődött a tervszerű kutatás és napjainkig folyó
feltárás, a múzeummá alakított mult. Mert kevésbé történeti korok nem
nagyon törődtek a romok épségével, a régi óbudai házakban római téglákat
használtak el, takarékos óbudai zsidók római sírkövek hátlapjára vésték
halottaik nevét; ami széthordható volt, széthordták a kegyeletlen, mert
öntudatos nemzedékek. Legalább a kövek szolgálták a folytonosságot két
kultúra között, amely oly különböző volt különben.
A római alapzat Óbuda és más magyar városok alatt, a formákat
megszabó reális hagyomány eltemetődött. Helyette egy láthatatlan
alapzat, a latinos műveltség vágya vált kultúrahordozóvá, évszázadokra
alakítva a nemzet jellemét és életmódját. A nagy antik örökségből,
amelyben osztályosnak lenni jelenti az európai polgárjogot, nekünk
különös rész jutott; az eredet gőgje helyett a megszerzés öröme, az
alkalmazkodás helyébe a teremtés munkája.
Elfeledkeztünk a kevésről, ami a lábunk alatt volt és végtelen
kupolákat emeltünk a fejünk fölé. Egyszerre volt ez illúzió és erőt adó,
alkotó erély.
Végzetesen provincia volt a földünk és mindig az urbs kellős közepén
éreztük magunkat, segédlégiók portyáztak errefelé, de mi Ciceró szavát
hallgattuk. A magyar latinosság az akarat csodája, nem az emlékező
ösztönöké.
A római korról, de már a kora középkor világáról tanúskodik a
Raktár-utcai maradvány, három apszisos, lóhere formájú ókeresztyén
kápolna, egyetlen ilyen emlék Budapest területéről. Azután hosszú
századokra megáll az idő, míg végül a népvándorlás utolsó hullámaként
megjönnek és megtelepednek a magyarok. És velük, honfoglaló Árpáddal az
első legenda is, mintha a kelták szelleme idéződnék vissza a rombadőlt
józan latin világ felett. Árpád sírja körül indul meg a képzeletmunkája
és máig kiirthatatlanul él a lelkekben: itt kell keresni a csendes
dombok közt, Óbuda szívében. Gyermekkoromban, ahogy a Remetehegyen
jártam és egy parasztházban tejet ittam, magam is részese lettem a nagy
titoknak; öreg anyóka húzott félre és megmutatta, nézzem a messzeségben a
barlang-nyílást, rajta Árpád nevének kezdőbetűje, ott, ott nyugszik a
halott vezér. Káprázó szemmel és dobogó szívvel figyeltem és csakugyan a
fekete barlangszáj felett, ott vöröslött a nagy latin A-betű; a
rovásírásról egyikünk sem tudott. Azóta felnőttem és végkép szem elől
vesztettem a sírhelyet.
Kezdődött a magyar élet és újjáépült a város. Két gazdája van a
földnek; a budai prépost és a király, akinek nevében egy várispán
kormányoz. Óbuda ekkor még Buda, mert nincs mellette újabb rész; csak a
tatárjárás után, hogy védettebb helyre van szükség, épül a budai vár,
tolódik el a súlypont az új területre és a régi szerényen felveszi a
Buda vetus (Ó-Buda) nevét. Az Anjouk alatt fellendül. Erzsébet
anyakirályné a maga költségén újraépíti a prépostság templomát; kész a
klarissza apácák temploma és zárdája, amelyet gazdag adományokkal halmoz
el, magának is vár épül, amely Szilágyi Erzsébetig királynéi örökség és
lakhely lesz. Lajos anyja, özvegye, Zsigmond neje Borbála, Erzsébet,
Albert felesége, Mátyás anyja, végül Beatrix itt tartják udvarukat, a
mellékvárban, amelyik ugyan elkülöníti őket a királyi vártól, de elég
díszes, hogy tétlen özvegyeknek méltó keretet adjon.
Anyakirálynők nyugtatója lesz a szép környék, dacos vagy fájdalmas
öregedőké, akik féltékenyen pillantanak át Budára és Visegrádra, ahol a
feleség az úrnő és visszaidézik maguk körül a letünt ragyogást.
Asszonyok laknak a várban és tudós prépostok a káptalani palotában;
közülük kerül ki a tudományára büszke P. mester is, a névtelen krónika
rejtélyes szerzője, később egy-egy humanista; Zsigmond alatt a
tiszavirágéletű óbudai egyetem doktoraiból kellene toborzódni a
káptalan tagjainak. De vár, templomok, klastrom alatt változhatatlanul
faluszerűen nyúlik maga a község; Ranzanus, aki a prépostsági templomon
nem győz csodálkozni, felemlegeti a viskókat, amelyek körülveszik. Az új
világosság csak egy-két épületen ragyogott; a romboló kedvű töröknek
nem sok dolga volt, hogy megsemmisítse azt, ami a keresztyén kultúrára
emlékeztette.
Újra a föld alá süllyedtek a paloták, jobban, mint a latin világ
emlékei. A töröknek százötvenéves ideiglenes táborozásában csak mecsetre
volt szüksége és még egyre, amiben viszont egy elfelejtett szenvedély
támadt fel: fürdőre. Európa leszokott arról, ami a rómaiaknak
nélkülözhetetlen volt, a török újra rászoktatta. A budai gyógyforrásokat
a latinok már ismerték és most a törökök hasznosították; medence épült
föléjük, nagy dongás boltozattal, így a mai Császárfürdő helyén Veli bég
fürdője. A rómaiak medencéje nagy, tágas levegős csarnok volt, ahol
sétálhatott a test és futkoshatott a gondolat, a török fürdő nyomasztó
kupolájába kis ablakokon szűrve jön be a fény, vastag falai közt fojtott
a levegő, üldögélésre és bölcs elnyugvásra csábítja az embert. Nomád
harcos és keleti tespedő különös vegyüléke ez a nép, itt időzésük
ráütötte még eléggé nem ismert bélyegét a magyarságra is.
Elvonulnak a hadaik, mint a sáskák és a felszabadított területen
megkezdődik a jutalmazó osztozkodás; egy Zichy gróf megkapja Óbudát. A
régi királyi birtok most egyes család hatalmát szolgálja, a magyar
barokk arisztokrata fényét. A középkori káptalan utóda a legkatolikusabb
mágnásfamilia, amely egyenletes, kilengéstelen fejlődéssel adta a hű
fiakat egyháznak és országnak. Nem voltak merész csúcsai, de
fenntartotta a színvonalat, tanúságot téve, hogy nemcsak a kimagasló
teljesítmény őrzi a kultúrát, hanem az öröklött vérmérséklet,
hagyománnyá vált magatartás, az együttesből sugárzó szellem. A Zichyek
sohasem állottak legelől, de mindig megtalálták a területet, ahol
munkálkodni érdemes volt. Nagy hatásokat kereső képzeletünk hajlandó
elsiklani az ilyen nyugodt tevékenységek felett, pedig bennük az élet
gyakorolja erejét, hogy kibírja majd a megrázkódtatásokat.
A
Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány 1935. évi díjkiosztása. Balról
jobbra: Barta János, Halász Gábor, József Attila, Nagy Lajos, Telekes
Béla, Szerb Antal, Weöres Sándor, mögötte ismeretlen, Füst Milán és
Karinthy Frigyes
Zichy Péter és fia Miklós földesúri gondoskodásából kap új színt az
agyongyötört városrész. Felszöknek a máig megmaradt emlékek; a barokk
módra kiépített templom lánccal elzárt előterével, az újlaki, a
trinitárius templom és kolostor Kiscellhegyén, a grófi kastély nyugodt
sárga homlokzatával, karcsú erkélyével a mai Fő-téren. El is siratja a
nagy alapítót a kor jellegzetes cikornyás nyelvén a papja.
Búcsuztatójának a címe: «Állásábul kidőlt tősgyökeres nagy cedrus. Az az
Méltgs gróff Zichy Péter etc. kit magányi igyenes nevésű cedrus fiatali
közöt, a koronázott és keresztes szarvasok lépésén, a halál fel
nyomozot, tövben vágot, ágaiban meg tördelt, leveleiben meg hervasztott
és fent-álló magas jegenyéje Méltgs gróff Bercsenyi Susanna házasságbéli
társsaságábul tekintet nélkül ki döntöt. Mellyet az ő utolsó pompáján
Ó-Budán a Szent Péter és Szent Pál apostolok templomában homályos
magyarázat alatt lé árnyékozott ugyan ezen dominiumnak egyik plébánussa.»
A kiscelli templom tornyait majd lerontatja, kolostorából invalidus
menházat csinál a józsefi felvilágosodás, a kastély köré rettenetes
raktárfalakat von a «hálás utókor», rangrejtett szépség lesz az épület,
mint a kor szelleme, amely sugalta és csak legújabban, a barokk
fölfedezésével kapja meg a megillető tiszteletet. Az utcákon szobrok
emelkednek Szentháromság és Szent Flórián-emlékek, nyilvános hálául,
hogy megmenekült a város töröktől, földrengéstől, tűzvésztől. És ahogy a
középkorban királynévár volt, ekkor is egy kegyes özvegy, gróf Zichy
Miklósné teszi meg a kialakult képen az utolsó simítást; az asszonyok
úgy látszik, szívükbe zárták a szegényes kis házakat.
Mert a házak változatlanul szegényesek és a barokk sem veszi le
Óbudáról falujellegét. A nép szerény szőlőkapás, hegynek szaladó
földjein kicsi viskókban él.
A török idő megtizedelte a lakosságot, amely addig színmagyar volt.
Most szorgalmas német telepesek jönnek, dallamos sváb beszédükkel, akik
reggeltől estig szőlőtőkéik között forgolódnak és az agyagos talajtól
csakhamar olyan barna lesz a lábuk, hogy rajtuk ragad a braunhaxler név.
Különben minden csendességük mellett önérzetesek is; az adoma szerint
egy küldöttségük József császár kérdésére: «Sind Sie aus Ungarn?» azt
válaszolta: «Ná, wir sán von Altofen!» Buzgó katholikusok és vasárnap
szépen megtöltik szép, új egyházukat. De épül már a kevés református
temploma is és a tizennyolcadik század végére, mig körülötte hajszolt
formákba szöknek a késői barokk emlékek, időtlen egyszerűséggel hirdeti a
kálvinizmus szigorát. Alatta valószínűleg a díszes prépostsági templom
romjai rejtőznek, amelynek egy-egy remekbefaragott része olykor
felbukkan az ásatásokból, mint a visszajáró középkor; dúsabb és
színesebb korszakokban keményen veti meg a lábát jóleső dacra nevelve
azt is, aki padjaiban a csupasz négy fal között hallgatja Isten igéjét.
És mégsem a protestálás érzését növeszti igazán nagyra a Kálvin-utcai
szokottnál is dísztelenebb hajlék (szegény volt az eklézsia); mint a
vidéki református templomokból, ebből is a puritánság nagy pozitív
élménye árad, a hitvalló egyszerűségé, amely a történeti formák
változásain keresztül talán legbensőbb, örök lényege a reformációnak.
Néhány lépéssel kijjebb a Duna felé egy más vallás és más stilus
érdekes egyvelege állítja meg a sétálót: empire zsinagóga. Korinthusi
oszlopok a homlokzaton, belül akanthus díszítések és középen négy
klasszicizáló oszlopon négy napoleoni sas – épült 1820-ban. Majdnem
Pollák Mihály építette meg, a Nemzeti Múzeum mestere, aki szintén
pályázott, de a hitközség óbudai építészre akarta bízni a munkát és
Andreas v. Landherr végezte el a legmodernebb ízlés szerint. Erősebbnek
bizonyult a korszellem és alkalmazkodóbbnak a lélek, hiszen ősi
zárkózottságából ilyen teljesítményekkel nyúlt át az általános emberi
felé. Nem mintha emancipálódó igénye lett volna; több volt egyenjogúnál,
autonóm volt.
Az óbudai zsidóság a legrégibbek egyike az országban és az idők
folyamán nemcsak önálló hitközséggé, de önálló politikai testületté is
fejlődött.
Bírákat választott, a közigazgatást maga végezte, később büntetőjogot
is kapott, botoztatott és börtönt szabott ki. Átiratokban érintkezett a
megyei és városi hatóságokkal, élt rendben és megelégedetten a
mesterségének és szaporodott. 1135-ben az első ismeretes összeíráskor
201-en éltek itt, jobbára kereskedők, de köztük egy bohóc is. 1802-ben
már 2214 lelket számoltak és a század közepére a katholikusok után ők
voltak a legerősebbek Óbudán. Gazdagok is voltak és kuporgatók,
kölcsönökért messze földről hozzájuk fordultak. Totisz aranyműves
pénztárkönyvében, amit most múzeumuk őriz, a harmincas években
felvonulnak az erdélyi arisztokrácia legszebb nevei.
A magyar ancien régime! Az olyan kisváros, mint Óbuda is résztvett a
rendiség nyugodt vérkeringésében, amely a fűtött izgalmat, a lendületek
lázát nem ismerte, de egyenletes melegével megtartó és éltető volt. Az
ellentétes erők csodálatos egyensúlyban olvadtak össze benne;
arisztokratikus volt, de az úr földközelben élt, patriarchális gonddal
hajolt birtoka fölé, ahol minden az övé volt, az emberek teste-lelke, ám
az ápolás, fejlesztés, nemesítés feladata is. A Zichyek szépített
Óbudája kicsiben az akkori Magyarország, amely bizalommal várt
irányítást uraitól. És akik fejet hajtottak, mégsem érezték a szabadság
hiányát. Helyi jogszokások, kialakult hagyományok és színek, önálló
szervezetek tömege szolgálta a nélkülözhetetlen változatokat az
egységben, a szabad lengéseket, amelyek mégis egyetlen, hatalmas
összetevőben tudtak egyesülni; református különállás és zsidó önállóság
megint csak mutatók az országos képből, ahol rendi kiváltságok feszültek
szembe királyi abszolutizmussal, vármegyék a birodalommal, városi
előjogok a központosító hatalommal, zárt tájegységek az országgal, külön
egyéniségű nemzetiségek a közös állammal, írói erőfeszítések a latin
közigazgatással, faji ösztönök Bécs mágiájával, kurtanemesek udvari
mágnásokkal, kuruc indulatok labanc észjárással, röghöz kötöttség a
világ műveltségét bebarangoló szellemmel és a kettő elválaszthatatlanul
együtt jelentette a nemzetet. Az intézmények helyi gyökerekből sarjadtak
ki és Habsburg-céloknak igyekeztek megfelelni, lokálpatriotizmus és
dinasztikus elv fért meg békésen egymás mellett. Mint óbudán a házacskák
és a barokk kastély, a szükséges szegénység és az illő fényűzés. Óbuda –
királyi birtok, egyházi birtok, grófi birtok; a kihunyó rendiséggel,
amely rongyait is megnemesítette, kilobbant az ő kis életereje is.
Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló
Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi
események elkerülték és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el
felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a
platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak
közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel
szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította
kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak és a
szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta
meg Óbuda ízét;
A milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a
kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok
között a csöngető boltajtók mentsvárának.
Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem
nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe. Az írók közül Krúdy Gyula
szerette, legérdekesebb lakója megelevenedett Krúdy-regényhős, a
kiscelli kastély titokzatos ura. Vágya, reménye, jövője, új életének
záloga egy el nem készült híd, amit mindig ígérnek neki és amit talán
sohasem fog megkapni.
(Nyugat, 1935, 5. szám)
|