Mért olyan szórakoztató látvány: nézni a korzó fel s alá hullámzó sétáló közönségét, megfigyelni a zsúfolt nézőtér fejtömegét, csatangolni az idegen város ismeretlen emberáradatában, alámerülni a bálteremben nyüzsgő-mozgó táncosok hullámaiba? Mert ez a sok ismeretlen emberi arc, sajátos gesztus, eredeti mozgás csupa élettitkot leplez le.

Mint nyitott könyvből, olvassuk a rejtelmeket, kutatjuk a folyton változó formák mögött lappangó életérzéseket, miközben hirtelen, intuitive felfogott nagyszerü megösmerések bukkannak fel a hirtelen született öntudatlan gesztusokból, s egyszerre meglátunk az arcvonásokba ágyalt formák mögött egy gondosan elrejtett más, titkos, bujkáló, odamerevedett álarcot, egy akaratlan fintorban, mely jön és távozik, csak a figyelő szem által felfogva.

Mindez általános emberi, melynek nem szoktunk jelentőséget tulajdonítani, pedig az író ebből gazdagszik, ebből táplálja képzeletét, mely - mint egy örökös mozgásban levő szivattyú szívja magába a benyomásait, a festő pedig ezt szinte módszeresen gyakorolja, neki az életmegfigyelés tanulmányainak kizárólagos tárgya.

A festő formához akar jutni, képzeletstrukturája szerint absztrakt vagy konkrét formához ; kiindulása azonban mindenkép a természeti forma, melyet a maga életérzésének megfelelően megfigyel, átformál, alakít. A forrás a nagy életátabota, a vad életvásár, melyen őrületesen kóvályog, forog, nyüzsög-mozog az emberi állag, melyben mindent megtalálhatunk, valamit csak — keresünk. S itt van a művészetnek megértését szolgáló újabb pont.

Az élet gazdag tartalmából azt emelhetjük ki, a mit akarunk, de akarnunk kell, akarni kell tudni. A művész hajlamának megfelelően — beállítja a látását az élet bizonyos jelenségeire. A hajlam, a kép-zeletstruktura a lényeges, ez vezeti, ez képesíti, de ez kényszeríti is egyszersmind arra, hogy a maga formáját kikeresse és alakítsa a természet végtelen sokrétű alakulataiból.

Sokszor elnéztem a kávéházi asztalt körülülő művészeket, a mint telerajzolva a márványasztalt, kezük mialatt a legtávolesőbb tárgyról folyt a szó szinte gépies öntudatlansággal formáról formára haladt ; de a legegyszerűbb vonásban is benne volt az egész ember; a rajzok után megmondhatjuk, ki ült azon a helyen?

Ilykép bizonyos meghittség áll elő, meleg együttérzés, közvetlen kapcsolatok és a festő, ki megszokta a formaviszonylatokat kutatni, jobb hiányában belebujik társai arcába, figyeli azok változatait, a sajátos alakulatokat, az egyéni jegyeket. Nem véletlen, hogy a művész oly sokszor festi, mintázza a társát. Rafael (az athéni iskolában) Bramante és Leonardo arcmásait festette görög filozófusoknak. Általán ösmeretes Dürer müncheni arcképe mesteréről Wolgemutról.

Újabban főleg Leibl életeművében találkozunk nagy számmal társainak arcképeivel. Fantin-Latour Delacroix dicsőségére megfestette Manet-t és körét, Courbet műterme modelljeit, látogatóit és barátait festette meg L'Atelierť c. művében. De hivatkozhatunk Marées arcképére, melyen önmagát és baráját Lenbachot ábrázolta. Blauchenak luxembourgi arcképére, melyen barátját a norvég festőt Thaulowot örökítette meg.

A festő pajtás jó modell, tudja, mit jelent az: elmerülni a formákba és türelemmel megvárja, míg társa kihozzať a formát, melyet keresett. A művészkompániák intim hangulatából ilykép nemcsak zsűrilisták, személyeskedések és intrigák. születtek, hanem művészi megösmerések, formakitalálások, lélek-revelációk is. Nagyon természetesen karikatúrák is. Sőt elsősorban karikatúrák.

A karikatúra az intimitásból születik és az intimitás számára készül. Megtalálni a karikatura formáját csakis ösmert, százszor látott arcon sikerül, felösmerni a karikatúra torzításait csakis akkor lehetséges, ha ösmerjük az eltorzított arcot normális, torzítás nélküli állapotában. Innét van az, hogy a nagyközönséget csakis általán ösmert, hírneves emberek karikatúrái érdekelik.

A karikaturarajzoló művészete abban áll, hogy a közismert embereket új világításba állítja, azoknak torzító tükörrel felfogott képét adja, miközben titkos tulajdonságaikat reveiálja. Minél szélesebb körben ismert embert leplez le ilykép, hatása annál általánosabb. De a művészi eljárás nem változik, ha nem a nyilvánosság előtt, hanem csak szűkebb körben szereplő egyént kari-kiroz is, mint tette azt Pólya Tibor, ki a Japán művészasztal tagjairól készített egy sor karikatúrát, talán a legjobbakat és legjellemzőbbeket, miket e nemben ma áltálján produkálnak.

E sorozatból bemutatunk 13 darabot, talán elegendő ahhoz, hogy hozzáfűzhessük a karikatúráról való megösmeréseinket.

Egy megnyúlt, félrefordított tojás, közepén két párhuzamos vonal, alatta két kacskaringós vízszintes, fölötte két szög, benne két pont, a tojás hegyén két körszelet, az oldalán két megnyúlt fülforma: mindez szabályos, szinte geometrikus formula. A hatása elemi erővel komikus. Mindenki első szempillantásra felösmeri a nagy leegyszerűsítés mellett.

Ez Falus Elek, a jeles iparművész! Sőt többet mondunk, mindenki csak most ösmeri meg, mert egyetlen formulára van visszavezetve az egész ember, még pedig annak a legrejtettebb tulajdonsága, az az álarc, melyet hord, a mi geometrikus ábraszerűvé teszi, az a merevség, a csupa egyenes vonal, melyből felépült, a melyet akarata ellenére hangsúlyoz.

A művész, a ki ezt felösmerte, a ki a folyton változó arcvonásokból ezt az egy ott lappangó álarcot meglátta és kiemelte, ami által felbontotta a mozgásban lévő vonások közti harmóniát, eljutott a karikatúra lényegéhez.

Mert felbontani hangsúlyozás által, egyensúlyt megsemmisíteni kiemelés révén, megmerevíteni egy arcvonást, mely egyenesen hajlamos a megmerevedésre, ez a karikaturarajzoló titka. Képzeletében minden arcot átalakít komikussá, azáltal, hogy kikeresi a formáknak azt a félszegségét, mely ott lappang bennök, felösmeri azt a fintort, mely az életben, az arcvonások folytonos mozgásai közepett, alighogy végigsuhan az arcon.

A karikaturarajzolónak ez elég: ő azonnal állandósítja, megmerevíti, minden formát erre az egyre vezetve vissza. A karikaturarajzoló szeme erre a torzulásra való vadászatra van beállítva, s amint azt észreveszi, lecsap rá, mint a kánya az áldozatára és kegyetlenül felfogja, s túlozva, mindenki előtt láthatóvá teszi: Van oly pillanat minden ember életében: mikor kiül arcára mind a torzvonás. A mit kendőzött, rejtett konokul. A lágyság leple róla im lehull...(Kiss József).

A legtöbb ember ezt a fel-felbukkanó fintort nem látja meg a társa ábrázatán, mert az a következő percben, alighogy felszínre jött, alámerül az új formában, de a karikatúra-rajzoló képzeletében éppen ez reked meg, ezt építi ki, ez bontakozik ki előtte s mi csak a karikatúrában látjuk meg társunk legtitkosabb lelkét.

A karikatúra ilyenkor levetkőzteti emberét, mert egyetlen formulára vezetve vissza egy sokrétű lelket, mintegy kivonatát adja az emberi szenvedelmeknek, megértet, megmagyaráz, bemutat s mi mint torzító tükörben, látjuk az embert titokban tartott tulajdonságával, amely ott áll kiemelt egyedülvalóságban, mereven, meredten. S a leleplezett ember a maga tehetetlenségében oly komikus s most lelepleztetve, meglátjuk torztulajdonságait, nevetünk rajta.

A karikaturarajzoló tehát oly vadász, a ki harcban van az emberekkel, kiknek folyton mozgásban lévő arcvonásaiból titkokat akar kizsákmányolni, a lelkűk legrejtettebb rejtelmeit leplező azt a formát emelve ki, a melyik lényük igazi valója révén gyakran ismétlődik, s így okvetlenül nyomot hagy formáikon.

Ezt a merevedésre hajlamos formát űzi-hajszolja a karikaturarajzoló.Aszerint, amint absztrakt vagy konkrét képzeletű, keresi azt az egyéniben vagy a tipikusban. Ha konkrét képzeletstrukturájú, minden figyelme az egyetlenhez fordul, a mint ez az egy álarc egyszer, de jellegzetesen ebben vagy abban az egyénben megnyilatkozik.

Ha absztrakt képzeletstrukturájú elvonatkozik az egyszeritől és keresi az általánosat. Mindegyik azonban azt az életérzést kifejező ritka fintort hajszolják, mind a két művésztipus, a mely a mozgalmas élethajszában hirtelen felbukkan, öntudatlanul, egy darabig ott lebeg a formákon, hogy aztán ebből a szórakozottságából felocsúdva, újra alámerüljön az életmozgalmasságba - de már késő, a karikaturarajzoló meglepte és megrögzítette és emberünk le van leplezve, megtudjuk élete titkát, tehetetlenül, szinte élettelen merevségben kénytelen megállani előttünk, s nevetve rajta megbüntetjük.

A titkos jelleg torzító ábrázolása tehát a karikaturarajzoló legfontosabb feladata. Minél mélyebben lát bele az emberi lélekbe, s ösmeri fel azok gyengeségeit, merevségeit, s lelki hibáikat, azt, a mi komikussá teszi formáikon át a lelkűket, annál nagyszerűbb, mélyebb a hatása. Hogy ezeket a felösmeréseit mennyire művészi eszközökkel fejezi ki, attól függ a művészi értéke.

Az absztrakt képzeletű művész első sorban gondolati tartalommal akar hatni, szimbólumokhoz fordul. Guldbranson Klingernek a hajából sastollakat csinál, Caran d'Ache Vilmos császárnak sascsőrt ad, Durant (1691-ben) XIV. Lajosa a sugaras nap, amint barátcsuhából bújik ki, Pólya Tibor nem tartozik közéjük.

A konkrét képzeletű művész az adott formákból indul ki ; Breugheltől kezdve, a ki diabolikus erejével fejezte ki a természeti formákban lappangó komikus hatásokat, -- ha egy faág emberi orrnak hatott, hát emberi orrnak rajzolta! Goyáig, aki a borzalmasban rejlő komikumot is meglátta, a konkrét képzeletű művészet a karikatúrában az adott formák torzításával érte be.

Giraud Delacroix-ján a nyakkendő uralkodik, Kio-Sai a mozdulatok torzításával karikiroz, Ibels is, Forain is, de főleg Daumier a formák humorát keresik, de e nemben a legeredetibb a Charivari híres karikatúrája Philipon-tól Lajos Fülöp királyra, a kinek fejét körtévé egyszerűsítette.

Meglátni az arcban a benne lappangó fintort, a mint hajlik valami állandó formára: mintha trombitálna, vagy vigyorogna vagy megmerevedne a bábszerűben, ime a karikaturarajzoló kifejező eszköze.

Pólya Tibor ezt gyakran felhasználja. Bednár feje olyan mint egy francia bábu, merev mozgásnélküli, formaszegény: két pont a szem, egy-egy vízszintes a szemöldök, s a tekintet merevségében a bábszerűség.

Grünwald Mór építész arcán ott lappang a mosoly, ha haragszik is: felfokozta. Benne van minden vonásban: a túlnagy homlok, a széles áll éppen úgy nevet, mint a füle és természetesen a szeme és szája. S ez a nevetés csupa bonhomia.

Hermán Lipótnál is a nevetést emelte ki: egy vonás lesz a szeme, kivillognak a fogai, összehúzódik a homloka, lehull az álla. S ez a nevetés csupa malicia.

Fényes Adolf is nevet, miközben kidagad a pofacsontja, előre szalad az orra, hátrafut a homloka, remeg a tokája. Ez a nevetés maga a vidám somolygás.

Löwenstein igazgató maszkja is nevet, miközben a szemöldöke felfut, az ajkai szétesnek, az orra kacskaringós arabeszk, s az egész kifejezésben van valami — majomszerű. Ez a kezdő karikaturaraj-zolók kedvenc fogása, amikor az emberi arcnak állatra emlékeztető vonásait túlozza, mint Gabriel Max híres képén: A kritikusok, hol München híres kritikusait festményt néző majmoknak ábrázolta.

Van ennek egy ellentéte: mikor az állatot elemberiesítik, mint Oberländer, Caldecott, Busch, vagy Goya, a ki a szamárt mint orvost viszi a beteg ágya mellé. Az abstrakt képzeletű művész itt is szimbólumot csinál; szamárfejet adott már 1523-ban a névtelen rajzoló a pápának, a hárpiára Mária Antoinette fejét rajzolta a forradalom karikaturistája, s Halbe fejét rajzolta egy pincsire a Simplicissimus.

Ez irodalmi ízű karikatúra, melynél nem a forma a lényeg. Daumier nem akarta szöveggel ellátni rajzait. "Ha rajzom nem mond el mindent, akkor rossz, a szöveg már nem segíthet rajta", mondotta. Az igazi karikaturista kerüli a filfantasztikust, a túlálta-lánosítást, — szóval az abstrakcióra hajlást.

Pólya sem fordul ilyenhez soha. Őt a formákban rejlő komikus erő érdekli. Ha meglátja az állatot az emberben, siet azt kiemelni, így tett Ligetivel is, a kinek nevetésében van valami brutális íz, a ragadozó állat vadsága, a mint prédához jutott, a mi a tágranyitott szemben, a görbített orrban, a nagy fogazatban fejeződik ki.

Ebben a nevetésben van valami kányaszerű. Íme így tud jellemezni Pólya, a formákban rejlő fintorokkal, a jellegzetesnek túlhajtásával, mindez nem Goya vagy Daumier módja, akik megkapni tudtak az igazzal, s a komikus mozdulatok erejével eljutottak az iszonyatosig, a rettenetesig; nem Hogarth módja, aki a komikus formát kiépítette a legapróbb részletig, miközben a társadalmi félszegségek humoros fin-torjaiban nagyszerű arabeszkeket talált, mint a Taste in High Life krinolinos öreg asszonyában, mely valóságos háromszögre való visszavezetés.

Pólya formája a vonal, de nem az abstrakt, mindent egybefoglaló, mint Sem vagy Caran D'Ache, Gavarni vagy Busch vonala, kik már-már csak jeleket adnak, éreztetnek inkább, semmint elbeszélnek. De viszont Willette vagy pláne Gibson részletező, halmozó, aprólékoskodó vonala sem, hanem a két véglet közt mozgó, mert egy pár vonásból épít fel egy teljes egészet, mint Kiss Rezső karikatúrájánál, a hol a buja szemöldök és tömör haj éles ellentétje az áll, a száj, és a fül sovány vonalának ; majd csupa apró forma halmozása, mint Diner Ákos rendőrtanácsos képén, ahol a szemöldök égnek meredő vonalán kívül minden mozog, hajlik, görbül, egymás ellen a szemek, lefelé az ajk, fölfelé az orr-cimpa, s ez a mozgás adja az álarcot.

Meglátni azt, a minek ugyancsak felbontó ereje van: ime Pólya tehetségének uralkodó vonása, a karikaturarajzoló par excellence ő, a disproporcio iránti érzékkel, melyet minden arcban meglát és kiemel. Ez az oka, hogy. önmagunkról nehéz karikatúrát csinálni: ki látja meg önmagában azt, a mi benne disproporcionált?

Még a rólunk készült karikatúrát sem tudjuk megítélni. Ki ösmeri el, hogy a karikaturarajzolótól meglátott fintor valóban ott ül arcunkon? Nézem, nézem a magam karikatúráját, melyet Pólya csinált és rád bizom az ítéletet olvasó!

A karikarura nevetségessé tesz, a nevetséges pedig öl, mondják a franciák és éppen azért ott nem nagyon szeretik a karikatúrát. Egy ismert francia írónő nemrég beperelte Semet, mert szerinte az arcához neki kizárólagos joga van és annak ferdítő torzítását nem akarta tűrni.

Voltaire se szerette, II. György angol király sohase bocsátotta meg Hogarthnak, hogy karikirozta, a japán mikádó pedig börtönbe záratta a karikatúráját rajzoló művészt. Pedig nem igaz, a karikatúra nem bánt, nem sért, nem öl.

Egyetlen szabályt ösmer: testi fogyatkozást ne gúnyoljon. De a lelkihez hozzányúlhat. Mert a karikatúra szimpátiát teremt, érdekessé tesz. Napóleon, Bismarck, sőt III. Napóleon is szeretettel nézték karikatúráikat és gyűjtötték őket. Tudták, hogy népszerűségüket szolgálja és a népszerűség mindenkinek, valaki a nyilvánosság előtt szerepel, csak használ.

Egyszer bevásárlásaihoz elkísértem Gyulai Pált. a ki minekutána fizetett volt a boltban, be akarta diktálni a címét, hogy hazaküldhessék a csomagját.

— Fölösleges, méltóságos uram, tudom.

— De hát honnét ösmer engem? A segéd hamiskásan hunyorgatott:

— A Borsszem Jankóból — méltóságos uram! Gyulai nagyot nevetett.

— Lám, mire jó a karikatúra!

Megmondja az igazságot embernek, társadalomnak egyaránt, még pedig szabadon, mint egykor, a régi jó időben, az udvari bolond, tréfás köntösben és feszélytelenül. Ebben van az ereje. De viszont, csak ha megmondja az igazságot, még pedig a titkolt igazságot, van igazi értéke.

FALUS ELEK - - BEDNÁR JÁNOS

GRÜNWALD MÓR - - FÉNYES ADOLF

HERMANN LIPÓT - - LÖWENSTEIN ARNOLD

KISS REZSŐ - - LIGETI MIKLÓS

ERNST LAJOS - RÓNA JÓZSEF - - DINER ÁKOS - DR. LÁZÁR BÉLA

SCHEIBER HUGO

GÉPFEGYVEREK - LEVÉL A TÁBORBÓL
M. NAGY ENDRE RAJZA.

A FRONT MÖGÖTT BARKÁSZ LAJOS RAJZA