Karinthy Frigyes  

Babits könyve, • Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom

https://mek.oszk.hu/15500/15576/15576.pdf

2023.04.19.

Ez nem kritika, nem méltánylás, nem értékelés.

Kevesebb annál és sokkal több.

Most olvastam el Babits könyvét. A hatása alatt vagyok. Nem mint művész, nem mint mesterember. Még csak nem is mint publicista, ujságíró, vagy efféle. Látomásom van egy látomásról, ami megrendített és felkavart, talán azért, mert sok van benne, ami tulajdon látomásommal rokon. Személyes ügyemnek tartom. Nem is írni: beszélni szeretnék róla, kapásból; mint a szónok, aki szükségét érzi, hogy felugorjon az «előtteszóló» által elhagyott emelvényre, még nem is tudja, van-e mondanivalója, de folytatnia kell, szólnia kell, mert rettenetes volna a csönd ilyen kiáltás után.

Egy nagy kiáltás Babits könyve, négyszáz oldalon ugyanaz, ami két oldalon «Fortissimo» című verse volt, mikor a világháború örvényének mélypontján, s az emberi szenvedés jeges csúcsain elsikoltotta. Ne értsenek félre. Ebben a könyvben nincsen semmi «költői» a szó formai értelmében. Ami benne a költő-Babitsból és a művész-Babitsból kiütközik, néhány találó és szabatos hasonlat, semmi több. Egyébként hideg és nyugodt, mint egy bírói tárgyalás. Vagyis az, aminek lennie kell, mihelyt kiderül, hogy miről van szó – a bűnügy, amit tárgyalnak benne a maga példátlan méreteiben, nem is tűrne másféle hangot. Csak a kontár «költői», mikor prózát ír – a valódi költő jól tudja, hogy prózát írni egyértelmű a nagy elhatározással: kilépni gyöngyházkagylónkból, a külső forgatagba, résztvenni a tengerfenék nyüzsgő élet-halálharcában. Aki prózát ír, a valóság világába lépett, ahol csak cselekvést ismerünk – a próza nagy műfajaiban közös sorsot él regény és értekezés, bírói vallatás és vádlotti vallomás, egyéni életprogramm és politikai kiáltvány.

*

Babits prózát ír, mert nagyon jól tudja, mit akar. A «Fortissimo» költőjének látomása volt és Babits, a prózaíró most megírta ezt a látomást. Értsük meg: magát a látomást, aminek hatása alatt a költemény szaggatott, révült jajkiáltásai kitörtek belőle annakidején, mikor először döbbentette meg. Képzeljék el, mintha János apostol, a «Jelenések» költője, a mi korunkban élne, s körülnézvén a világban, látná a látomásainál szörnyűbb valóságot – mit tehetne mást, minthogy elmondaná végre, prózában s az értelem és belátás dialektikájával, mi volt az a valóság, aminek felismerése és felgondolása eszelős rémképeit szavakbaidézte?

*

Ime, ez volt. Ime, ezt jelentette a «Fortissimo».

Európa elvész. A nemzeti és egyéni és állami magántulajdonok védelmének kétségbeesetten túlzott ösztöne és aggodalma a védekező berendezéseket úgy túlméretezte, hogy az egész energiaösszhang felborult: e berendezések értéke meghaladta annak az értékét, amit védeni akart. Örök harcra rendezkedik be a társadalom, mert nem tehet mást: a fegyver egy fokkal erősebb páncélt követelt s a páncél megint egy fokkal erősebb fegyvert s ezt az ijesztő folyamatot nem lehet megállítani – maga az élet, amit mindez megmenteni és biztosítani akart, megfullad és értéktelenné silányul és elvész a körmök és karmok és szarvak és páncélok és hálók és rókalyukak és hangyabolyok és termesztornyok rákdaganatainak burjánzásában – az emberiség elpusztul, mint a teknősbéka, mely végzetes bizalmatlanságában oly szűkre építi börtönét, hogy nem jut többé levegőhöz, vagy a kullancs, mikor olyan mély rétegbe fúrja magát a «fajta» biztosítása érdekében, ahol petéje már nem talál táplálékot.

Így jár a regény két hőse, Elza és Dezső, akik az örök harcra berendezett társadalomban egy értelmes múlt utolsó mohikánjait képviselik. Emlékeznek könyvekre és érzésekre, vágyakra és hitekre, a lelkük mélyén ott kéklik még Atlantis, ott zöldelnek Agricola ligetei. Az élet nagy ajándékát és értelmét, férfi és nő szerelmét, elhozták magukkal az anyaméhből, de nincs mód és alkalom többé, hogy valóraváltsák: a gázözönbe borult világon nincs Noé bárkája, ahol elrejtőzhetnének bevárni egy biztatóbb jövőt. Új törvényt kényszerít az Örök Harc pokla Légbarlanglakóira: besorozzák a nőket is, Elzából hadipilóta lesz, nyomorult börtönlakója egy a felhők közt keringő rókalyuknak. Nem bírja sorsát, s mikor az egyik barlangban szeme előtt ölik meg szerelmesét, nem is az ellenség, hanem az ellenségnél kegyetlenebb háborús fegyelem: kialszik benne a hazaszeretet utolsó szikrája is, átvezeti a gépet az ellenség földjére, ahol rákényszerítik, hogy őket szolgálja. S mert már mindegy úgyis, szolgálatukba áll, s ő maga vezeti a légi támadást a város ellen, ahol édesanyja él.

*

A történetet furcsa keret fogja össze: volt egy tudós, így szól a legenda, aki a Földgolyó mintájára párszázméteres Kis Földet konstruált. Ezen a Kis Földön minden úgy történt, gyorsabb tempóban, mint a nagyon s mikor az Örök Háború kitört, a Kis Föld története éppen ott tartott, ahol a régi békevilág abbahagyta. S az író, mintegy kiengesztelésül, sejteni engedi a hihetetlen s mégis a relativitás korában oly érthető csodát, hogy aminek tanúi voltunk, amiben élünk, ami felé közeledünk, a szörnyű jövendő, nem a valódi, nagy Földön, isten színpadán, történik, hanem ezen a kicsin, amit az emberi furfang épített magának. Megmarad hát a remény, hogy egyszer visszakerülünk Isten valódi világába, a Paradicsomba és Édenkertbe, vagyis ugyanebbe a világba, amiben most élünk – ha eljön az Üstökös, mégegyszer s megfordítja az idő kizökkent kerekét, visszavezet minket áhitat és vágy üdvösségébe, kit úgy hívunk boldogtalan áldozatai a Fejlődés Eljövendő Rendjének: elmúlt szép napok, gyermekkor és emlék. «Á la recherche du temps perdu» «Az elveszett idő nyomában» ahogy Proust andalítóan szép regénycíme hirdeti.

*

És itt a lényeges különbség, amiben Babits, az utópista, mást és többet jelent ebben a műfajban, mint a vele együtt kimagasló H. G. Wells, akinek nemrég megjelent utópiája szintén Európa jövőjével foglalkozik, szintén reménytelenül sötétnek látja a közelgő évszázadot és szintén keres kivezető utat.

Wells fantasztikuma öncél: Babitsé eszköz, nagyobb gondolat szolgálatában. Wellsnél zseniális elmejáték, Babitsnál félelmetes jelkép, világító betűk, melyeknek fényében, mint ama «Mene Tekel» alatt, kísérteties körvonalakban villan fel a dolgok lényege, belső tartalma, mozgásban, nemcsak azt mutatva belőle, aminek látjuk, hanem az irányt is, ahová tart, mint az einsteini fizika tanítja, az Idő negyedik kiterjedésében. Zöld fény, átható sugarak, mint a röntgen s mint azok a betűk voltak a falon: Belzacár büszke palotájában megmutatták a romokat, amikké dőlnie kell s mosolygó arcunk mögött a csontkoponyát, amivé leszünk.

Wells utópiája csak kombináció, Babitsé prófécia.

*

Ezért oly vaskos és valóságos, libabőrösen érzéki a hatás. Babits nem tréfál és nem színészkedik: nincs stílusa, mert mondanivalója van. Égetően sürgős és időszerű, mint az égő házról szóló jelentés: az égő háznak éppenúgy lakója ő, mint az olvasó, együtt szenved velünk s még jobban, mint mi, mert közelről látja a tűzfészket. Lelkében vérre megy a dolog, most ébredt a lidércnyomásos álomból, meg kell fejtenünk, vele együtt, mit jelent, mit jósol, az ébrenlét birodalmában mit várhatunk ily szörnyű álom után. Ez nem pesszimizmus és optimizmus, nem szemlélet kérdése többé: nincs mód rá kielemezni a költő lelkéből a feltételeket, amiknek alapján sötéten vagy nem sötéten lát – egyetlen kérdés merül fel, ijesztő erővel: igaz, vagy nem igaz, amit beszél? Schöpflin Aladár legutóbb azt mondta erről a könyvről: nem egy szórakoztató olvasmány. Valóban nem az. Az inkviziciós kamra leírása se szórakoztató, annak a szájából, aki lakója volt. De végzetesen fontos annak a számára, aki még odakerülhet.

*

Mert bár az Időből szól felénk, in specie aeternitatis, olyan nyilvánvaló és valószínű, mintha a Tér távlatából hozna hiteles jelentést. Babits, a Jelenések ihletében, éppenúgy látta ezt az ítéletnapot, kérlelhetetlen következményét az előzményeknek, mint a távolbalátó, földrészek összefüggő rendjében, az Óceán túlsó partjait. A «tetszik» vagy «nem tetszik» esztétikumán túl úgy állok könyve előtt, mint akit kinyilatkoztatás ért, mellyel szemben egy állásfoglalás lehetséges csak: hiszek, vagy nem hiszek neki?

Ha nem hiszek, nincs értelme, hogy «művészi» képességeiről, költői tehetségéről, képzeletének erejéről beszéljek új könyvével kapcsolatban, ezekre dúsabb alkalom nyílik és nyílott verseit méltatva.

Ha pedig az történik, amit akar, hogy elhigyjem jóslatát…

Mi értelme akkor már kritikának, méltatásnak, értékek feltárásának, konzerválásának? Hiszen a jóslat szerint mindez elvész, elhamvad a nagy máglyán, amit önmagának rakott az emberi civilizáció, hogy fölégesse a kultúra minden nyomát – ki olvassa el, ama Tökéletes Társadalomban, amit Babitsról gondoltam, mivé lesz a Szépség Folytonossága, a szellemtörténet, amelynek életünket túlélő, maradandó szobrára függesztett szemmel írtunk le, öntudatlanul és tudattal, minden megfontolt szót, amit magunkról és egymásról ejteni akartunk, hogy nyomot hagyjon ott, ahol mi nem leszünk?! Ki kapja meg a levelet, amit unokánknak adtunk fel, ha a postahivatalt, a könyvtárakat gáztartállyá alakítjuk át?

*

Ezt érzem, így érzem, s ezért e kusza szavak Babits könyvével kapcsolatban. A mi fülünkbe így jut el kiáltása: veszélyben a haza, a mi hazánk, Betűk Birodalma, veszélyben a vallás, amiben kereszteltek s annak legfőbb dogmája, túlvilágba vetett hitünk, életünknek értelmet adó forrása, a dogma, hogy szó elszáll, betű megmarad, – veszélyben a könyv, a könyv, a könyv, dobd el a tollat, amivel jegyet róttál a halhatatlan papírra, mert halhatatlan ugyan, de nem megölhetetlen, – dobd el a tollat, a vésőt, állj ki, ugorj a dobogóra, tátsd ki a szád, védd meg a papírt, ne tollal, szóval védd meg, mert egyre szűkebb a máglyák lánggyűrűje – s míg te itt görnyedsz a papír fölött, amelynek széle már-már felkunkorodik, tüzet fog, hogy kiválasztott ezrek számára méltatást írj a költőtársról, – azalatt Alarik feltámadt ükunokája az elbitorolt rádióhullámok felhői közül népmilliókat úszít Alexandria és Róma és Athén könyvtárai ellen, hogy rombolják le s tegyék egyenlővé a buta földdel!

Pesszimizmus? Optimizmus? Militarizmus? Pacifizmus?

Tébolyult, ostoba frázisok, az égő ház füstjében!

Aki itt mérlegel vagy magyaráz, akár pro, akár kontra, csak olajat önt a tűzre.

Költők, sírjatok hangosabban – tettel sírjatok fel az égre – sírjatok irgalmatlanul!