VISSZA 

Kiss Endre

"Versklavung"

Koncentrációs tábor és totalitarizmus Hermann Broch társadalomlélektanában

2022.06.20.

 

Hermann Broch egyszerre társadalomlélektani és politika-elméleti tanulmánya olyan önálló és egyben hosszú közvetítési láncon áthaladó gondolamenetet fogalmaz meg, amely a tárggyal foglalkozó nagyszámú értelmezés ellenére is nem egy szempontból tűnik újnak. Egészében szemlélve egyike azoknak a nagyszámú interdiszciplináris, koherens, de egyben eredeti elméleti teljesítményeknek, amelyek a gondolkodó Broch-ot jellemezték. A tanulmány címe "Demokrácia a rabszolgásítás korszakában". Eredeti változata egy 1949-re datálható 97 teljesen teleírt oldal terjedelmű gépirat, amely még számos helyen viseli magán a szerző javításainak nyomait. Nemcsak önmagában jellemző, de a későbbiekben különösen is érthetővé válik, miért jelent meg a szöveg a szerző két Összes Mű-kiadásában és miért élt meg különböző módon szerkesztett változatokban további három önálló kiadást is.

A fő témát három ívből álló gondolatmenet bontakoztatja ki. Az első egy sajátos antropológiai elmélet, amely a koncentrációs tábor elemzésével ér véget. Ezt követi a koncentrációs tábor, mint jelenség, illetve mint "alappélda" számos eredeti vonást is felvonultató értelmezése, majd pedig immár a koncentrációs tábort alapul véve egy olyan etikai és jogi koncepció felvázolása következik, amelyik majdhogynem önmagában is majdhogynem már egy demokrácia-elmélet alapja, s ezzel át is vezet a politikai elméletek világába. Érdekes dilemmaként jelenik meg, hogy ezt az 1949-es tanulmányt többnyire a politikaelméletben, nem pedig a társadalomlélektanban értelmezik intenzívebben és gondolják tovább, jóllehet a második lehetőség is a legnagyobb mértékben legitim lehetett volna.

Az 1949-es tanulmány hiánytalanul mutatja fel a 30-as és 40-es évek fordulójától egyre határozottabban már gondolkodóvá váló Broch jellemző tulajdonságait. Különleges kreativitás, s egyben különleges ötletgazdagság jellemzi. Gondolatmenete azonban eltér mind az elméleti társadalomtudományok, mind pedig a pozitív tudományok belső diskurzív rendjétől. Az ötleteken alapuló elméleti felismeréseket, ha kell, polemikusan is tökéletesen követhető módon fejti ki, majd egy-egy ilyen kifejtési szakasz befejezése után már egyáltalán nem törekszik sem az elméleti, sem a pozitív társadalomtudományok mintájára azokat önálló értekezésekként is megformálni. Nem teszi tehát át a szöveget teljesen a tudomány médiumába, jóllehet minősíthető és egyben minősített módon is előzetesen már elvégzi mindazt, ami a tudományos megközelítés számára elengedhetetlen. Ilyen módon minden bizonnyal megnehezíti mind a professzionális, mind pedig a nem-professzionális érdeklődő feladatát, hiszen ez a diskurzus mégis érzékelhetően eltér attól, ahogyan a modern elméletek a "normál-tudományokban" meg szoktak jelenni. Broch utóélete számára ennek legnagyobb hátránya az, hogy emiatt óhatatlanul a mindenkori olvasó belső megítélésére lesz bízva, hogy ezt a diskurzust kész teoretikus szövegként, esszéként, egy gondolkodó igen érdekes privát- reflexióiként vagy éppen egy nagy író minden érdeklődést megérdemlően tiszteletreméltó párhuzamos intellektuális teljesítményeként értelmezi-e. Nem nehéz belátni, hogy ez négy fajta megítélés majdhogynem magától értetődő módon négyféleképpen teszi megközelíthetővé a művet.

Ez alapvető helyzet, amelynek ugyancsak alapvető problémái máig is élnek, jóllehet, mivel maga az írói mű megítélése soha nem forgott kockán, az elméleti írások lehetséges olvasat-változatai is mindeddig meglehetős békességben éltek egymás mellett. A szövegek e státusza a másik oldalon persze az utókor szellemi ignoranciájának növekvő jelentőségű alapkérdéseihez is elvezet. A gondolkodás határtalansága, az irányzatok nagy száma, valamint a rendelkezésre álló feldolgozási idő korlátozott mivolta összetalálkozik a professzionális és nem-professzionális olvasó valóságos szabadságával, akik azonban belelátva a maguk korlátaiba, kétségtelen szabadságukat igen gyakran az ignorancia magatartásába menekítik.

A koncepció első íve egy olyan antropológiai elmélet, amelyik végső megfogalmazásában és fogalmiságában eredeti elgondolás. Broch az embert olyan lénynek tekinti, akinek sohasem adatott meg, hogy saját maga anarchisztikus tendenciáit teljesen ki tudja élni. Ez azt jelenti, hogy ez (a később még részletezendő sajátosság) innentől kezdve már az ember antropológiai alap-meghatározottsága. Az ember belső anarchisztikus tendenciái öntörvényűek és nincsenek tekintettel a társadalom írott vagy íratlan szabályaira. Az antropológiai meghatározás tehát, s ezt most nem Broch szavaival fejezzük ki, az embert ösztönlénynek tekinti, aki belső impulzusait végső soron akkor sem tudja teljesen korlátozni, ha erre a korlátozásra egyébként sokszor és sok ideig képes is vagy akár be látja e korlátozások szükségszerűségét is.

Már ebben a megfogalmazásban is érzékelhet: Broch gondolkodása egyrészről mélységesen lényegre törő, hiszen a legmélyebb emberi meghatározottságra akar választ találni. Másrészt általános érvényű, s a lényegi meghatározást a legmélyebb szinten is vállalja. Harmadrészt szóhasználatában itt is eredeti, hiszen az anarchikus jelző elsősorban a politikai és intellektuális szférában használatos, nem pedig a tudattalan világában. Sajátos negyedik vonása, ami az eddigi sajátosságoknál is eredetibb, az, hogy ebben az elméletben még az intézmények is rendelkeznek ezzel az alaptulajdonsággal, ők is lehetnek anarchikusak, ők sem képesek a maguk anarchikus tendenciáit korlátozni. Ez a megoldás szokatlan, hiszen az általános szociológia néhány klasszikusán kívül (és az intézmények világában élők közvetlen tapasztalatain kívül) nemcsak az intézmények ebben az értelemben vett anarchiájáról nem esett eddig szó, de arról különösen nem, hogy az intézmények anarchiája lényegében ugyanaz, mint az emberben megfogalmazódó anarchia, tehát ebben az összevetésben az emberi és az intézményi természet nagyon is hasonlít egymáshoz. Egyúttal abban a különös helyzetben is vagyunk, hogy miközben az így értelmezett egyéni, mint pedig az így értelmezett intézményi anarchia valóságát a hétköznapok ezer és ezer példáján láthatjuk, az ezekből összeálló általánosított tapasztalat majdhogynem hihetetlen eredménynek tűnhet. Az események miriádját jól ismerjük, elméleti általánosításuk mégis hatalmas meglepetés!

Az anarchiának egy másik, igen informatív megfogalmazása az, hogy az nem más, minthogy az ember "korlátozatlan", a korlátok elleni erőfeszítésre van beállítva, amely kiinduló helyzet azután anarchikus módon realizálódik. Ebben az összevetésben már nyilvánvalóvá válhat, hogy milyen meghökkentő és mennyire bátor lépés az intézményeknek ugyanezzel az attribútummal való ellátása. Ez az alkalmazás azt jelenti, hogy bármely intézményről feltehetjük, hogy meg akar szabadulni mindattól, ami őt a maga immanens anarchisztikus tendenciáiban akadályozná, maguk a társadalmi intézmények sem tisztán racionális alapokon működnek tehát ők is veszélyt jelenthetnek mind a többi intézményre, mind pedig az egyénekre. Célszerű most tisztázólag megjegyezni azt is, hogy ebben az antropológiában (amelyben, mind mondtuk, léteznek mind eredeti broch-i, mind pedig teoretikusan már az addigiakban is létező elemek) azok is anarchisztikus tendenciákkal rendelkeznek, akik maguk is áldozatai lehetnek egy-egy intézménynek vagy egy-egy másik egyénnek, akik aktuálisan saját korlátozatlanságukat szeretnék realizálni.

Erre a mély és nagyon is következetes antropológiára mindenképpen egy új típusú politika-fogalomnak kell épülnie, hiszen az addigi politika nyugodt lélekkel indulhatott ki az érdekek egyeztetésének alapkötelességéből. Ennek a kiindulópontnak az elfogadása után azonban nem lehet más feladata a politikának, mint az anarchisztikus tendenciák állandóan labilis egyensúlyának megteremtése.

Ez az elképzelés egyrészt harmonikusan épül rá az eddigi politika-definíciókra, miközben alaposan el is tér tőluk. Minden szereplő részéről feltételezi, hogy állandóan át is akarják lépni saját korlátaikat, állandóan realizálni igyekeznek az objektív antropológiai tulajdonságnak is beállított korlátlanságra való törekvést. A társadalmi rend, a politikai rendszer, a politikai mechanizmusok látszólag tehát továbbra is a partikuláris objektív és racionális érdekeket egyensúlyozzák, miközben valójában már mélyebbre léptek és közvetlenül leértek az ember anarchisztikus alaptermészetéhez.

Broch ezen emberképe, amit a továbbiakban Broch antropológiájának fogunk nevezni, tehát egyszerre újszerű is meg nem is. Általánosságban nem nevezhető újszerűnek amennyiben a mindenkori normák, törvények, a racionalitás, majd az azokon felépülő rendezettebb és humanizált emberi viszonyok értelmezésekor igen sokféle olyan meghatározással találkozhatunk, amelyek a racionális és tudatos viselkedés mélyén Broch-éhoz hasonló tudattalan, ösztönös, öntörvényű vagy a szubjektummal például a hatalom akarásának viszonyában álló magatartásokat tételeznek fel. Betű szerinti értelemben tehát Broch tétele nem újszerű. A másik oldalról azonban több szempontból újszerűnek is mondható. Az egyik lehetséges perspektívát csak említeni tudjuk, hiszen az nem erre a tanulmányra, hanem Broch számos más tudományban (!), sőt számos más irodalmi műben is kifejtett gondolataira támaszkodik, mi több, a szóban forgó tartalom nem egy esetben egyenesen egy-egy irodalmi alakban jelenik meg. Ez arra mutat rá, hogy Broch esetében még azzal a paradox helyzettel is szembesülhetünk, hogy ha elég szélesre tárjuk érdeklődésünk spektrumát, akár még irodalmi, tehát fiktívnek tekintett, alakokat is (például Esch alakját az Alvójáró trilógiában) tudományos argumentumként lehet felhasználni. Még mindig kívül maradva a tudományos, illetve a teoretikus diskurzuson, ugyanilyen érvnek számíthatjuk Broch saját elméletét az Alvajárók-trilógiában az úgynevezett derengési állapotról vagy éppen tételes és immár eredetileg is tudományosnak szánt tömegpszichológiájának számos tételét. Mindezeket az eredményeket összegezve nyilvánvaló, hogy szinte minden említett törekvésben benne rejlenek annak az antropológiának az elemei, amelyből tanulmányunk elején már mint önálló elméleti koncepcióból kiindultunk.

Broch más szempontból is új módon fogalmazza meg ennek az antropológiának a lényeges összetevőit. Az emberi természet Broch-nál talán félre is vezető módon anarchikus. Valamennyire félrevezetőnek azért tartjuk ezt a terminust, mert az elmélettörténeti diszkusszió nagy részében ezt a fogalmat tudatos, sőt, egyenesen szofisztikált szellemi magatartásra alkalmazzák. Broch természetesen pontosan tudja, amit nekünk ebben a pillanatban hangsúlyoznunk kell: a valóságos anarchisztikus gondolkodás egyáltalán nem primitív vagy ösztönös. Sőt, az anarchisztikus magatartás igazi fénykora a gondolkodásnak egy viszonylag késői szakaszában, egészen pontosan a XIX. század utolsó évtizedeiben alakult ki, s éppen hogy nem ösztönös, de az összes politikai ideológia együttes és tudatos meghaladásának elméleteként. Volt tehát egy olyan történeti pillanat, amikor az anarchizmus a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus együttes meghaladásának, s ezzel az erkölcsileg egyedül vállalható filozófiának számított. Ezek miatt is félrevezető ez a terminus az immanensen határátlépő emberi alaptermészet jelölésére, nem azért mert nem jelöl jól egy jelenséget, de azért, mert - annyi más elméleti terminushoz hasonlóan - egy másik jelentése korábban már jóval ismertebbé vált.

Broch szövegében két szűkebb értelemben vett innovatív mozzanatot találunk (eltekintve természetesen Broch nagyvonalú és a maga rövidségében kiemelkedőnek mondható összefoglalásától). Az egyik innovatív elem, ami szinte a kiterjesztés kiterjesztése, az intézmények bekapcsolása az antropológiai magatartás érvényességébe. Ha ugyanis olyan helyzetbe kerülnek, az intézményekre is jellemzővé válik az anarchisztikus vágy, hogy megszabaduljanak korlátaiktól és korlátozottságaiktól. Az ilyen és ehhez hasonló jelenségeket eddig, mint a terjeszkedés, illetve a növekedés tisztán közgazdasági vagy politikai-hatalmi mozzanatait írták le. Az azonban, hogy ennek lehetnek ilyen antropomorf, vagy egyenesen közvetlenül is emberi összetevői, s hogy az ilyen intézményeket vezető emberek ebben a helyzetben élik ki a maguk anarchisztikus vágyait, még egyáltalán nem fogalmazódott meg. Ez természetesen önmagában is új és önmagában is érdekes, de a történelem iróniája miatt éppen a mi évtizedeink globalizációjának kifejlődésében, továbbá a globalizáció elméleti értelmezésében nélkülözhetetlen "aktoriális" dimenzió a lehető legnagyobb mértékben aktuálissá is teszi ezt a felismerést. A globalizáció valóságos viszonyai, ugyanis Broch antropológiától teljesen függetlenül, igen nagyszámú aktort, globális játékost hoznak abba a helyzetbe, hogy kielégíthessék anarchikus vágyaikat az őket körülvevő korlátozottságok felrúgására, és az ilyen esetek nagy része olyan, amelyben az aktor személye egyben intézményt is testesít meg. Sokszor kimutatható, hogy az intézményi határátlépések mögött nem valamilyen absztrakcióban összefoglalható racionális intézményi érdek áll, hanem az intézményt időlegesen megtestesítő egyén saját "anarchiája".

Broch-i innováció ezen kívül az intézmény és az egyén viszonya is. Visszapillantva is összegeznünk kell, hogy a korlátozásoktól és önkorlátozásoktól szabadulni kívánó antropológia, amit Broch anarchiának nevez, pozitív valóság is. Nemcsak azt jelenti tehát, hogy az aktorok meg és fel akarnak szabadulni, de azt is, hogy az addig ki nem élt anarchisztikus tendenciák küzdelmeket indukálnak egyén és egyén, intézmény és intézmény, majd intézmény és egyén között is. A felszabadulás pozitívvá való célja a győzelem, amelyik azt jelenti, hogy a mindenkori győztes Broch kifejezésével élve rabszolgává teszi, rabszolgásítja azt, akit legyőzött. Természetesen ez az antropológiai, társadalomlélektani, majd a társadalomlélektanból a politika- és demokrácia-elméletbe átvándorló felfogás a rabszolgásítást elméleti absztrakcióként kezeli, ami azonban minden további nélkül átválthat konkrét fizikai hatalmi viszonnyá, azaz ókori vagy újkori valóságos rabszolgásítássá is.

A korlátozottságtól való megszabadulás anarchisztikus vágya a felszabadulás, ez a negatív mozzanat. A sikeres felszabadulás a versenytárs rabszolgásítása. Amitől ő fel akar szabadulni, azok éppen azok a társadalmi korlátok, amelyek megtiltanák a másik ember, a másik intézmény vagy az intézmény alá vetett ember rabszolgásítását. Eddig még nem emeltük ki önállóan is, hogy a pozitív rabszolgásítás kimondásában is valamilyen mértékben eredeti a broch-i elmélet, úgy gondoljuk azonban, hogy ez nem igazi eredetiség, hiszen elsősorban arról van szó, hogy Broch kifejtett módon kimondja azt, ami a hasonló antropológiák vagy pszichológiák ugyancsak tudnak, miközben a rabszolgásításig elmenő végeredményt csak érzékeltetik, s ezzel az olvasó fantáziájára bízzák ezt a fázist. Broch azonban nemcsak általánosan mondja ki azt, de meg is próbálja határozni annak abszolút, de valóságos végpontját.

Broch e tanulmányban kiharcolt második számú innovációja az intézmény és az emberek viszonya. Ez merész új felismerés, hiszen itt is feltételezi az intézmények (vagy, ami ugyancsak lehetséges, az intézményeket képviselő egyének) anarchiáját, amelyek küzdelmének lehetséges eredménye az is, hogy az intézmény képes rabszolgásítani saját alárendeltjeit, de ha két intézmény küzdelméből az egyik jön ki győztesen, akkor a győztes intézmény valójában nem a másik intézményt rabszolgásítja, de a vesztes intézményt képviselő egyéneket.

Egyénekre és intézményekre tehát egyaránt vonatkozik az anarchisztikus korlátozottságból való kitörés vágya. Ez összefüggő antropológia, de egyben meghatározó társadalom-ontológiai realitás is, amelynek érvényét általánosnak is kell tekintenünk.

Ez a társadalom-ontológiai realitás szabja meg, illetve változtatja meg a mi szemünkben a politikai alrendszer egész jelentőségét. Ez a filozófiai beágyazás teljes megváltoztatása, lényeges kiterjesztés, új meghatározása a politikának az uralkodónak tekinthető demokrácia-elméleti, hatalom-megosztási vagy más olyan elméleteihez képest, amelyek a politikájában mindenekelőtt az érdekek kiegyenlítését látják, és e miatt a politikát messzemenőkig racionális tevékenységi területként definiálják.

A rabszolgásítás első definícióitól kezdve Broch szövege két intellektuális vonulatra bomlik szét. Az egyik vonulat tartalmazza magát a fundamentális definíciót, és jóllehet igen rövid formában, a leglényegesebb teoretikus következményeket is. A másik intellektuális vonulat extenzív indíttatásoknak enged, és ahogy ez Broch-nál amúgy sem ritka, ha vázlatosan is, de az új gondolat extenzív kiteljesítésére törekszik. Önmagáért beszél, ahogy ez az extenzív kiterjesztés olyan fejezetekre tagolódik, amelyek a dolog lényege szerint igen messze elkalandoznak a rabszolgásítás, a rabszolgásítás reflexiójaként létrejövő új demokrácia-elmélet és mindenekelőtt a rabszolgásítás eredeti fogalmát lehetővé tevő s megalapozó antropológia területeitől. Az alapgondolatoknak ebbe az extenzivitásra törekvő és terjedelmileg sem rövid broch-i kidolgozásába nemcsak azért nem bocsátkozhatunk bele, mert azok távolodnak a számunkra fontos alapvető kérdésfeltevésektől, hanem azért sem, mert - szokásához híven - Broch a rabszolgásítás konkrét területeinek egyre részletesebb kidolgozása során egyre szélesebbre terjeszti ki a gondolatmenet. Mindenesetre az sem lenne túlzás, ha ezeket az extenzív kiterjesztéseket egy sor perspektívájú teljes új társadalomelmélet körvonalazásának is tekintenénk.

A rabszolgásítást megalapozó antropológia tartalmainak tökéletesen megfelelően Broch extenzív nekilendülése egyre újabb empirikus összefüggéseket is feltáró következetes gondolatmenetekkel elemzi a politika, a gazdaság, majd az ideológia területén az antropológiai definícióknak megfelelő rabszolgásítási jelenségeket. E három területet követi a Totalitarizmus, az Anarchia és a Demokrácia alcímeket viselő három fejezet, hogy azután a Konfliktus címmel ellátott utolsó fejezet zárja le a rabszolgásítás jegyében leírt társadalom teljes perspektivikus elemzését. Broch markánsan és egyértelműen demonstrálja, milyen magától értetődőséggel, egyre újabb és újabb részletek termékeny feltárásával járva képes ez az antropológia egy teljes olyan társadalomelméletet kialakítani, amely a maga többször emlegetett kreativitásán túlmenően még arra is képesnek bizonyulhat, hogy korábbi vezető társadalomelméletek eredményeit is be tudja fogadni.

A rabszolgásítás sokszoros elméleti eredményeinek ismertetése jelenti ezután Broch elméletének felhasználását, egy sor egész korunkat meghatározó kérdésben való alkalmazását. E gondolatmenet első fázisa a rabszolgásítás egy általánosságnak nevezhető definíciója, amely minden további nélkül paradoxnak, sőt abszurdnak is tűnhet, amennyiben egy olyan jelenséget, mint a rabszolgásítás, általánosnak tekintünk. Nyilvánvaló, hogy a külön(leges)ös (szélsőséges) és az általános (normális) jelenségeinek olyan sajátos dialektikájáról van szó, amelyet a történelemi folyamatok elemzése állít középpontba. Ha visszatérünk az antropológiainak nevezett kiindulópontokra, rá is tekinthetünk e dialektika konkrét beágyazására. Mindezzel együtt egyáltalán nem vonjuk kétségbe, hogy egy ettől eltérő elméleti keretben a normálisnak és a rendkívülinek egészen más viszonyai is uralkodóvá válhatnak.

Az elmélet gondolatinak nevezhető első része tehát a rabszolgásítás úgynevezett alapjelensége, második része pedig a koncentrációs tábor definíciója, mint a rabszolgásítás abszolút null pontjáé, annak legszélsőségesebb változatáé, amíg a harmadik rész az abszolút null-pontból kiinduló dialektikát dolgozza ki, amely már nem a kezdetek antropológiájának folytatása, de egy új demokráciaelméleti kiindulás, amit Broch a természetjog közvetítésével épít ki. A természetjogi alapú demokráciaelméletnek a legszorosabb köze van korunk emberi jogi ideológiájához. Ezzel azonban előzetesen azt is kimondtuk, hogy Broch-nak nyilvánvalóan nagy és a szükségszerűnél jóval kevésbé elismert valóságos szerepe is volt az emberi jogi gondolkodás történelmi felemelkedésében.

A rabszolgásítás kidolgozott, antropológiai jellegű általános megfogalmazás, amely a tudományos köznyelv részévé tesz egy olyan fogalmat, amelynek tartalma az eddigiekben rendre szűkebb és körülhatároltabb történelmi jelenségekre volt használatos, mint amilyeneket Broch ebben az elméletében használ. Az sem tekinthető tipikusnak, hogy a fogalom stílusértéke, szemantikai szélessége nagyon sok jelenségre kiterjed, és jóllehet Broch-nál mindez szándékosan történik, mégis azonban a függőségeknek és meghatározottságoknak olyan széles skáláját jelöli, amely igen szokatlan társadalomtudományi gondolkodásban. Semmiképpen sem lehet azonban azt mondani, hogy Broch fogalom-változatai ne lennének minden esetben elégségesen meghatározva. Ezek miatt azzal a szemünkben legitim, sőt, a legtöbb esetben egyenesen kreatív és konstruktív helyzettel van dolgunk, amikor a jelenség valóságos értelmezése írja elő egy szokatlan fogalom használatát. Indokolt esetben ezt nemcsak lehetségesnek, de kifejezetten szükségesnek tekintjük, és egyáltalán nem tudunk mit kezdeni azokkal a tiltakozó magatartásokkal, amelyek vagy a kezdetektől elutasítanak egy-egy ilyen fogalom-használatot, vagy ha esetleg részlegesen el is fogadnák, valójában mégis abból indulnak ki, hogy a tudományos közösség - nyíltan vagy akár leplezetten - úgysem fogja befogadni azt. Mivel minden teoretikus megismerés nagymértékben a fogalmak effektivitásától függ, egy-egy ilyen lehetséges konfliktus-helyzet egy-egy kérdéskör további fejlődését erőteljesen befolyásolhatja.

Amikor ismertetjük Broch általános definíciós törekvéseit a rabszolgásítás leírásában, röviden ismét emlékeztetnünk kell e definíció belső dialektikájára a normalitás és a rendkívüli között, amelynek feszültségét Broch képes volt feloldani, de amely feszültség más szerzőknél, illetve más esetekben egyáltalán nem biztos, hogy további feszültségek feloldásra kerülhet.

Broch rabszolgásítás (Versklavung) - fogalma következetes határozottsággal tér vissza arra, hogy azok, akik ezt végrehajtják, egyáltalán nem feltétlenül látják be, hogy bármilyen értelemben is "rossz" lenne az, amit cselekednek, s inkább a szellemi és intellektuális eltompulás jegyeit mutatják, mintsem hogy cselekedeteiket fundamentálisan megkérdőjelezhetőnek tekintsék. Várakozásainkkal ellentétben Broch itt nem a jogi- intézményes keretekre gondol, amelyek lehetséges módon intézményesíthetnék a rabszolgásítást, de elmélete mélyebb szellemének megfelelően ebben a felvetésben ismét nem tesz különbséget az anarchikus ösztönök kiélése és az olyan intézményes rabszolgásítások között, amelyeknek egyes változatait, mint említettük, részletesen is feldolgozza, ilyenek voltak például a politikai, a gazdasági vagy éppen az adminisztratív rabszolgásítás jelenségei. Miközben tehát nem érdeklődik az esetleges intézményesítés következményei iránt, vállalja az antropológia és a társadalomontológia közötti differencia állandó átugrását, amivel a rabszolgatartókat is nem intézményes szereplőknek, de olyan helyzetbe került egyéneknek írja le, akiknek intézményi pozíciója közvetlenül lehetővé teszi ösztönkorlátaik anarchikus áttörését, s ezáltal a rabszolgásítás végrehajtását is.

Ebben a magyarázatban több olyan alternatív elem is van, amelyeket az egyes összefüggéseknek megfelelően másképp is lehetséges lehetne értelmezni, lehetne például eltérően megítélni a rabszolgatartó mentális állapotának leírását is. Broch mindenesetre koherensen jár el, amikor az antropológiai és az intézményes háttér átugrásával figyelmünket kitartóan az ösztönkorlátok szükségszerű, mások által előszeretettel kiiktatott természeti erőként működő átlépésére irányítja.

Broch sok oldalról vezette be saját rabszolgásítás-fogalmát, amelynek, mint láttuk, sajátos elméleti centruma van. Sokan lényegesebb korlátozások nélkül elfogadják például, hogy az emberi ösztönök társadalmi korlátozása nem tökéletes, vagy például úgy vélik, hogy nem kell az ösztönöket feltétlenül korlátozni, netán megértéssel képviselik azt a nézetet, hogy az ösztönök korlátozásának egész sor eltérő politikai vagy társadalmi következménye is lehetséges, ebben az összevetésben Broch elmélete tehát látszólag még eredetinek sem tűnik. Ha azonban konzekvensen és közelről szemléljük, Broch felfogása a társadalmi ösztönökről igen eredeti.

Mivel az itt működő megközelítés mélyebben és lényegibb szinteken is jellemző Broch-ra, érdemes önállóan is kitekintenünk rá. Broch ugyanis előszeretettel nyúl bele olyan problémákba, amelyek látszólag már nemcsak meg vannak oldva, a tudományos közvéleményben már ismertnek is számítanak, miközben ezek a közismertnek és elfogadottnak tekinthető igazságok egyáltalán nem megfellebbezhetetlenek. Számos pszichológiai és tudományszociológiai oka van annak, hogy miért akad kevés olyan vállalkozó, akik a látszólag már megoldott kérdésekben immár a valódi megoldások igényével próbálnak újat mondani. Amikor tehát Broch a koncentrációs tábort a rabszolgásítás végső pontjának, alap-példájának nevezi, egyszerre mozog egyszer s mindenkorra megismert területeken, és mutat fel addig ismeretlen vetületeket. Sem tudományos, sem erkölcsi vagy más filozófiai szempontból nem jelent újat a koncentrációs tábor abszolút pontként, netán a társadalmi lét abszolút nullpontjaként való számbavétele. A szó legjobb értelemben látták ezt így a kor legjobb gondolkodói és teológusai közül sokan mások is, ugyancsak nagyon sokan a maguk módján ugyanazt fejezték ki, amit legismertebb módon Adorno és Horkheimer a felvilágosodás dialektikájának nevezett, és amelynek szimbóluma az "Auschwitz után nem lehetséges költészet" kijelentése.

A koncentrációs tábor értelmezésében Broch rabszolgásítás-elmélete a számos és a tárgy természetéből eleve következő hasonlóság ellenére mégis képes új szempontokat érvényesíteni. Elsősorban két antropológiai szempontot látunk döntőnek, amelyek ugyanannak a gondolatmenetnek a kezdetén, illetve végpontján helyezkednek el.

Az első gondolat az emberi ösztönkorlátozások létén, a korlátozásokon felépülő társadalom, illetve politika értelmezésén, valamint azon az egész sorozaton alapul, amelyben Broch a tágabb értelemben vett antropológia területén tekinti át az ösztönkorlátozások elleni állandó anarchisztikus harcot. Ezt permanens lázadásként is értelmezhetjük, de mint érzékeltettük, Broch-nál eredeti módon az intézmények keretei között, ha tetszik az intézmények maszkjában is változatlan anarchiaként jelenik meg. A koncentrációs táborok értelmezésekor ennek a végig vitt kiindulópontnak megvannak maga következményei. Az egyik következmény nem teljesen problémamentes, hiszen Broch antropológiája (és tágabban értelmezve társadalom- illetve tömegpszichológiája) szempontjából a koncentrációs tábor nem jelent igazi kivételt, Broch parttalan rabszolgásítás koncepciójának természetes alappéldája. A parttalan rabszolgásítás világában a koncentrációs tábor más okból is kivétel, mint egy másik antropológia, illetve tömeglélektan talaján lenne. Ez a felvetés egy pillanatig még annak lehetőségét is felvillantja, hogy ezzel talán még a koncentrációs tábor egyedisége, különössége is elesik. Broch elméletének különössége és egyben kreativitása azonban éppen ezen a ponton mutatkozik meg. Ha a rabszolgásítás (Versklavung) végigvitt antropológiája fenyegetni látszott a koncentrációs tábor történelmi különlegességének tényét, éppen ugyanennek az antropológiának eddig rejtettnek megmaradó vonásai lesznek képesek arra, hogy a tárgyban rejlő specifikumot út oldalról magyarázzák.

Broch-nak ezt a megoldását két különböző oldalról lehet megközelítenünk. Az egyik oldal természetesen az új antropológia egésze, amelyben Broch kreativitása felcsillan. Ez voltaképpen triviális, de kihagyhatatlan felvetés. A koncentrációs tábor minden valóságos vetületben az antropológia, a legyőzött egyének és intézmények rabszolgásításának legtipikusabb intézménye. A kevésbé triviális vetület az, hogy a más megközelítésekben magától értetődően bestiális intézményben Broch Versklavung-fogalma nem ugyanabban az értelemben deviancia, mint a hagyományos felfogásban. Az antropológia és a reálpszichológiai, illetve az etikai szint között persze itt is különbséget kell tennünk, hiszen az antropológiai kiindulópont (azaz, hogy minden emberben benne rejlik az ösztönkorlátozás ellen irányuló anarchista lázadás lehetősége) nem vonja maga után, hogy ennek az antropológiai igazságnak a reálpszichológia szintjén is változatlanul meg kell valósulnia.

Broch tehát egy szélsőségesen kivételes és igen gyakran értelmezett jelenséget frappánsnak nevezhető elméleti lépéssel helyez új megvilágításba. Ezt a kreatív lépést, mint láttuk, egy meghökkentő antropológiai újítással vezeti be (ez az emberi természet sajátos és többször érintett anarchiája, amely első pillanatra ugyancsak egy ugyancsak gyakran elemzett és ugyancsak többször értelmezett mélyreható társadalomlélektani elemmel indul, hogy azt számos irányba kitágítva végül a koncentrációs táborra alkalmazza). A Broch által elért eredmény azonban az emberi társadalom és lét eddigi mélypontjának újrafogalmazása is. Ez az a szisztematikus hely, ahol Broch-nak mindenképpen találkoznia kellett az etika végső kérdéseinek legnagyobb filozófusával, Kanttal. Broch filozófus is, ráadásul filozófiája a szó szoros értelmében száz szálon kapcsolódott Kanthoz. Ezért is nyilvánvaló, hogy Broch-nak semmiféle problémát nem jelentett Kant szerves és nagyvonalú felidézése saját antropológiájából kiinduló eredményének etikai, jogi és politikai tovább fejlesztésekor. Aktuálissá válik a kanti etika legmélyebb meghatározása, amit úgy foglalhatnánk össze, hogy a másik ember az ember számára csak cél lehet, de nem eszköz, amihez hozzátehetnénk, hogy Kant maga is használja ugyanennek az etikai maximának a megfogalmazásakor a "rabszolgává-tevés" tilalmát is.

Mindezzel Broch átlép a természetjog, és ezzel egy új etika lehetőségének megalapozásához is. Itt igen hasonlóvá válik a helyzet, mint a koncentrációs tábor abszolút nullpontként való meghatározásának egész gondolamenetében. Nem mondhattuk, hogy a koncentrációs tábor leírása előzménytelen lett volna. Nem mondhattuk azt sem, hogy rabszolgásítást megelőző szabadságmegvonás kimondása eredeti lett volna, mert az is lehetetlen.

Broch-nak azonban sikerül a koncentrációs tábor viszonyait egy addig ismeretlen dimenzióba is áthelyeznie. Ez az új dimenzió a már látszólag fokozhatatlan ember alatti fokozat újabb fokozásából jött létre. Az ember alatti minőségből "állat alatti" minőség jön létre.

Ez a kreatív lépés. Lehet, hogy akaratlanul is, de szerencsés kézzel nyúl vissza az antropológiának elsősorban a XVIII. és a XIX. századi fejlődéséhez, amelyben az emberi természet, az emberi lényeg sajátosságait az állatokkal való összevetésből próbálták meghatározni. Ezek a klasszikus antropológia összehasonlítások feltűnő módon őrizkedtek minden értékítélettől, emiatt az állat és az ember közötti különbségeket fedhetetlenül objektív és tudományos szempontok irányították. Ebben az esetben azonban az állat és ember közötti különbség nemcsak általában tartalmaz értékvonatkozásokat, de kulcsjelentőségre is szert tesz, hiszen itt az emberi és az állati magatartás közötti különbség kimutatása a koncentrációs tábor érvényes és egyben új specifikumává válik.

A koncentrációstábornak ebben áll a sajátos dialektikája. Negatív különösségének határtalan mutációja ebben az összevetésben csúcsosodik ki. Broch három döntő szempontját elemzésünk logikája érdekében már rendezett formában adjuk elő. A negativitás dialektikájának első hordozója a koncentrációs tábor állandó megsemmisülés- illetve halál- veszélye. Az állandó, önkényes, normáktól és szabályoktól független halálos fenyegetettség már önmagában is elégséges alapja lehet a negativitás hipertrófiájának. Csak a teljesség kedvéért utalunk a történelem erre emlékeztető hasonló helyzeteire (nyílt háborús összecsapás, hadifogság és hasonlók), miközben a halálos fenyegetés állandósága és erkölcsi- szociális törvénytelenségei nyomban igazolják is ennek a szempontnak az érvényességét. Nem pusztán arról van szó, hogy az állandó halálos fenyegetettség állapota fennáll, de arról, hogy ennek a fenyegetettségnek is megvannak a maga negatív szélsőségei. Az állandó halálfenyegetettség lesz az az alapzat is, amelyen az állati és az emberi élethelyzet eltérései elvezetnek a koncentrációs tábor sajátosan broch-i definíciójának végső formájához.

Majdhogynem drámai, ahogy az ember tragédiájának újabb szélsőségeit az emberi emancipácó legmagasabb képességei és vívmányai aktualizálják. Az első ilyen tulajdonság, hogy az ember teljes tudatossággal éli életének minden percét. S ha ennek a kijelentésnek meg is lehetnek a maga értelmezési változatai, releváns értelmezési különbségek mégsem léphetnek fel az állatok magatartásával összehasonlítva, hiszen nem lehet mondani, hogy az állatok teljes tudatossággal élnék végig életük minden pillanatát. A "teljes tudatosság" gondolatának ez az alkalmazása drámai egyértelműséggel teszi világossá, hogy az emberi szenvedés meghaladhatja az állatra kiszabott nembeli szenvedőképességet. Az "állat-alattiság" meghatározása érvényesül, s ezzel a koncentrációs tábor negatív extremitása Broch második szempontja alapján is igazolódik.

Az állat és az ember közötti különbség, s ezen belül az élet minden pillanatának tudatossága ezzel a meghatározással azonban még nem merül ki. Az átélés tudatossága is számos további szemponttal lenne még differenciálható, hiszen ha csak történet elejére, a koncentrációs táborba vezető út sajátosságaira gondolunk, az áldozatoknak már az odavezető úton is a halálos fenyegetés sokféle formájával kellett szembenéznie. De a tudatos átélés újabb igazi ugrásaként mégsem az odavezető utat szerettük volna elsősorban megjelölni. Az ember ugyanis, életének minden egyes pillanatában, haláltudattal is rendelkezik, miközben az állat nem rendelkezik saját halálának állandó anticipált tudatával. Az is nyilvánvaló, hogy ez a tulajdonság lesz majd az, amelyik teljessé teszi, s végérvényesen alá támasztja a koncentrációs tábor specifikumát, azt hogy az állat-alattiság meghatározása is lehet az, amelyik ezt a különlegességet kifejezi. Az állati kiszolgáltatottság és az embernek a koncentrációs táborban megélt kiszolgáltatottsága közötti különbség az a sajátos differencia, ami részben Broch analízisének végeredménye, részben a koncentrációs tábor specifikumának meghatározása, részben pedig az abszolút nullpont definiálásának új lehetősége.

Amikor azután az ember-alatti fogalma átmegy az "állat alatti" fogalmába, a kanti alapdefiníciók aktualizálása is napirendre kerül. A kanti meghatározás, miszerint a másik ember nem lehet eszköz, csak cél, tartalmilag teljesen pontos, de ennek ellenére sem lehet azonos azzal, hogy az ember nem teheti rabszolgává a másikat. Ez megfogalmazás nem feltétlenül csak a maga szemantikájában különbözik Kanttól, hiszen, ha akarjuk, Kant maga még nyelvileg is eljutott ehhez a megfogalmazáshoz. Azért jelent mást és többet, azért lett új eszme, mert rendelkezünk a koncentrációs-tábor tapasztalatával. Broch az tehát, aki a saját maga által kitágított és történetileg aktualizált kiindulópontot a természetjog és etika szekularizált újrafogalmazásához felhasználhatta.

A koncentrációs tábor e végső specifikumát Broch tehát három vonásban foglalja össze. Az első alapvető felismerés a koncentrációs tábor állandó halálfenyegetettsége. Halálfenyegetettség és halálfenyegetettség között számos esetben lehet meghatározó különbség. Emlékeztetünk a harctéren szembenálló katonák, egy szőnyegbombázott terület lakói, egy cunami sújtotta terület vagy éppen egy süllyedő hajó utasai halálfenyegetettségének eltéréseire. Nyilvánvaló, hogy a koncentrációs tábor lakóinak halálfenyegetettsége teljesen kivételes jelenség, szinte erkölcsi problémáink támadnak, ha nemcsak ennek a fenyegetettségnek a mértékét, de az egyes összetevőit is részletesen meg szeretnénk különböztetni egymástól. Broch elemzésének második specifikus vonása a tudatosság mozzanata, azaz, hogy a koncentrációs tábor összes lakója minden percben tisztában van ezzel a különleges halálveszéllyel, amelynek már kezdetektől fogva súlyos etikai, egzisztenciális, sőt, teológiai vetületei is vannak, amelyek különösebb reflexió nélkül is előre utalnak a koncentrációs-tábor, mint abszolút mélypont tényére. Broch végső elemzésének harmadik összetevője a haláltudat problémája, amelynek specifikuma éppen a filozófia antropológiában évszázadok óta természetes eljárásban, az embernek az állattal való összehasonlításában válik plasztikussá.

Broch világosan látja, hogy mindebből a szabadság és az emberi jogok új megalapozásának kell létrejönnie, ami annak a folyamatnak az újrafogalmazása, amely a XVIII. század végén nem utolsósorban a kanti, de más etikai koncepciók alapján is az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban, illetve az emberi jogok deklarációjában végbe ment.

Ezen a ponton működésbe lép be a koncentrációs tábor egy újabb dialektikája. A dialektika kifejezést abban az értelemben vesszük igénybe, ahogy azt Adorno és Horkheimer a "felvilágosodás dialektikájá"-nak kifejezésében használta. A koncentrációs tábor azzal a dialektikával forradalmasította az etikát és természetjogot, amely Adornoék elméletében a modern evilági racionalitást forradalmasította. A koncentrációs tábor dialektikájából létrejött egy új természetjog, és ezen keresztül az emberi jogok dialektikája. Broch kitérőt is tesz annak a különbségnek a megragadására, ami ennek a forradalomnak a XVIII. századi, illetve XX. századi változata között fennáll. Az összevetés első része abban áll, hogy a természetjog garantálta emberi jogok a XVIII. században forradalmakat legitimáltak. Broch erre reagálva belebocsátkozik még egy olyan gondolatmenetbe is, amely szembeállítja a forradalmak által elért eredményeket a forradalom helyett esetleg a társadalmi evolúcióval elért lehetséges eredményekkel. Ez a gondolatmenet nyilvánvalóan teljesen eltér a koncentrációs tábor elemzéséből kiinduló gondolatmenetektől, ezért sem ismertethetjük, miközben önmagában bonyolult történelem-elméletnek tekintjük.

Broch mindenesetre az antropológiai és társadalomelméleti problémát át tudta vezetni a politikaelméletbe, amivel továbbfejlesztette a demokrácia elméletet is. A valóságos politikai fejlődés két ütemben maga is felmutatta ezt a változást. A koncentrációs tábor valamilyen mértékben már az 1945 utáni világpolitikát is meghatározta, ennek meghatározó hatása azonban a hidegháború viszonyai miatt számos okból megtört. Az emberi jogoknak a 70-es években történő vezető elméletté válása hozta magával a koncentrációs tábor e dialektikájának a társadalompolitika és a politikaelmélet valóságában realizálódó hegemóniáját.

Broch érdemei az emberi jogok politikájának nem utolsósorban a koncentrációs tábor értelmezésével kapcsolatos újrafogalmazásában maradandónak mondhatóak. Sajnálatos módon ezek az érdemek nem részesültek a megfelelő tudományos és elméleti elismerésben.

A természetjogi értelmezés forradalomelméleti lehetőségének elutasítása természetesen változatlanul problematikus. Egy absztrakt szinten nem is Broch-nak az a gondolatmenete az egyetlen probléma, amellyel a társadalmi evolúció által elérhető eredményeket fontosabbnak és valóságosabbnak tartja, mint azon eredmények sorsát, amelyeket egy forradalom tud, vagy tudott volna kivívni. Ez örök vita, örök eldönthetetlen kérdés. Problematikusnak azért is tartjuk, mert ezzel az emberi jogoknak defenzív és konzervatív értelmezést ad. Az emberi jogokat nem szélesebb társadalmi legitimációnak tekinti elsősorban, de valamilyen absztrakt társadalmi közép vagy akár az elit azon eszközének, aki hatalmi érdekeit (hiszen neki is megvannak a kielégítendő ösztönkésztetései!) szankcionálja azzal, hogy riválisait az emberi jogok megsértésével támadja. Az eredetileg valóban a broch-i értelemben az emberi jogok jegyében álló nemzetközi politika bőségesen szolgáltatott adalékot e tézis további értelmezéséhez.

 

 VISSZA 

FEL