Kiss Endre
"Versklavung"
Koncentrációs tábor és totalitarizmus Hermann Broch társadalomlélektanában
2022.06.20.
Hermann Broch egyszerre társadalomlélektani és
politika-elméleti tanulmánya olyan önálló és egyben hosszú közvetítési láncon
áthaladó gondolamenetet fogalmaz meg, amely a tárggyal foglalkozó nagyszámú
értelmezés ellenére is nem egy szempontból tűnik újnak. Egészében szemlélve
egyike azoknak a nagyszámú interdiszciplináris, koherens, de egyben eredeti
elméleti teljesítményeknek, amelyek a gondolkodó Broch-ot jellemezték. A
tanulmány címe "Demokrácia a rabszolgásítás korszakában". Eredeti változata egy
1949-re datálható 97 teljesen teleírt oldal terjedelmű gépirat, amely még
számos helyen viseli magán a szerző javításainak nyomait. Nemcsak önmagában
jellemző, de a későbbiekben különösen is érthetővé válik, miért jelent meg a
szöveg a szerző két Összes Mű-kiadásában
és miért élt meg különböző módon szerkesztett változatokban további három
önálló kiadást is.
A fő témát három
ívből álló gondolatmenet bontakoztatja ki. Az első egy sajátos antropológiai elmélet, amely a
koncentrációs tábor elemzésével ér véget. Ezt követi a koncentrációs tábor, mint jelenség, illetve mint
"alappélda" számos
eredeti vonást is felvonultató értelmezése, majd pedig immár a koncentrációs
tábort alapul véve egy olyan etikai és jogi koncepció felvázolása következik,
amelyik majdhogynem önmagában is majdhogynem már egy demokrácia-elmélet alapja, s ezzel át is vezet a politikai
elméletek világába. Érdekes dilemmaként jelenik meg, hogy ezt az 1949-es
tanulmányt többnyire a politikaelméletben, nem pedig a társadalomlélektanban
értelmezik intenzívebben és gondolják tovább, jóllehet a második lehetőség is a
legnagyobb mértékben legitim lehetett volna.
Az 1949-es
tanulmány hiánytalanul mutatja fel a 30-as és 40-es évek fordulójától egyre
határozottabban már gondolkodóvá váló Broch jellemző tulajdonságait. Különleges
kreativitás, s egyben különleges ötletgazdagság jellemzi. Gondolatmenete
azonban eltér mind az elméleti társadalomtudományok, mind pedig a pozitív
tudományok belső diskurzív rendjétől. Az ötleteken alapuló elméleti
felismeréseket, ha kell, polemikusan is tökéletesen követhető módon fejti ki,
majd egy-egy ilyen kifejtési szakasz befejezése után már egyáltalán nem
törekszik sem az elméleti, sem a pozitív társadalomtudományok mintájára azokat
önálló értekezésekként is megformálni. Nem teszi tehát át a szöveget teljesen a
tudomány médiumába, jóllehet minősíthető és egyben minősített módon is
előzetesen már elvégzi mindazt, ami a tudományos megközelítés számára
elengedhetetlen. Ilyen módon minden bizonnyal megnehezíti mind a
professzionális, mind pedig a nem-professzionális érdeklődő feladatát, hiszen
ez a diskurzus mégis érzékelhetően eltér attól, ahogyan a modern elméletek a
"normál-tudományokban" meg szoktak jelenni. Broch utóélete számára ennek
legnagyobb hátránya az, hogy emiatt óhatatlanul a mindenkori olvasó belső
megítélésére lesz bízva, hogy ezt a diskurzust kész teoretikus szövegként,
esszéként, egy gondolkodó igen érdekes privát- reflexióiként vagy éppen egy
nagy író minden érdeklődést megérdemlően tiszteletreméltó párhuzamos
intellektuális teljesítményeként értelmezi-e. Nem nehéz belátni, hogy ez négy
fajta megítélés majdhogynem magától értetődő módon négyféleképpen teszi
megközelíthetővé a művet.
Ez alapvető
helyzet, amelynek ugyancsak alapvető problémái máig is élnek, jóllehet, mivel
maga az írói mű megítélése soha nem forgott kockán, az elméleti írások
lehetséges olvasat-változatai is mindeddig meglehetős békességben éltek egymás
mellett. A szövegek e státusza a másik oldalon persze az utókor szellemi ignoranciájának növekvő jelentőségű
alapkérdéseihez is elvezet. A gondolkodás határtalansága, az irányzatok nagy
száma, valamint a rendelkezésre álló feldolgozási idő korlátozott mivolta
összetalálkozik a professzionális és nem-professzionális olvasó valóságos
szabadságával, akik azonban belelátva a maguk korlátaiba, kétségtelen
szabadságukat igen gyakran az ignorancia
magatartásába menekítik.
A koncepció első
íve egy olyan antropológiai elmélet,
amelyik végső megfogalmazásában és fogalmiságában eredeti elgondolás. Broch az
embert olyan lénynek tekinti, akinek sohasem
adatott meg, hogy saját maga anarchisztikus tendenciáit teljesen ki tudja élni.
Ez azt jelenti, hogy ez (a később még részletezendő sajátosság) innentől
kezdve már az ember antropológiai alap-meghatározottsága. Az ember belső anarchisztikus tendenciái öntörvényűek és nincsenek
tekintettel a társadalom írott vagy íratlan szabályaira. Az antropológiai
meghatározás tehát, s ezt most nem Broch szavaival fejezzük ki, az embert ösztönlénynek tekinti, aki belső
impulzusait végső soron akkor sem tudja teljesen korlátozni, ha erre a
korlátozásra egyébként sokszor és sok ideig képes is vagy akár be látja e korlátozások
szükségszerűségét is.
Már ebben a
megfogalmazásban is érzékelhet: Broch gondolkodása egyrészről mélységesen
lényegre törő, hiszen a legmélyebb emberi meghatározottságra akar választ
találni. Másrészt általános érvényű, s a lényegi meghatározást a legmélyebb
szinten is vállalja. Harmadrészt szóhasználatában itt is eredeti, hiszen az
anarchikus jelző elsősorban a politikai és intellektuális szférában
használatos, nem pedig a tudattalan világában. Sajátos negyedik vonása, ami az
eddigi sajátosságoknál is eredetibb, az, hogy ebben az elméletben még az intézmények
is rendelkeznek ezzel az alaptulajdonsággal, ők is lehetnek anarchikusak, ők
sem képesek a maguk anarchikus tendenciáit korlátozni. Ez a megoldás szokatlan,
hiszen az általános szociológia néhány klasszikusán kívül (és az intézmények
világában élők közvetlen tapasztalatain kívül) nemcsak az intézmények ebben az
értelemben vett anarchiájáról nem esett eddig szó, de arról különösen nem, hogy
az intézmények anarchiája lényegében ugyanaz, mint az emberben megfogalmazódó
anarchia, tehát ebben az összevetésben az emberi és az intézményi természet
nagyon is hasonlít egymáshoz. Egyúttal abban a különös helyzetben is
vagyunk, hogy miközben az így értelmezett egyéni, mint pedig az így értelmezett
intézményi anarchia valóságát a hétköznapok ezer és ezer példáján láthatjuk, az
ezekből összeálló általánosított tapasztalat majdhogynem hihetetlen eredménynek
tűnhet. Az események miriádját jól ismerjük, elméleti általánosításuk mégis hatalmas
meglepetés!
Az anarchiának
egy másik, igen informatív megfogalmazása az, hogy az nem más, minthogy az
ember "korlátozatlan", a korlátok elleni
erőfeszítésre van beállítva, amely kiinduló helyzet azután anarchikus módon
realizálódik. Ebben az összevetésben már nyilvánvalóvá válhat, hogy milyen
meghökkentő és mennyire bátor lépés az intézményeknek ugyanezzel az
attribútummal való ellátása. Ez az alkalmazás azt jelenti, hogy bármely
intézményről feltehetjük, hogy meg akar szabadulni mindattól, ami őt a maga
immanens anarchisztikus tendenciáiban akadályozná, maguk a társadalmi
intézmények sem tisztán racionális alapokon működnek tehát ők is veszélyt jelenthetnek
mind a többi intézményre, mind pedig az egyénekre. Célszerű most tisztázólag
megjegyezni azt is, hogy ebben az antropológiában (amelyben, mind mondtuk,
léteznek mind eredeti broch-i, mind pedig teoretikusan már az addigiakban is
létező elemek) azok is anarchisztikus tendenciákkal rendelkeznek, akik maguk
is áldozatai lehetnek egy-egy intézménynek vagy egy-egy másik egyénnek, akik
aktuálisan saját korlátozatlanságukat szeretnék realizálni.
Erre a mély és
nagyon is következetes antropológiára mindenképpen egy új típusú
politika-fogalomnak kell épülnie, hiszen az addigi politika nyugodt lélekkel
indulhatott ki az érdekek egyeztetésének alapkötelességéből. Ennek a
kiindulópontnak az elfogadása után azonban nem lehet más feladata a
politikának, mint az anarchisztikus tendenciák állandóan labilis egyensúlyának
megteremtése.
Ez az elképzelés
egyrészt harmonikusan épül rá az eddigi politika-definíciókra, miközben
alaposan el is tér tőluk. Minden szereplő részéről feltételezi, hogy állandóan
át is akarják lépni saját korlátaikat, állandóan realizálni igyekeznek az
objektív antropológiai tulajdonságnak is beállított korlátlanságra való
törekvést. A társadalmi rend, a politikai rendszer, a politikai mechanizmusok
látszólag tehát továbbra is a partikuláris objektív és racionális érdekeket
egyensúlyozzák, miközben valójában már mélyebbre léptek és közvetlenül leértek
az ember anarchisztikus alaptermészetéhez.
Broch ezen
emberképe, amit a továbbiakban Broch antropológiájának fogunk nevezni,
tehát egyszerre újszerű is meg nem is. Általánosságban nem nevezhető újszerűnek
amennyiben a mindenkori normák, törvények, a racionalitás, majd az azokon
felépülő rendezettebb és humanizált emberi viszonyok értelmezésekor igen
sokféle olyan meghatározással találkozhatunk, amelyek a racionális és tudatos
viselkedés mélyén Broch-éhoz hasonló tudattalan, ösztönös, öntörvényű vagy a
szubjektummal például a hatalom akarásának viszonyában álló magatartásokat
tételeznek fel. Betű szerinti értelemben tehát Broch tétele nem újszerű.
A másik oldalról azonban több szempontból újszerűnek is mondható. Az egyik
lehetséges perspektívát csak említeni tudjuk, hiszen az nem erre a tanulmányra,
hanem Broch számos más tudományban (!), sőt számos más irodalmi műben is
kifejtett gondolataira támaszkodik, mi több, a szóban forgó tartalom nem egy
esetben egyenesen egy-egy irodalmi alakban jelenik meg. Ez arra mutat rá, hogy
Broch esetében még azzal a paradox helyzettel is szembesülhetünk, hogy ha elég
szélesre tárjuk érdeklődésünk spektrumát, akár még irodalmi, tehát fiktívnek
tekintett, alakokat is (például Esch alakját az Alvójáró trilógiában) tudományos argumentumként lehet felhasználni.
Még mindig kívül maradva a tudományos, illetve a teoretikus diskurzuson,
ugyanilyen érvnek számíthatjuk Broch saját elméletét az Alvajárók-trilógiában az úgynevezett derengési állapotról vagy éppen tételes és immár eredetileg is
tudományosnak szánt tömegpszichológiájának
számos tételét. Mindezeket az eredményeket összegezve nyilvánvaló, hogy szinte
minden említett törekvésben benne rejlenek annak az antropológiának az elemei,
amelyből tanulmányunk elején már mint önálló elméleti koncepcióból kiindultunk.
Broch más
szempontból is új módon fogalmazza meg ennek az antropológiának a lényeges
összetevőit. Az emberi természet Broch-nál talán félre is vezető módon
anarchikus. Valamennyire félrevezetőnek azért tartjuk ezt a terminust, mert
az elmélettörténeti diszkusszió nagy részében ezt a fogalmat tudatos, sőt,
egyenesen szofisztikált szellemi magatartásra alkalmazzák. Broch természetesen
pontosan tudja, amit nekünk ebben a pillanatban hangsúlyoznunk kell: a valóságos anarchisztikus gondolkodás
egyáltalán nem primitív vagy ösztönös. Sőt, az anarchisztikus magatartás
igazi fénykora a gondolkodásnak egy viszonylag késői szakaszában, egészen
pontosan a XIX. század utolsó évtizedeiben alakult ki, s éppen hogy nem
ösztönös, de az összes politikai ideológia együttes és tudatos meghaladásának
elméleteként. Volt tehát egy olyan történeti pillanat, amikor az anarchizmus a
konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus együttes meghaladásának, s ezzel az erkölcsileg egyedül
vállalható filozófiának számított. Ezek miatt is félrevezető ez a terminus
az immanensen határátlépő emberi alaptermészet jelölésére, nem azért mert nem
jelöl jól egy jelenséget, de azért, mert - annyi más elméleti terminushoz
hasonlóan - egy másik jelentése korábban már jóval ismertebbé vált.
Broch szövegében
két szűkebb értelemben vett innovatív mozzanatot találunk (eltekintve
természetesen Broch nagyvonalú és a maga rövidségében kiemelkedőnek mondható
összefoglalásától). Az egyik innovatív elem, ami szinte a kiterjesztés kiterjesztése, az intézmények bekapcsolása az
antropológiai magatartás érvényességébe. Ha ugyanis olyan helyzetbe kerülnek, az
intézményekre is jellemzővé válik az anarchisztikus vágy, hogy megszabaduljanak
korlátaiktól és korlátozottságaiktól. Az ilyen és ehhez hasonló
jelenségeket eddig, mint a terjeszkedés, illetve a növekedés tisztán
közgazdasági vagy politikai-hatalmi mozzanatait írták le. Az azonban, hogy
ennek lehetnek ilyen antropomorf, vagy egyenesen közvetlenül is emberi
összetevői, s hogy az ilyen intézményeket vezető emberek ebben a helyzetben
élik ki a maguk anarchisztikus vágyait, még egyáltalán nem fogalmazódott meg.
Ez természetesen önmagában is új és önmagában is érdekes, de a történelem
iróniája miatt éppen a mi évtizedeink
globalizációjának kifejlődésében, továbbá a globalizáció elméleti
értelmezésében nélkülözhetetlen "aktoriális" dimenzió a lehető legnagyobb
mértékben aktuálissá is teszi ezt a felismerést. A globalizáció valóságos
viszonyai, ugyanis Broch antropológiától teljesen függetlenül, igen nagyszámú
aktort, globális játékost hoznak abba a helyzetbe, hogy kielégíthessék
anarchikus vágyaikat az őket körülvevő korlátozottságok felrúgására, és az
ilyen esetek nagy része olyan, amelyben az aktor személye egyben intézményt is
testesít meg. Sokszor kimutatható, hogy az intézményi határátlépések mögött nem
valamilyen absztrakcióban összefoglalható racionális intézményi érdek áll, hanem
az intézményt időlegesen megtestesítő egyén saját "anarchiája".
Broch-i
innováció ezen kívül az intézmény és az
egyén viszonya is. Visszapillantva is összegeznünk kell, hogy a
korlátozásoktól és önkorlátozásoktól szabadulni kívánó antropológia, amit Broch
anarchiának nevez, pozitív valóság
is. Nemcsak azt jelenti tehát, hogy az aktorok meg és fel akarnak szabadulni,
de azt is, hogy az addig ki nem élt anarchisztikus tendenciák küzdelmeket
indukálnak egyén és egyén, intézmény és intézmény, majd intézmény és egyén
között is. A felszabadulás pozitívvá való célja a győzelem, amelyik azt
jelenti, hogy a mindenkori győztes Broch kifejezésével élve rabszolgává teszi, rabszolgásítja azt, akit legyőzött.
Természetesen ez az antropológiai, társadalomlélektani, majd a
társadalomlélektanból a politika- és demokrácia-elméletbe átvándorló felfogás a
rabszolgásítást elméleti absztrakcióként kezeli, ami azonban minden további
nélkül átválthat konkrét fizikai hatalmi viszonnyá, azaz ókori vagy újkori
valóságos rabszolgásítássá is.
A
korlátozottságtól való megszabadulás anarchisztikus vágya a felszabadulás, ez a
negatív mozzanat. A sikeres felszabadulás a versenytárs rabszolgásítása. Amitől
ő fel akar szabadulni, azok éppen azok a társadalmi korlátok, amelyek
megtiltanák a másik ember, a másik intézmény vagy az intézmény alá vetett ember
rabszolgásítását. Eddig még nem emeltük ki önállóan is, hogy a pozitív
rabszolgásítás kimondásában is valamilyen mértékben eredeti a broch-i elmélet,
úgy gondoljuk azonban, hogy ez nem igazi eredetiség, hiszen elsősorban arról
van szó, hogy Broch kifejtett módon kimondja azt, ami a hasonló antropológiák
vagy pszichológiák ugyancsak tudnak, miközben a rabszolgásításig elmenő
végeredményt csak érzékeltetik, s ezzel az olvasó fantáziájára bízzák ezt a
fázist. Broch azonban nemcsak általánosan mondja ki azt, de meg is próbálja
határozni annak abszolút, de valóságos végpontját.
Broch e
tanulmányban kiharcolt második számú innovációja az intézmény és az emberek viszonya. Ez merész új felismerés, hiszen
itt is feltételezi az intézmények (vagy, ami ugyancsak lehetséges, az
intézményeket képviselő egyének) anarchiáját, amelyek küzdelmének lehetséges
eredménye az is, hogy az intézmény képes rabszolgásítani saját alárendeltjeit,
de ha két intézmény küzdelméből az egyik jön ki győztesen, akkor a győztes
intézmény valójában nem a másik
intézményt rabszolgásítja, de a vesztes intézményt képviselő egyéneket.
Egyénekre és
intézményekre tehát egyaránt vonatkozik az anarchisztikus korlátozottságból
való kitörés vágya. Ez összefüggő antropológia, de egyben meghatározó
társadalom-ontológiai realitás is, amelynek érvényét általánosnak is
kell tekintenünk.
Ez a társadalom-ontológiai
realitás szabja meg, illetve változtatja meg a mi szemünkben a politikai
alrendszer egész jelentőségét. Ez a filozófiai beágyazás teljes
megváltoztatása, lényeges kiterjesztés, új meghatározása a politikának az
uralkodónak tekinthető demokrácia-elméleti, hatalom-megosztási vagy más olyan
elméleteihez képest, amelyek a politikájában mindenekelőtt az érdekek
kiegyenlítését látják, és e miatt a politikát messzemenőkig racionális tevékenységi
területként definiálják.
A rabszolgásítás
első definícióitól kezdve Broch szövege két intellektuális vonulatra bomlik
szét. Az egyik vonulat tartalmazza magát a fundamentális definíciót, és
jóllehet igen rövid formában, a leglényegesebb teoretikus következményeket is.
A másik intellektuális vonulat extenzív indíttatásoknak enged, és ahogy ez
Broch-nál amúgy sem ritka, ha vázlatosan is, de az új gondolat extenzív
kiteljesítésére törekszik. Önmagáért beszél, ahogy ez az extenzív kiterjesztés
olyan fejezetekre tagolódik, amelyek a dolog lényege szerint igen messze
elkalandoznak a rabszolgásítás, a rabszolgásítás reflexiójaként létrejövő új
demokrácia-elmélet és mindenekelőtt a rabszolgásítás eredeti fogalmát lehetővé
tevő s megalapozó antropológia területeitől. Az alapgondolatoknak ebbe az
extenzivitásra törekvő és terjedelmileg sem rövid broch-i kidolgozásába nemcsak
azért nem bocsátkozhatunk bele, mert azok távolodnak a számunkra fontos
alapvető kérdésfeltevésektől, hanem azért sem, mert - szokásához híven - Broch
a rabszolgásítás konkrét területeinek egyre részletesebb kidolgozása során
egyre szélesebbre terjeszti ki a gondolatmenet. Mindenesetre az sem lenne
túlzás, ha ezeket az extenzív kiterjesztéseket egy sor perspektívájú teljes új társadalomelmélet körvonalazásának is
tekintenénk.
A
rabszolgásítást megalapozó antropológia tartalmainak tökéletesen megfelelően
Broch extenzív nekilendülése egyre újabb empirikus összefüggéseket is feltáró
következetes gondolatmenetekkel elemzi a politika,
a gazdaság, majd az ideológia területén az antropológiai
definícióknak megfelelő rabszolgásítási jelenségeket. E három területet követi
a Totalitarizmus, az Anarchia és a Demokrácia alcímeket viselő három fejezet, hogy azután a Konfliktus címmel ellátott utolsó
fejezet zárja le a rabszolgásítás jegyében leírt társadalom teljes
perspektivikus elemzését. Broch markánsan és egyértelműen demonstrálja, milyen
magától értetődőséggel, egyre újabb és újabb részletek termékeny feltárásával
járva képes ez az antropológia egy teljes olyan társadalomelméletet
kialakítani, amely a maga többször emlegetett kreativitásán túlmenően még arra
is képesnek bizonyulhat, hogy korábbi vezető társadalomelméletek eredményeit is
be tudja fogadni.
A rabszolgásítás
sokszoros elméleti eredményeinek ismertetése jelenti ezután Broch elméletének
felhasználását, egy sor egész korunkat meghatározó kérdésben való alkalmazását.
E gondolatmenet első fázisa a rabszolgásítás egy általánosságnak nevezhető
definíciója, amely minden további nélkül paradoxnak, sőt abszurdnak is tűnhet,
amennyiben egy olyan jelenséget, mint a rabszolgásítás, általánosnak tekintünk.
Nyilvánvaló, hogy a külön(leges)ös
(szélsőséges) és az általános (normális)
jelenségeinek olyan sajátos dialektikájáról van szó, amelyet a történelemi
folyamatok elemzése állít középpontba. Ha visszatérünk az antropológiainak
nevezett kiindulópontokra, rá is tekinthetünk e dialektika konkrét
beágyazására. Mindezzel együtt egyáltalán nem vonjuk kétségbe, hogy egy ettől
eltérő elméleti keretben a normálisnak és a rendkívülinek egészen más viszonyai
is uralkodóvá válhatnak.
Az elmélet
gondolatinak nevezhető első része
tehát a rabszolgásítás úgynevezett alapjelensége, második része pedig a koncentrációs tábor definíciója, mint a
rabszolgásítás abszolút null pontjáé,
annak legszélsőségesebb változatáé, amíg a harmadik
rész az abszolút null-pontból kiinduló dialektikát dolgozza ki, amely már nem a
kezdetek antropológiájának folytatása, de egy új demokráciaelméleti kiindulás,
amit Broch a természetjog közvetítésével
épít ki. A természetjogi alapú
demokráciaelméletnek a legszorosabb köze van korunk emberi jogi ideológiájához.
Ezzel azonban előzetesen azt is kimondtuk, hogy Broch-nak nyilvánvalóan
nagy és a szükségszerűnél jóval kevésbé elismert valóságos szerepe is volt az emberi jogi gondolkodás történelmi
felemelkedésében.
A rabszolgásítás
kidolgozott, antropológiai jellegű általános megfogalmazás, amely a tudományos
köznyelv részévé tesz egy olyan fogalmat, amelynek tartalma az eddigiekben
rendre szűkebb és körülhatároltabb történelmi jelenségekre volt használatos,
mint amilyeneket Broch ebben az elméletében használ. Az sem tekinthető
tipikusnak, hogy a fogalom stílusértéke, szemantikai szélessége nagyon sok
jelenségre kiterjed, és jóllehet Broch-nál mindez szándékosan történik, mégis
azonban a függőségeknek és meghatározottságoknak olyan széles skáláját jelöli,
amely igen szokatlan társadalomtudományi gondolkodásban. Semmiképpen sem lehet
azonban azt mondani, hogy Broch fogalom-változatai ne lennének minden esetben
elégségesen meghatározva. Ezek miatt azzal a szemünkben legitim, sőt, a legtöbb
esetben egyenesen kreatív és konstruktív helyzettel van dolgunk, amikor a
jelenség valóságos értelmezése írja elő egy szokatlan fogalom használatát.
Indokolt esetben ezt nemcsak lehetségesnek, de kifejezetten szükségesnek
tekintjük, és egyáltalán nem tudunk mit kezdeni azokkal a tiltakozó
magatartásokkal, amelyek vagy a kezdetektől elutasítanak egy-egy ilyen
fogalom-használatot, vagy ha esetleg részlegesen el is fogadnák, valójában
mégis abból indulnak ki, hogy a tudományos közösség - nyíltan vagy akár
leplezetten - úgysem fogja befogadni azt. Mivel minden teoretikus megismerés
nagymértékben a fogalmak effektivitásától
függ, egy-egy ilyen lehetséges konfliktus-helyzet egy-egy kérdéskör további
fejlődését erőteljesen befolyásolhatja.
Amikor
ismertetjük Broch általános definíciós törekvéseit a rabszolgásítás leírásában,
röviden ismét emlékeztetnünk kell e definíció belső dialektikájára a normalitás
és a rendkívüli között, amelynek feszültségét Broch képes volt
feloldani, de amely feszültség más szerzőknél, illetve más esetekben egyáltalán
nem biztos, hogy további feszültségek feloldásra kerülhet.
Broch
rabszolgásítás (Versklavung) - fogalma következetes határozottsággal tér vissza
arra, hogy azok, akik ezt végrehajtják, egyáltalán nem feltétlenül látják be,
hogy bármilyen értelemben is "rossz" lenne az, amit cselekednek, s inkább a
szellemi és intellektuális eltompulás jegyeit mutatják, mintsem hogy
cselekedeteiket fundamentálisan megkérdőjelezhetőnek tekintsék.
Várakozásainkkal ellentétben Broch itt nem a jogi- intézményes keretekre
gondol, amelyek lehetséges módon intézményesíthetnék a rabszolgásítást, de
elmélete mélyebb szellemének megfelelően ebben a felvetésben ismét nem tesz
különbséget az anarchikus ösztönök
kiélése és az olyan intézményes rabszolgásítások között, amelyeknek egyes
változatait, mint említettük, részletesen is feldolgozza, ilyenek voltak
például a politikai, a gazdasági vagy éppen az adminisztratív
rabszolgásítás jelenségei. Miközben tehát nem érdeklődik az esetleges
intézményesítés következményei iránt, vállalja az antropológia és a
társadalomontológia közötti differencia állandó átugrását, amivel a
rabszolgatartókat is nem intézményes szereplőknek, de olyan helyzetbe
került egyéneknek írja le, akiknek intézményi pozíciója közvetlenül
lehetővé teszi ösztönkorlátaik anarchikus áttörését, s ezáltal a rabszolgásítás
végrehajtását is.
Ebben a
magyarázatban több olyan alternatív elem is van, amelyeket az egyes
összefüggéseknek megfelelően másképp is lehetséges lehetne értelmezni, lehetne
például eltérően megítélni a rabszolgatartó mentális állapotának leírását is.
Broch mindenesetre koherensen jár el, amikor az antropológiai és az intézményes
háttér átugrásával figyelmünket kitartóan
az ösztönkorlátok szükségszerű, mások által előszeretettel kiiktatott
természeti erőként működő átlépésére irányítja.
Broch sok
oldalról vezette be saját rabszolgásítás-fogalmát, amelynek, mint láttuk,
sajátos elméleti centruma van. Sokan lényegesebb korlátozások nélkül
elfogadják például, hogy az emberi ösztönök társadalmi korlátozása nem
tökéletes, vagy például úgy vélik, hogy nem kell az ösztönöket feltétlenül
korlátozni, netán megértéssel képviselik azt a nézetet, hogy az ösztönök
korlátozásának egész sor eltérő politikai vagy társadalmi következménye
is lehetséges, ebben az összevetésben Broch elmélete tehát látszólag még
eredetinek sem tűnik. Ha azonban konzekvensen és közelről szemléljük, Broch felfogása a társadalmi ösztönökről
igen eredeti.
Mivel az itt
működő megközelítés mélyebben és lényegibb szinteken is jellemző Broch-ra,
érdemes önállóan is kitekintenünk rá. Broch ugyanis előszeretettel nyúl bele
olyan problémákba, amelyek látszólag már nemcsak meg vannak oldva, a tudományos
közvéleményben már ismertnek is számítanak, miközben ezek a közismertnek és
elfogadottnak tekinthető igazságok egyáltalán nem megfellebbezhetetlenek. Számos
pszichológiai és tudományszociológiai oka van annak, hogy miért akad kevés
olyan vállalkozó, akik a látszólag már megoldott kérdésekben immár a valódi
megoldások igényével próbálnak újat mondani. Amikor tehát Broch a
koncentrációs tábort a rabszolgásítás végső pontjának, alap-példájának nevezi,
egyszerre mozog egyszer s mindenkorra megismert területeken, és mutat fel addig
ismeretlen vetületeket. Sem tudományos, sem erkölcsi vagy más filozófiai
szempontból nem jelent újat a koncentrációs tábor abszolút pontként, netán a társadalmi
lét abszolút nullpontjaként való számbavétele. A szó legjobb értelemben látták
ezt így a kor legjobb gondolkodói és teológusai közül sokan mások is, ugyancsak
nagyon sokan a maguk módján ugyanazt fejezték ki, amit legismertebb módon Adorno
és Horkheimer a felvilágosodás dialektikájának nevezett, és amelynek
szimbóluma az "Auschwitz után nem lehetséges költészet" kijelentése.
A koncentrációs
tábor értelmezésében Broch rabszolgásítás-elmélete a számos és a tárgy
természetéből eleve következő hasonlóság ellenére mégis képes új szempontokat
érvényesíteni. Elsősorban két antropológiai szempontot látunk döntőnek, amelyek
ugyanannak a gondolatmenetnek a kezdetén, illetve végpontján helyezkednek el.
Az első gondolat
az emberi ösztönkorlátozások létén, a korlátozásokon felépülő társadalom,
illetve politika értelmezésén, valamint azon az egész sorozaton alapul,
amelyben Broch a tágabb értelemben vett antropológia területén tekinti át az
ösztönkorlátozások elleni állandó anarchisztikus harcot. Ezt permanens lázadásként
is értelmezhetjük, de mint érzékeltettük, Broch-nál eredeti módon az
intézmények keretei között, ha tetszik az intézmények maszkjában is változatlan
anarchiaként jelenik meg. A koncentrációs táborok értelmezésekor ennek a végig
vitt kiindulópontnak megvannak maga következményei. Az egyik következmény nem
teljesen problémamentes, hiszen Broch antropológiája (és tágabban értelmezve
társadalom- illetve tömegpszichológiája) szempontjából a koncentrációs tábor
nem jelent igazi kivételt, Broch parttalan rabszolgásítás koncepciójának természetes
alappéldája. A parttalan rabszolgásítás világában a koncentrációs tábor más okból is kivétel, mint egy másik
antropológia, illetve tömeglélektan talaján lenne. Ez a felvetés egy
pillanatig még annak lehetőségét is felvillantja, hogy ezzel talán még a
koncentrációs tábor egyedisége, különössége is elesik. Broch elméletének
különössége és egyben kreativitása azonban éppen ezen a ponton mutatkozik meg.
Ha a rabszolgásítás (Versklavung) végigvitt antropológiája fenyegetni látszott
a koncentrációs tábor történelmi különlegességének tényét, éppen ugyanennek az
antropológiának eddig rejtettnek megmaradó vonásai lesznek képesek arra, hogy a
tárgyban rejlő specifikumot út oldalról magyarázzák.
Broch-nak ezt a
megoldását két különböző oldalról lehet megközelítenünk. Az egyik oldal
természetesen az új antropológia egésze, amelyben Broch kreativitása
felcsillan. Ez voltaképpen triviális, de kihagyhatatlan felvetés. A
koncentrációs tábor minden valóságos vetületben az antropológia, a legyőzött
egyének és intézmények rabszolgásításának legtipikusabb intézménye. A kevésbé
triviális vetület az, hogy a más megközelítésekben magától értetődően bestiális
intézményben Broch Versklavung-fogalma
nem ugyanabban az értelemben deviancia, mint a hagyományos felfogásban. Az antropológia
és a reálpszichológiai, illetve az etikai szint között persze itt
is különbséget kell tennünk, hiszen az antropológiai kiindulópont (azaz, hogy
minden emberben benne rejlik az ösztönkorlátozás ellen irányuló anarchista
lázadás lehetősége) nem vonja maga után, hogy ennek az antropológiai igazságnak
a reálpszichológia szintjén is változatlanul meg kell valósulnia.
Broch tehát egy
szélsőségesen kivételes és igen gyakran értelmezett jelenséget frappánsnak
nevezhető elméleti lépéssel helyez új megvilágításba. Ezt a kreatív lépést,
mint láttuk, egy meghökkentő antropológiai újítással vezeti be (ez az emberi
természet sajátos és többször érintett anarchiája,
amely első pillanatra ugyancsak egy ugyancsak gyakran elemzett és ugyancsak
többször értelmezett mélyreható társadalomlélektani elemmel indul, hogy azt
számos irányba kitágítva végül a koncentrációs táborra alkalmazza). A Broch
által elért eredmény azonban az emberi társadalom és lét eddigi mélypontjának újrafogalmazása
is. Ez az a szisztematikus hely, ahol Broch-nak mindenképpen találkoznia
kellett az etika végső kérdéseinek legnagyobb filozófusával, Kanttal.
Broch filozófus is, ráadásul filozófiája a szó szoros értelmében száz szálon
kapcsolódott Kanthoz. Ezért is nyilvánvaló, hogy Broch-nak semmiféle problémát
nem jelentett Kant szerves és nagyvonalú felidézése saját antropológiájából
kiinduló eredményének etikai, jogi és politikai tovább fejlesztésekor.
Aktuálissá válik a kanti etika legmélyebb meghatározása, amit úgy foglalhatnánk
össze, hogy a másik ember az ember számára csak cél lehet, de nem eszköz,
amihez hozzátehetnénk, hogy Kant maga is használja ugyanennek az etikai
maximának a megfogalmazásakor a "rabszolgává-tevés" tilalmát is.
Mindezzel Broch
átlép a természetjog, és ezzel egy új etika lehetőségének megalapozásához is.
Itt igen hasonlóvá válik a helyzet, mint a koncentrációs tábor abszolút
nullpontként való meghatározásának egész gondolamenetében. Nem mondhattuk, hogy
a koncentrációs tábor leírása előzménytelen lett volna. Nem mondhattuk azt sem,
hogy rabszolgásítást megelőző szabadságmegvonás kimondása eredeti lett volna,
mert az is lehetetlen.
Broch-nak
azonban sikerül a koncentrációs tábor viszonyait egy addig ismeretlen
dimenzióba is áthelyeznie. Ez az új dimenzió a már látszólag fokozhatatlan
ember alatti fokozat újabb fokozásából jött létre. Az ember alatti minőségből
"állat alatti" minőség jön létre.
Ez a kreatív
lépés. Lehet, hogy akaratlanul is, de
szerencsés kézzel nyúl vissza az antropológiának elsősorban a XVIII. és a XIX.
századi fejlődéséhez, amelyben az emberi természet, az emberi lényeg
sajátosságait az állatokkal való
összevetésből próbálták meghatározni. Ezek a klasszikus antropológia
összehasonlítások feltűnő módon őrizkedtek minden értékítélettől, emiatt az
állat és az ember közötti különbségeket fedhetetlenül objektív és tudományos
szempontok irányították. Ebben az esetben azonban az állat és ember közötti
különbség nemcsak általában tartalmaz értékvonatkozásokat, de kulcsjelentőségre
is szert tesz, hiszen itt az emberi és az állati magatartás közötti különbség
kimutatása a koncentrációs tábor érvényes és egyben új specifikumává válik.
A
koncentrációstábornak ebben áll a sajátos dialektikája. Negatív különösségének
határtalan mutációja ebben az összevetésben csúcsosodik ki. Broch három
döntő szempontját elemzésünk logikája érdekében már rendezett formában adjuk
elő. A negativitás dialektikájának első hordozója a koncentrációs
tábor állandó megsemmisülés- illetve halál- veszélye. Az állandó, önkényes,
normáktól és szabályoktól független halálos fenyegetettség már önmagában is
elégséges alapja lehet a negativitás hipertrófiájának. Csak a teljesség kedvéért
utalunk a történelem erre emlékeztető hasonló helyzeteire (nyílt háborús
összecsapás, hadifogság és hasonlók), miközben a halálos fenyegetés állandósága
és erkölcsi- szociális törvénytelenségei nyomban igazolják is ennek a
szempontnak az érvényességét. Nem pusztán arról van szó, hogy az állandó
halálos fenyegetettség állapota fennáll, de arról, hogy ennek a
fenyegetettségnek is megvannak a maga negatív szélsőségei. Az állandó
halálfenyegetettség lesz az az alapzat is, amelyen az állati és az emberi élethelyzet
eltérései elvezetnek a koncentrációs tábor sajátosan broch-i definíciójának
végső formájához.
Majdhogynem
drámai, ahogy az ember tragédiájának újabb szélsőségeit az emberi emancipácó
legmagasabb képességei és vívmányai aktualizálják. Az első ilyen tulajdonság,
hogy az ember teljes tudatossággal éli életének minden percét. S ha
ennek a kijelentésnek meg is lehetnek a maga értelmezési változatai, releváns
értelmezési különbségek mégsem léphetnek fel az állatok magatartásával
összehasonlítva, hiszen nem lehet mondani, hogy az állatok teljes tudatossággal
élnék végig életük minden pillanatát. A "teljes tudatosság" gondolatának ez az
alkalmazása drámai egyértelműséggel teszi világossá, hogy az emberi szenvedés
meghaladhatja az állatra kiszabott nembeli szenvedőképességet. Az "állat-alattiság" meghatározása érvényesül, s ezzel a koncentrációs tábor
negatív extremitása Broch második szempontja alapján is igazolódik.
Az állat és az
ember közötti különbség, s ezen belül az élet minden pillanatának tudatossága ezzel
a meghatározással azonban még nem merül ki. Az átélés tudatossága is
számos további szemponttal lenne még differenciálható, hiszen ha csak történet
elejére, a koncentrációs táborba vezető út sajátosságaira gondolunk, az
áldozatoknak már az odavezető úton is a halálos fenyegetés sokféle formájával
kellett szembenéznie. De a tudatos átélés újabb igazi ugrásaként mégsem az
odavezető utat szerettük volna elsősorban megjelölni. Az ember ugyanis,
életének minden egyes pillanatában, haláltudattal
is rendelkezik, miközben az állat nem rendelkezik saját halálának állandó
anticipált tudatával. Az is nyilvánvaló, hogy ez a tulajdonság lesz majd az,
amelyik teljessé teszi, s végérvényesen alá támasztja a koncentrációs tábor
specifikumát, azt hogy az állat-alattiság meghatározása is lehet az, amelyik
ezt a különlegességet kifejezi. Az állati
kiszolgáltatottság és az embernek a koncentrációs táborban megélt
kiszolgáltatottsága közötti különbség az a sajátos differencia, ami részben
Broch analízisének végeredménye, részben a koncentrációs tábor specifikumának
meghatározása, részben pedig az abszolút nullpont definiálásának új lehetősége.
Amikor azután az
ember-alatti fogalma átmegy az "állat alatti" fogalmába, a kanti
alapdefiníciók aktualizálása is napirendre kerül. A kanti meghatározás,
miszerint a másik ember nem lehet eszköz, csak cél, tartalmilag teljesen
pontos, de ennek ellenére sem lehet azonos azzal, hogy az ember nem teheti
rabszolgává a másikat. Ez megfogalmazás nem feltétlenül csak a maga
szemantikájában különbözik Kanttól, hiszen, ha akarjuk, Kant maga még nyelvileg
is eljutott ehhez a megfogalmazáshoz. Azért jelent mást és többet, azért lett
új eszme, mert rendelkezünk a koncentrációs-tábor tapasztalatával. Broch
az tehát, aki a saját maga által kitágított és történetileg aktualizált
kiindulópontot a természetjog és etika szekularizált újrafogalmazásához
felhasználhatta.
A koncentrációs
tábor e végső specifikumát Broch tehát három vonásban foglalja össze. Az első
alapvető felismerés a koncentrációs tábor állandó halálfenyegetettsége.
Halálfenyegetettség és halálfenyegetettség között számos esetben lehet
meghatározó különbség. Emlékeztetünk a harctéren szembenálló katonák, egy
szőnyegbombázott terület lakói, egy cunami sújtotta terület vagy éppen egy
süllyedő hajó utasai halálfenyegetettségének eltéréseire. Nyilvánvaló, hogy a
koncentrációs tábor lakóinak halálfenyegetettsége teljesen kivételes jelenség,
szinte erkölcsi problémáink támadnak, ha nemcsak ennek a fenyegetettségnek a
mértékét, de az egyes összetevőit is részletesen meg szeretnénk különböztetni
egymástól. Broch elemzésének második specifikus vonása a tudatosság mozzanata,
azaz, hogy a koncentrációs tábor összes lakója minden percben tisztában van
ezzel a különleges halálveszéllyel, amelynek már kezdetektől fogva súlyos
etikai, egzisztenciális, sőt, teológiai vetületei is vannak, amelyek különösebb
reflexió nélkül is előre utalnak a koncentrációs-tábor, mint abszolút mélypont
tényére. Broch végső elemzésének harmadik összetevője a haláltudat
problémája, amelynek specifikuma éppen a filozófia antropológiában évszázadok
óta természetes eljárásban, az embernek az állattal való összehasonlításában
válik plasztikussá.
Broch világosan
látja, hogy mindebből a szabadság és az emberi jogok új megalapozásának kell
létrejönnie, ami annak a folyamatnak az újrafogalmazása, amely a XVIII. század
végén nem utolsósorban a kanti, de más etikai koncepciók alapján is az Amerikai
Függetlenségi Nyilatkozatban, illetve az emberi jogok deklarációjában végbe
ment.
Ezen a ponton
működésbe lép be a koncentrációs tábor egy újabb dialektikája. A
dialektika kifejezést abban az értelemben vesszük igénybe, ahogy azt Adorno
és Horkheimer a "felvilágosodás dialektikájá"-nak kifejezésében
használta. A koncentrációs tábor azzal a dialektikával forradalmasította az
etikát és természetjogot, amely Adornoék elméletében a modern evilági
racionalitást forradalmasította. A koncentrációs tábor dialektikájából
létrejött egy új természetjog, és ezen keresztül az emberi jogok dialektikája.
Broch kitérőt is tesz annak a különbségnek a megragadására, ami ennek a
forradalomnak a XVIII. századi, illetve XX. századi változata között fennáll.
Az összevetés első része abban áll, hogy a természetjog garantálta emberi jogok
a XVIII. században forradalmakat legitimáltak. Broch erre reagálva
belebocsátkozik még egy olyan gondolatmenetbe is, amely szembeállítja a
forradalmak által elért eredményeket a forradalom helyett esetleg a társadalmi
evolúcióval elért lehetséges eredményekkel. Ez a gondolatmenet nyilvánvalóan
teljesen eltér a koncentrációs tábor elemzéséből kiinduló gondolatmenetektől,
ezért sem ismertethetjük, miközben önmagában bonyolult történelem-elméletnek
tekintjük.
Broch
mindenesetre az antropológiai és társadalomelméleti problémát át tudta vezetni
a politikaelméletbe, amivel továbbfejlesztette a demokrácia elméletet is. A
valóságos politikai fejlődés két ütemben maga is felmutatta ezt a változást. A
koncentrációs tábor valamilyen mértékben már az 1945 utáni világpolitikát is
meghatározta, ennek meghatározó hatása azonban a hidegháború viszonyai miatt
számos okból megtört. Az emberi jogoknak a 70-es években történő vezető
elméletté válása hozta magával a koncentrációs tábor e dialektikájának a
társadalompolitika és a politikaelmélet valóságában realizálódó hegemóniáját.
Broch érdemei az
emberi jogok politikájának nem utolsósorban a koncentrációs tábor
értelmezésével kapcsolatos újrafogalmazásában maradandónak mondhatóak.
Sajnálatos módon ezek az érdemek nem részesültek a megfelelő tudományos és
elméleti elismerésben.
A természetjogi
értelmezés forradalomelméleti lehetőségének elutasítása természetesen
változatlanul problematikus. Egy absztrakt szinten nem is Broch-nak az a
gondolatmenete az egyetlen probléma, amellyel a társadalmi evolúció által
elérhető eredményeket fontosabbnak és valóságosabbnak tartja, mint azon
eredmények sorsát, amelyeket egy forradalom tud, vagy tudott volna kivívni. Ez
örök vita, örök eldönthetetlen kérdés. Problematikusnak azért is tartjuk,
mert ezzel az emberi jogoknak defenzív és konzervatív értelmezést
ad. Az emberi jogokat nem szélesebb társadalmi legitimációnak tekinti
elsősorban, de valamilyen absztrakt társadalmi közép vagy akár az elit azon
eszközének, aki hatalmi érdekeit (hiszen neki is megvannak a kielégítendő
ösztönkésztetései!) szankcionálja azzal, hogy riválisait az emberi jogok
megsértésével támadja. Az eredetileg valóban a broch-i értelemben az emberi
jogok jegyében álló nemzetközi politika bőségesen szolgáltatott adalékot e
tézis további értelmezéséhez.
VISSZA
|