Kiss Endre

"Post-truth" időutazás Ortega y Gasset társaságában

Nem minden nap folytatunk párbeszédet Ortegával. Sokszor hosszú évekre elfeledkezünk róla, sokszor azt gondolják, hogy teljesen történetivé vált. Specialisták visszatérően panaszkodnak arról, hogy még mindig nem, vagy nem kielégítő mértékben rendelkezünk a nagy opusz, a Tömegek felkelése, rekonstrukciójával. Időnként azután hirtelen felpezsdül körülötte a levegő (megfelelően annak, ahogy az élet teljessége vagy éppen a tartalmas élet Ortega legmélyebb gondolatai közé tartoznak).[1]

Jose Ortega y_Gasset

1914-ben Ortega Don Quichottéval kezdeményezett párbeszédet (Meditaciones del Quijote), amelyben a spanyol élet problémáival nézett szembe. 1934-ben publikálta Thomas Mann több műfajhoz egyaránt tartozó Tengeri utazás Don Quichottéval című szövegét. E mű többszörösen is utal Ortegára, először az 1914-es szövegre, de nagy mértékben az 1932-ben már németül is megjelent magnum opusra a Tömegek felkelésére is. Thomas Mann tengeri utazása maga a menekülés, az emigráció, a régi világot az új világgal összekötő menetrendszerű járat. Az 1934-as év megerősítette, ha nem éppen igazolta az 1932-ben már németül és eredetileg spanyolul 1929-ben nyilvánosságra került nagy művet. Hitler hatalomátvétele azonban csak az egyik lehetséges konkrét következménye volt a történetfilozófiai és társadalomlélektani műnek. A következmények sokrétűsége azért volt lehetséges, mert a Tömegek felkelése minden, csak nem egységes koncepció, végtelen sok eszme és kezdeményezés kaleidoszkópja.

Többszöri olvasásra és növekvő távolságból szemlélve a nagy mű nagyban varázstalanodik, elveszíti félelmetes hírét. Vonalvezetése szabad, sokszor ironikus, helyenként játékos, a humor sem hiányzik belőle, néha még saját maga nyelvi telitalálatait is láthatóan élvezi.[2] A leglényegesebb talán az, hogy 1929-ben még nyitott világhelyzetet ír le, olyan átmenetben definiálja önmaga helyzetét, amely még jól is végződhet. E sajátossága legintenzívebben Hermann Broch kordiagnózisára emlékeztet az Alvajárók-trilógiából, mint Broch, ő is egy "Még-nem", de "Már-igen" állapotot ír le. Amíg azonban Broch olyan új típusú religiozitástól várja a történelmi megoldást, a szétesett értékek újraszervezését, ami a mély alvajárás spontaneitásából nő ki, Ortega a nyilvánvalóan elérhető pozitív politikai kiutat egy új Európától várja, ami különlegesen is érdekessé teheti érdekessé újraolvasását.

Ortega magnum opusza tehát meglepő szabadságokkal megfogalmazott intellektuális kaleidoszkóp. Ez a valóságos oka, hogy miért nem nehéz vele egy korszakban sem dialógusra lépni. Ugyanez a tulajdonság okozza azonban azt is, hogy majdhogynem lehetetlen e magnum opusz alapgondolatát vagy alapgondolatait megtalálni, hiszen a műben igen sok közvetlen pozitív kezdeményezés található, ami egy kaleidoszkópban teljesen rendben is van. E kaleidoszkópszerű megközelítésben majdhogynem elkerülhetetlen, hogy Ortega gondolatai nem ritkán egymás ellen is beszéljenek. A kifejtett téziseken túlmenően Ortega számos közvetett kezdeményezéssel is él, amelyek elsősorban a történelmi tendenciák kritikájából olvashatók ki és ezen az úton fordíthatóak át pozitív kijelentésekre.

Napjainkban három olyan kérdéskomplexummal találkozunk, amely végiggondolásában az Ortegával való dialógus kivételesen tartalmasnak bizonyulhat.

Azelső lenne az Ortega kultúrkritikájával és történetfilozófiájával való szembenézés a huszadik század kivételes történelmi tragédiáinak horizontja előtt. Mivel azonban ez az első kérdés minden értelemben a "végső" kérdés is, ezt kísérletünk végén válaszoljuk meg. A második komplexum Ortega sokoldalú és differenciált elemzése a "tömeg"-ről, illetve a "tömegember"-ről, amelyek elemzésről számos értékelés alakult ki, de ezek közül a legtöbbről hamar kiderülhet, hogy az elemzés elemzői feltehetőleg nem olvasták vagy nem olvasták végig az eredeti szöveget. A tömegember lényege a mai valóság elemzésében is felhasználható: ennek az embernek természetessé szublimálódó viselkedésében az a meghatározó, hogy saját alapértékei ellen is irányul, azok ellen az értékek ellen is, amelyek felépítették azt a civilizációt, amelynek magaslatait a célba vett tömegember a maga boldog és privilegizált egzisztenciájában realizálja. A civilizatorikus öndestrukció mozzanata tárul fel itt, egy olyan öndestrukció, amelyet a legjobb lelkiismerettel és a legnagyobb magától értetődőséggel hajtanak előre.[3] Minden további nélkül el tudjuk fogadni, hogy a civilizatorikus öndestrukció ortega-i fogalma és éveink civilizatorikus öndestrukciója között fennálló megdöbbentő hasonlóság a felszínen talán nem mindenki számára felismerhető, ehhez természetesen a mediális, a technikai és a nyelvi különbségek nagyon is nagyok. Arról azonban ugyancsak meg vagyunk győződve, hogy ez a megfelelés létezik. Az egyik fontos különbség Ortega és napjaink tömegembere között szembeszökő (természetesen ne felejtsük itt sem a "tömegember" valódi ortegai értelmét). Napjaink tömegembere a saját civilizatórikus fundamentumok leépítését (legyenek ezen humanisztikus, szocialisztikus, de akár konzervatív-tradicionalista alapértékek is) nem a hétköznapok érdeklődő nyitottságával rombolja le, de helyenként tudatos és misszionáló buzgalommal, amelynek folytán ez a tevékenység ideológiává, politikává, sőt, akár még intézményes pártpolitikává is válhat. Ortega nyelvéből kiderül, hogy az amivel szemben az akkori tömegember győzni akar, azok a "normák", a "polgári jog elvei", az "alapigazságok iránti alázat", vagy éppen a "közlekedés rendje", stb.[4] Az köt össze bennünket tehát Ortegával, hogy (bármely okokból és társadalmi motívumok következtében is) a jelen korszakban is érvényesül az a tendencia, hogy túltegyük magunkat saját alapértékeinken és alapnormáinkon.

A harmadik nagy komplexum, ami 2021-ben Ortagával köt össze minket, maga Európa. Mekkora kár, hogy az Európai Unió fokozatos kiépítésekor annyival többet gondoltunk a szabad piacgazdaságra, az autóiparra, a komparatív előnyökre vagy éppen Niklas Luhmann funkcionális rendszerelméletére, mint például Nietzsche és Ortega Európa-gondolataira. A figyelmes olvasónak így csodálkozva kell felfedeznie, milyen gazdag és komplex elemzésekre képes Ortega arról az Európáról, amit a válság lehetséges történeti megoldásának is tekint. Európa kétségkívül a legnagyobb remény. Ez az Európa-kép azonban még a maga gazdagságában is megmarad kaleidoszkópszerűnek. Egy ténylegesen fundamentális (és gyakran észre nem vett) mozzanat, hogy felfigyel arra, hogy valójában három Európa létezik (angol, francia és német)[5], az a három állam és kulturális közösség, amelyek 1914 előtt még teljes komolysággal gondolta, hogy ők – ők hárman! – fel tudnák osztani egymás között a teljes további világot. Ortega éles szemmel érzékeli, hogy a húszas évek előtt ez a három állam és kulturális közösség sem, gondolt egy olyan Európára, amely egy későbbi válságból való kiút lehetne. Ez a kijelentés sorsszerű történelmi elkésettséget fejez ki. Ortega azonban mégsem állítja a továbbiakban Európa-képét ezen elkésettség szövegösszefüggésébe, a gondolati kaleidoszkóp jegyében inkább az "Európa, mint megoldás" számos további fazettájával foglalkozik. A 2020-es évekből visszatekintve az Európán való gondolkodás jelenti az egyik legközelebbi kapcsolatot Ortegához, akinek minden bizonnyal nagyon kellene sajnálnia, hogy nem élte és írta meg például a Brexitet, David Cameronnal, a női öltözködés szenvedélyes hívével, Theresa May, Jeremy Corbinnal, akinek még egy nagy párt vezetőjeként sem volt álláspontja Európáról, vagy éppen a mindent egyidejűleg gondoló Boris Johnsonnal.

Magnum opusában Ortega a maga kaleidoszkópszerű módszerével az európai társadalom egy konkrét mutációját írja le. Mind Ortega leírása, mind ennek az elemzése azonban alig megoldható nagyságrendű feladatot jelent, amit akkor érzékelhetünk csak igazán, ha segítségül hívjuk Kant fundamentális igazságát a "lehetséges tapasztalat"-ról. Valóban legitim leírásokat ugyanis csak akkor tudunk készíteni, ha módszeresen járunk el (ez most a kisebbik probléma), másrészt leírásunk tárgya a számunka lehetséges tapasztalat körén belül helyezkedik el. Márpedig egy (teljes) társadalom, egy (teljes) Európa vagy egy (teljes) tizenkilencedik század olyan tárgyakat jelentenek, amelyek egy bizonyos értelemben belül, egy másik értelemben azonban kívül helyezkednek el a lehetséges tapasztalaton, ezért Ortega kultúrkritikája és történelemfilozófiája sem lehet egzaktan tudományos, lehet viszont elmélet, hipotézis és/vagy projektum. E sajátosságával Ortega is érdemileg tisztában van, innen talán az a laza bátorsága, amellyel a legátfogóbb, holisztikus tárgyakról is ezzel a kaleidoszkópszerű, rugalmas perspektivizmussal képes beszélni.

Az már Ortega korában is várható volt, hogy ez a tömeg-fogalom számos politikai és kulturális közösség rosszallását fogja kiváltani, hiszen a kor nagy mozgalmaiban realizálódó átfogó recepciós folyamatok majdhogynem szükségképpen leegyszerűsítőek. Jellemző tünetként említjük, hogy a közelmúlt egyik vezető gondolkodója Niklas Luhmann, a komplexitások leegyszerűsítését nemcsak szükségszerűnek mondta, de az ilyen tevékenységet egyenesen zászlajára is írta, de azért azt sem kell napjaink reklámügynökségeinek és megingathatatlan tekintélyű politikai marketing-sztárjainak világában hangsúlyozni, hogy a jelenben aktuálisan már nem a leegyszerűsítés, de a komplexitás-vádjával kell az írónak szembenézni. Ortega idejében ez még nem volt így, az ő komplexitását elviekben még tisztelték is, sokféle ellenfele kezdte azt azután azt leegyszerűsíteni, hogy vagy felhasználja ezt a tömeg-fogalmat vagy egy lendületes támadással kicsavarja azt ellenfeleinek kezéből. Az akkori európai jobboldal vonzódott e tömegfogalomhoz, mert abban – helytelenül . saját ellenfeleinek leminősítését és ezáltal saját legitimációjának megemelését pillantotta meg[6]. Az akkor még politikailag is jelentős humanisták a tömeg problematikájának középpontba állítását kifogásolták, mert indirekt támadást láttak benne az emancipatív emberképpel szemben. Az akkori baloldal már a címet ("tömegek felkelése") is botrányosnak tartotta, mert abban a szocializmus/kommunizmus elleni támadást vélt felfedezni. A leegyszerűsítéseknek nemcsak az akkori nyílt ideológiai és rivalizáló tendenciái érdemesek figyelmünkre, de az is, hogy a tömeg-fogalom állandó későbbi szimplifikálása magával rántotta a mélybe a mű kaleidoszkópszerű perspektivizmusát is. Ezek az értelmezések abban az irányban változtatták Ortega egész koncepcióját, amely irányban a tömeg-fogalmat leegyszerűsítették (ld. még a mély értelmű sport-hasonlatot: "abba az irányba lőtt, amerre nézett"). Szinte mókás, hogy a baloldal például nem vette észre Ortega nem egydimenziós elismerését a Szovjetunió iránt, ami ráadásul a filozófus egyik legmélyebb törekvéséből származott, amely szerint egész művén keresztülhúzódik a közös társadalmi célok létének meghatározó szerepe, azt, amit talán társadalmi értelemadásnak lehetne leginkább nevezni. Éppen ezért méltatta Ortega a Szovjetuniót, aki magas célokat állított a társadalom elé. [7] 

A politikai háborúskodás mellett a nagy mű recepciójának másik nagy trendje az volt, hogy korrekt és ezért "normális" tömegpszichológiának, azaz társadalomlélektannak olvasták. Mint ilyen, a magnum opus bekerült azon kevés nagyhatású, immár tudományos monográfia exkluzív körébe, amelyeket máig tartó különleges tudományelméleti érdeklődés vesz körül, miközben a tudomány és a tudományelmélet médiumán keresztül ismét visszakerül a politikába, ahol immár ebben a körben reprodukálja a tömeg-fogalommal szemben egyszer már megfogalmazott leegyszerűsítő értelmezéseket. Ebben az exkluzív körben viszont Ortega műve egy addig nem létező modern tudomány egyik első klasszikusa. Magának az új diszciplínának is meg kellett küzdenie a jobboldali, a humanista és baloldali gyanúkkal, amely küzdelmek hozzájárultak e diszciplínák elméleti és módszertani színvonalának emelkedéséhez. Az Ortega-viták jó része a politikai gyanúk és a tudományos bizonyítások küzdelméből állt. A "tömeg"-ről folytatott viták sajátos sokszoros létformára tettek szert, megjelent a tömegek valóságos viselkedésének szociológiája, megszülettek e viselkedés specifikusan a tömegekre jellemző pszichológiai sajátosságai, miközben az egyik legizgalmasabb történés éppen az volt, hogy ezek az új viták a nyilvánosság csatornáin keresztül valóságosan vissza tudtak hatni a tömegek valóságos viselkedésére is! Ez felülről jövő tudatosság teszi teljessé az új tömegek új nyilvános viselkedését és annak gondolati feldolgozását is, ahonnan innen már egyenes út vezet a tömegkultúrához, a közvélemény manipulálásához, de annak kutatásához is. Statisztikai felmérések bizonyára igazolnák, hogy a mindenkori "tömegpszichológiák" rendre a politikai és a pszichológiai szakirodalom legnépszerűbb műfaját alkotják. Ezen a talajon épült ki az az Ortega-recepció, ami már nem is a történelem egyik magyarázatát, de immár a történelem igazi értelmezését látja a nagy műben. E szerepben sokan úgy látták, hogy Ortega szinguláris: kimondja azt, amit más nem lát vagy nem akar kimondani. Ezt a véleményt érdemileg nem osztjuk, azt azonban igen, hogy a tömegember ortegai fogalma komolyan veendő felismerés, amely a történelmi válságnak egyik legfontosabb kauzális összetevője is. A tömegek új társadalmi nyilvánosságának egyik velejárója a válság, a válságok és a tömegek nyilvános létezése pedig elválaszthatatlanul fonódnak össze. Nincs "tömeg" "válság" nélkül, de fordítva is így van: nincs "válság" sem "tömeg" nélkül. Ezzel Ortega telibe találta a húszas-harmincas évek közgondolkodásának uralkodó képzeteit! Némi iróniával azt mondhatjuk, hogy azok a tömegek, akik a válságtól szenvedtek, nem azonosak azokkal, akiket Ortega a válság forrásának tart. A széles köztudatban élő végső értelmezés lényege így foglalható össze: a "tömegek" átvették a hatalmat, ennek okozói pedig a tizenkilencedik század uralkodó elitjei (akik ezt valamiért hagyták).

Ezzel az általános és hamis felfogással szemben a helyes értelmezésnek két kérdésből kell kiindulnia, amelyeket azonban már csak a módszertanilag előzetesen megtisztított talajon lehet feltenni. Az egyik fő kérdés (1) az európai helyzet, ha tetszik az európai válság, a másik (2) az új tömeg, azaz a tömegember. Mint utaltunk rá, alapjaiban egyik kérdés sem a lehetséges tapasztalat ellenőrizhető áttekinthetőségében van feltéve, ezért a válaszok sem lehetnek szigorúan tudományosak, azok inkább elméletek, hipotézisek vagy projektumok, amelyek bizonyulhatnak igaznak vagy éppen nem.

Mindenekelőtt a modern történelem tragédiája a huszonegyedik századból összehasonlíthatatlanul bonyolultabb problematikának tűnik, mint amit Ortega, úttörőként, a maga válságelméletével megfogalmazott, ezért elméletét ma már eleve nem szabad valóban holisztikusnak tekinteni, s ha van benne igazságtartalom, az csak részleges lehet. De ha valóban van, akkor pontosan meg kell tudnunk fogalmazni, mi az.

A modernizáció, az iparosítás, az azokkal összekapcsolódó civilizatórikus folyamatok hatalmas változásokat generáltak, amelyek demográfiai szempontból is láthatóvá váltak. De maguk a demográfiai folyamatok, amelyeket oly magától értetődően helyesen vagy helytelenül helyeznek a "tömeg" kialakulásának folyamata mögé egyáltalán nem bizonyultak relevánsnak. Az 1914 előtti korszak, a "boldog békeidők" ugyanis éppen azért volt annyira sikeres és produktív, mert a társadalom kontrollálni és integrálni tudta a hatalmas szociális folyamatokat, s bennük a demográfiaikat is. A későbbi "tömegpszichológia" szemléletének megfelelő "tömeg" ebben a korszakban tehát nem jött létre. Egy szervezett munkás Bécsben ebben a korszakban fényévekre áll attól a tömegtől, amelyet Ortega nyomán elképzelnek. Ebben a szembenállásban nyugodt lélekkel kereshetnénk a későbbi baloldali és jobboldali tömegek (és eltéréseik) gyökereit is. A más szempontokból lehetséges valódi megfelelések társadalomlélektan és politika között Ortega szempontjából valójában azonban nem relevánsak, mert az ő jelentős találmánya, a tömegember, nem politikai, de kulturális kategória volt, mindenki lehet tömegember, bármely társadalmi csoportból.[8]

Magát a történelmi tragédiát tehát nem a modernizáció és indusztrializáció demográfiai dimenzióiban keressük. Ortega kritikájában egyébként a liberalizmus és a technika (modernizáció) állandó pozitív alapok[9]. A tömegember Ortega szemében maga a válság oka – ő az, aki saját fundamentumait nem becsüli, a társadalmi és civilizatórikus folyamat gyümölcseit azonban tudatosan élvezi, anélkül azonban, hogy részesedne azokban az értékekben, amelyek ezeket a gyümölcsöket létrehozták. Ebben az értelemben Ortega tömegembere a valódi és eredményes modernizáció igazi árulója, és mint ilyen, váratlan párhuzama annak, amit Julien Benda az "írástudók árulásá"-nek nevezett. Minden igazságtartalma mellett sem hozható kapcsolatba azonban a tömegember "árulása" a legnagyobb történelmi változásokkal, a szervezett hatalmi konfliktusok akár az egyes államokon vagy államszövetségeken belül, akár azok között kiélezték a hatalmi versenyt és már a képviseleti demokrácia egyensúlyát is fenyegették, a szociális emancipáció és a társadalmi modernizáció erősödő nyomásával szemben a század eleji politikai eliteknek csak egy valódi ellenlépésük volt, mégpedig azoknak a háborús imperiális konfliktusoknak a kirobbantása, amelyek a kivételes veszélyek visszarendezésén túlmenően jó esetben még igen nagy zsákmányt is ígértek.[10] Az új társadalmi struktúráktól és mozgalmaktól, illetve a modernizáció egyes hullámaitól hosszú és bonyolult út vezet a történetfilozófiai tragédiákig és a civilizáció válságáig. Ebben a valódi tragédiában Ortega tömegembere nem jutott valóban fontos szerephez.

Ortega nagyvonalúan általánosítja Nietzsche átfogó filozófiai gondolatát az univerzális felelősségről, ez teszi képessé arra, hogy felfigyeljen a tömegember megszületésére, akinek sorsa abban az esetben is meghatározó, ha a valódi katasztrófák éppen nem tőle, nem az ő fellépéséből származnak. Nemcsak különleges jelenség, de ugyancsak releváns érdem is Ortega részéről, hogy középpontba állítja a civilizációs szempontot. Ennek sokféle egyoldalúsága világos, a másik oldalon viszont csak igen ritkán válik a civilizációs állapot a maga tisztaságában egy elméleti koncepció középpontjává, amely a társadalmi állapotot, a közvéleményt vagy a mindennapi tudatot, majd a történelmet vagy éppen a világtörténelmet elsődlegesen civilizációs szempontok alapján ítélné meg. Ezt igen gyakran felejtik el, miközben éppen ebben a tulajdonságban áll Ortega sajátos egyedi helye, kivételes súlya a válságelméletben, még akkor is, ha a társadalmi, illetve a tisztán civilizatórikus szemlélet konzekvens különbsége nem válik elemzéseinek vezető elemévé. A tudományosnak és egyben racionálisnak tekinthető civilizatórikus szemlélet tiszta formában való ritka megjelenése értékeli fel tehát annyira Ortega magnum opusát, ami önmagában természetesen még nem minősíti a mű értékét is. Joseph Roth éleselméjűsége ritka jelenség, ő a zsidó emancipációt Európában olyan folyamatként írja le, amely nem az egyes nemzetekhez vagy nemzeti kultúrákhoz akart emancipálódni, de azokon keresztül az európai civilizációhoz, amelynek egy-egy nemzeti kultúra csak konkrét megjelenési formája volt. Az is kétségtelen, hogy napjaink migrációja éppúgy alapjában civilizációs folyamat. Jó ötlet lett volna, ha az európai vezetők egyszer negyed órát elbeszélgettek volna még akkor létező szíriai kávéházban egy ott kávézó reálisan létező potenciális migránssal, vajon miért akar útnak indulni, s ekkor nagy valószínűséggel a civilizációs szempontot említette volna első helyen.

Arra a következtetésre jutottunk, hogy Ortega tömegfogalma nem azonos annak a messzemenő többségnek a tömegfogalmával, amelyik saját korában ezt a tömegfogalmat értelmezte. Arra a következtetésre is jutottunk, hogy ez a tömegember nem játszik valóban középponti szerepet a huszadik század történetfilozófiai tragédiájában (mint ahogy ezt sokan a könnyű megoldás reményében gondolták). Azt jelentenék-e ezek a tézisek, hogy ettől Ortega válságelmélete is egészében irreleváns lenne?

Ortega semmiképpen sem játszik mellékes szerepet ebben a fejlődésben, még akkor sem – ami ismét ironikus és paradox – az ő tömegembere az 1945 utáni történelmi korszakra nézve jóval relevánsabb, mint éppen a két világháború közötti korszakra vagy éppen, mint az Első Világháború előtti időre. Az amerikai szociológia "kívülről irányított" embertípusa a hatvanas években messzemenőkig testesíti meg Ortega tömegemberének igazi lényegét, még akkor is, ha egy ilyen nagy távlatú történelmi összehasonlítás számos olyan eltérést is magával hoz, amelyek többsége azután valamelyes vizsgálat után lényegtelen külsőségként lepleződik le.[11]

Minden látszat és erről kialakított meggyőződés ellenére Ortega saját problematikája tehát nem vált fontos tényezővé a világtörténelmi tragédiában. Fő problémája az ember csődje, könnyűnek találtatása a valóságos történelemben. Ebben a pillanatban természetesen azzal a kérdéssel is szembe kellene néznünk, hogy vajon egy másik, egy optimális emberi magatartás meg tudta-e volna változtatni a tragédiának ezt a forgatókönyvét.

Ortega fundamentális kiindulópontja, mint láttuk, Nietzsche gondolatának folytatása, azé az alapgondolaté, ami az ember univerzális felelősségét fogalmazza meg a történelemben és a történelem iránt. Nietzsche ezt az eszmét a civilizáció érzékelhető tetőpontjára emeli. E csúcspont lehetséges további létezését Nietzsche attól teszi függővé, mekkora tudatossággal képesek ragaszkodni az egymást követő nemzedékek azokhoz az értékekhez, amelyek e csúcspont kiharcolását lehetővé tették.

Ortega ebben látja tehát a válságot (arra, hogy ez mennyiben helyes diagnózis, még visszatérünk). A civilizáció iránti felelősség alakítja ki Ortegában Nietzsche "viharmadár"-attitűdjét is, amellyel a tömeg-viselkedés összes új negatív tünetét a civilizáció ellen irányuló veszélyként értelmezi. Ez egyébként Ortega alap-attitűdje, nem valóságos történetfilozófia tehát, de kultúrfilozófia a történelem médiumában. A tömegember ezért újmódi barbár is,[12] nem elsősorban kulturális hiányosságai miatt (ahogy az ilyen beállítást rendre értelmezni szokás), de erkölcsi alapon (ahogy az ilyen beállítást rendre nem szokták értelmezni). Barbár azért, mert nem ismeri el, vagy nem akarja elismerni annak a társadalomnak/civilizációnak az alapjait, amelynek (szó szerint) a hátán üldögélve meg-nem-érdemelt jó életét élvezi. Mellesleg ez az alapmozzanat is világosan mutatja, hogy Ortega elmélete mennyire nem társadalomelmélet, hiszen a barbárságnak ez a magyarázata spektakuláris módon nem vonatkoztatható konkrét társadalmi csoportokra. Ezen a ponton az is világossá válik, hogy Ortega gondolatrendszere (ennek nyilván a spanyol fejlődésben rejlik az eredete) jóval mélyebben gyökerezik a századforduló és századelő meghatározó gondolataiban (Nietzsche, Bergson, vitalizmus, etc.), mint a huszas-harmincas évek gondolati világában, pozíciója ezért eredetisége ellenére is elkésett és a kulturkritikának a politikával való állandó érintkezése is azért lehet olyan intenzív, mert a huszas-harmincas évek hermeneutikai horizontján egy politikamentes kulturkritikát már gyakorlatilag lehetetlen volt elképzelni. Konkrétabban fogalmazva: a kulturkritikai és a politikai tömegellenesség ekkor már kényszerűen átmentek egymásba. Ebből a történelmi helyzetből érthető csak Ortega helyenkénti derűje és humora még 1929-ben is. Hatalmas popularitása két olvasói magatartásra utal: azokéra, akik a húszas évek szellemében politikai műként értelmezték (ami ettől még nem lesz helyes értelmezés), és azokéra, akik intellektuálisan maguk is elkésettek voltak és ekkor még maguk is a századelő világát élték. Mindezzel meg is magyaráztuk Ortega magnum opusának multiperspektivisztikus összefonódását a politikával, anélkül természetesen, hogy ettől a mű politikai lenne és a tömegmagatartás kritikája arisztokratikus politikai tömegellenességé változna. Ennek a szimbiózisnak a leírása nem könnyű. Ortega egyrészt azért harcol, hogy tömegember-fogalmát ne értelmezzék politikai vagy társadalmi kategóriaként[13], másrészt egy olyan politika-fogalmat alakít ki, amelyben egy meghatározó viselkedés a maga társadalmi igényeivel kiegészítve már beletartozik a politikai alrendszerbe. Ortega ezt a sajátos viszonyt a következő módon próbálja megvilágítani: az uralom "sohasem a hatalomgyakorláson alapul, de ez fordítva van, azzal, hogy egy ember vagy embercsoport uralkodik, az ő rendelkezésükre áll az a társadalmi apparátus, amit hatalomnak neveznek."[14] Ez a megfogalmazás annál is figyelemreméltóbb, mert Ortega a gondolkodóknak ahhoz a kisebbségéhez tartozik, akik nagy jelentőséget tulajdonítanak a pontos fogalmaknak, akik nagyon is tudatában vananak a fogalmakkal való harcnak és a fogalmak hatalmának. A tömegembernek ez az ortegai problematikája valóban döntő tényezője az akkori világtörténelemnek (s talán a későbbinek is), mindenesetre ez nem a politikai, de a civilizációs alrendszer nietzschei magaslatainak szintjén igaz. Ortega azonban szenvedélyesen elkötelezett is a civilizációs szemlélet képviseletében.[15] A civilizációs szemlélet nyílt felvállalásában felpanaszolja, hogy nagy témája tulajdonképpen arra kényszerítené, hogy "kibontsa az emberi élet (!) elméletét a maga teljes gazdagságában…"[16] Még az ilyen egyértelmű önmeghatározások sem tudják azonban visszatartani Ortegát attól, hogy ne adjon újra meg újra meghatározó politikai (vagy kvázi-politikai) jelentőséget a civilizatorikus magatartásnak.

Ortega, aki eredetileg a nietzschei elemzések irányából jön, különlegesen érzékeny olyan gondolkodási struktúrák iránt, amelyeket csak a későbbi elméleti társadalomtudományok dolgoztak ki teljes mértékben.[17] Ortega eklektikájához és perspektivizmusához hozzá tartozik az az állandó erőfeszítése is, hogy bevonja a spanyol gondolkodás hagyományait is az értelmezésbe. Ezek a spanyol modernség század eleji tartalmaira emlékeztetnek, azaz részei lehetnek Ortega nemes elkésettségének a húszas-harmincas években. Ez a választott hagyomány azonban inkább humanista, mint a politikai racionalitás és hatalom jellegzetesen dél-európai tradíciója. Nem Machiavelli, Vico, Sorel vagy Gramsci könyörtelensége jellemzi a hatalmi konstellációk vagy a hegemónia problematikája iránt.

A tömegember-értelmezésén túlmenően belebocsátkozik olyan elemzésekbe, amelyeket a politikai mezo-szint vizsgálatának, mintegy politikatudományi kezdeménynek tekinthetünk. Ebben különbséget tesz a "régi" és az "új" demokrácia között, és nem lephet meg, ha a diadalmas új demokráciát a tömeg új magatartásával magyarázza. Az új demokráciában a tömeg (a tömegember) közvetlenül cselekszik, nem ismer törvényeket, ráerőlteti vágyait és ízlését a társadalomra.[18] Ez az inkább politikai alkalmazása a tömegpszichológiának ismét kikerüli a politikai alrendszer kulcskérdését, a hatalom problémáját. Ami most valójában keletkezett, az nem a tömegember győzelme volt a valódi elit felett, de a politikai hatalom és az új tömegember közötti számos kölcsönhatás. Ortega szerint "új tény", hogy a tömeg, anélkül, hogy felhagyott volna tömegnek lenni, az elitek helyére helyezi magát. Ha a politikai diskurzusba helyezzük ezt a tézist, ahhoz az ironikus megállapításhoz juthatunk, hogy olyan elitet képzeljünk magunk elé, aki feláll és helyét ünnepélyes körülmények között átadja a tömegemberek kiválasztott csapatának.

Ezt a magatartást már bíráltuk azért, hogy a tézis tárgyilag nem igaz. Bármilyen fontos a tömegember viszonya a civilizációhoz, nem ő körülötte forgott a világ a húszas években. Származik viszont egy akaratlan, másodlagos előnye Ortegának ezekből az állandó és részigazságai ellenére is hibás határátlépésekből. Ezek nélkül Ortega ugyanis nem lehetett volna a maga korában meghatározó történetfilozófus, enélkül a kvázi-politikai dimenzió nélkül a Tömegek felkelése megmaradt volna tudománytörténeti klasszikusnak (mint mondjuk Le Bon Tömegpszichológiája), megmaradt volna tehát egy kevesek által olvasott, kevesek által megértett, ám sokak által nagyra becsült tudományos mesterműnek, mint amilyen Georges Sorel vagy Roberto Michels számos műve. Szélsőséges népszerűségét a mű tehát legnagyobb szemléleti hibájának köszönheti.

Ortega szélsőséges sikerének a lélektani és a politikai szempont eklektikus elegyítése volt az oka, éppen ez nem áll meg azonban egy távlatosabb szemlélet előtt. A két rendszer, ha következetesen rekonstruálják őket, egymást logikailag is kizárják. Mindegyik, önálló alkalmazásban, leértékeli a másik önálló érvényét. A politikai hatalom vezethet egy nagy civilizáció kiépítéséhez, de ugyanúgy vezethet annak lerombolásához is. Egy nagy civilizáció építhet intakt politikai hatalomra, de létezhet mindent átható politikai hatalom nélkül is.

Utaltunk arra, hogy a modern történetelméletek között viszonylag ritka jelenség, hogy a civilizatorikus elem álljon a középpontban. Ortega azonban különbözik is a nagy történészektől (Toynbee), de a nagy szellemtörténeti összegezésektől (Spengler) is. A differencia éppen a politika területén meghatározó. A tizenkilencedik és huszadik század nagy történészeinél, de Spenglernél is a civilizáció valósága egy sor korábbi tudományos és történeti kutatás összegezése. A civilizáció minőségei tehát az összegezés alapjául szolgáló tudományos és történeti értékelésekből állnak össze. E folyamat végén a civilizációt csak közvetetten szemlélhetjük. Nem így Ortegánál. Nála a civilizáció közvetlen tárgy és közvetlen élmény. Lehet szeretni is…