Kiss Endre
"Post-truth" időutazás Ortega y Gasset társaságában
Nem
minden nap folytatunk párbeszédet Ortegával. Sokszor hosszú évekre elfeledkezünk
róla, sokszor azt gondolják, hogy teljesen történetivé vált. Specialisták
visszatérően panaszkodnak arról, hogy még mindig nem, vagy nem kielégítő
mértékben rendelkezünk a nagy opusz, a
Tömegek felkelése, rekonstrukciójával. Időnként azután hirtelen felpezsdül
körülötte a levegő (megfelelően annak, ahogy az
élet teljessége vagy éppen a
tartalmas élet Ortega legmélyebb gondolatai közé tartoznak).[1]
 |
Jose Ortega y_Gasset |
1914-ben Ortega Don Quichottéval kezdeményezett párbeszédet (Meditaciones del
Quijote), amelyben a spanyol élet
problémáival nézett szembe. 1934-ben publikálta Thomas Mann több műfajhoz
egyaránt tartozó Tengeri utazás Don Quichottéval című szövegét. E mű
többszörösen is utal Ortegára, először az 1914-es szövegre, de nagy mértékben az
1932-ben már németül is megjelent magnum opusra a Tömegek felkelésére
is. Thomas Mann tengeri utazása maga a menekülés, az emigráció, a régi világot
az új világgal összekötő menetrendszerű járat. Az 1934-as év
megerősítette, ha nem éppen igazolta az 1932-ben már németül és eredetileg
spanyolul 1929-ben nyilvánosságra került nagy művet. Hitler hatalomátvétele
azonban csak az egyik lehetséges konkrét következménye volt a történetfilozófiai
és társadalomlélektani műnek. A következmények sokrétűsége azért volt
lehetséges, mert a Tömegek felkelése
minden, csak nem egységes koncepció, végtelen sok eszme és kezdeményezés
kaleidoszkópja.
Többszöri olvasásra és növekvő távolságból szemlélve a nagy mű nagyban
varázstalanodik, elveszíti félelmetes hírét. Vonalvezetése szabad, sokszor
ironikus, helyenként játékos, a humor sem hiányzik belőle, néha még saját maga
nyelvi telitalálatait is láthatóan élvezi.[2]
A leglényegesebb talán az, hogy 1929-ben még
nyitott világhelyzetet ír le, olyan átmenetben definiálja önmaga
helyzetét, amely még jól is végződhet. E sajátossága legintenzívebben Hermann
Broch kordiagnózisára emlékeztet az
Alvajárók-trilógiából, mint Broch, ő is egy "Még-nem", de "Már-igen"
állapotot ír le. Amíg azonban Broch olyan új típusú religiozitástól várja a
történelmi megoldást, a szétesett értékek újraszervezését, ami a mély alvajárás
spontaneitásából nő ki, Ortega a nyilvánvalóan elérhető pozitív politikai kiutat
egy új Európától várja, ami különlegesen is érdekessé teheti érdekessé
újraolvasását.
Ortega magnum opusza tehát meglepő
szabadságokkal megfogalmazott intellektuális kaleidoszkóp. Ez a valóságos oka,
hogy miért nem nehéz vele egy korszakban sem dialógusra lépni. Ugyanez a
tulajdonság okozza azonban azt is, hogy majdhogynem lehetetlen e
magnum opusz alapgondolatát vagy
alapgondolatait megtalálni, hiszen a műben igen sok közvetlen pozitív
kezdeményezés található, ami egy kaleidoszkópban teljesen rendben is van. E
kaleidoszkópszerű megközelítésben majdhogynem elkerülhetetlen, hogy Ortega
gondolatai nem ritkán egymás ellen is
beszéljenek. A kifejtett téziseken túlmenően Ortega számos
közvetett kezdeményezéssel is él, amelyek elsősorban a történelmi
tendenciák kritikájából olvashatók ki és ezen az úton fordíthatóak át pozitív
kijelentésekre.
Napjainkban három olyan kérdéskomplexummal találkozunk, amely végiggondolásában az Ortegával
való dialógus kivételesen tartalmasnak bizonyulhat.
Azelső lenne az Ortega kultúrkritikájával és történetfilozófiájával
való szembenézés a huszadik század kivételes történelmi tragédiáinak horizontja
előtt. Mivel azonban ez az első kérdés minden értelemben a "végső" kérdés is,
ezt kísérletünk végén válaszoljuk meg. A
második komplexum Ortega sokoldalú és differenciált elemzése a "tömeg"-ről,
illetve a "tömegember"-ről, amelyek elemzésről számos értékelés alakult ki, de
ezek közül a legtöbbről hamar kiderülhet, hogy az elemzés elemzői feltehetőleg
nem olvasták vagy nem olvasták végig az eredeti szöveget. A tömegember lényege a
mai valóság elemzésében is felhasználható: ennek az embernek természetessé
szublimálódó viselkedésében az a meghatározó, hogy
saját alapértékei ellen is irányul, azok ellen az értékek ellen is,
amelyek felépítették azt a civilizációt, amelynek magaslatait a célba vett
tömegember a maga boldog és privilegizált egzisztenciájában realizálja. A
civilizatorikus öndestrukció mozzanata
tárul fel itt, egy olyan öndestrukció, amelyet a legjobb lelkiismerettel
és a legnagyobb magától értetődőséggel hajtanak előre.[3]
Minden további nélkül el tudjuk fogadni, hogy a civilizatorikus öndestrukció
ortega-i fogalma és éveink civilizatorikus öndestrukciója között fennálló
megdöbbentő hasonlóság a felszínen
talán nem mindenki számára felismerhető, ehhez természetesen a mediális, a
technikai és a nyelvi különbségek nagyon is nagyok. Arról azonban ugyancsak meg
vagyunk győződve, hogy ez a megfelelés létezik. Az egyik fontos
különbség Ortega és napjaink tömegembere között szembeszökő
(természetesen ne felejtsük itt sem a "tömegember" valódi ortegai értelmét).
Napjaink tömegembere a saját civilizatórikus fundamentumok leépítését (legyenek
ezen humanisztikus, szocialisztikus, de akár konzervatív-tradicionalista
alapértékek is) nem a hétköznapok érdeklődő nyitottságával rombolja le, de
helyenként tudatos és misszionáló buzgalommal, amelynek folytán ez a tevékenység
ideológiává, politikává, sőt, akár még intézményes pártpolitikává is válhat. Ortega nyelvéből kiderül, hogy
az amivel szemben az akkori tömegember győzni akar, azok a "normák", a "polgári
jog elvei", az "alapigazságok iránti alázat", vagy éppen a "közlekedés rendje",
stb.[4]
Az köt össze bennünket tehát Ortegával, hogy (bármely okokból és társadalmi
motívumok következtében is) a jelen korszakban is érvényesül az a tendencia,
hogy túltegyük magunkat saját alapértékeinken és alapnormáinkon.
A harmadik nagy komplexum, ami 2021-ben Ortagával köt össze minket, maga
Európa. Mekkora kár, hogy az Európai Unió fokozatos kiépítésekor
annyival többet gondoltunk a szabad piacgazdaságra, az autóiparra, a komparatív
előnyökre vagy éppen Niklas Luhmann
funkcionális rendszerelméletére, mint például
Nietzsche és Ortega Európa-gondolataira. A figyelmes olvasónak így
csodálkozva kell felfedeznie, milyen gazdag és komplex elemzésekre képes Ortega
arról az Európáról, amit a válság lehetséges történeti megoldásának is tekint.
Európa kétségkívül a legnagyobb remény.
Ez az Európa-kép azonban még a maga gazdagságában is megmarad
kaleidoszkópszerűnek. Egy ténylegesen
fundamentális (és gyakran észre nem vett) mozzanat, hogy felfigyel arra, hogy
valójában három Európa létezik (angol, francia és német)[5], az a három
állam és kulturális közösség, amelyek 1914 előtt még teljes komolysággal
gondolta, hogy ők – ők hárman! – fel tudnák osztani egymás között a teljes
további világot. Ortega éles szemmel érzékeli, hogy a húszas évek előtt ez a
három állam és kulturális közösség sem, gondolt egy olyan Európára, amely egy
későbbi válságból való kiút lehetne. Ez a kijelentés
sorsszerű történelmi elkésettséget fejez ki. Ortega azonban mégsem
állítja a továbbiakban Európa-képét ezen elkésettség szövegösszefüggésébe, a
gondolati kaleidoszkóp jegyében inkább az "Európa, mint megoldás" számos további fazettájával foglalkozik. A 2020-es évekből visszatekintve az Európán való
gondolkodás jelenti az egyik legközelebbi kapcsolatot Ortegához, akinek minden
bizonnyal nagyon kellene sajnálnia, hogy nem élte és írta meg például a
Brexitet, David Cameronnal, a női öltözködés szenvedélyes hívével, Theresa May,
Jeremy Corbinnal, akinek még egy nagy párt vezetőjeként sem volt álláspontja Európáról, vagy éppen a
mindent egyidejűleg gondoló Boris Johnsonnal.
Magnum opusában Ortega a maga
kaleidoszkópszerű módszerével az európai társadalom egy konkrét mutációját írja
le. Mind Ortega leírása, mind ennek az elemzése azonban alig megoldható
nagyságrendű feladatot jelent, amit akkor érzékelhetünk csak igazán, ha
segítségül hívjuk Kant fundamentális igazságát a "lehetséges tapasztalat"-ról.
Valóban legitim leírásokat ugyanis csak akkor tudunk készíteni, ha
módszeresen járunk el (ez most a kisebbik probléma), másrészt
leírásunk tárgya a számunka lehetséges tapasztalat körén belül helyezkedik el.
Márpedig egy (teljes) társadalom, egy (teljes) Európa vagy egy (teljes)
tizenkilencedik század olyan tárgyakat jelentenek, amelyek egy bizonyos
értelemben belül, egy másik értelemben
azonban kívül helyezkednek el a lehetséges tapasztalaton, ezért Ortega kultúrkritikája és történelemfilozófiája
sem lehet egzaktan tudományos, lehet viszont elmélet, hipotézis és/vagy
projektum. E sajátosságával Ortega is érdemileg tisztában van, innen talán az a
laza bátorsága, amellyel a legátfogóbb, holisztikus tárgyakról is ezzel a
kaleidoszkópszerű, rugalmas perspektivizmussal képes beszélni.
Az már Ortega korában is várható volt, hogy ez a tömeg-fogalom számos politikai és
kulturális közösség rosszallását fogja kiváltani, hiszen a kor nagy mozgalmaiban
realizálódó átfogó recepciós folyamatok majdhogynem szükségképpen
leegyszerűsítőek. Jellemző tünetként
említjük, hogy a közelmúlt egyik vezető gondolkodója Niklas
Luhmann, a komplexitások
leegyszerűsítését nemcsak szükségszerűnek mondta, de az ilyen tevékenységet
egyenesen zászlajára is írta, de azért azt sem kell napjaink
reklámügynökségeinek és megingathatatlan tekintélyű politikai
marketing-sztárjainak világában hangsúlyozni, hogy a jelenben aktuálisan már nem
a leegyszerűsítés, de a
komplexitás-vádjával kell az írónak szembenézni. Ortega idejében ez még nem
volt így, az ő komplexitását elviekben még tisztelték is, sokféle ellenfele
kezdte azt azután azt leegyszerűsíteni, hogy vagy felhasználja ezt a
tömeg-fogalmat vagy egy lendületes támadással kicsavarja azt ellenfeleinek
kezéből. Az akkori európai jobboldal
vonzódott e tömegfogalomhoz, mert abban – helytelenül . saját ellenfeleinek
leminősítését és ezáltal saját legitimációjának megemelését pillantotta meg[6]. Az akkor még
politikailag is jelentős humanisták a
tömeg problematikájának középpontba állítását kifogásolták, mert indirekt
támadást láttak benne az emancipatív emberképpel szemben. Az akkori
baloldal már a címet ("tömegek
felkelése") is botrányosnak tartotta, mert abban a szocializmus/kommunizmus
elleni támadást vélt felfedezni. A leegyszerűsítéseknek nemcsak az akkori nyílt
ideológiai és rivalizáló tendenciái érdemesek figyelmünkre, de az is, hogy a
tömeg-fogalom állandó későbbi szimplifikálása magával rántotta a mélybe a mű
kaleidoszkópszerű perspektivizmusát is. Ezek az értelmezések abban az irányban
változtatták Ortega egész koncepcióját, amely irányban a tömeg-fogalmat
leegyszerűsítették (ld. még a mély értelmű sport-hasonlatot: "abba az irányba
lőtt, amerre nézett"). Szinte mókás, hogy a baloldal például nem vette észre
Ortega nem egydimenziós elismerését a Szovjetunió iránt, ami ráadásul a
filozófus egyik legmélyebb törekvéséből származott, amely szerint egész művén
keresztülhúzódik a közös társadalmi célok létének meghatározó szerepe, azt, amit
talán társadalmi értelemadásnak
lehetne leginkább nevezni. Éppen ezért méltatta Ortega a Szovjetuniót, aki magas
célokat állított a társadalom elé.
[7]
A
politikai háborúskodás mellett a nagy mű recepciójának másik nagy trendje az
volt, hogy korrekt és ezért "normális" tömegpszichológiának, azaz
társadalomlélektannak olvasták. Mint ilyen, a
magnum opus bekerült azon kevés
nagyhatású, immár tudományos monográfia exkluzív körébe, amelyeket máig tartó
különleges tudományelméleti érdeklődés vesz körül, miközben a tudomány és a
tudományelmélet médiumán keresztül ismét visszakerül a politikába, ahol immár
ebben a körben reprodukálja a tömeg-fogalommal szemben egyszer már
megfogalmazott leegyszerűsítő értelmezéseket. Ebben az exkluzív körben viszont
Ortega műve egy addig nem létező modern tudomány
egyik első klasszikusa. Magának az új
diszciplínának is meg kellett küzdenie a jobboldali, a humanista és baloldali
gyanúkkal, amely küzdelmek hozzájárultak e diszciplínák elméleti és módszertani
színvonalának emelkedéséhez. Az Ortega-viták jó része a politikai gyanúk és a
tudományos bizonyítások küzdelméből állt. A "tömeg"-ről folytatott viták sajátos
sokszoros létformára tettek szert, megjelent a tömegek valóságos viselkedésének
szociológiája, megszülettek e
viselkedés specifikusan a tömegekre jellemző
pszichológiai sajátosságai, miközben
az egyik legizgalmasabb történés éppen az volt, hogy ezek az új viták a
nyilvánosság csatornáin keresztül valóságosan vissza tudtak hatni a tömegek
valóságos viselkedésére is! Ez felülről jövő tudatosság teszi teljessé az új
tömegek új nyilvános viselkedését és
annak gondolati feldolgozását is, ahonnan innen már egyenes út vezet a
tömegkultúrához, a közvélemény manipulálásához, de annak kutatásához is.
Statisztikai felmérések bizonyára igazolnák, hogy a mindenkori
"tömegpszichológiák" rendre a politikai és a pszichológiai szakirodalom
legnépszerűbb műfaját alkotják. Ezen a talajon épült ki az az Ortega-recepció,
ami már nem is a történelem egyik magyarázatát, de immár a történelem igazi
értelmezését látja a nagy műben. E szerepben sokan úgy látták, hogy Ortega
szinguláris: kimondja azt, amit más
nem lát vagy nem akar kimondani. Ezt a véleményt érdemileg nem osztjuk, azt
azonban igen, hogy a tömegember ortegai fogalma komolyan veendő felismerés,
amely a történelmi válságnak egyik legfontosabb kauzális összetevője is. A
tömegek új társadalmi nyilvánosságának egyik velejárója a válság, a válságok és
a tömegek nyilvános létezése pedig elválaszthatatlanul fonódnak össze. Nincs
"tömeg" "válság" nélkül, de fordítva is így van: nincs "válság" sem "tömeg"
nélkül. Ezzel Ortega telibe találta a húszas-harmincas évek közgondolkodásának
uralkodó képzeteit! Némi iróniával azt mondhatjuk, hogy azok a tömegek, akik a
válságtól szenvedtek, nem azonosak azokkal, akiket Ortega a válság forrásának
tart. A széles köztudatban élő végső értelmezés lényege így foglalható össze: a
"tömegek" átvették a hatalmat, ennek okozói pedig a tizenkilencedik század
uralkodó elitjei (akik ezt valamiért hagyták).
Ezzel az általános és hamis felfogással szemben a
helyes értelmezésnek két kérdésből
kell kiindulnia, amelyeket azonban már csak a módszertanilag előzetesen
megtisztított talajon lehet feltenni. Az egyik fő kérdés (1) az európai helyzet,
ha tetszik az európai válság, a másik (2) az új tömeg, azaz a tömegember. Mint
utaltunk rá, alapjaiban egyik kérdés sem a lehetséges tapasztalat ellenőrizhető
áttekinthetőségében van feltéve, ezért a válaszok sem lehetnek szigorúan
tudományosak, azok inkább elméletek, hipotézisek vagy projektumok, amelyek
bizonyulhatnak igaznak vagy éppen nem.
Mindenekelőtt a modern történelem tragédiája a huszonegyedik századból
összehasonlíthatatlanul bonyolultabb problematikának tűnik, mint amit Ortega,
úttörőként, a maga válságelméletével megfogalmazott, ezért elméletét ma már
eleve nem szabad valóban holisztikusnak tekinteni, s ha van benne
igazságtartalom, az csak részleges lehet. De ha valóban van, akkor pontosan meg
kell tudnunk fogalmazni, mi az.
A modernizáció, az iparosítás, az azokkal összekapcsolódó civilizatórikus
folyamatok hatalmas változásokat generáltak, amelyek
demográfiai szempontból is láthatóvá
váltak. De maguk a demográfiai folyamatok, amelyeket oly magától értetődően
helyesen vagy helytelenül helyeznek a "tömeg" kialakulásának folyamata mögé
egyáltalán nem bizonyultak relevánsnak. Az 1914 előtti korszak, a "boldog
békeidők" ugyanis éppen azért volt annyira sikeres és produktív, mert a
társadalom kontrollálni és integrálni tudta a hatalmas szociális folyamatokat, s
bennük a demográfiaikat is. A későbbi "tömegpszichológia" szemléletének
megfelelő "tömeg" ebben a korszakban tehát nem jött létre. Egy szervezett munkás
Bécsben ebben a korszakban fényévekre áll attól a tömegtől, amelyet Ortega
nyomán elképzelnek. Ebben a szembenállásban nyugodt lélekkel kereshetnénk a
későbbi baloldali és
jobboldali tömegek (és eltéréseik)
gyökereit is. A más szempontokból lehetséges valódi megfelelések
társadalomlélektan és politika között Ortega szempontjából valójában azonban nem
relevánsak, mert az ő jelentős találmánya, a
tömegember, nem politikai, de kulturális kategória volt, mindenki
lehet tömegember, bármely társadalmi csoportból.[8]
Magát a történelmi tragédiát tehát nem a modernizáció és indusztrializáció
demográfiai dimenzióiban keressük. Ortega kritikájában egyébként a
liberalizmus és a technika
(modernizáció) állandó pozitív alapok[9]. A tömegember
Ortega szemében maga a válság oka – ő az, aki saját fundamentumait nem becsüli,
a társadalmi és civilizatórikus folyamat gyümölcseit azonban tudatosan élvezi,
anélkül azonban, hogy részesedne azokban az értékekben, amelyek ezeket a
gyümölcsöket létrehozták. Ebben az értelemben Ortega tömegembere a valódi és
eredményes modernizáció igazi árulója, és mint ilyen, váratlan párhuzama annak, amit Julien
Benda az "írástudók árulásá"-nek
nevezett. Minden igazságtartalma mellett sem hozható kapcsolatba azonban a
tömegember "árulása" a legnagyobb történelmi változásokkal, a szervezett hatalmi
konfliktusok akár az egyes államokon vagy államszövetségeken belül, akár azok
között kiélezték a hatalmi versenyt és már a képviseleti demokrácia egyensúlyát
is fenyegették, a szociális emancipáció és a társadalmi modernizáció erősödő
nyomásával szemben a század eleji politikai eliteknek csak egy valódi
ellenlépésük volt, mégpedig azoknak a háborús imperiális konfliktusoknak a
kirobbantása, amelyek a kivételes veszélyek visszarendezésén túlmenően jó
esetben még igen nagy zsákmányt is ígértek.[10]
Az új társadalmi struktúráktól és
mozgalmaktól, illetve a modernizáció egyes hullámaitól hosszú és bonyolult út
vezet a történetfilozófiai tragédiákig és a civilizáció válságáig. Ebben a
valódi tragédiában Ortega tömegembere nem jutott valóban fontos szerephez.
Ortega nagyvonalúan általánosítja Nietzsche átfogó filozófiai gondolatát az
univerzális felelősségről, ez teszi képessé arra, hogy felfigyeljen a
tömegember megszületésére, akinek sorsa abban az esetben is meghatározó, ha a
valódi katasztrófák éppen nem tőle, nem az ő fellépéséből származnak. Nemcsak
különleges jelenség, de ugyancsak releváns érdem is Ortega részéről, hogy
középpontba állítja a civilizációs
szempontot. Ennek sokféle egyoldalúsága világos, a másik oldalon viszont csak
igen ritkán válik a civilizációs állapot a maga tisztaságában egy elméleti
koncepció középpontjává, amely a társadalmi állapotot, a közvéleményt
vagy a mindennapi tudatot, majd a történelmet vagy éppen a
világtörténelmet elsődlegesen civilizációs szempontok alapján ítélné meg.
Ezt igen gyakran felejtik el, miközben éppen ebben a tulajdonságban áll Ortega
sajátos egyedi helye, kivételes súlya a válságelméletben, még akkor is, ha a
társadalmi, illetve a tisztán civilizatórikus szemlélet konzekvens különbsége
nem válik elemzéseinek vezető elemévé. A tudományosnak és egyben racionálisnak
tekinthető civilizatórikus szemlélet tiszta formában való ritka megjelenése
értékeli fel tehát annyira Ortega magnum opusát, ami önmagában
természetesen még nem minősíti a mű értékét is. Joseph Roth
éleselméjűsége ritka jelenség, ő a zsidó emancipációt Európában olyan
folyamatként írja le, amely nem az egyes nemzetekhez vagy nemzeti kultúrákhoz
akart emancipálódni, de azokon keresztül az európai civilizációhoz,
amelynek egy-egy nemzeti kultúra csak konkrét megjelenési formája volt. Az is
kétségtelen, hogy napjaink migrációja éppúgy alapjában civilizációs
folyamat. Jó ötlet lett volna, ha az európai vezetők egyszer negyed órát
elbeszélgettek volna még akkor létező szíriai kávéházban egy ott kávézó reálisan
létező potenciális migránssal, vajon miért akar útnak indulni, s ekkor nagy
valószínűséggel a civilizációs szempontot említette volna első helyen.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy Ortega tömegfogalma nem azonos annak a
messzemenő többségnek a tömegfogalmával, amelyik saját korában ezt a
tömegfogalmat értelmezte. Arra a következtetésre is jutottunk, hogy ez a
tömegember nem játszik valóban középponti szerepet a huszadik század
történetfilozófiai tragédiájában (mint ahogy ezt sokan a könnyű megoldás
reményében gondolták). Azt jelentenék-e ezek a tézisek, hogy ettől Ortega válságelmélete is
egészében irreleváns lenne?
Ortega semmiképpen sem játszik mellékes szerepet ebben a fejlődésben, még akkor
sem – ami ismét ironikus és paradox – az ő tömegembere az 1945 utáni történelmi
korszakra nézve jóval relevánsabb, mint éppen a két világháború közötti
korszakra vagy éppen, mint az Első Világháború előtti időre. Az amerikai
szociológia "kívülről irányított" embertípusa a hatvanas években messzemenőkig
testesíti meg Ortega tömegemberének igazi lényegét, még akkor is, ha egy ilyen
nagy távlatú történelmi összehasonlítás számos olyan eltérést is magával hoz,
amelyek többsége azután valamelyes vizsgálat után lényegtelen külsőségként
lepleződik le.[11]
Minden látszat és erről kialakított meggyőződés ellenére Ortega saját
problematikája tehát nem vált fontos tényezővé a világtörténelmi tragédiában. Fő
problémája az ember csődje, könnyűnek
találtatása a valóságos történelemben. Ebben a pillanatban természetesen azzal a
kérdéssel is szembe kellene néznünk, hogy vajon egy
másik, egy
optimális emberi magatartás meg
tudta-e volna változtatni a tragédiának ezt a forgatókönyvét.
Ortega fundamentális kiindulópontja, mint láttuk, Nietzsche gondolatának
folytatása, azé az alapgondolaté, ami az ember univerzális felelősségét
fogalmazza meg a történelemben és a történelem iránt. Nietzsche ezt az eszmét a
civilizáció érzékelhető tetőpontjára emeli. E csúcspont lehetséges további
létezését Nietzsche attól teszi függővé, mekkora tudatossággal képesek
ragaszkodni az egymást követő nemzedékek azokhoz az értékekhez, amelyek e
csúcspont kiharcolását lehetővé tették.
Ortega ebben látja tehát a válságot (arra, hogy ez mennyiben helyes diagnózis,
még visszatérünk). A civilizáció iránti felelősség alakítja ki Ortegában
Nietzsche "viharmadár"-attitűdjét is, amellyel a tömeg-viselkedés összes új
negatív tünetét a civilizáció ellen irányuló veszélyként értelmezi. Ez egyébként
Ortega alap-attitűdje, nem valóságos történetfilozófia tehát, de kultúrfilozófia
a történelem médiumában. A tömegember
ezért újmódi barbár is,[12] nem elsősorban
kulturális hiányosságai miatt (ahogy
az ilyen beállítást rendre értelmezni szokás), de
erkölcsi alapon (ahogy az ilyen
beállítást rendre nem szokták
értelmezni). Barbár azért, mert nem ismeri el, vagy nem akarja elismerni annak a
társadalomnak/civilizációnak az alapjait, amelynek (szó szerint) a hátán
üldögélve meg-nem-érdemelt jó életét élvezi. Mellesleg ez az alapmozzanat is
világosan mutatja, hogy Ortega elmélete mennyire nem társadalomelmélet, hiszen a
barbárságnak ez a magyarázata spektakuláris módon nem vonatkoztatható konkrét
társadalmi csoportokra. Ezen a ponton az is világossá válik, hogy Ortega
gondolatrendszere (ennek nyilván a spanyol fejlődésben rejlik az eredete) jóval
mélyebben gyökerezik a századforduló és századelő meghatározó gondolataiban (Nietzsche,
Bergson, vitalizmus, etc.), mint a huszas-harmincas évek gondolati
világában, pozíciója ezért eredetisége ellenére is elkésett és a
kulturkritikának a politikával való állandó érintkezése is azért lehet olyan
intenzív, mert a huszas-harmincas évek hermeneutikai horizontján egy
politikamentes kulturkritikát már gyakorlatilag lehetetlen volt elképzelni.
Konkrétabban fogalmazva: a kulturkritikai
és a politikai tömegellenesség ekkor már kényszerűen átmentek egymásba.
Ebből a történelmi helyzetből érthető csak Ortega helyenkénti derűje és humora
még 1929-ben is. Hatalmas popularitása két olvasói magatartásra utal: azokéra,
akik a húszas évek szellemében politikai műként értelmezték (ami ettől még nem
lesz helyes értelmezés), és azokéra, akik intellektuálisan maguk is elkésettek
voltak és ekkor még maguk is a századelő világát élték. Mindezzel meg is
magyaráztuk Ortega magnum
opusának multiperspektivisztikus
összefonódását a politikával, anélkül természetesen, hogy ettől a mű politikai
lenne és a tömegmagatartás kritikája arisztokratikus politikai tömegellenességé
változna. Ennek a szimbiózisnak a leírása nem könnyű. Ortega egyrészt azért
harcol, hogy tömegember-fogalmát ne értelmezzék politikai vagy társadalmi
kategóriaként[13],
másrészt egy olyan politika-fogalmat alakít ki, amelyben egy meghatározó
viselkedés a maga társadalmi igényeivel kiegészítve már beletartozik a politikai
alrendszerbe. Ortega ezt a sajátos viszonyt a következő módon próbálja
megvilágítani: az uralom "sohasem a hatalomgyakorláson alapul, de ez fordítva
van, azzal, hogy egy ember vagy embercsoport uralkodik, az ő rendelkezésükre áll
az a társadalmi apparátus, amit hatalomnak neveznek."[14] Ez a
megfogalmazás annál is figyelemreméltóbb, mert Ortega a gondolkodóknak ahhoz a
kisebbségéhez tartozik, akik nagy jelentőséget tulajdonítanak a pontos
fogalmaknak, akik nagyon is tudatában vananak a fogalmakkal való harcnak és a
fogalmak hatalmának. A tömegembernek ez az ortegai problematikája valóban döntő
tényezője az akkori világtörténelemnek (s talán a későbbinek is), mindenesetre
ez nem a politikai, de a civilizációs alrendszer nietzschei magaslatainak
szintjén igaz. Ortega azonban szenvedélyesen elkötelezett is a civilizációs
szemlélet képviseletében.[15]
A civilizációs szemlélet nyílt
felvállalásában felpanaszolja, hogy nagy témája tulajdonképpen arra
kényszerítené, hogy "kibontsa az emberi élet (!) elméletét a maga teljes
gazdagságában…"[16] Még az ilyen
egyértelmű önmeghatározások sem tudják azonban visszatartani Ortegát attól, hogy
ne adjon újra meg újra meghatározó politikai (vagy
kvázi-politikai) jelentőséget a civilizatorikus magatartásnak.
Ortega, aki eredetileg a nietzschei elemzések irányából jön, különlegesen
érzékeny olyan gondolkodási struktúrák iránt, amelyeket csak a későbbi elméleti
társadalomtudományok dolgoztak ki teljes mértékben.[17] Ortega
eklektikájához és perspektivizmusához hozzá tartozik az az állandó erőfeszítése
is, hogy bevonja a spanyol gondolkodás
hagyományait is az értelmezésbe. Ezek a spanyol modernség század eleji
tartalmaira emlékeztetnek, azaz részei lehetnek Ortega nemes elkésettségének a
húszas-harmincas években. Ez a választott hagyomány azonban inkább humanista,
mint a politikai racionalitás és hatalom
jellegzetesen dél-európai tradíciója. Nem Machiavelli, Vico, Sorel vagy Gramsci
könyörtelensége jellemzi a hatalmi
konstellációk vagy a hegemónia problematikája iránt.
A tömegember-értelmezésén túlmenően belebocsátkozik olyan elemzésekbe, amelyeket a
politikai mezo-szint vizsgálatának,
mintegy politikatudományi kezdeménynek tekinthetünk. Ebben különbséget tesz a
"régi" és az "új" demokrácia között, és nem lephet meg, ha a diadalmas új
demokráciát a tömeg új magatartásával magyarázza. Az új demokráciában a tömeg (a
tömegember) közvetlenül cselekszik, nem ismer törvényeket, ráerőlteti vágyait és
ízlését a társadalomra.[18] Ez az inkább
politikai alkalmazása a tömegpszichológiának ismét kikerüli a politikai
alrendszer kulcskérdését, a hatalom problémáját. Ami most valójában keletkezett,
az nem a tömegember győzelme volt a valódi elit felett, de a
politikai hatalom és az új tömegember
közötti számos kölcsönhatás. Ortega szerint "új tény", hogy a tömeg,
anélkül, hogy felhagyott volna tömegnek lenni, az elitek helyére helyezi magát.
Ha a politikai diskurzusba helyezzük ezt a tézist, ahhoz az ironikus
megállapításhoz juthatunk, hogy olyan elitet képzeljünk magunk elé, aki feláll
és helyét ünnepélyes körülmények között átadja a tömegemberek kiválasztott
csapatának.
Ezt a magatartást már bíráltuk azért, hogy a tézis tárgyilag nem igaz. Bármilyen
fontos a tömegember viszonya a civilizációhoz, nem ő körülötte forgott a világ a
húszas években. Származik viszont egy akaratlan, másodlagos előnye Ortegának
ezekből az állandó és részigazságai ellenére is hibás határátlépésekből. Ezek
nélkül Ortega ugyanis nem lehetett volna a maga korában meghatározó
történetfilozófus, enélkül a kvázi-politikai dimenzió nélkül a
Tömegek felkelése megmaradt volna
tudománytörténeti klasszikusnak (mint mondjuk Le Bon
Tömegpszichológiája), megmaradt volna
tehát egy kevesek által olvasott, kevesek által megértett, ám sokak által nagyra
becsült tudományos mesterműnek, mint amilyen Georges Sorel vagy Roberto
Michels számos műve. Szélsőséges népszerűségét a mű tehát legnagyobb szemléleti hibájának köszönheti.
Ortega szélsőséges sikerének a lélektani és a politikai szempont eklektikus
elegyítése volt az oka, éppen ez nem áll meg azonban egy távlatosabb szemlélet
előtt. A két rendszer, ha következetesen rekonstruálják őket, egymást logikailag
is kizárják. Mindegyik, önálló alkalmazásban, leértékeli a másik önálló
érvényét. A politikai hatalom vezethet egy nagy civilizáció kiépítéséhez, de
ugyanúgy vezethet annak lerombolásához is. Egy nagy civilizáció építhet intakt
politikai hatalomra, de létezhet mindent átható politikai hatalom nélkül is.
Utaltunk arra, hogy a modern történetelméletek között viszonylag ritka jelenség,
hogy a civilizatorikus elem álljon a középpontban. Ortega azonban különbözik is
a nagy történészektől (Toynbee), de a
nagy szellemtörténeti összegezésektől (Spengler)
is. A differencia éppen a politika területén meghatározó. A tizenkilencedik és
huszadik század nagy történészeinél, de Spenglernél is a civilizáció valósága
egy sor korábbi tudományos és történeti kutatás
összegezése. A civilizáció minőségei tehát az összegezés alapjául
szolgáló tudományos és történeti értékelésekből állnak össze. E folyamat végén a
civilizációt csak közvetetten szemlélhetjük. Nem így Ortegánál. Nála a
civilizáció közvetlen tárgy és közvetlen élmény. Lehet szeretni is…
[1]
Jose Ortega y Gasset, Der Aufstand der Massen.
Deutsche Verlags-Anstalt. Stuttgart und Berlin.
Autorisierte Übersetzung von Helene Weyl. o.J.
S. 148.
[2]
Ld. például: "Einstein fizikája oly kiterjedt
terekben mozog, hogy abban a régi newtoni
fizikának csak egy padlásszoba jut" (uo. 42.),
vagy: "Egy halhatatlan Isten számára az
automobilnak nincs semmi értelme" (uo., 39.),
vagy: "A véletlen úgy hozta, hogy ő (Cézár)
éppen Cézár volt, és nem a cézárizmus
kézikönyve" (uo. 174.), valamint: "Egy olyan
könyvre várok, amelyik lefordítja Sztálin
marxizmusát az orosz történelemre" (uo. 150.)
[3]
Fontos, megvilágító erejű példák: "A tömegember
azt hiszi, hogy tökéletes."; "Napjaink
középszerű embereinek semmilyen problémát nem
okoz problémát, hogy ne kételkedjen Istenhez
való hasonlóságában. Önbizalma
annyira paradicsomi, mint Ádámé…" stb. Uo. 73. (Kiemelés nem az
eredetiben.)
[5]
Mindenekelőtt uo. 162. Ld.még uo. 147.,160., és
201.
[6]
A jobboldalhoz való viszony sem
volt a maga valóságában kevésbé differenciált. A
Franco-establishment
egyáltalán nem szívesen járult hozzá ahhoz,
hogy Ortega 1945 után ismét Spanyolországba
költözzön, s nem tudott a későbbiekben egyetemen
tanítani.
[7]
Ortega viszonya a baloldalhoz
ugyancsak sokrétű és kaleidoszkópszerű
volt. Az európai válságban nem tulajdonít
például a kommunizmusnak nagyobb jelentőséget
(ami a notórius antikommunizmus világában
feltűnő álláspont), a szovjet-kommunizmusban nem
Marx eszméinek megtestesülését látja, stb.
Attitűdjét a következő kijelentés fejezi ki
legjobban: "Szégyenletes lenne, ha az
antikommunizmus egész üdvösségét ellenfele
anyagi nehézségeitől remélné." (Uo. 205.) Ennek
a kijelentésnek megvan azonban nála a maga
hiteles alapja, hiszen "ma a világban "nem
léteznek tervek, célkitűzések és eszmények" (Uo.
47.) Ebből a gondolatmenetből kijőve is az
elitet hibáztatja, ami (aki) (kötelességei elől)
"dezertál". (Uo.
[8]
"Tömegen…nem sajátlagosan a
munkást kell érteni, a tömeg itt nem társadalmi
csoportot jelöl, de az emberek vagy az
embertípusok egy osztályát, mely ma minden
társadalomi osztályban megjelenik…" (Uo. 117.)
[10]
Ortega eklektikájához tartozik, hogy egyrészt
több okból is pozitívan viszonyul a
parlamentarizmushoz, miközben könnyű szívvel
ironizál is a parlamentarizmuson, amelyik
például, ahogy az egyik helyen írja, nem több,
mint a "választási körzetek beosztása" (uo.
173.)
[11]
Egy helyen például a tömegember
"pszichikai diagramm"-járól beszél (uo. 82.),
kísérletezik a "tömegnép’ fogalmával (uo. 149),
stb.
[12]
Ld. például: "Barbár normák
tulajdonképpeni értelemben nem léteznek. A
barbárság a normák és a magasabb intézményekre
való hivatkozás hiánya." (Uo, 77.)
[13]
Egy fontos definíció: "A társadalomnak tömegre
és elitre való felosztása…nem társadalmi, de
emberi kategóriák szerint osztályoz…(uo. 12). –
Vagy a "tömegember-tömeg" dualitáshoz: "Szigorúan véve a tömeg-létet pszichológiai
kategóriaként kell értelmezni, anélkül, hogy
ehhez az egyéneknek
nagyobb tömegben kellene fellépniük…" (uo. 11.)
[15]
Mind a
Tömegek
felkelésében, mint más korábbi műveiben közvetlenül is fellép a
politikai alrendszer kitüntetésének magatartása
ellen. A politika "csak kirakat", a "szociális
lényeg körete", vagy éppen, ha a politika "betegeskedik", akkor a baj még nem nagy…
[16]
Uo. 209. - Ld. még 143.
[17]
Így esik szó a társadalmi kiegyenlítődésről (uo.
25.), a "nivellálódás"-ról (uo.). Részletesen
beszél például a "város" problematikájáról is
(uo. 168.) Vagy egy másik vetület: "Newton meg
tudta alkotni a maga elméletét, anélkül, hogy
sokat értett volna a filozófiából, Einsteinnek
azonban ismernie kellett Kantot és Newtont
ahhoz, hogy kialakítsa nézeteit." (Uo. 123.)
[18]
"Ma egy demokrácia fölötti
demokráciában élünk, amelyben a tömeg
közvetlenül cselekszik, törvények nélkül…" (Uo.
14.)
|