Kiss Endre
Élet és halál határán
Humor az orvoslásban
Bármilyen
lényeges okai is lehetnek, maguk a tények egyértelműek: a művészetfilozófiai és
esztétikai irodalomban a tragikum elméletéről sokszorosan több és
nagyobb érdeklődéssel fogadott munka született, mint a komikuméról. Minden
ilyen általánosító kijelentés természetesen viszonylagos, hiszen a komikum, a
nevetés középponti téma, a humor napi megtermelése az elmúlt évszázadokban már
fokozódó mértékben önálló szellemi iparágnak számít, a humor termelésének ez a
nagyságrendje megköveteli az elméletet is. Tudunk elfelejtett vagy elveszett
komikum-elméletekről, s eddig ismeretlenek is előkerülhetnek. Mindent
egybevetve is az arányok és nagyságrendek egyértelműek, az emberi lét tragikus
dimenziói (az azt feldolgozó művészetek megalapozásaiként) jóval intenzívebben
foglalkoztatták a szellem érdeklődését, mint a a komikus dimenziók. Mindehhez
csatlakozik még egy teljes mélységében fel nem tárható mellék-összefüggés is: a
komikum állandó alakváltozásai nagyon nehézzé is teszik az elmélet felépítését
(amivel nem akartunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy a tragikumé emiatt
talán nem is lenne olyan nehéz feladat).
Úgy
gondoljuk, hogyha a tragikum és komikum nagyságrendi arányairól általánosságban
lehetetlen is egzakt képet alkotnunk, rendelkezhetünk olyan tudással, amelyek
értelmezhetik, helyenként meg is magyarázhatják az elméleti érdeklődés ezen
egyensúlyhiányát.
A legfontosabb ok társadalmi, nem pedig esztétikai. Összefoglalóan ez
úgy fejezhető ki, hogy a társadalmi előkelőség, a mindenkori felső osztályok
sorsa jelent meg a tragikus művek tárgyaként, a tragikus konfliktusok a hatalom
változásához, a dinasztiák felemelkedéséhez és bukásához, egy állam vagy
birodalom létkérdéseihez kötődött. A felső rétegek és a tragikum közeli
kapcsolata az idők folyamán számos változáson ment keresztül, a tragikum mégis
mindenkor egybe forrasztotta az előkelő rétegek életét az egész állam, vagy
közösség sorsproblémáival.
Ezzel
szemben a másik oldalon, s ennek kimutatása Erich Auerbach nevéhez
fűződik, a komikum nem véletlenül nem kerül a tragikumnak kijáró kivételes
helyzetbe, de tudatosnak is nevezhető stílus.elválasztási okokból is. A
stílus-elválasztás elméletét Auerbach nevéhez fűzhetjük, aki a társadalmat
reguláló érintkezési, sőt viselkedési szabályok rendjéhez és logikájához
kötötte a tragikum közösségi értékét, állandó előnyben részesítését, miközben a
komikum nyilvános, azaz színpadi megjelenítése csak másodlagos lehetett abból a
szempontból is, hogy humorosan, azaz esendően, nevetségesen csak az alsóbb
néprétegek életét lehetet ábrázolni, az előkelőkét pedig nem. A történeti
teljesség kedvéért tesszük hozzá, hogy ezen a logikai ponton tudjuk csak
értelmezni a XVIII. század nagy polgári esztétáinak hatalmas és rendkívül
tudatos munkáját, amellyel kiharcolták a polgári szomorújáték létjogosultságát,
azaz éppen azt, hogy tragikus sorsa a színpadon a harmadik rend, azaz a
polgárság tagjainak is lehessen (az, hogy az életben tragikus lehessen tragikus
sorsa, nem tiltotta semmiféle stílus elválasztási szabály.
Kifejtett
és kifejtetlen módon ez a stílus- megoszlás volt uralkodó a történelmi
évszázadok hosszú során át, az ettől a szabálytól való eltérés pedig jellemző
módon szinte már önmagában is forradalomnak volt tekinthető.
Tragikum és komikum ilyen megoszlása szigorú társadalmi rendet tükröz,
talán még szigorúbbat is, mint amilyet az egyes korok politikai alapdokumentumai
tételesen megfogalmaznak. A szembenállás (tragikum felsőrétegek - komikum alsórétegek)
hihetetlenül negatív szembenállást rejt magában. A szabályozás (tiltás) majd a
megszokás (amennyiben megszokjuk, hogy ne is keressük tragikumot az
alsónéprétegek, és komikumot a felsőbb néprétegek életében) pontosan leképezte a
társadalmi hatalom logikáját, miközben el is rejtette azt (hiszen az esztétikai
mediatizáció közvetettségében fejtette ki hatását). Több volt ez, mint a
későbbi cenzúra, nem ezt vagy azt a mozzanatot tiltotta, de magát a teljes
rendet véste be a társadalom tudatába.
Éppen
ez a kialakított tradíció tabuizált is. A felsőbb néprétegek életének
komikus ábrázolása ez után a hosszú tabuizálás után átmenet nélkül rögtön egyenlő
lett volna a leleplezéssel, a kritikával, sőt, magával a forradalommal is. Az
alsó réteg ábrázolása egyenlő lehetett volna a felemelkedéssel, a társadalmi
viszonyok kiegyenlítésével, vagy akár olyan önálló, öntörvényű heroizmussal
is, amely immár független is a felső rétegek viselkedésétől.
Ez
az alapvető szembeállítás mindenképpen elégséges magyarázatot adhat arra, hogy
miért lett ilyen az esztétikai irodalom összetétele. Maga az esztétikai irodalom
nem egyenes-vonalú függvénye a társadalmi rétegek szabályozott viszonyának, a
pozitív kölcsönhatások azonban egyértelműek: a tragikum ábrázolásán dolgozó író
esztétikai töprengéseinek, a tragikumban rejlő problémák kibontásának
feltétlenül kell igazodniuk a stílus-elválasztás szabályaihoz. Innen értjük
csak meg az egyszer már említett polgári szomorújáték sokfelé kiterjedő
problémakörét, azt, hogy miért forradalmi a XVIII. században Lessing és Diderot erőfeszítése, és miért
volt olyan rövid az út Figaro színpadi győzelmétől a Francia Forradalomig. Az,
hogy a szolga a színpadon legyőzi az urat, Figaro felől nézve visszautal Diderot
Fatalista Jakabjára, előrefelé
pedig a hegeli úr-szolgai elemzéshez. Auerbach felismerése tehát az európai
- és világtörténelem középponti problémájához kapcsolódott.
Nem
akartuk lekicsinyíteni a humor vagy a komikum elméletének történeti
nagyságrendjét. Megemlítjük (s ez vissza is tér még elemzésünkbe), hogy létezik
a modern filozófia egyik fénykorában egy teljesnek tekinthető humor-elmélet (Bergsontól).
Meghatározott konkrét összefüggésekben más teoretikus pozíciókra is kitérünk,
ugyancsak a teljesség igénye nélkül. Említést kell kapnia annak is, hogy a tizenkilencedik
században a humor fogalmát erőteljesen másként értelmezték, mint a
későbbiekben, ennek is része van az egyenlőtlen arányokban.
A
stílus-elválasztás elméletét irodalomtudomány és irodalomelmélet határán Erich Auerbachnak
köszönhetjük, akinek éleslátása elvezetett egy olyan eredményhez, hogy egy
akkor még igen kevéssé művelt irodalomelméleti mű (komparatív keretben) szinte
változtatás nélkül esztétikai jelentőségre tehetett szert.
A
humor közösségi-társadalmi lényegének mélyen a modernség elé visszanyúló
(középkori, de üde kivételként nem a nyugat-európai, de a kelet-európai
középkorról van szó) értelmezését Michail Bahtyin körvonalazta.
Mindkét
elgondolás, amellett, hogy nagy heurisztikus erővel rendelkezik, nem szokványos
gondolkodásmód eredménye, szinte elegánsan kreatív elgondolások.
Tragikum
és komikum meghatározó szembenállása nem terelheti el figyelmünket azonban
arról, hogy magának az evilági tragikumnak önmagában is hosszú
szabadságharcot kellett vívnia, elsősorban a középkori, majd az ellenreformatorikus
kereszténységgel szemben, amelynek a mindenkori tragikumot illetően is
megvoltak a maga igen határozott ajánlásai. Ennek a szabadságharcnak volt része
volt a már említett „polgári szomorújáték” egész története is. Nem merülhetünk
el stratégiai fontosságú esztétikatörténeti elemzésekbe, de az kétségtelen,
hogy maga ez a szabadságharc is végződhetett volna másképpen, annak, hogy úgy
végződött, ahogy, nagyon fontos összetevője volt Arisztotelész
esztétikájának erős általános hatástörténete, az angol reneszánsz dráma (természetesen
Shakespeare), de a modernség közvetlen fejlődéstörténetben a
legfontosabb szerepet az játszotta, hogy a tizennyolcadik század második
felében voltaképpen egyszerre állították középpontba ismét Arisztotelészt és
Shakespeare-t (elsősorban Lessingre gondolunk). Mindez azt jelenti, hogy
a tragikum történetének a komikummal való szembeállás és szembeállítás
voltaképpen alárendelt összetevője volt.
A
humor funkcionálásának legalapvetőbb mechanizmusát általánosságban abban pillanthatjuk
meg, hogy valamit másnak mutat, mint aminek az önmagát mutatni akarja.
Arra vezet rá, hogy valami nem azonos önmagával. A differencia felmutatása
destabilizálja, valamilyen mértékben leleplezi a humor tárgyát, hiszen az önmagával
azonosnak látszani akaróban felmutatja a differenciát. Ez akkor is a legátfogóbb,
jóllehet még egyáltalán nem specifikus meghatározás, hogyha egy ilyen
mechanizmus a humoron kívül egy sor más területre is jellemző lehet.
A
humor nyilvánosan jeleníti meg, hogy valami nem az, ami, nem olyan, ami.
A humor tehát elválaszthatatlan a nyilvánosság fogalmától, ami viszont a
legnagyobb mértékben politikai kategória. Így tehát a humor politikai
szerepe is csak a nyilvánosság közvetítésével válik fontossá.
Ezen
a helyen azonban rögtön világossá válhat az is, mi volt a valódi mélyebb jogosultsága
az Auerbach nevéhez köthető stílus-elkülönítésnek, mint intézménynek.
Ha ugyanis a humor és a tragikum (a „komoly” megközelítés)
elválasztása nem történt volna meg, akkor az emberi és társadalmi viszonyok állandó
megkérdőjelezése tenné ki a társadalmi gyakorlat lényegét. Ebben az esetben
minden megkérdőjelezését, annak kimutatását, hogy semmi sem azonos önmagával,
nem kezelhetnénk másképpen, mint az úgynevezett komoly kijelentéseket. Ha a
humor és a tragikum nem vált volna el egymástól, nem „került volna” a szó
szoros értelmében „más helyre”, minden igaz kijelentés közvetlenül érintette
volna a hatalom legitimációját. Ez a „más hely” igazi virtuális tér: a humornak megvannak a maga szociális színterei,
a maga nyelvezete és magatartásmódja. Véletlen kisiklásoktól eltekintve
mindig nyilvánvalóvá van téve, hogy „most viccelünk”.
Emiatt
a társadalmi viselkedés ugyan rossz néven veheti a tréfálkozást, de nem
reagálhat úgy a humorra, mintha az a társadalom „komoly”, más terekre minősített,
kommunikációjának része lenne.
Nem
felesleges több oldalról is megvilágítani ezt a közismert tényt, hiszen minden
egyes lépés ezen az úton csak fényesebben igazolhatja Auerbach felfedezését. Nemcsak
a történelmi évszázadok során váltak el ugyanis az irodalmi műfajokban a
tragikus és komikus megközelítések, de ez az elválasztás igazi rejtett
dimenzió is: a mindennapi élet összes részletét ma is áthatja. Mai
viselkedésünket is ugyanaz a stílus- elválasztási szabály irányítja, mint amit
esztétikai és irodalomelméleti szempontból Auerbach felfedezett.
A
humor nyilvános megkérdőjelezés. Nemcsak a viszonyokat fordítja ki,
amennyiben másnak mutatja azt, ami valamilyennek szeretné láttatni magát, de
igen fontos és ugyancsak alig elemzett összefüggés az is, hogy mindenkor a szerepeket
is megcseréli. A napi humorfogyasztásban ez annyira konvencionális elemmé
válik, hogy észre sem vesszük, de akkor is így van.
Az
április elseje, a pünkösdi királyság, az udvari bohóc vagy a humor más
alaphelyzetei, a humort megkülönböztetően képviselő öltözékek vagy a bohóc
társadalmi szerepek is, a humoros kijelentés és a nyilvános és a nyilvánosan
elhangzott kijelentés semmit nem hagy meg a maga helyén. Az erősből gyenge
lesz, a hatalmasból esendő, az pedig, aki kimondja a nyilvános igazságot, Andersen
klasszikus megfogalmazása szerint tehát azt, hogy a király meztelen, aktuálisan
felmagasztosul.
Az
ellentétek e szerepcseréjének természetesen számos pszichológiai és személyiségenergetikai
követő jelensége van, amelyeknek nem kell tudatosnak lenniük e folyamatok
alatt. A nem-azonosság nyilvános kimondása destabilizálja azt, ami fennáll, s
egyben megerősíti, stabilizálja azt, aki kimondja. A humor leleplezi azt, aki
nem olyan, amilyennek mutatja magát, de felszabadítja azt, aki igazságot
kimondva maga is felszabadul. A humor gyakorlásakor ezért saját erőnk és hatalmunk
tudatára is ébredhetünk. Saját erőnk a nietzschei értelemben vett hatalom
átérzéséhez vezet, ami egyébként alapvető létfunkció is.
Ez
alapjelenség, amelynek vannak különböző társadalmi válfajai. Ilyen a társadalmi
keretben megszokássá váló szórakozás, amely éppen a megszokott rutin
jellege miatt már nem teszi átélhetővé a személyiségnek ezt a energetikai
megerősödését. Ebből nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú szórakozás szinte már másik
jelenség, hiszen nincs meg már benne a távolról a katarzisra emlékeztető
személyiségenergetikai mozgás.
Ki
kell térnünk arra a humorra is, amelyik puszta reakció, amelyből
hiányzik a pozitív megismerő elem, s csak fegyver azok ellen, akiknek főlényét
nem akarják elismerni. Ebben az esetben a humor a tehetetlenséghez közeli
jelenség, az ellenérzés generálása, amelyik nem tart igényt már a
felszabadulásra. Ezt az ellenérzések tehetetlen humorának neveznénk, amelyik lekicsinyítve
emlékeztet a kisgyerekek csúfolódásaira, filozófiai magaslatokon pedig
elsősorban Nietzsche ressentiment- elméletében jelenik meg.
Az
itt döntő szerepet játszó mechanizmusok és energetikai folyamatok nem
tudatosak, amivel az a paradox helyzet is létrejön, hogy a humor, mint intellektuális
jelenség tudatos, miközben pszichológiai és személyiségenergetikai funkciói és
szükségletei és nem azok.
A
viccek kategóriája természetesen nem meríti ki a humor teljes jelenségkörét. A
humor társadalmi megjelenése amúgy is kivételesen változó szociológia terület, a
szó szoros értelmében magán viseli a társadalom egész működésének lenyomatát.
Elegendő arra utalni, hogy napjainkban szinte kizárólagos a stand up
kabaré, ami legfeljebb egy-két évtizedes műfajnak tekinthető.
Önálló
jelenség a társadalmi szintű szórakoztatás jelensége, a humoréhség,
amelyet mind a piac, mind pedig az időlegesen fennálló diktatúrák a legnagyobb
komolysággal elégítettek ki. Kevesen gondolnak arra, hogy a sztálini típusú
kommunizmus hatalmas szórakoztató gépezet is volt, ahol a vígjátékok, a cirkusz
az operettek a népünnepélyek, a rádiókabaré saját rítusaik szerint láttál el a
lakosságot, és gondoskodtak munkaerejének újratermeléséről. Innen nézve már nem
annyira meglepő, hogy a humor megfogalmazása hatalmi funkcióvá vált, s az a bizonyos
nyilvánosság, amelyben annak kimondása elhangozhatott, hogy az azonos nem
azonos önmagával, hogy az ami van, az más, leghatározottabban a politikai
hatalom kezébe kerül. Még kevesebben gondolnak arra, hogy az ellentétes irányú
diktatúrák is hasonlóan jártak el. Ennek szellemében csak az azzal foglalkozó
tudományos igényű szakirodalom ismerői lehetnek tisztában a náci Németország
humorával, azzal a szovjetéhez hasonló humor-iparral, amellyel a megfelelő
szempontok alapján megállapított szórakozási funkciót teljesítették és amely
olyan film-operetteket hozott létre, amelyekben a szabadságos matrózok amerikai
stílusban kiszálltak a német kikötőben és udvarlás közben arról énekeltek, hogy
a „Jobb zsebem üres, a bal zsebem üres, mégis boldog vagyok”.
Nyilvánvaló,
hogy az ilyen típusú szórakoztató iparban nem lehet szó felszabadulásról,
személyiségenergetikai gazdagodásról, annál fontosabb a „kikapcsolás”, az
emberek figyelmének időleges elterelése a megsemmisítő valóságról, ebben
a szabadidő-kultúrában a humor szinte már a fizikai reprodukció eleme.
A
humor mindig nyitott végű jelenség. Minden vicc új, egyik vicc hatását sem
lehet kiszámítani, a humor bármiféle társadalmi szabályozása tehát késélen
ingadozó vállalkozás, amelynek történetét szintén módunk van megismerni. A
társadalmi kézben lévő humor alapvető dilemmája a határátlépés lehetősége, sőt
adott esetben a határátlépés tudatos vállalása
is. A hatalom kezében lévő humor maga lép át a hatalom érdekeinek határát, nem
egy esetben maga bíztat erre.
Ez
az a pont, ahol a hatalmi kézben működő humor másképpen válik a társadalom
befolyásolás eszközévé. Az önmaga által engedélyezett vagy felbátorított
határátlépést rögtön százféleképpen instrumentalizálja. Humorral harcol, humorral semlegesít, humorral
üzen, humorral készíti fel a társadalmat változásokra. Ha már neki kell
használnia a humor médiumát, rögtön differenciálja azt.
Jóval
egyszerűbb helyzetben van ebből a szempontból a neoliberális társadalom, hiszen
a társadalomban szüntelenül újrafogalmazódó humor a piac jelenségévé változik.
S mivel a humor mindenkor az egyik legkönnyebben eladható áru, társadalmi
beágyazódása problémátlannak is tűnhet. A jelen valósága igazolja ezt a tényt.
A kommersz vicc-gyűjtemények vagy a klasszikus vicc-gyűjtemények utánnyomása, majd
az internetes vicc-portálok tiszteletre méltó bőséggel igyekeznek kielégíteni a
piaci igényeket, egészen addig, ameddig ugyanazok a viccek fel kezdenek bukkani
több más gyűjteményben is, ami azt bizonyítja, hogy a mediális kommunikációs
felület már a viccek területén is kiterjedtebb, mint az üzenetek száma.
A
vicc önálló irodalmi, klasszikus társadalmi, népi műfaj. A vicc vándorlása
alatt állandóan módosul, spontánul születhet az emberek ajkán. Nem egyszer hallja
vissza valaki azt a poént, amit ő talált ki. Külön probléma lenne ebben a
vonatkozásban is az e piaci viszonyok által szabályozott humorfolyam. A hatalom
által kézben tartott humor igyekezett olyan tematikus felületeket kijelölni,
amelyeket előszeretettel ajánlott a humor számára más tematikákkal szemben),
ennek az önmagában érthető folyamatnak meglettek a maguk deformáló hatásai
is, hiszen, ha mondjuk az úgynevezett anyós-viccek azért uralták el az ötvenes
években a kabarék világát, mert nem kereszteztek aktuális politikai folyamatokat,
annak minden bizonnyal meg volt a maga deformáló hatása az emberi kapcsolatokra
a családi élet mindenapjaiban.
Ilyen
és ehhez hasonló jelenségek nagy számban kutathatóak lennének, miközben a
neoliberális miliőben a politikai korrektség a feminizmus és más elvek
próbálják meg szabályozni a nyelvet (és ezzel a humort is). Ezzel nyomban bele
is ütközünk a gyűlöletbeszéd, illetve az antiszemita viccek problémájába,
amelyeket e helyütt nem tárgyalhatunk részletesebben.
Mindenesetre
feltűnő, hogy az említett nagyszámú gyűjtemény nagyon is bizonytalanul reagál
az antiszemita viccekre, és nem rendelkezik belső mércével arra, hogy a máig rendkívül
termékenyen létrejövő zsidó viccek közül melyik van belül és melyik kívül a
politikai korrektségen.
Amikor
a következőkben az „orvosi” humor kategóriájához fordulunk, megközelítésünk
korlátai között tehát az orvos-viccekhez, az imént kifejtett teljes
(természetesen így is vázlatos) elméleti hátteret tartjuk meghatározónak.
Mint
a humor összes területét, az orvosi humort is bonyolult és immár konkrét pszichológiai
és szociológiai feltételrendszer veszi körül, az életvilág triviális alaphelyzeteitől
az élet és halál végső kérdéseiig.
A
viccek (amelyek természetesen a humornak csak egy markáns megjelenési formáját
alkotják) egyik lehetséges tipológiáját maga az „élet” vagy valamivel
egzaktabban fogalmazva, a társadalmi kommunikáció vagy éppen a „piac” alkotja
meg, egy ilyen tipológiában az „orvosi” humor természetes és önálló fejezetet
alkot.
Mint
minden ilyen „konkrét” tipológiai területe a humornak, az orvosinak is van számos
változata, ami a besorolás szempontjából esetlegesnek tekinthető, éppen a
viccek állandó körforgásában is állandóan átlépik a területi határokat, s
orvosi is lehet a „házassági”-vicc.
Egy
példa:
- Pokol az életem, nőkre rá sem nézhetek, nem szabad dohányoznom…
- Az orvos eltiltott?
- Nem, megnősültem.
Ilyen
módon egy sor hagyományos alaphelyzet, stílszerűen szólva, „alapvicc” jelenik
meg orvosi környezetben is, amelyeket nem tekinthetünk specifikusnak, jóllehet,
itt is, mint mindenütt, a határok nem lehetnek teljesen határozottan vannak
meghúzva.
Néhány
példa:
-
Csak tíz szál cigarettát szív?
-
Igen.
-
Akkor miért nem javul az állapota?
-
Mert azelőtt sohasem dohányoztam.
A
klasszikus félreértés, szerepcsere, itt tehát most éppen orvosi kontextusban
jelent meg. Az orvos-beteg, az élet-halál alaphelyzetei értelemszerűen még a
legegyszerűbb félreértéseknek is drámai alapszínezetet adhatnak:
-
A feleségemnek szörnyű fájdalmai vannak.
-
A feleségének a múlt évben vettem ki a vakbelét. Soha nem hallottam olyat, hogy kiújult volna.
-
És olyanról nem hallott a doktor úr, hogy valaki újra házasodott?
Ennek
egy változata a híres „gombamérgezéses” vicc, ami már közvetlenül át is nyúlik
az abszurd, egyenesen a fekete humorba. Az egyébként, hogy az abszurditás
mennyire uralkodik el a humor átlagos körforgásában, ugyancsak bonyolult és
finom társadalmi mozgások eredménye, maga is szimptóma a társadalmi
viselkedés és lélek kutatásában.
Kiemelkedő
félreértés-vicc a következő is, ahol a helyzetkomikum az orvosi szituáció
kulisszáiból táplálkozik:
-
Gratulálok a bátorságához! De a műtét előtt nagyon nyugtalan volt.
-
Miért csodálkozik? Én eredetileg az ablakot jöttem megjavítani.
Igen
hasonló a helyzetkomikumhoz az úgynevezett szóviccek világa is, ezek
mechanizmusa is, a szavak és helyzetek
véletlen egybeesése, illetve többértelműsége itt a sajátosan orvosi helyzetben
érvényesül.
Néhány
példa:
-
Nem tudok jól aludni?
-
Miért?
-
Elvitték a végrehajtók az ágyamat.
Egy
szinte a blődség felé elhajló vicc a következő, amely az orvosi vizitek
világában, ha nem is valósul meg gyakran, de gondolatban feltehetően igen. Már
csak azért is, mert a beteg valóban gyakran nem tudja rögtön helyesen
értelmezni az állapotára vonatkozó kérdést, és azt néha spontán módon saját
nyelvi és szellemi univerzumának megfelelően értelmezi:
-
Mit szeret jobban? A nőket vagy a bort?
-
Az az évjárattól függ.
Az
élet-halál és más hasonló vonatkozású végletes helyzetek egyébként a szimpla szóvicceket
is gyakran eljuttatják a fekete humor közelébe:
-
A feleségem kisbabája fekete. Itt csak csere történhetett.
-
Minden bizonnyal. Azt hiszem azonban, hogy még kilenc hónappal ezelőtt.
Hasonló
tökéletességgel működik a félreértésen (véletlen nyelvi vagy más egyezésen)
alapuló humor-gépezet a következő esetben, amelynek azonban az orvosi dimenzió
ugyancsak pusztán a külső formáját alkotja:
-
Találkozik Piroskával?
-
Az orvos eltiltotta.
-
Beteg?
-
Nem, az orvos felesége.
Egy
következő példa:
-Régen
láttam.
-Régen
én is…
A
következő példában az tanulmányozható, hogy a szóvicc lehetősége egyenesen befurakodik
egy másik (adott esetben: orvosi) kontextusba, ráerőlteti magát a
helyzetre, eredetét tehát a szavak véletlen alakítása és nem egy humoros
gondolat alakítja ki (amely kultúrából, a mesterségesen és szándékosan,
azaz igazi ötlet és gondolat nélkül kitekert szavakból, a HVG címlapjai évtizedek
óta egyenesen nemzeti példatárat alakítottak ki). Ez tehát már a humornak
egyenesen a dekonstrukciója, amelyben azonban mégis, még így is, az azonos és nem azonos különbségének
felmutatása állt, leleplezés vagy feltárás, intellektuális aktus tehát:
-
Nyilall a fejem.
-
S régen?
-
Nem, nyílegyenesen!
Átmenetet
jelentenek a humor tárgy-semleges alaptípusai és a specifikusan orvosi humor
között a szerepviccek valamelyest már differenciálódott változatai. Ezek
alaptípusai azért is érdekesek, mert ismétlődő szerep-helyzetekké
kristályosodnak ki, s mint ilyenek, megszilárdulnak. Ilyenek a „jó
hír-rossz hír”-viccek, amelyek mind a helyzetben magában, mind annak
logikájában jól körülhatárolhatóak, ráadásul élénk átmenetet, szinte hidat
építenek ki a vicc (világa) és a világ (viccei) között. Az
élethelyzetek nyomban, in statu nascendi, már egy vicc körvonalait öltik magukra, s ez fordítva
is így van, egy valóságosan a szemünk előtt folyó élethelyzetet szinte átmenet
és közvetítés nélkül élünk meg vicceknek. Fontos egy-egy ilyen típus
kialakulása szempontjából, hogy magának az alaphelyzetnek már magában fel
foglalnia az azonosság és nem-azonosság váltakozásának lehetőségét, azaz annak
lehetőségét, hogy valami olyannak mutatkozzon, ami nem önmaga, és önmaga
másnak mutatkozzon, mint amilyennek addig láttuk.
Ezeket
az átmeneteket jelentő vicc-helyzeteket elterjedésükben az is elősegítheti, ha
megszilárdul a humor tulajdonképpeni forrásának a sajátosan a gyógyítás
életvilágában megvalósuló valóságos és
releváns megfelelési rendszere. A „jó hír – rossz hír” viccek esetén az a
valóban drámai pillanat (a megfelelés) például az, amikor az orvosnak
valamilyen formában meg kell mondania a diagnózist.
Néhány
példa:
-
Melyiket mondjam?
-
A rosszat.
-
Sajnos a fél tüdejét ki kell operálni.
-
És mi a jó hír?
-
Az, hogy lesz elég hely a májának.
Egy
másik példa:
-
Van egy jó hírem! Maga mégsem hipochonder!
Egy
szélsőséges, bár ebben a típusban igen jellemző, példa:
-
A rossz hír az, hogy le kell vágni a lábát.
-
És mi a jó?
-
Van vevő a papucsára.
A
„jó hír-rossz hír” típusú alaphelyzet szinte közvetlenül érintkezik az orvos
(ritkábban, de ugyancsak hangsúlyosan) a beteg rossz szerepértelmezését megjelenítő
viccekkel. Svejk híres gyomormosásától hosszú ív húzódik a harctéri
orvoslás más anomáliáiig („bal kéz, jobb láb, mondom jobb, mondom láb”).
Az
orvosi szerep értelmezésének fontosságát aláhúzza az a tény is, hogy az erről
szóló humoros értelmezések önállósodhatnak is. Rendezett, tézisszerű
összefoglalások születnek a „valóságos” orvosi magatartás orgánonjáról. Egy
példa az egyik összegezésből:
-
Ki az ideális orvos?
-
Aki a beteg jelenlétében akár 15 percig is képes latinul beszélni.
Egy
másik példa egy másik összegezésből:
-
Mit tesz az a fogorvos, akinek aznap nincs kedve dolgozni?
-
A rendelőbe lépve néhány halálhörgést, sikolyt hallat, majd kinéz az ajtón,
hogy maradt-e még beteg.
A
rossz beteg szerep-értelmezés ugyancsak erőteljesen magán viseli a
szerep- és a helyzetkomikum elemeit, sőt, nem ritkán a butaság ugyancsak örök és
klasszikus elemét is. Mindezen túl azonban a beteg magatartásának kritikája
akaratlanul is a kezelés egy érdekes és ritkán tematikus oldalát is
felvillantja. A beteg néha valóban nem tudja, miről van szó, milyen helyzetbe
került, milyen választ várnak tőle, milyen nyelven fejezze ki magát. Innen
nézve ezek a viccek „realisták”, a kezelés ismeretlen elemeire irányítják a
figyelmet.
Néhány
példa.
-
Három hónapja kezelem magát sárgaság ellen. Csak most mondja, hogy japán?
Ebben
az esetben a beteg kritikája rögtön visszacsatol az orvos kritikájává. Hasonló
éles kritika:
-
Úgy érzem, engem semmibe vesznek!
-
Kérem a következőt!
Egy
klasszikus butaság-alapvicc:
-
Használt az altatószer?
-
Sajnos nem, pedig minden este beszórtam vele az ágyamat.
Ennek
az aktuális változata (bizonyítandó, milyen életképesek a viccek és hogyan
változtatják alakjukat a legújabb társadalmi fejleményeknek megfelelően):
Egy
újgazdag orosz (!) megy a fogorvoshoz. Az orvos megszólal:
-
Önnek gyönyörű aranyfogai vannak, Mit csináljak velük?
-
Szereljen be egy riasztót!
A
jó hír-rossz hír-viccek, majd a szerepértelmezés elemei már egészen közel
visznek minket az orvosi humor valóban belső köreihez.
Nem
törekedhettünk egy kiválasztott logika alapján sem teljességre e dolgozat
keretei között. Mégis úgy tűnik, hogy a sajátosan orvosi, az egészség és a
betegség specifikus mélységeibe lehatolni képes vicc-típusok ezen az
egzisztenciális határon (élet-halál) ténylegesen artikulálhatóak. Ilyennek
tekintjük az egyes tüneteket témául választó vicceket, ezen a kereten
belül, de már természetesen önállóan, az őrület, a patológia témakörének
vicceit, s ilyennek ezek után az élet-halál-tematikát (elvi döntés
alapján elsősorban azokat a vicceket, amelyekben az élet és halál egymáshoz
való közelségét, egymásba való átmenetét teszik a humor forrásává). Ezt követik
(a megfelelő logikát az adott helyen ki is fogjuk fejteni), mintegy
megkoronázzák e tipológiát a valódi tabukkal és tabuizálásokkal
kapcsolatos viccek.
Az
egyes betegségi tüneteket tematizáló viccek voltaképpen kétszeresen is
orvosi vicceknek tekinthetők, egyrészt általában-szellemileg (hiszen orvosi
tényállásokat fogalmaznak meg), másrészt pedig konkrétan is, hiszen mivel a
humor mindig konkrét, az aktuális tünet is az (is).
Egy
klasszikus példa:
-
Valami baj van a memóriámmal?
-
Mióta?
-
Mit mióta?
Egy
hasonló:
-
Milyen a hallása, mama?
-
Római katolikus.
Sokatmondó
és egyben történelmi mozzanat, hogy megjelentek az Alzheimer-viccek is, igaz, még
nem abban a mértékben, amilyen mértékben ez a betegség szinte sorozatban lenne
képes létrehozni a humoros elemeket:
-
Hogy hívják azt a német urat, aki otthon mindig eldugja a kulcsomat?
-
Alzheimer.
Egy
másik, az emlékezettel kapcsolatos vicc:
-
A feleségem gyönyörű nő és vár engem.
-
De hát ez nagyszerű! Miben segíthetek?
-
Elfelejtettem, hogy hol lakom.
A
különös tünetet a viccbe magába beépítő típus elterjedt változata a „dadogó”
vicc („Ha nem engem kérdez, akkor el tudta volna érni a vonatot”- mondja
például a dadogó a megfelelő lassúsággal).
A
közelebbről a patológiát, az őrületet tárgyul választó viccek
tipologizálása különlegesen is nehéz. A helyzetek igazi „alap”-helyzetek
egyrészt, de másrészt a patológia, a téves tudat már a kezdetektől transzparens
tény, s ezért szinte rögtön már felhívás is az ezzel kapcsolatos helyzetek
megfogalmazására, s mindez már érdemleges önálló gondolat nélkül is mozgásba
hozhatja a humor-gépezetet. Ezért gyakran alig lehet elválasztani az igazán
tartalmas vicceket az helyzetet csak „kihasználó”, az alaphelyzeten élősködő
történetektől.
Egy
majdhogynem ideáltipikus példa:
-
Mit csinál?
-
Egy deszkát próbálok kettéfűrészelni.
-
És a társa miért lóg fejjel lefelé?
-
Ő lámpának képzeli magát.
-
Már teljesen lila a feje.
-
Nem baj, én nem fűrészelhetek a sötétben.
Ez
a vicc arra is nagyon jó példa, hogy maga a valóságtévesztés, mint jelenség,
önmagában általában nem elégséges egy vicc számára, kell egy partner, aki
általában, ha látszólag akaratlanul is, de pozitíven reagál a viccben foglalt
valóságtévesztésre, így az a társ, aki azért képzeli lámpának magát, mert
komolyan veszi azt a fikciót, hogy a társa deszkát fűrészel. A gondolatmenetet
abban az irányban lehetne tovább folytatni, hogy ez a partner vagy társ egyben
„tükör”, aki utólagosan az egész helyzet patologikus értelmezését
hitelesíti, azaz a lélektani vonásokon túlmenően valójában teljessé teszi a
humor-gépezet működését.
A
patológiával foglalkozó viccek kedves, ezt az alaphelyzetet kiteljesítő lépése
az, hogy végül az orvos lesz az, aki végül beilleszkedik a patologikus
helyzetbe, általában nem verbális elismeréssel, de valamilyen pozitív
cselekedettel. Ebben az esetben maga az orvos lesz a „hitelesítő társ” vagy a
„tükör”. Ez igen gyakori változat, egy példa:
-Telefonnak
képzelem magam.
-
Semmi probléma. Írok magának egy nagyon jó gyógyszert. Ha nem használ, a jövő
héten csörögjön vissza.
Az
orvost is megjelenítő változatnak ismét több alaptípusa létezik, hiszen az
orvos csatlakozásának a patológikus beteg változatához több magatartás is állhat
a mélyén. Klasszikus irodalommá emeli ezt az alaphelyzetet Mihail Bulgakov,
aki a Mester és Margaritában az idegosztályon szó szerint (s ezért nem
is csak látszólagosan) elfogadja Hontalan Iván (egyébként valóságos) változatát
a földöntúli erők megjelenéséről Moszkva utcáin, s arra hívja fel a fiatal
költő figyelmét, hogyha mindezt ugyanígy elmondja a rendőrségen, nyomban ismét
az idegosztályon fogja találni magát. A Mester és Margaríta amúgy is
kimeríthetetlen változata mind az idegorvosi ismereteknek, mind pedig a
humornak (a regény egyik rejtett hatalmas összetevője a huszas-harmincas évek
kifejezetten szovjet humorának beépítése a fausti történetbe, s minden csak nem
véletlen, hogy Bulgakov egy szerkesztőségben dolgozott Ilffel és Petrovval).
Ebből következően kimeríthetetlen tárháza a regény az orvosi humornak is. Az
idézett esetben éppen a vezető pszichiáter érteti meg Hontalan Ivánnal, hogy
nem az ő orvosi önkénye akarja marasztalni az idegosztályon, de a társadalmi
működés vastörvénye az, ami egy ilyen történet birtokában két órán belül vissza
fogja juttatni a klinikára. Más szóval a humor forrása az orvos tételesen
felvilágosító tevékenysége.
A
betegség tünetei után az élet-halál-probléma közvetlenül is témává válik
az orvosi humorban, illetve viccekben. E viccek tartalmi spektruma talán a
legszélesebb, hiszen a szimpla helyzetkomikumtól a nyelvi félreértéseken át a
valódi létproblémákig húzódik az ív, annál is inkább, mert az életből a halálba
való átmenet az emberi élet legrejtélyesebb és az emberi érdeklődést mind
tudatában, mind öntudatlanul a leginkább foglalkoztató kérdés. A halál
mozzanatában jelenik meg leginkább a nyilvános tabu mozzanata is,
jóllehet az utóbbi évtizedekben (ismét további kutatásokat igénylő) hatalmas
eltolódás jött létre a halál tabuizálásának problémakörében is. A halál tehát
ma másképpen tabu, mint akár néhány évtizede.
Egy
példa:
-
Önt meg kell műtenünk.
-
Akkor inkább meghalok.
-
Az egyik nem zárja ki a másikat.
A
vicc azért is sikeres, mert a doktor nyilvánvalóan nem akar tréfálkozni a
beteggel ebben a kérdésben, de mint az életben annyiszor, hangosan kimondja
azt, amit automatikusan gondol, így kijelentése nyomban sajátos kettős státuszra
tesz szert. A „szólás” és az „elszólás” érdekes fedésbe kerülnek egymással,
szépen igazolva Freud elméletét az úgynevezett „Fehlleistung”-okról,
azaz az elhibázott teljesítményekről, melyek jóval szervesebben és
eredményesebben használhatóak fel egy humor-elméletben, mint azok az ugyancsak
freudi elemek, amelyeket más szerzők a humor elmélet számára ajánlanak.
Érdekes
módon az élet és halál átmenetét megjelenítő viccek erős többsége ezzel a
mechanizmussal működik (ez semmiképpen sem magától értetődő), s ez
társadalmi-civilizatorikus értelemben „finomabb” megoldásnak is számít. Az
orvos ilyetén „kettős” beszéde hordozza a jelentősek kettősségét, élet és halál
átmenetét.
Újabb
példák, amelyekben megjelenik a boncolás is, mint az igazság pillanata
(amelyben az élet és a halál példaszerűen találkozik):
-
Mi bajom van?
-
Azt majd a boncolás mutatja meg.
Az
orvos itt is a számára „normális” tudományos gondolatot mondja ki, de ezt a beteg
számára fogalmazza meg, amivel átlépi a határt.
Egy
újabb boncolással kapcsolatos vicc:
-
Úgy láttam, egyik orvos sem ért egyet Önnel.
-
Ne aggódjék. Volt már egy ilyen esetem és a boncolás engem igazolt.
Utalnunk
kellett már rá, hogy elsősorban az utóbbi évtizedek masszív detabuizálási
tendenciái miatt (amelyek természetesen hosszú és egyenletesnek mondható saját
múltra tekinthetnek vissza) általában is problematikus a társadalmi tabuizálás
adott helyzetekre való konkretizálása (miközben a tabu ettől függetlenül minden
társadalmi lét alapja marad). Ezért az orvosi viccek eddigi áttekintésében is észre
kellett vennünk, hogy a széles tematikában amúgy erősen bennefoglalt tabuizálás
az általunk áttekintett anyagban szinte alig szerepelt. Mindez persze más
oldalról eredmény is, hiszen a mindenkori humor nagyon finoman képes rásimulni
a fontos társadalmi változásokra, ezt ebben az esetben is tanulmányozhattuk.
Munkánk
során a tabu problémája nem élet és halál, vagy a szenvedés más centruma körül
jelent meg, de inkább a meztelenség, a vetkőzés helyzeténél, de erről
már nyomban kijelenthetjük, hogy ez inkább klasszikus helyzetkomikum, mint nagyobb
mélységekre utaló leleplezés a tabukról.
Egy
példa.
-
Le kell vetkőznöm, doktor úr?
-
Szükségtelen.
Az
orvosi kettős beszéd eddigi változatában az orvos a maga szemlélete szerint korrekt kijelentést tesz, amit azonban
a betegnek nem szabad tudnia. A valóban tabutörő kettős beszéd, ami helyenként
megjelenik a viccekben, különbözik ettől: itt az orvos szándékosan vágja a
beteg fejéhez azt az üzenetet, amit el kellene titkolnia. Mivel ez különleges
helyzet, ezért e vicc ugyancsak ritkábban jelenik meg.
Egy
példa.
-
Magának nincs kisebbrendűségi komplexuma. Maga kisebbrendű.
Önálló
kategóriát képvisel és tartalmi viszonyban is áll az eddigi tematikai logika
sorozatával az a típus, amely az alapvető orvos-beteg-, illetve élet-halál-viszonyok
filozófiáját fogalmazza meg, vagy valamivel másképp fogalmazva, ezeknek a
viszonyoknak a reflexióját humoros formában tartalmazza.
Tanulmányunk
ezeket „Bubó”-vicceknek nevezi, abból az okból következően, hogy bonyolult,
jóllehet jól kikövetkeztethető okokból a magyar társadalom a Doktor Bubó-rajzfilmsorozatban
találkozott először az orvosi élet, illetve az orvosi munka reflexiójával. A
vicc-gyűjtemények bizonyos rendszerességgel használják is ezt a terminust az
orvosi humorra. Mindazonáltal mégsem a magyar rajzfilmsorozatot illeti e
filozófiai humor bevezetéséért kijáró elismerés, maga a Bubó-sorozat a kor
Magyarországon is széles körben elterjedt nagy sikerének, a Murphy törvényeinek
szellemiségét alkalmazta ezen a területen, a Murphy viszont nyilvánvalóan Parkinson
bölcsességeire ment vissza, miközben maga Parkinson a nagy Orwell
világtörténelmi paradoxonainak szellemét ültette át a maga kora társadalmának
leírására. A valamennyire legyengített Orwellnek persze ugyancsak megvannak a
maga előzményei, így például olyan
Európa-szerte ismert írük, mint George Bernard Shaw vagy Anatole France.
Mindenesetre
Orwelltől Bubóig is igen hosszúnak és kanyargósnak tűnik az út, de voltaképpen
nem az, ennek az útnak a lényegesebb részletei azonban ismét csak elmélyült
kutatásra várnak.
A
Bubó-típusú viccek (amelyek közül nem egy valóban a filmsorozatban hangzott el)
alaphangját például a következő vicc szabja meg:
-
A legideálisabb beteg az, aki teljesen egészséges.
Az orwell-i béke egyenlő háború –
logikának itt a betegség egyenlő egészség – logika felel meg,
természetesen annak összes levonható humoros következményével együtt.
A
végső stiláris attitűd megállapítása igen bonyolult feladat, a viccekben az
ellentétes határfogalmak azonosítása egy sor eltérő attitűdöt foglal egybe: így
(a teljességre nem törekedve) a kritikáét, a katasztrofista szemléletét
és a katasztrofikus lehetőség (vagy valóság) kimondásával járó katartikus
megkönnyebbülést.
Két
másik példa.
-
Jó, ha minél többen kapják meg a bajt, mert annál nagyobb lehet a gyógyultak
száma.
-
Állapítsanak meg bátran bármilyen bajt, előbb vagy utóbb majd csak beszerzi a
beteg.
Vagy:
-Az
erős szervezet még az egészséget is képes legyőzni.
Ebben
a viccben a filozofikus keret majdnem teljesen fedésben van a nyelvi játékkal
(azaz a szimpla szójátékkal), a vicc besorolása ezért problematikus lehet.
A
következő vicc filozofikumán ugyancsak jól láthatóan átüt a szimpla nyelvi
humor:
-Sosem
szabad a lázat annyira enyhíteni, hogy a beteg teljesen kihűljön.
Hasonlóan:
-Egy
rövidlátó politikus mindig győz ellenfelén, ha az vak.
Az
áttekintett anyagban viszonylag kisebb jelentőségű a valóságosan létező
egészségügy, mint téma. Az orvos – beteg, illetve az élet-halál-viszonylat
(úgy is, mint primér terület, úgy is, mint más területekről erre transzformált
szekundér alkalmazás) ebben a metszetben jóval intenzívebben érdekli a humort,
mint a hálapénz vagy az egészségügy aktuális helyzete. Ennek is
igen sok magyarázata lehet, amelyek közül igen nehéz választani – a humor
érdeklődésének hiánya egy tárgykör például bizonyosan nem jelenti a probléma
iránti ignoranciát is.
Azért
feltűnnek a hálapénzzel kapcsolatos viccek is, ami annál is természetesebb,
hiszen a hálapénz szinte önmagában klasszikus humoros alaphelyzet (kell
fizetni, de nem kell, a beteg nem tudja, amit tudnia kellene, az orvos nem
mondhatja, amit elvár, és ezek végtelen változatai).
Két
jó példa:
.Maga
csak az erős szervezetének köszönheti, hogy meggyógyult.
-
Jó, hogy mondani tetszik, már éppen fizetni akartam a doktor úrnak.
-
Megmérem a vérnyomását.
-
De hát a múltkor mérte.
-
Mennyi volt?
-
Ezer forint.
A
humor és a valóság egy újabb fonom egyezésével zárjuk teljességre nem törő
rekonstrukciónkat. A gyűjteményekben feltűnik az egészségügyi intézmények
leszegényedő állapota is.
Egy
találó és egyben szellemes példa:
-
Csinálnunk kellene egy EKG-ét.
-
Ha akarja.
-
Nekem megvan a kapcsolási rajz, maga meg elektromérnök, ugye?
Rendszeres
tárgyalásunkban egy lehetséges logikát választottunk. A klasszikus
humorisztikus alaphelyzeteknek a gyógyítás világában való szimpla
alkalmazásából elindulva próbáltuk érzékeltetni a sajátosan orvosi dimenzió
szervessé válását, áthatása mértékének növekedését a humor konstitúciójában. A
szimpla nyelvi – és helyzetkomikum után azokat szerep-vicceket vizsgáltuk,
amelyek az orvos és beteg szerepértelmezését tették tárggyá és sztenderdizált
alaphelyzetekhez is vezettek („jó hír-rossz hír”). Már mélyebben fonódott bele
az orvosi tevékenység a humor konstitúciójába a „tűnetek” felhasználása, az
egyes tünetek, úgy is, mint genuin orvosi jelenségek, részt vállalnak a humoros
hatás megteremtésében. E jelenség szerves meghosszabbítása a patológiával, az
őrülettel kapcsolatos hatalmas vicc-típus, majd az ú.n. Bubó – viccekkel az
élet-halál, illetve a gyógyítás filozófiai reflexiója is megjelenik. Végül
bekerült összegezésünkbe az egészségügyi intézmények és a hálapénz tematikája is.
Az okok részletes elemzése még várat magára, de az intézményrendszer iránti
elégedetlenség még nem csapott át valóban a viccek világára.
Vizsgálataink
végül egy erőteljesen racionalizált és Max Weber értelmében „varázstalanított” orvosi
kultúrát mutat, eltűntek a titkok, a természetfölötti beavatkozásoknak még az
emléke is teljesen elapadt, elveszítette tabu jellegét a betegség, az orvos, a
gyógyítás, egy lett az élet „szokványos” területei közül.
Ezzel
magyarázzuk, hogy az orvoslás filozófiai dimenzióiba az ú.n. Bubó-viccek már a
világ végső abszurditását fogalmazzák meg (az „élet egyenlő a halál”-lal, a
gyógyítás egyenlő a beteg sorsára hagyásával). Ez az abszurditás azonban már
nem a részletek vagy az individuum, de a rendszer abszurditása.
IRODALOM
Auerbach,
Erich, Mimesis. Dargestellte Wirklichkeit in der abendlaendischen Literatur.
Bern, 1946. (Francke)
Bahtyin,
Mihail Mihajlovics, Tvorcsesztvo Franszua Rable i narodnaja kultura
szrednyevekovja i reneszansza (Francois Rabelais munkássága és a középkor és a
reneszánsz népi kultúrája). Moszkva, 1965. Hudozseszetvennaja lityeratura.
Bahtyin,
Mihail Mihajlovics: A szó esztétikája. Budapest, 1976. Gondolat.
Bergson,
Henri, A nevetés. Tanulmány a komikum természetéről és négy lélektani
értekezés. Dienes Valéria fordítása.
Budapest, 1912. Révai Irodalmi Intézet.
Freud, Signund: Zur Psychopathologie des Alltagslebens.
(Über Vergessen, Versprechen, Vergreifen, Aberglaube und Irrtum). S.
Karger, Berlin 1904 (S- Karger)
Kiss,
Endre, Szöveg, mű, valóság. Erich Auerbach: Mimezis. in: Új Irás,
1986/5. 115-117.
Kiss, Endre, A mindennapi tudat tudományelméleti vizsgálata. in:
Mindennapi tudat: Etológia, filozófia, pszichológia. Értelmezési kérdések. Szerk: Balogh Tibor és Pléh Csaba. Szeged,
1997. 7-31.
Kiss, Endre, „L’effet c’est moi”. A gyűlölet Friedrich Nietzsche
etika-tipológiájában. in: Lábjegyzetek Platónhoz 6. A gyűlölet. Szerkesztette Laczkó
Sándor és Dékány András. Szeged, 2008. 209-225.
Spira, Veronika, Bulgakov a Mester és Margarita
című regényének multidiszciplináris értelmezése. 1989- 2010. in: http://www.spiraveronika.hu/kandid_v3.pdf
Absztrakt:
Élet és halál határán
Humor az orvoslásban
Rendszeres
tárgyalásunkban egy lehetséges logikát választottunk. A klasszikus
humorisztikus alaphelyzeteknek a gyógyítás világában való szimpla alkalmazásából
elindulva próbáltuk érzékeltetni a sajátosan orvosi dimenzió szervessé válását,
áthatása mértékének növekedését a humor konstitúciójában. A szimpla nyelvi – és
helyzetkomikum után azokat szerep-vicceket vizsgáltuk, amelyek az orvos és
beteg szerepértelmezését tették tárggyá és sztenderdizált alaphelyzetekhez is
vezettek („jó hír-rossz hír”). Már mélyebben fonódott bele az orvosi
tevékenység a humor konstitúciójába a „tűnetek” felhasználása, az egyes
tünetek, úgy is, mint genuin orvosi jelenségek, részt vállalnak a humoros hatás
megteremtésében. E jelenség szerves meghosszabbítása a patológiával, az
őrülettel kapcsolatos hatalmas vicc-típus, majd az ú.n. Bubó – viccekkel az
élet-halál, illetve a gyógyítás filozófiai reflexiója is megjelenik. Végül bekerült
összegezésünkbe az egészségügyi intézmények és a hálapénz tematikája is. Az
okok részletes elemzése még várat magára, de az intézményrendszer iránti
elégedetlenség még nem csapott át valóban a viccek világára.
Vizsgálataink
végül egy erőteljesen racionalizált és Max Weber értelmében „varázstalanított”
orvosi kultúrát mutat, eltűntek a titkok, a természetfölötti beavatkozásoknak
még az emléke is teljesen elapadt, elveszítette tabu jellegét a betegség, az
orvos, a gyógyítás, egy lett az élet „szokványos” területei közül.
Ezzel
magyarázzuk, hogy az orvoslás filozófiai dimenzióiba az ú.n. Bubó-viccek már a
világ végső abszurditását fogalmazzák meg (az „élet egyenlő a halál”-lal, a
gyógyítás egyenlő a beteg sorsára hagyásával). Ez az abszurditás azonban már
nem a részletek vagy az individuum, de a rendszer abszurditása.
Kulcsszavak:
humor, komikum, orvosi humor, Bergson, Freud, Auerbach, Bahtyin,
Kiss Endre, helyzet-komikum, nyelvi humor, tabu, tabuizáció, filozófiai humor
Key Words:
humour, aesthetics of comical arts, humout int he healing process,
situation comic, Bergson, Freud,
Auerbach, Bahtyin, Kiss Endre, language humour, taboo, tabooization,
philosophical humour
Abstrakt:
Ab der Grenze zwischen Leben und Tod
Humor in der Medizin
In
unserer systematischen Darstellung waehlten wir die Logik, dass wir von der
simplen Adaptation der klassischen humoristischen Grundsituationen in der Welt
der Medizin ausgingen. Von diesem Ausgangspunkt wollten wir untersuchen, wie
die spezifisch aerztliche Dimension in der Konstitution der Witze immer
organischer wird.
Nach
der Analyse der simplen sprachlichen und situatíven Komik haben wir gesehen,
dass deren Momente auch zur Entstehung von standardisierenden Grundsituationen
führen, die dann selber zur Quelle neuer aktuellen Witze werden können. Tiefer
dringen medizinische Momente in den Humor ein, als konkrete Krankheitssymptome
zu konstituven Momente des Humors werden. Eine Variante von diesem Typus sind
die wohl bekannten popularen Witze über Pathologie, bzw Geisteskrankheit. Die
philosophische Reflexion über Medizin, bzw. über die Relation „Tod” und „Leben”
erscheinen in paradoxen Witze, die aus der Tradition von Murphy und Parkinson
kommen und von der Distanz auch an George Orwell absurden Humor
erinnern. Die Thematik der medizinischen
Institutionen wird manchmal auch zum Gegenstand von Witzen, allerdings nicht so
oft, wie man es aufgrund derm öffentlichen Diskussion denken würde. Generall
zeigen diese Witze eine weitgehend entzauberte medizinische Kultur, der
Geheimnisse und Tabus abgegangen sind.
|