Komlós János

A kabaréról -vicc nélkül

2022.02.04.

SZINHÁZ
A Színházművészeti Szövetség folyóirata
IV. évfolyam 9. szám 1971. szeptember
Főszerkesztő: Boldizsár Iván

A kabaréról szeretnék néhány dolgot el­mondani. Igen. "Elmondani." Nem "vallani". Nem értem ugyanis, mi az oka annak, hogy íróink, művészeink újabban a munkájukról nem "beszélnek", nem is "ismertetik", hanem "vallanak" róla. Újabban mindenki vall. Még azok is, akik nem követtek el semmit. Én csak szólni akarok. Néhány fontosabb kérdésről, hogy megkönnyítsem azoknak a dolgát, akik kabaréról akarnak és szoktak kritikát, recenziót, elmél­kedést írni.

A kabaréról szóló írásokban ugyanis - a dicsérő írásokban is - meglehetősen gyakori a tájékozatlanság a műfajt és a mű-fajjal kapcsolatos alapfogalmakat illetően.

Hogy miért éppen most teszem szóvá?

Mert nekem is szükségem volt bizonyos időre, amíg ezeket a kérdéseket önmagammal és munkatársaimmal tisztázhattam. Bizonyos időre. Pontosabban: öt évre.

Ötéves a Mikroszkóp. Hadd mondjak ezúttal is köszönetet mindazoknak, akik segítettek nekünk. Tehát a barátoknak és az ellenségeknek.

Igen, nekik is. Mert az eredményekben, amelyeket az ember nagy ritkán elér, ők is benne vannak. Sokszor még jobban, mint a barátaink. Ha ők nem lennének, könnyen elernyedne az ember, közönybe fúlna az ügy. Hiszen vállalkozásainkhoz önmagunkból csak kevés erőt meríthetünk, csak a nekirugaszkodáshoz épp hogy elegendő kezdeti energiát. A folytatáshoz már ők adják az újabb és újabb ösztönzést. Köszönet tehát nekik, hogy volt kedvük és buzgalmuk bennünket újból és újból feltüzelni, indulattal töltögetni, eltunyulástól megóvni, egyensúlyban tartani .

Bízom benne, hogy még sok-sok évet harcolgathatunk végig; hogy még sokáig tudunk egymásnak újat adni. Mert a halál az érdektelenséggel kezdődik. Amikor egy embernek és egy ügynek már nemcsak a barátai maradnak el, hanem az ellenségei is.

Jól tudom persze, hogy az ellenség is csak az ember, ő is elfárad, belefásul, tőle sem lehet azt kívánni, hogy örökké kitartson ellenünk. Örök ellenséget remélni éppoly reménytelen, mint örök barátot.

Öt év alatt is ez történt. Átrendeződtek a barátaink és az ellenségeink, sokan lemaradtak, mások státust változtattak. Vannak, akik sértődöttségbe vonultak. Részben, mert volt okuk megsértődni, másrészt, mert elég erősek és tehetségesek ahhoz, hogy megsértődhessenek. Magyarországon ugyanis nem akkor sértődik meg az ember, ha bántják, hanem, amikor ezt már magának megengedheti.

"Jó sajtónk van .. ."

Ennyit erről. Az öt év személyi tanulságairól. És most nézzük a fogalmi kérdéseket, amelyekben, mint mondtam, sok a félreértés. A kabaréról ugyanis sokan írnak és sokat, idehaza és külföldön is. "Jó sajtója van^" a kabarénak, de sajnos szak-szerű kritikai közege még nincs.

Ünnepnapnak számít, ha egy-egy felkészült színikritikus, jól képzett esztéta - még ha nem egyezik is a véleményünk - amúgy kirándulásképpen kabaréról ír.

Többnyire "outsiderek^" foglalkoznak vele, akkor is, ha di­csérik. Nyugaton újabban divat lett a magyar kabaréra rácso­dálkozni. Szinte minden héten megjelenik egy-egy tévéripor­ter, újságíró, aki minthogy sem a magyar viszonyokat, sem a magyar kabarét nem ismeri, aszerint, hogy honnan küldték, és az anyag mire kell neki, megpróbálja a tényeket spekulációval helyettesíteni. Így aztán a magyar kabarét hol a külpolitikai kirakatba tett reklámnak, hol a belpolitika manipulációjának, hol pedig valamiféle általa remélt változás előjelének tekinti.

Legutóbb egy nyugatnémet kollégának, akinek sehogy sem fért a fejébe, hogyan lehetséges nálunk politikai kabaré, kénytelen voltam ezt válaszolni: ez valószínűleg azért lehetséges, mert a Waffen SS már kivonult. Magyarországon ugyanis immár hetedik évtizede mindig volt politikai kabaré. Kivéve egy évet: 1944-et.

A belső tájékozatlanság persze más jellegű. És jórészt abból ered, hogy nem alakult még ki stabil, szakszerű kritikai gárda a műfaj körül. Írogatnak róla fiatal kollégák, többnyire csak azért, mert a szerkesztőségben még nem kapták meg a hozzájuk illő szakterületet. Elmélkednek róla idősebb kollégák, akik voltaképpen a színikritikai pályán szeretnének évek óta labdába rúgni, de ezt a "nagyok" ilyen-olyan okból nem engedik. Ha nincs labda, marad a "rongylabda^". Oidipusz helyett a kabaré is megteszi. Hogy ez aztán milyen nehézségeket okoz a műfaj, a téma, az adott színháztípus megközelítésében, el lehet képzelni.

Ne értsenek félre, nem akarok senkit sem bántani, hiszen többnyire jószándékú és rokonszenves propagandát fejtenek ki. De egy műfaj nem fejlődhet szakszerű esztétikai és politikai kontroll nélkül.

A szakszerű kritika hiánya egyéb gondokat is okoz, amelyek olykor már a sajtóetika szabályait érintik. Ez természetes is. Ha egy műfaj szabad vadászterületnek számít, akkor ott megjelennek orvvadászok is. Ismerünk olyan dilettáns szerzőt, aki minekutána éveken át sületlen tréfákkal árasztotta el a kabaré dramaturgiákat, és a közölhetőségig nem tudott eljutni, hirtelen módszert változtatott.  Erélyes kinyilatkoztatásokat közöl, "bizonyítványokat^" osztogat kabaré ügyben. Azt reméli, talán így létrejöhet az üzlet.

Olykor feltűnnek politikai orvlövészek is. A "balos" kritika például nem mindig balról jön. Aki ugyanis politikailag bi­zonytalan, vagy akinek valami okból politikailag bizonyítania kell, annak erre a kabaré kézenfekvő ürügy.

Kabaré ügyben továbbá olyan jobboldali nézeteket is el lehet mondani, amelyeket önmagukban nem tanácsos. Nacionalista indulatok, "narodnyik^" zavarosságok ma még szinte aka­dálytalanul nyilvánosságot kaphatnak, ha az illetők nézeteik kifejtését taktikai okokból a kabaréra szűkítik. Csak némi stiláris változtatást ajánlatos eszközölni. "Bűnös Budapest^" helyett "pesti aszfalthumort^", "a magyar fajtától idegen^" helyett "a magyar karaktertől idegen" kifejezéseket célszerű használni.

A folyamatos és értő kritika hiánya miatt sokféle tisztázatlan fogalom és tisztázatlan szándék, érdek lappang ma még a kabaré körül. Ha egyszer átvilágítanók azoknak az írásoknak egy részét, amelyek kabaré ürügyén megjelennek, és megmutatnánk a mögöttük levő pőre réteget, azokból bizony mulatságos kabaré kerekedne.

Én azonban most a jószándékú tévedéseket szeretném hely­reigazítani. Jól tudom ugyanis, hogy a szakszerű kritika első­sorban azért hiányzik, mert a kabaréra vonatkozó ismereteket nincs honnan megtanulni. Mindmáig nincs megírva a műfaj esztétikája, az odavonatkozó ismereteket sehol olvasni nem lehet. Nem csoda, ha a legjobb szándék is gyakorta eltéved.

A legfőbb ok mégiscsak az, hogy mindmáig nincs megírva a magyar kabaré története. Vannak nosztalgikus, szellemes és szubjektív visszaemlékezések, fel vannak tárva bizonyos adatok és tények, de hogy a magyar kabaré milyen helyet foglalt el hét évtized irodalmi, színházi és közéletében, ez nincs kibogozva sem politikailag, sem irodalmilag, sem színháztörténetileg. Erről a múltról csak hamis, szép illúziók vagy sommás előítéletek vannak a fejekben. Csoda-e, ha a mai kabaréhoz a legjobb szándék is téves judíciumokkal közelít?

Nézzünk meg néhány alapfogalmat, amelyet a legtöbbször félreértenek.

Újítsunk csak!. . .

Mikor konzervatív a kabaré és mikor modern? Mitől olyan vagy ilyen? Újítani kell-e a formákon vagy sem? Gyakori vitatéma ez.

A kabaréban valóban új forma nehezen képzelhető el. Leg^­feljebb arról lehet szó, hogy az ősi formák közül fel lehet ele­veníteni olyat, amelyet mostanában nem használtak. Vagy régi formák újabb kombinációja hozható létre. A kabaré ugyanis azokat a mű faji formákat használja, mondhatnám élősködik rajtuk, amelyeket évezredek óta ismer a színház- és cirkusz-történet.

Pantomimnak, táncnak, éneknek, bábnak, konferansznak, rögtönzésnek, a közönséggel való együttjátszásnak, csúfolkodásnak és beszélgetésnek a humor szolgálatába való állítása több évszázados, sőt több évezredes. A vizuális montázs, a dia, a film, a szkeccs a kabaréban több évtizedes. Aki tehát ezeket használja, az ettől még nem modern. Az nem talált fel semmiféle új gyógyszert. Csak sajátvérinjekciót alkalmazott, amit például Kínában évszázadok óta ismernek.

A kabaré a formák tekintetében korszerű nem, csak változatos lehet. Ha például bábokat táncoltatunk a kabaréban, ez lehet újszerű egy újszülöttnek, vagy felüdülés annak a nézőnek, aki ahhoz szokott hozzá, hogy a pesti kabaréban az utóbbi években inkább beszéltek, de ettől ez még nem modern. Hogy mire használjuk a bábot, milyen mondanivaló, szellemi tartalom kifejezésére, ez más kérdés. Mert lehet a bábbal együgyű szórakozást szerezni, de a világ nagy kérdéseit is elmondathatom vele. Korszer ű azonban még ettől sem leszek. Mert a Faust például előbb volt vásári bábjáték, mint Marlowe drámája vagy Goethe remekműve.

A kabaré formái adva vannak, ezek tradicionális formák, akkor is, ha valaki nem ismeri őket. Korszerűségük kizárólag attól függ, milyen bennük a mű vészi, gondolati töltet. Ha a Mikroszkóp a forma tekintetében képes volt "újat^" hozni, ez mindössze annyit jelent, hogy megpróbált néhány ősrégi, de mostanában ritkán használt formai elemet feltámasztani, és ezeket aktuális, egyszer­egyszer súlyosabb tartalommal megtölteni.

Az ilyesmit jó tisztázni önmagunk számára is. Mert nem­régiben például, amikor egy kuplét és több villámtréfát a mű - sorból permanens sikertelenségük és a színészek ujjongása kö­zepette kihajítottam, magam is úgy véltem, igazuk van a kri­tikáknak, ezek "avult^" formák, ezért halnak meg egy "modernebb" közegben.

Csakhogy ... énekeltünk mi már sikeres kuplékat, amelyeket Shakespeare ihletett; az a fölismerés, hogy például Lear bolondja ugyancsak kuplét énekel. Nem a kupléval mint mű-faji elemmel van baj, hanem, hogy mi van benne. Ha félórával ezelőtt a nemzetközi munkásmozgalom problémáival ajzottuk fel a nézőket, akkor most nem énekelhetünk nekik a borravalóról.

A villámtréfa is önmagában sem konzervatív, sem modern, sem jó, sem rossz nem lehet. Attól függ, mi benne a szellemi töltet. Villámtréfa az is, hogy csíp a bolha a moziban, de villámtréfák Örkény egyperces novellái is, amelyek korunk, világunk egy-egy szeletét ragadják meg.

Hasonló a helyzet a Hacsek-Sajó formulával is, amelyet az egyetemről frissiben kikerült ifjú kritikusok a hét fő bűn közé tartozónak vélnek. Nemrégiben a Rádiókabaré Jenő -Lujzája helyett is újat követelt egyikük, mert rádöbbent, hogy ez Hacsek- Sajó patent. Nos mi itt a helyzet? Ha a kritikus úgy véli, hogy nem eléggé jelentősek azok a témák, amelyekről újabban Hacsekék vagy Lujzáék beszélgetnek, ebben igaza lehet. De a formát elvetni értelmetlen, megújítani bajosan lehetne. Hacsek-Sajót ugyanis nem Vadnai László találta fel, hanem ismeretlen szerző k ki tudja, hány ezer éve. Ez ugyanis ősi és állandó formája a cirkusznak és a színháznak is. Hacsek-Sajót beszél a cirkuszban a bohóc és az istállómester, Hacsek-Sajó jelenet a magyar iskoladrámák intermezzója, a Miles és Magister, Hacsek-Sajót beszélnek Shakespeare bohócai, Hacsek-Sajó állandó eleme az ókomédiának, lásd Plautus, Arisztophanész. Hacsek-Sajót nem Vadnai László ta­lálta fel. Ő mindössze annyit tett, hogy ezt az "örök^" formát, amelyet a humor fiziológiai törvényei igényelnek, éltetnek sok-sok ezer éve, átemelte a harmincas évek kávéházába.

Netessék viccelni . . .

Sok a félreértés a vicc körül is. Most nem arra gondolok, hogy egyesek nem értik a viccet. Ezen segíteni nem lehet. Olyan ez, mint mikor valakinek botfüle van. Ettől még jóravaló ember, de ne járjon koncertre.

Én most a vicc funkciójának gyakori félreértésér ő l beszélek, amit viszont tisztázni lehet és kell. Erről ugyanis annyi sok sznob finnyáskodás, vagyis tudatlanság jelenik meg a kritikákban, hogy az zavart okoz a nézőben is, a színészben is. Egy ízben hónapokon át döbbenten figyeltem egyik kitűnő komikusunkat, aki a színpadon képtelen volt elmondani egy viccet. Hadart, bakizott, belenevetett, már amikor ehhez a részhez közeledett, láthatóan megváltozott a magatartása, ideges lett. Nem értettem, mi zavarja, aztán kiderült. Akkoriban jelent meg néhány recenzió különböző kabaréműsorokról - nem is a mienkről - olyan kifogásokkal, hogy "a műsorban sok a régi vicc", meg "nem jó, hogy annyit viccelődnek". A színész érzékeny ember, ezek után restellte ezt a "művészietlen" és "korszerűtlen" feladatot, a viccet.

Ilyenkor aztán nehéz megmagyarázni, hogy nem a színésznek kell szégyenkeznie, hanem a recenzensnek.

Az ugyanis, hogy a kabaréban sok-e a vicc vagy kevés, önmagában se nem jó, se nem rossz, az égvilágon semmit sem jelent. A kabarénak a vicc egyik kifejezési eszköze. A kabaréban a viccnek akkor van helye, ha valamit mondanak, ha állásfoglalást, ítéletet, szellemi tartalmat közölnek vele. Hogy helyes-e az állásfoglalás, helyénvaló-e a tartalom, az kritika tárgya lehet. Hogy az adott vicc képes-e és adekvát módon képes-e a tartalmat kifejezni, ezt is bírálni lehet és kell. De hogy sok-e a vicc vagy kevés, ennek nincs értelme. Ez olyan, mintha azt kifogásolnám, hogy sok a rím egy rímes versben.

A kabaré persze nemcsak viccekkel fejezi ki magát. Sok egyéb eszközzel is. De az, hogy mennyit használja ezt az eszközt és mennyit egyebeket, az nem min őségi kérdés. Az az adott szerkesztési, dramaturgiai koncepció kérdése.

Nem attól jó vagy rossz a kabaré, hogy sok-e vagy kevés a vicc benne. De mindenképpen rossz az a kabaré, amelyikben a vicc csak önmagát jelenti, ahol a viccel nem mondanak valami mást, valami többet; ahol a viccel csak viccelnek. Mert akkor az nem kabaré, hanem vasúti fülke.

Ami pedig a vicc régiségét vagy újdonságát illeti, sajnos ki­ábrándító dolgot kell közölnöm: nincsenek új viccek. Nagyon-nagyon ritkán akad ilyen. Nem igaz, hogy az új események kapcsán naponta új viccek születnek. Ez a pesti önámítások egyike. Az új események kapcsán mindössze annyi történik, hogy felélednek régi viccek. A közel-keleti helyzettel kapcsolatban ma Budapesten a spanyol polgárháború viccei terjednek. Az abszurd és "fekete humorú" viccek, amelyeket a fiatalok annyira kedvelnek, nagyjából azonosak a hajdani futurista és faviccekkel. És ugyanígy fel-felbukkannak ismét a régi négus viccek, Arisztid viccek, Hitler viccek, zsidó viccek, ha az újabb politikai események valamelyest hasonlítanak egy régebbihez.

Amennyiben a kabaré a maga mondanivalójának kifejezésére egyebek közt vicceket is használ, azok, még ha a közönség közül senki sem ismeri, akkor is döntő többségükben régi viccek. Nem az életkoruk, hanem a funkciójuk minősíti őket.

Ilyen felszínesen?

Gyakori vita- és kritikai téma a kabaré "felszínessége". Miért felszínes, miért nem mélyebb, egyáltalán lehet-e, szabad-e ilyen "felszínesen" foglalkozni bonyolult és súlyos kérdésekkel?

A kabaré akkor jó, a kabaré akkor kabaré, ha arról beszél, ami éppen izgatja az embereket. Ha nem ezt teszi, mellébe-szél. A kabarénak tehát súlyos és bonyolult kérdésekkel is foglalkoznia kell.

Ezekről a kérdésekről azonban csak "felszínesen^" beszélhet. Nem azért, mert akik írják, azok általában felszínesek, vagy ilyen felszínesen látják a konkrét kérdéseket, hanem, mert a műfaj jellege, dimenziója, kifejezési módja ilyen.

A jelenségek bonyolult összefüggéseit humorral megragadni csak a szatíra képes. A kabarészínházban játszható szatíra is. De a kabaré nem szatíra.

A kabaréban bonyolult jellemek helyett egy-két vonallal megrajzolt karikatúrák szerepelnek. Nem drámai szituációkban, hanem cirkuszian egyszerű helyzetekben. Nem színpadképekben, hanem a végletekig letisztított sémákban. És nem színpadi dikciót mondanak, hanem poéneket.

A kabaré poénekben fejezi ki magát, poénekben közli gon­dolatait. Poénekben, tehát bizonyos ritmikai, hangtani, "zenei" és szórendi szabályok szerint szerkesztett, tömörített aforizmákban.

Ez a kabaré műfaja. Nehéz műfaj, különös képzettséget és képességet követel szerzőtől, rendezőtől, színésztől. Karikatúrát kíván táblakép helyett, egyszerű, tiszta, logikai, matematikai képletet a valóság vagy akár csak a színpadi natúra helyett. A kabarénak megvan a maga sajátosan szigorú, a nevetés fiziológiai törvényei által meghatározott logikai, mű vészi rendje. A kabaréban nem lehet egy mondattal, sokszor egy szótaggal sem többet mondani, mint amennyit ez a képlet elvisel. A kabaréban nem lehet több gesztus vagy hosszabb lélegzetvételi szünet, mint amennyi ebbe a dimenzióba belefér. A kabaréalakítás nem lehet árnyalt és összetett. Ellenkezőleg, a cirkusz matematikai és logikai szabályai szerint letisztított, végletekig egyszerűsített és markáns kontúrokkal meghúzott, felnagyított tézishordozó kell legyen.

Nyilvánvaló, hogy ebbe a műfaji rendbe, ebbe a szigorú művészi képletbe a problémák a maguk bonyolultságában nem férnek bele. Csak találó módon egyszerűsítve. Olykor egyetlen elemükre redukálva, máskor csak hangulatilag, indulatilag érintve. Ez a módszer a szatírához, a drámához vagy az elemző tanulmányhoz képest nyilvánvalóan felszínes. Más kérdés, hogy rengeteg munkát, műgondot, leleményt követel, a sűrítésnek, a tömörítésnek hónapokig tartó erő feszítése kell ahhoz, hogy ilyen "felszínes^" legyen. Az ezzel járó szellemi munka és művészi energia nemegyszer több, mint amennyi egy bőbeszédű tanulmányhoz kell.

A kabaré ennél a "felszínességnél", vagyis saját dimenziójánál többre nem képes. Ennél többet nem akarhat, nem is tehet. Nem is kell, hogy tegyen. Nem ez a dolga. Ha a kabaré határozottan, egyértelműen és szellemesen állást foglal valamely ügyben, amellett vagy az ellen nevetést keltve, akkor feladatát teljesítette.

A "dicső” múlt

Milyenek a magyar kabaré hagyományai? Hogyan viszonyuljunk ezekhez? Gyakori kérdés, a legtöbb tévedés éppen e körül hemzseg.

Két véglet csatázik egymással. Az egyik egyértelműen dicsőségesnek látja a múltat. A régi magyar kabaréra úgy tekint, mint a progresszivitás fontos hadállására, mint a haladó magyar irodalom, színház és humor egyik jelentős intézményére.

A másik egyértelműen viszolyog, sőt undorodik tőle. A pesti aszfalt, a kispolgári rosszmájúság, cinizmus termékének tartja, a szórakoztató ipar ízlésrontó brettlijének, probléma-elfedő giccsének véli.

Egyik sem igaz.

A kettő együtt már inkább.

Igaz az, hogy a magyar kabaréban a haladó irodalom nagy egyéniségei gyakorta szerepeltek, kabarét nemegyszer ők maguk is szerveztek. Kabarészerző volt Gábor Andor, Karinthy, belekóstolt a kabaréba Ady, a magyar kabarénak vannak szép irodalmi hagyományai. A kispolgári, polgári progresszió, humanizmus, antimilitarizmus, antifasizmus hangjai gyakran felhangzottak a kabaréban is. Kár, hogy irodalomtörténetünk a kabarét egészében irodalmon kívüli területnek tekinti. Kár, hogy a mai napig nincsenek megvilágítva a haladó magyar irodalomnak a kabaréba vezet ő szálai.

Igaz az is, hogy a magyar kabaréban bemutattak jelentős egyfelvonásosokat, értékes dramoletteket is. És hogy a magyar kabaré Ionescót és Beckettet jó fél évszázaddal megelőzve csak úgy mellékesen megteremtette a mai abszurd színház, a mai "fekete humor^" előzményeit. Kár, hogy színháztörténetünk a kabarét színházon kívüli területnek tekinti; hogy a mai napig nincsenek feltárva a magyar színháznak a kabaréban fellelhető nyomai.

A kérdés mégsem ilyen egyszerű. A magyar kabaré ugyanis nemcsak irodalmi és színházi intézmény volt, hanem üzleti vállalkozás a monarchia, majd a Horthy-rendszer sajátos viszonyai közt. Ott nemcsak Gábor Andort találhatjuk (aki mellesleg akkor még nem is volt kommunista, és témáinak jó részét, ha kevesebb leleménnyel, de megírhatta volna bárki), ott még csak nem is kizárólag Kóbor Tamással vagy Szép Ernővel találkozhatunk, de meglelhetjük nagy számban a szóra­koztató ipar mesterembereit, a nevetési ingerkeltés technológusait is. És a többé-kevésbé értékes színháztörténeti anyagok mellett meghökkentő bőségben találkozunk ízléstelen malackodással, kispolgári hálószobai fülledtséggel, ócska brettlivel, giccsel (még népszínműves giccsel is), nyúlós érzelmességgel.

A magyar kabaré hagyományai épp olyan eklektikusak, mint amilyen - enyhén szólva - eklektikus volt az utóbbi hét évtized pesti kispolgárának és értelmiségének ízlése, gondolkodása, szellemi és szórakozási igénye.

A magyar kabaré hagyományai annyira eklektikusak, hogy volt olyan kabaréigazgató, aki éveken át nem volt hajlandó saját műsorainak második részével ízlésbeli, irodalmi, művészi közösséget vállalni. Bejelentette, hogy most ez következik, vette a kalapját és hazament.

Lehet-e ezek után csodálkozni, hogy irodalom- és színház­történetünk nehezen szánja rá magát, hogy ebből az anyagból kibányássza azt, ami abban valóban irodalmi és színházi.

Lehet-e ezek után csodálkozni, hogy egyre-másra jelennek meg elmélkedések a mai kabaréról, amelyekben politikai színház, irodalom, humor vizsgálata elképeszt ő természetességgel egybemosódik a szórakoztató ipar, az esztrád, a "könnyű műfaj" "elemzésével"?

Sajnos épp a hagyományok problematikus jellege miatt nem tudnak disztingválni. Ezt meg lehet érteni. Csak azt nem lehet megérteni, hogy amíg ilyen alapkérdéseket nem ismernek, addig minek írnak róluk.

Aki a mai kabarétól az egészében dicső hagyományok folytatását követeli, annak csak ezt felelhetem: remélem, nem tudja, mit követel. És, aki a mai kabarétól azért viszolyog, mert egészében a hagyományok folytatójának véli, annak azt kell mondanom: tessék már egyszer egy régi, emlékezetes műsort és egy mai kabarémű sort összehasonlítani. A mai kabaré még leggyengébb produkcióiban is egyenletesebb, igényesebb, tisztább és egyértelműbb.

A bátorságról

Hogy állunk a bátorsággal? Ezt firtatják a legtöbbet külföldön és belföldön is, és e körül nyüzsög a legtöbb félreértés.

Amikor egy kritikai esszé azon elmélkedik, vajon van-e jövője a kabarénak, hiszen a közéletben erősödik a demokratizmus, hiszen vezetők és vezetettek szinte mindenről nyíltan beszélnek, kedvem volna megkérdezni, hogy érti. Csak azért nem teszem, mert félek, hogy esztétikailag kínos dolgok derülnének ki. Ebből a logikából ugyanis az következik, hogy a kabaré a terror és a diktatórizmus terméke, a demokráciában viszont elhervad. De akkor hogy van az, hogy Arisztophanész, aki az ógörög demokráciában csinált kabarét, a mai Görög-országban fekete listára került?

Amikor egy-egy kritika azon elmélkedik, hogy az adott műsor "túl bátor" vagy "nem elég bátor", kedvem volna megkérdezni, hogy érti. Csak azért nem teszem, mert félek, hogy politikailag kínos dolgok derülnének ki. Lényegében az, hogy az illető a kabaré mai társadalmi funkciójával, tehát a műfaj és a műsor kritikai megközelítésének alapvető kritériumával nincs tisztában.

Mi a mai kabaré társadalmi szerepe, funkciója? Ellenzéki intézmény? Egyfajta trójai faló a szocializmus falain belül?

Egyesek így vélik. Vannak, akik őszintén aggódnak, mert társadalmunk politikai, ideológiai fellazításának eszközét, lehetőségét látják benne. Mások az ellenkező oldalról gondolják róla ugyanezt, és épp ezért szurkolnak neki.

Bármilyen képtelen feltevés is, foglalkozni kell vele, mert meglehetősen elterjedt, és egyes kritikák ahelyett, hogy ezt az alapvető problémát átgondolnák és tisztáznák, lényegében ugyanebből a hipotézisból kiindulva aggódnak a "túl nagy bátorság" miatt, vagy - és ez a gyakoribb - követelnek többet belőle.

Amikor a feltevés képtelenségét mindjárt elöljáróban leszögezzük, el kell ismerni, hogy a kabarénál egy ilyen fellazító szerep vagy lehetőség veszélyét elméletileg nem lehet kizárni. Társadalmunk hibáinak, gyengéinek állandó felemlegetése, kipécézése, ha ezt nem tisztességes szándékkal, művészi és állampolgári felelősséggel, magas szintű tájékozottsággal és taktikai érzékkel, nem megfelelő politikai szituációban és időszakban csinálják, járhat ilyen veszéllyel.

De ez nemcsak a kabaréra vonatkozik, hanem bármely mű fajra, drámára, filmre, irodalomra, publicisztikára, szociológiai tanulmányra, amely társadalmunk konfliktusait, ellentmondásait tárja fel.

Sőt vonatkozik magára a demokráciára is. Egy társadalom önbírálata, ha az nem megfelelő politikai érzékkel, felelősséggel és éberséggel, tehát társadalmi kontrollal, önkontrollal történik, adott időszakban veszélyes lehet.

A kabarénál még viszonylag legkisebb a veszély. Mert ez műfaji jellegénél fogva nem megrázva és mellbevágva, nem feltüzelve és nem "dramatizálva" beszél a hibákról, hanem nevettetve. A hibák miatt általában bosszankodó vagy gyötrődő emberekben jó hangulatot teremtve.

A kabaré tehát a jó társadalmi közérzet megteremtésének, fenntartásának szerény eszköze lehet.

Ha jól csinálják, tisztességesen és felelősséggel.

Sőt ennél több is lehet. Önmagunk nevelésének, javításának, a konstruktív kritika-önkritikának egyik sajátos eszköze.

De csak akkor, ha azok, akik csinálják, és akik mint kritikusok minősítik, ösztönzik, konzultálják, tisztában vannak vele, hogy milyen társadalmi célból csinálják.

Mit jelent tehát a "bátorság" meg a "szókimondás"?

Fentebb azt mondtam: a kabarénak szókimondónak kell lennie. A kabarénak mindenről, ami a nézőt izgatja, beszélnie kell. Ez, mint eszményi célkitűzés, igaz is. Ha egy műsor nem ezzel a céllal íródik, nem is érdemes bemutatni. De, amikor azt mondom: eszményi cél, tudnom kell azt is, hogy eszményi állapot nincs.

A kabaré szókimondásának megvannak a maga gyakorlati határai.

Nem a cenzúra által megszabott határai, mert nálunk cenzúra nincs.

A műfaji szabályok, a politikai helyzet, a politikai felelősség és a politikai hovatartozás által kijelölt határok. Mit jelent ez?

Láttam olyan kabaréműsort, ahol pillanatonként "kimondtak" valamit. Csak úgy összevissza bedobáltak a közönségnek egy-egy "meredek" mondatot. És láthatóan élvezték, hogy most milyen bátrak. Meg kell mondanom, kínos élmény volt.

Először is műfaji szempontból. Úgy éreztem magam, mintha nem is színházban ülnék, hanem az italbolt pultja előtt álldogálnék, ahol illuminált vendégek időnként "beköpnek" valamit. A kabaré csak műfajban beszélhet. Amit mondani akar, azt kötelessége a maga műfajára transzponálni, feldolgozni.

Azt egy sajátos színház jelzésrendszerébe kell illesztenie, ennek a színháztípusnak művészi szintjére kell emelnie.

A kabaré továbbá nem egyszerűen szókimondó, hanem pikáns mű faj. Úgy mond ki, hogy nem mindent mond ki. A mondat másik részét, vagy a következő mondatot a közönséggel "mondatja ki". Sokat bíz a fantáziára, mint minden művészet.

Kínos volt politikai szempontból is. Úgy éreztem, nem mindent kellett volna ott és akkor és úgy kimondani. Mert igenis vannak kényes kérdések, sőt fájó kérdések is. Hogy mik azok, az időről időre változik. Függ a belső és külső politikai helyzet, mozgásától, változásaitól, a harc hullámzásától, a kérdések felvetésének hangsúlyeltolódásaitól. Ami tegnap kényes volt, az ma már nem az, de esetleg holnap ismét azzá válik.

A kabarénak ezt, vagyis a politikát, minthogy politikai műfaj, figyelembe kell vennie. Nem egy elvont, helytől, időtől független "demokrácia" szerint kell szókimondónak lennie, hanem a konkrét politika határai közt és érdekei szerint.

A kabaréban, minthogy politikai műfaj, nem egyszerűen "szabadon" kell beszélni, naiv fiatalemberek apolitikus illúziói szerint, hanem politizálni kell egy konkrét politika mozgásterületén, harci terepén.

A kabaréműsort tehát gyakorta meg kell változtatni. Témákat kivenni, újakat betenni. Nemcsak aszerint, hogy ez már nem aktuális, az viszont igen. Hanem aszerint is, hogy helyes-e, társadalmilag, politikailag hasznos-e erről most beszélni vagy sem.

A kabaréban gyakorta meg kell változtatni a hangsúlyokat is. Nem ugyanúgy beszélünk ugyanarról a kérdésről ma, mint tegnap, vagy mint holnap fogunk.

Mert a kabaré csak akkor politizál helyesen és hasznosan, ha egy határozott politikai, világnézeti, ideológiai pozícióból szól hozzá a politikához. Ha tudja, hogy mit akar védeni, és mi ellen kíván küzdeni. Ne kerteljünk, mondjuk ki nyíltan: kommunista pozícióból.

Ami azt is jelenti, hogy nem általában vagyok marxista vagy szocialista vagy progresszív, hanem igyekszem figyelembe venni a kommunisták hazai és világméretű harcának konkrét helyzetét, lehetőségeit, érdekeit.

Csak ebben az alapállásban lehet a "bátorság" és a "szókimondás" követelését felvetni. Nem pedig egy elvont és naiv "szólásszabadság" liberális, idealista illúziójából.

A bátorság és a szókimondás tehát azt jelenti, hogy a kabarénak kötelessége elmenni az adott helyzet mozgási határáig. De ezek a határok mozgó, változó, bővülő és szűkülő határok, mert a mozgó élet, a mozgásban levő politika harci terepének határai.

Hadd mondjak néhány példát a fentiekre. A tavalyi gdanski események nyilvánvalóan izgalmas események voltak. Izgatták a nézőt, aki a kabaréba érkezett. Ezekről azonban a kabaré mégsem beszélt. Miért nem? Mert ezek tragikus, fájdalmas események, a kabarénak pedig műfaja szerint mulatságosnak kell lennie. De lehet-e ezeken mulatni? Kétségtelen, hogy a színházhoz kell némi szkizofrénia is. De annyira szkizofrén nem lehet az ember, hogy képes legyen este mulatni azon, amin napközben szomorkodik. A kabaré adott időben foglalkozhat olyan koncepcionális hibákkal, amelyek ilyen eseményekhez vezetnek. Magukról az eseményekről a kabaré szókimondásának le kell mondania.

Vagy: lehet-e a kabaréban a nemzetközi munkásmozgalom egységét bomlasztó jelenségeket bírálni? Nemcsak lehet, kell is. De nagyon kell vigyázni, hogy ne egy népet bíráljunk, mert ez közönséges mucsai nacionalizmus, hanem egy konkrét tendenciát, amely a mi proletár internacionalista pozíciónkból nézve az internacionalizmust gyöngíti.

Mindig szóvá tehetjük ezt? Nem mindig. Lehet, hogy ma arról értesülök, hogy az adott probléma megoldására tárgyalások kezdődtek. Akkor, bármilyen mulatságos műsorszámról van is szó, ki fogjuk venni. Nem lehet célunk ugyanis, hogy beledurrantsunk valamibe, ami éppen a műsorszámmal azonos tendencia irányába halad.

Vagy: lehet-e a kabaréban az új gazdasági mechanizmuson gúnyolódni? Képtelenség. A gazdasági reform a kommunista mozgalom izgalmas, progresszív, korszakalkotó, tudományos kísérlete. Ezen csak a tájékozatlan filiszter vagy a kelekótya kispolgár mulathat. De a gazdasági reform ellentmondásain, torz kinövésein, nem teljesen átgondolt részletintézkedésein, és azok negatív következményein, az egyes tisztségviselők helytelen megnyilvánulásain lehet és kell is a kabaréban szólni. Mert ezzel éppen a gazdasági reform gyorsabb és jobb ki-bontakozását kívánjuk szolgálni.

A szocialista kabaré tehát úgy bátor és úgy szókimondó, hogy elkötelezett. A humor mű fajában vállalja, szolgálja és propagálja a mi politikánkat. Még akkor is így van ez, így kell lennie, ha egyesek ezt a műfaji nyelvet nem értik, vagy félreértik, vagy ehhez abszolúte semmi nyelvérzékük nincs.

Egy kis illúziórontás

Eszerint a mai kabaré nem ellenzéki, szemben a régivel, amely ellenzéki volt?

Ismét kiábrándító dolgot kell közölnöm. Tudom, hogy sokan felhördülnek, de ideje már ezzel az illúzióval szembenézni. A magyar kabaré nem volt ellenzéki. Legalábbis nem úgy, ahogyan ezt sokan vélik. A magyar kabaréban voltak ellenzéki tendenciák, ellenzéki írók, ellenzéki műsorszámok, köztük ragyogók és emlékezetesek is, de a magyar kabaré egészében nem a rendszer ellenében működött. Még akkor sem, ha közönségének egy része ezzel a jóleső érzéssel ült a nézőtéren, és ezzel a kielégültséggel távozott.

Magyarországon nem volt olyan radikálisan haladó kabaré, mint amilyet Verych csinált Prágában, vagy olyan forradalmi kabaré, amelyet Brechték, Tucholskyék műveltek a weimari Németországban, vagy amilyenek a harmincas évek Párizsában virágzottak.

Magyarországon a monarchia, majd a Horthy-rendszer alatt ez a kabarétípus éppúgy nem jöhetett létre, mint ahogyan nem fejlődhetett ki, illetve nagyszerű, lendületes kezdet után elhalt, vagy emigrációba menekült a szocialista avantgarde, a forradalmi színház, művészet, irodalom is; mint ahogyan illegalitásba kényszerült a kommunista mozgalom és lényegében a forradalmi gondolat is.

Horthy Magyarországán a valóban ellenzéki kabaré nyomait a munkásotthonok féllegális vagy illegális műsoraiban lelhetjük meg. Ott is csak a nyomait, egyes műsorok számait, hiszen ezeknek a műsoroknak az akkori időkben érthető okokból nem a kabaré volt a fő törekvésük.

A legális kispolgári, polgári kabarék nagy egyéniségei, vezet ő személyiségei lényegében elfogadták a Horthy kurzust. Az, hogy a műsorokban ellenzéki írók, műsorszámok és tendenciák is helyet kaptak, a lényegen nem változtat. A magyar kabaré egészét tekintve úgy volt "ellenzéki", ahogyan a "kommün borzalmaitól" megriadt kispolgár, ha morogva, csúfolódva, ironizálva is, de lényegében elfogadta a Horthy kurzust.

A Magyar kabaré úgy volt "ellenzéki", ahogyan a parlamentben és a sajtóban a polgári, kispolgári "ellenzék" az egészet vállalta, a konkrét kormányokat, rendelkezéseket, intézkedéseket ilyen-olyan okból bírálta.

De hát Nagy Endre? Békefi?

Ők is vállalták a kurzust. Nemcsak kényszerűségből. Ideológiailag is.

Nagy Endre meggyőződéses antibolsevista volt. Az I. világháború alatt, amikor a magyar írók többsége fokozatosan eljutott háborúellenességig, sőt a forradalom várásáig, amikor például Karinthy harcos háborúellenes tárcákat és novellákat, Molnár Ferenc erőteljesen szociális töltetű publicisztikát írt, Nagy Endre a sovinizmus és a "honvédelem" álláspontján volt. Ezzel én korántsem akarom Nagy Endrének, a műfaj zseniális úttörőjének és klasszikus személyiségének tehetségét, műveltségét, irodalmi igényességét, stílusművészetét megtépázni. Én most kizárólag a politikai attitűdjéről beszélek.

És Békefi? A harcos antifasiszta, akit konferanszié létére a győri szabotázs perben ítéltek el és 44-ben politikai fogolyként hurcolták ki, ő se csinált volna ellenzéki kabarét?

Nézzünk szembe a tényekkel.

Nemrégiben kezembe került Békefi egyik könyve, amelyet az emigrációban írt: A száműzött pódium. Torontóban adták ki 1955-ben. Lássuk, mit mond el ő maga önmagáról és kabaréjáról .

A könyv előszavában felidézi azokat, akiket szellemi elődeinek tekint. "Arisztophanész - írja - már Krisztus előtt 400-ban szatirikus vígjátékaiban gúnyolta és ostorozta korának félszegségeit és politikai vezető alakjait.^"

Figyeljünk a definícióra! Békefi művelt literátor, és mint zseniális humorista, abszolút precízen tud fogalmazni. Magasfokú definiáló képesség nélkül humor nem is létezik. Békefi Arisztophanész-definícióját tehát a maga szempontjából pontosnak kell tartanunk. De hát - vethetik ellen - Arisztophanész több volt ennél! Arisztophanész nemcsak a "félszegségeket" gúnyolta, hanem a társadalom lényegi jelenségeit, az állam történelmi jelentőségű elhatározásait és akcióit támadta. Olyannyira, hogy Kleón megkorbácsoltatta.

Persze. De Békefinek a maga szellemi igazolásához csak ennyi Arisztophanészre van szüksége. Békefi ugyanis valóban csak korának félszegségeit gúnyolta. És őt korának Kleónja nem korbácsoltatta meg.

Nézzük tovább a "szellemi elődöket"!

"Moliere évvel ezelőtt XIV. Lajos uralkodása alatt vígjátékaiban élesen kritizálta az akkori társadalom berendezéseit, és pellengérre állította a királyi udvar és a hozzá tartozó osztály kirívó hibáit.

Moliere-ből tehát már többet ragad ki, másként nem is lehetne Moliere-ről írni. De itt sem egy olyan Moliere-t rajzol meg önmaga számára, aki a feltörekvő polgárság nevében támadja az uralkodó osztályt. Nem. Csak "az osztály kirívó hibáit^". Ennyi volt Moliere? Ugyan. De Békefinek ennyi Moliere-re van szüksége önmaga megrajzolásához és indoklásához.

És még egy érdekesség. Amiközben Arisztophanésznál nem tartja lényegesnek, hogy Kleón megverette, Moliere-nél fontosnak véli, hogy a király kegyeltje volt. Olyannyira, hogy "hiába volt a sértődött főurak dühe, mert maga a király védte meg Moliére-t^".

Akárcsak Békefit. Aki a kormányzónak kedves embere, kártyapartnere volt, és akiért és akinek műsoraiért a kormányzó is, a belügyminiszter is többször exponálta magát. Békefi maga írja, hogy amikor a szélsőjobboldali sajtó a Pódium náciellenes és nyilasellenes műsorainak betiltását követelte, "a kormány náciellenes tagjai, elsősorban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ... mindig újra engedélyezték a betiltásra előterjesztett programszámokat, és több ízben visszautasították egyes képviselőknek a színház végleges beszüntetésére tett követeléseit".

De hát miféle ellenzéki kabaré az, amelyet maga Keresztes- Fischer Ferenc belügyminiszter, a kommunisták, a forradalmárok, minden haladó megmozdulás kíméletlen elnyomója ilyen erélyesen véd? Mennyiben volt ellenzéki az a műsor és maga Békefi?

Békefi úgy volt "ellenzéki", mint Keresztes-Fischer vagy Horthy. Küzdött a német náci befolyás és a magyarországi náci mozgalom ellen. Éppúgy, mint Horthy, aki abban az időben megpróbálta az országra egyre inkább ránehezedő német nyomást az angol politika felé orientálódva kivédeni. Éppúgy, mint Keresztes-Fischer, aki a Horthy-rendszeren belüli angol orientáció egyik vezető személyiségeként megpróbálta Hitlerék belső ügynökségét, a nyilas mozgalmat korlátozni és elnyomni.

Ez a náciellenes, nyilasellenes, angolbarát orientáció nem ellenzéki irányzat volt, hanem a horthysta ellenforradalmi rendszer egyik hivatalos irányzata. A kabinetirodának, a kormány egy részének, a belügyminiszternek, a politikai rendőrség vezetőjének, a kémelhárítás és a hírszerzés egy részének az irányzata. Ezzel az orientációval próbálta a Horthy-rendszer önmagát fenntartani, önnön létét biztosítani. Ezt az irányzatot számolta fel a németek bevonulása, amikor is Keresztes-Fischert, mint az angolok ügynökét a Gestapo azonnal lefogta és deportálta, amikor is Sombor-Schweinitzer, a politikai rendőrség hírhedt vezetője és ugyancsak az angolok embere hivatalából az ablakon át menekült, és amikor lényegében Horthy kormányzót is félreállították.

Ezt az irányzatot vallotta magáénak Békefi, ezt képviselte kabaréja is. Ez az irányzat természetesen a legkülönbözőbb mértékben ellenzéki nézők antifasizmusával egybehangzott. De más kérdés az, hogy egy baloldali néző milyen egyéb asszo­ciációkat fűz hozzá saját politikai nézeteiből egy műsorhoz, és más kérdés az, hogy valójában mi célból ilyen ez a műsor. Más szóval: Békefi ragyogóan szellemes, Hitlert, a nácikat, a nyilasokat élesen támadó műsoraiba egy kommunista is bele­gondolhatta, beleérezhette a saját politikai álláspontját. Békefi azonban nem ezt, hanem az anglofil horthyzmus álláspontját fejtette ki velük. Békefi ugyanis meggyőződéses antibolsevista volt. Idézett könyvéből is árad a féktelen kommunista-gyűlölet. Magát a könyvet is "a nácizmus és a bolsevizmus áldozatai, barátaim és a magyar függetlenségi harc mindkét terror ellen küzdő mártírjai emlékének^" ajánlja. "Én nem felejtettem el az 1919-es első pesti kommunizmust - írja más helyen -, én is megkóstoltam a Batthyány palota pincéjét.^"

Hogy milyen volt Békefi ideológiai, politikai és személyes kapcsolata Horthyékkal - függetlenül a kabaréjában megszólaló valóban ellenzéki írók szándékától és az odajáró közönség illúzióitól - erről ő maga így emlékezik:

"Az alábbi konferanszot 1939-ben mondtam el először a francia árvízkárosultak javára tartott vígszínházi díszelőadáson, ahol az akkori kormány minden tagja megjelent és a kormányzó egész családjával. Ennek a konferansznak valóban nem álmodott sikere volt. A zsúfolt ház közönsége az államfővel az élén felállva tapsolt több mint 10 percen keresztül. A kormány tagjai mozdulatlanul ültek helyükön ... A végén, mikor már alig maradtak a néző téren, még mindig hárman tapsoltak rendületlenül. Az első sorban Herczeg Ferenc, a második sor szélén Pethő Sándor és proscénium-páholyban a kormányzó és hitvese."

Függetlenül attól, hogy ez, mivel én Horthynét is embernek számítom, négy, vajon mi lehetett az az "ellenzéki^" konferansz, amelyet az akkor már jórészt német ügynökökből álló kormány ülve, néma ellenszenvvel hallgat, a kormányzó viszont tíz percen át állva, tapsolva ünnepel? És amelyet, mint a Pódium új műsorának nyitó konferanszát három nap múlva a fő kapitány betilt, de - amint Békefi írja "a betiltást megfellebbeztem az illetékes legfelsőbb rendőrhatósághoz, a belügyminiszterhez, aki ezt továbbra is engedélyezte"?

A konferansz megértéséhez az akkori helyzetről annyit kell tudni, hogy Magyarországon erősödik a német nyomás, annak egyik belpolitikai konzekvenciája a zsidó állampolgárok jogait, egzisztenciális lehetőségeit korlátozó törvény, másik vetülete a szélsőjobboldali pártok előretörése a választáson. Ez utóbbinak az is oka, hogy az országban növekszik a szociális feszültség, a tömegek elégedetlensége, amit a szélsőjobboldalnak szociális demagógiával sikerül kihasználnia.

Mit mond ebben a helyzetben Békefi? Amíg a földbirtokos úri osztály - mondja - ;,rá nem jön arra, hogy a négyesztendős világháború pusztító árvizében tönkrement magyar egzisztenciák, vagyonok, és ezeknek 20 év óta ég és föld között tengő szerencsétlen utódai részére a megmaradt és igen sok helyen megsokszorozott vagyonoknak egy kicsinyke részét legalább át nem adják, addig ezen a mai helyzeten segíteni nem lehet. Nem kell az egészet odaadni, sem felét, sem a negyedrészét. Csak egy kicsi részét".

Az önkéntes karitászon kívül még egy javaslata van: meg kell őrizni a "nemzet egységét^". Ebbe az osztálybékét óhajtó koncepcióba belefér a nemzetiségi politika és a zsidótörvény liberális bírálata is. Hiszen ezek is "megbontják^" a "nemzet egységét". Békefi parabolában fogalmaz. A nemzetet a halász­léhez hasonlítja, a nemzetiségeket a halászlébe belefőtt különböző halfajtákhoz, a zsidókat a hagymához:

"Miért kell hát különválasztani ebben a halászlében a pontyot a kecsegétől, a harcsát a sügértől, a csukát a cigányhaltól? ... Azt a kis hagymát is hagyják benne. Azt a kevés hagymát, amire a magyar halászlében szükség van, ha már egyszer belefőtt és vele együtt forrt föl, hagyják benne. Tessék elhinni, hogy nem fog neki ártani.^"

Ez volt tehát az az "ellenzéki^" konferansz, amely a kormányzónak annyira tetszett. Hogy miért? Mert a belső osztálybékére és a szociális problémák elkenésére vonatkozó gondolatok pontosan megegyeztek a rendszer belpolitikai programjával. Ami pedig a nemzetiségekkel és a zsidókkal szembeni intézkedések bírálatát illeti, ez a kormányzó anglofil külpolitikai törekvéseibe illeszkedik. Ismeretes, hogy Horthy, aki ebben az időben is, majd a továbbiakban egészen 44-ig, meghiúsult kiugrási kísérletéig folyamatosan üzengetett az angoloknak, úgy igyekezett a fasiszta törvényeket beállítani, és önmagát az angol liberálisok előtt szalonképessé tenni, hogy minduntalan éreztette, ő nem ért egyet ezekkel a törvényekkel, de nincs módjában azokat megakadályozni. Hogy megbeszélték-e Békefivel ezt a konferanszot, vagy a kormányzó politikai törekvéseinek ismeretében Békefi önmagától mondotta el, nem lehet tudni. Nem is lényeges. A kormányzó mindenesetre úgy viselkedett - éspedig nyugati diplomaták jelenlétében, ne feledjük! a francia árvízkárosultaknak rendezett ünnepségen -, hogy érzékeltette, ez az ő álláspontja is.

Ilyen volt tehát Békefi "ellenzékisége^". Azon, hogy a kulisszatitkokat nem ismerő közönség milyen illúziókat táplált felőle, és milyen illúziókkal emlékszik vissza rá, nem lehet csodálkozni. De hogy a kabaréval kritikailag foglalkozni akaró emberek hasonló tájékozatlansággal beszélnek róla, azon lehet.

Békefi ragyogóan szellemes konferanszié volt. Csak éppen bátor nem volt. Mert nem is kellett neki sem objektív helyzete folytán, sem szubjektív meggyőződése miatt bátornak lenni. Bátorság ahhoz kell, hogy egyesek a magyar kabaré múltjáról és ennek alapján a mai kabaré teendőiről a tények ismerete nélkül, szinte teljesen tájékozatlanul próbáltak írni, tanácsokat adni, eszményeket és feladatokat kitűzni.

Mi közünk tehát nekünk, mai kabarénak a múlthoz? Lényegében annyi, hogy legalább olyan színvonalasan, tehetségesen és szellemesen kell saját világnézetünket, a mi politikánkat, jó ügyünket szolgálnunk, mint ahogyan tették saját meggyőződésüket követve egy rossz ügyért a régi kabaré legnagyobb egyéniségei.