Komlós Aladár 1929

A zsidó lélek [Die jüdische Seele]
2022.11.29
Vannak, akik
tagadják, hogy egy-egy népközösség tagjaiban nagyjából ugyanaz a lélek
él. Főleg zsidók szoktak elutasítani minden faj-elméletet, ösztönösen
érezve, hogy ezekből fonják nyakukra az antiszemitizmus kötelét. Mások a
tudományos exaktság nevében vonják kétségbe a faji elméletek valóban
gyakran könnyelmű és pontatlan tételeit. Sem ezekkel, sem azokkal nem
vitatkozom; egyszerűen megkísérlem megrajzolni a zsidó lélek néhány
vonását; ez, azt hiszem, meggyőzőbb hatású minden ismeretelméleti
érvelésnél. Egy ismert társasjátékban az embernek ki kell töltenie egy
ív rubrikáit, amelyek a tulajdonságaira és szokásaira vonatkozó
kérdéseket tartalmaznak: hogy pl. mi a kedvenc étele, stb. Ne várják,
hogy ennek a társasjátéknak a mintájára én is hosszú felsorolást adjak
arról, jók-e a zsidó férjek, érzékiek-e a zsidó asszonyok, a csalásra
hajlamosabbak-e a zsidók, vagy a jótékonyságra és így tovább.
Az úgyis elérhetetlen
teljességről eleve lemondva, inkább néhány alapvető fontosságú
tulajdonságot szeretnék fellelni, azokat, melyekből ´a többi már mintegy
levezethető; - bár tudom, hogy az így származó kép inkább
absztrakt lesz, mint szemléletes. Aki szemléletes bizonyítékokat óhajt,
olvassa el Pontoppidan, Romain Rolland, Proust, Jean Richard Bloch,
Lacretele, Galsworthy, Wassermann, Thomas, Mann, Brod, Ilja Ehrenburg,
Salom As, Móricz, Babits regényeinek és drámáinak zsidó motívumú
részeit, s látni fogja. Mily hasonlók egymáshoz a legkülönbözőbb népek
közt élő zsidók s milyen egyforma a környezetükhöz való viszonyuk.
Vállalkozni mernék rá, hogy akár valamennyi zsidó ismerősöm jellemét, az
emberekhez való viszonyukat, boldogságérzésüknek hiányait
megmagyarázzam a származásukból. Zsidó emberek megértésénél oly fontos
ez a szempont, akár a gazdasági helyzet vagy a szexualitás tekintetbe
vétele; olykor még fontosabb is.
AZ EMANCIPÁCIÓ ELŐTT
Történelmének
három nagy korszaka több nagy törekvést gyökereztetett meg a
zsidóságban: I. a palesztinai őshaza és a Biblia óta él benne Isten
országának vágya, 2. a ghettó nevelte benne a szellemiség és az anyagi
biztonság kultuszát, 3. az emancipáció fejlesztette ki a megértés
készségét minden új és idegen iránt, s főképen ez indította el arra a
vad hajszára is, melyben hiányzó társadalmi biztonságának és lelki
nyugalmának sajgásaira keres orvosságokat.
Nem volt még nép,
amelynek lelkéből oly közvetlenséggel szóltak volna az isteni parancsok,
mint ebből. Oly szoros személyes viszonyban volt Istennel, hogy
őstörténelmének legjelentéktelenebb csetepatéit és statisztáit is
kapcsolatba hozta vele, s így azok az ember és Isten szembenállásának
minden időkre és népekre szóló jelképeivé emelkedtek. Prófétái így
kezdték beszédeiket: "Így szól az Örökkévaló" – s akkor elmondták, amit a
szívük sugallt. Mert ők magukban érezték Istent. S e vallás tartalma:
Isten egy s eggyé kell lenniök a népeknek is, amelyeket teremtett. A
Talmud ezt írja: "Mi az oka, hogy Isten a teremtéskor csak egy embert
alkotott? Ez a békesség végett történt; nehogy majd később egyik ember
azt mondhassa a másiknak: Előkelőbb fajtából származom, mint te".
A Kr.e. 5. században a
vallásos életben, amely addig szabad és ösztönös volt, nagy fordulat
történik. Ezra és Nehemiás hazatér a babiloniai fogságból, és különböző
eszközök: örömünnepek, kegyetlen intézkedések, Biblia-magyarázatok
segítségével diadalra juttatja a zsidó életben Mózes könyveit, amelyek
addig háttérben voltak a próféták megnyilatkozásaival szemben. Ezrától
kezdve ver mély gyökeret az a felfogás, hogy az Öt-könyvben az isteni
kinyilatkoztatás van előttünk, és hogy az írásból – különböző szabályok
és eljárások útján – bárminő kérdésre utbaigazítást olvashatunk ki. Itt a
kezdete annak az irányzatnak, amely a Talmud és a racionalizmus
kialakulására vezetett, - racionalizmuson az eszesség és a kézzelfogható
ellenőrizhető adatok túlbecsülését értve. Míg előbb az Ur szavainak
kihallgatásához a szív ihletes megmozdulása kellett, ezentúl az
Örökkévaló megértésének az elmerülő tanulmány, sőt gyakran a
szőrszálhasogató furfang az eszköze. Igy kezdődik a zsidóságban az
észnek, mint Isten megközelítésére szolgáló eszköznek, istenítése. Ezt a
tendenciát még egy más folyamat is erősítette.
A középkor szenvedései között a zsidóság rengeteg rituális
önkorlátozással még megszigorítja az életét. Különös, látszólag
logikátlan s mégis mélyértelmű védekezés volt ez. Mintha minden külső
bajt egy-egy új életmegnehezítő szabállyal reméltek volna ellensúlyozni.
Mert e szabályokat maguk akarták s az írásból olvasták ki; ezek tehát
értelmes korlátozások voltak s azt jelentették: "hát most majd még drágább lesz
zsidónak lenni, most még több gőggel választom el magam tőletek". De e korlátok
megtartása csak nagy talmudi ismeretek, elmélyedő vizsgálódások árán volt
lehetséges, s így e vallási formalizmus megint csak a tudás és az ész
megbecsülésének forrása lett. A Talmud egyik alapelve pedig, hogy a "bathkól" (a hangleány, a sugallat)
semmi, mindent be kell bizonyítani. Az őshaza zsidóját meg éppen az
különböztette meg minden más néptől, hogy míg ezek csak érzékelhető
dolgokban, bálványokban tudtak hinni, ő hitt egy Érzékelhetetlenben,
amely a lelke belsejéből szólt. A Talmud óta a zsidó csak a
kézzelfoghatóan és ellenőrizhetően bebizonyított tételeket fogadja el;
minden más humbug, levegő, valótlanság a szemében. Az új Palesztina
nemzeti színe a schwarz-auf-weiss lesz, mondta valaki tréfásan. A mai
zsidó nem fogadja el többé a belső sugallatot. Fél tőle, mintha már
póruljárt volna vele ismeretlen ősidőkben. Egy szóba foglalva az
egészet: a zsidó nem bízik vakon a természetben, sem a belsőben, sem a
külsőben; állandóan ellenőrzi, korrigálni kívánja; mindent észszerűbbé
akar tenni, mint amilyen természettől.
Azt lehet mondani: annak a tudatosodási folyamatnak, amely a szervetlen
anyagtól a növényen s állaton át az emberig vezet, a zsidó áll a
végpontján. A Kozmosz legtudatosabb lénye, benne ért csúcspontjára az
emberélet gyarlósága és fensége, ő került legmesszebb a természet
vak-ösztönű irányításaitól, ő igyekszik legfüggetlenebbül kormányozni és
javítani az életet...
E források duzzasztották fel a zsidóságban a szellemiség és az eszesség
kultuszát (nem kell mondanom, hogy a kettő nem ugyanaz). A
szellem-alatti szférák túlprofának neki, kinek ősei évezredek óta az
írást tanulmányozzák. Az igazi zsidó olyan, mint Hatvany Lajos kis Bondy
Zsigája, aki tízéves fiú s ezt kérdezi az utcán egy pajtásától, aki
játszani hívja őt: "Szereted a hazát?" Mert a zsidó lehetőleg magas
eszmei szférákban szeret mozogni, hajlamosabb a sznobizmusra, mint a
paraszti egyszerűségre. Egy keresztény lapszerkesztő jegyezte meg egy
fiatal zsidó költőről: "Mindig mondom neki, hogy öleljen meg egy
egészséges magyar parasztlányt, addig nem lesz belőle igazi egészséges
költő". Látszott rajta, azt hiszi: ezek a zsidó bócherek nem is tudnak
lányt ölelni, ehhez csak az árja vagy turáni népek értenek. Salom Asnak
van egy "Meghasonlás" c. novellája. Egy hazulról világgá szökő kis
lengyel zsidó fiúról van benne szó, aki az úton elbóbiskol egy szekéren s
arról álmodik, hogy egy fényes kastélyba jut, ahol elnyeri a ház
leányának kezét, mert mindenkit bámulatra ragad talmudi kérdésekre adott
feleleteivel. Hol van még egy félparaszti sorban élő nép (mert a
lengyel zsidó az), amelynek gyermekei arról ábrándoznak, hogy tudós
voltukkal hódítják meg a világot?
A keleti
zsidóság körében a nemességet – mert a "jichusz" valami eféle –
nem földbirtok, vitézség, államférfiúi erények adták meg, hanem a
vallás tudományában való jártasság. Azonban, sajnos hajlandók arra is,
hogy szellemi értékeken csupán ész-értékeket értsenek. Szinte mintha nem
is ismernének más szellemi értékeket. Egy német zsidó lánytól egy
passziójáték végignézése után ezeket a szavakat hallottam egyszer: "Ez a
Jézus igen eszes és művelt ember lehetett, hát nagy befolyása volt a
népre: ezért ölték meg". Ez a lány a jóságot, a szeretetet nyilván
érzékelni sem tudja. Mintha szava sem volna rá. Eszességet lát benne.
Vagy nézzünk meg egy zsidó társaságot. Ha összejövünk, a háziasszony nem
hoz bort az asztalra, nincs tréfa vagy nótaszó, csak kemény vitákban
pengnek össze az agyak. A modern zsidó már nem is Isten, hanem az Ész
kiválasztott népének tartja magát.
Talán túl is becsüli az
észt. Hiszen a puszta ész még a megismeréshez sem elegendő: nincs olyan
érv, amelyre nem lehetne ellenérvet találni, és sosem lehetünk biztosak
felőle, nem maradt-e hézag a bizonyítási eljárásunkban; ezért a puszta
értelem útján sosem lehet egy világnézet építését befejezni.
Bizonytalanságból eredhet a zsidók hírhedt kérdező beszédmódja is. A
zsidó nem mer állítani, mert nem akarja vállalni a felelősséget. A
kérdező válasz ebből a szempontból kényelmesebb, mint a pozitív
kijelentés. Nagyobbak lehetnek a racionalizmus veszélyei az erkölcsi
cselekvés terén. Az az ember, aki többet hallgat az eszére, mint a belső
sugallatára, az vagy mereven elveti az erkölcsi parancsokat, mert nem
látja követésük kielégítő miértjét, vagy pedig dogmatizmussal
ragaszkodik valamely mégis elfogadott tételhez. A nihilista és a
világmegváltó zsidó közt tehát mély formai rokonság van, ami jól
megmagyarázza közös eredetüket; tartalmilag persze teljesen különböznek:
hiszen az egyik nem bir tudomást venni egyébről, mint legszűkebb egyéni
érdekeiről, a másik meg valami közérdeket tesz magáévá s nem tud
megnyugodni annak ésszerűtlen megvalósulásában. A művészetet a zsidó
megbecsüli, mert szellemi alkotás, mert az állati élet szférái fölé
emel, de a létrehozására mintha nem volna a legalkalmasabb. Miért? A
zsidó túl heves és erőszakos értelmi életében, a folytonos önellenőrzés
fényénél elégnek a művészi koncepció gyenge palántái, amelyek
fejlődésének jobban kedvez a kisebb tudatosság derengő homálya. Aztán:a
művész képeket teremt – a zsidó pedig szenvedélyesen keresi a jelenségek
közös nevezőjét, minél több jelenség közös nevezőjét, ami természetesen
már nem lehet kép, csak valami elvont fogalom.
Az a nép, amely a világ értelmezésében nem állt meg addig, míg,
semmibe véve a dolgok egyszeriségét, képszerűségét, meg nem látta
valamennyi jelenségnek Istenben való azonosságát, nyilván nem igen
becsüli a dolgokban azt, ami soha többé elő nem forduló egyetlen
jelenséggé bélyegzi azokat. Továbbá: állandóan "okos"-nak kellett lennie
s nem engedhette át magát a hangulatainak. Zsidók szavaiban,
mozdulataiban ritkán van meg az a féktelen merész szabadság, az a néha
szinte beszámíthatatlanságig menő csapongás, az az elragadó ficánkolás, a
lelki működéseknek az a szabadesésszerű könnyűsége, ami egy-egy boldog
óra mámoros gátlástalanságában terem meg s nem-zsidóknál gyakran
megtalálható. Ez a szabad életvitel pedig csak más téren való
megnyilvánulása a zseniális diszpozíció egyik nélkülözhetetlen elemének:
a merésnek, annak lenni, aki vagyunk. (Egyetlen magyar zsidó író van,
aki "zseniálisan" mert élni: Bródy Sándor, aki különben a primitív
állati élet vállalásában is eltér a zsidó típustól). A művészi alkotás
végső forrása egy homályos érzelmi feszültség, amelyet a képzelet old
fel azáltal, hogy megtalálja az azt pontosan meghatározó képeket; a
művésznek tehát mindenekelőtt hinnie kell érzései és képzelete
értékességében (mint a magyar költő írja: "Ilyen vagyok, így van jól. Ez
a szemem, így látok. Ez a sorsom, tehát szent"), másrészt képesnek
lennie arra, hogy az értelmi cenzúra kikapcsolásával megtalálja az érzés
legsajátabb szavait, amelyeket csak bizonyos önfeledt merészséggel
lehet meglelni.
Már most a modern zsidó a környező nép ellenségesen fitymáló szemével
nézi magát,s nem a maga tősgyökeres egyénisége dobbanásaira figyelvén,
hanem egy más nemzeti kultúrához asszimilálódván, már csak ezért is a
tanítvány: a finom és megértő esztéta vagy legföljebb a közepes tehetség
szerepére kárhoztatódik s igen megnehezíti magának az eredeti
teremtést. Hogy folyik le hát a teremtés a zsidó költőnél? Tegyük fel,
valami fájás kóvályog a lelkében, vak fájás, amelynek nem ismeri az
eredetét. Ilyenkor a zsidó költő még néma. Mert most még csak a
tudatalattisága árulhatná el, micsoda fájdalom az, s az ő
tudatalattisága nincs úgy nevelve, hogy beszéljen és meghallgassák.
Pedig épp ez volna az
az állapot, amelyből a vers terem: mikor a lélek, ép mert egyelőre még
nem tudja megnevezni az érzést, kénytelen a homályban körültapogatni és
megcsinálni a modelljét. A zsidó művész azonban csak akkor tud
hozzáfogni a modellálás munkájához, mikor már tudja is, mivel áll
szemben, mikor az érzés már feljebb szállt a forró ősködből s nemcsak
végigtapogatható, hanem már szemmel is világosan követhető" mikor már
nemcsak modellálható, hanem talán már meg is nevezhető. Azért alkotása
mégis lehet művészi. Mert ne feledjük: más az olyan mű, amely még
tudatos" s más, amely már az. Van amely nem bír mélyebbre szállni a
hétköznapi józanság civilizált rétegeinél, de van, amely leszáll a
mélybe s onnan küzdi fel magát a tudatosságig. Az igazi zsidó műalkotás
az utóbbi csoporthoz tartozik s így (ha el is tér az árja műalkotástól,
amelynek megszületéséhez nincs szükség ennyi tudatosságra), művészi
hitelessége nem vonható kétségbe, - a tompaérzékűség azonban rendszerint
nem képes megtenni az itt kívánható finom disztinkciót, s mihelyt
megszagolja a tudatosságot, elkiáltja a halálos vádat: "Kigondoltság!
Racionalizmus!" Pedig a zsidó is a káoszból indul ki, ha teremt – mint
minden alkotó a világ teremtése óta, - csak ő előbb megvárja, míg a
káosz kissé leülepedik lelkében. A német vagy angol művész kevesebbet
vár; ez az egész különbség közöttük.
A mű plaszticitásának
elmosódottságáért a zsidó költő hangjának sajátos bensőségével és tiszta
átérzettségével kárpótol. A zene terén mégis aránylag sok a zsidó
géniusz. Ennek az a – bár nem kielégítő – magyarázata, hogy a zenei
sugallatokkal szemben kevesebb bennünk a gátlás, hiszen a zenének nincs
képzettartalma s így sem a gondolatainkkal nem ütközik össze, sem az
életünk és jellemünk oly vonásait nem tárhatja fel, amelyeket restellni
lehetne.
A száműzetésben
fejlődik ki a zsidó pénzkultusza is. Mert más dolog otthon, mint
idegenben, még hozzá ellenséges idegenben élni. Előbb az egész világ,
amit a zsidó maga körül látott, a szomszédja, a törvényei, Isten: mind
egy méhmeleg családi kör volt, amely reá, a biztonságára vigyázott. Most
egyszerre kidobódott a vad idegenbe. Ellenséges népek csattogtatták
felé a fogukat. Itt ugyan nem vigyázott reá senki sem! Itt légy résen,
árva zsidó, - itt véged, ha össze nem szeded magad, vagy ha el találsz
mélázni egy pillanatra! A földtelen, jogtalan, mindenki-megrugdosta,
senkire számítani nem tudó népet az életösztöne természetes vas
kényszerrel nevelte rá, hogy az égiek mellett ne feledkezzék meg soha a
földi érdekeiről sem: a pénzről, amely egyetlen védelmezője a keresztény
népek között. S most éppoly görcsössé válik benne az anyagi
biztonságához való ragaszkodás, mint az isteni ideálokhoz való. Mivel
pedig nála minden mitológikus arányúvá nő, most az Isten népe
egyszersmind a Holnapról Való Gondoskodásnak fő képviselője lesz:
egyenesen poláris ellentéte egy másik hontalan népnek, amely ép a
Gondtalanság képviselőjeként bolyong az országutakon: a cigánynak.
AZ EMANCIPÁCIÓ ÓTA
Az emancipációval, az
u.n. felszabaduláskor kezdődik meg a zsidó igazi elnyomatása. A gettóban
büntetlenül akár arcul lehetett ütni, lábbal lehetett taposni őt, mégis
fölényben érezte magát a "gój"-jal szemben. Mert erős vára
volt a zsidóságában való hite. Az emancipáció óta azonban faji
önérzetének gátja is átszakad, s ő szégyellni kezdi a származását.
Elhiszi, amit beszélnek róla, hogy férges és megbélyegzett; ha már a
Talmud is kétkedővé tette a lelki szózatokkal szemben, most azért sem
hisz a belső sugallataiban, mert azok egy zsidó lélekből fakadnak. Ezért
akar asszimilálódni. Nem hallgat egyéniségének szavára, a környező
népet bálványozza és utánozza. Így lesz belőle a Megértés embere,
szenvedélyes és hajlékony megértő, olykor sznob.
Az emancipáció idején
vallási hagyományaival is szakit. S ettől kezdve még fokozottabban
gyanakvóvá válik minden érzéssel szemben, amely kézzel-nem-fogható
dolgokra irányul. Természetes, hogy mihelyt a Világ alól kihúzta Isten
transzcendens fogalmát, a részletekben is visszautasít mindent, aminek
transzcendens jellege van. Heine a Memoires-jaiban a modern zsidó e
jellemző tendenciájának, azt hiszem, első rezdülését jegyezte fel.
Tizenhat éves korában, mint itt leírja, egy hóhérnak Josepha nevű
leányával barátkozott. Ez hátborzongató históriákat mesélt és régi
balladákat dalolt neki. Egyszer mikor egyedül maradtak, Josepha előhozta a
roppant hóhérbárdot, amely elbeszéléseiben sokat szerepelt s közben egy megrázó
régi énekből e sorokat dalolta: "Willst du küssen das blanke
Schwert, Das der liebe Gott beschwert?" Heine így felelt: "Ich will
nicht küssen das blanke Schwert, - ich will das rote Sefchen küssen". És
megcsókolta a szép hóhérlányt. "Nemcsak gyengéd vonzalomból csókoltam
meg őt – veszi maga Heine is észre – , hanem azért is, hogy kigúnyoljam
az egész régi világot és összes sötét babonáit". Ez volt, állapítja meg,
forradalmiságának is első megnyilvánulása. Persze e csufondáros
nyelvöltésben nem kevesebb a józan óvatosság a transzcendens hangulattal
szemben, mint a vakmerőség. Heine meg akarja törni a kísérteties szavak
varázsát, nehogy bedőljön a középkori mese szuggesztiójának. Hány zsidó
ismételte meg azóta e gesztust!
Az emancipáció,
azáltal, hogy felolvasztotta a zsidók hitét hagyományaikban, az utolsó
támasztéktól is megfosztotta őket, amely előbb, a gólusz idegenségében
és az üldöztetések közt is, elviselhetővé tette életüket. Innen a modern
zsidó kóros hajszája pénz, siker, rang, hir után: mindezzel a lelkében
hiányzó nyugalmat reméli megszerezni. Hasztalan, semmiféle vagyon és
karrier, Rothschild vagyona és Einstein vagy Molnár Ferenc világhíre sem
nyújtja neki az otthonlevésnek azt a magátólértetődő nyugalmát, amely
ingyen nől bármely a saját országában élő paraszt lelkében. Innen a
zsidó önérzettelensége, félénkséget és tolakodást vegyítő félszegsége.
Disraeliről jegyzi fel egy kiváló életrajzírója, hogy legmélyebb titka:
a félénksége volt. "Hogy egyenlőnek érezze magát az emberekkel, vezérökké kellett lennie". Aki pedig vezérségre tör, sosem nagyon
válogatós az eszközökben. A zsidó még kevésbé lehet az. Ép Disraelivel
kapcsolatban mondta az angol királynőnek lord Stanley: "Asszonyom, akik
maguk kénytelenek kiverekedni karrierjöket, kénytelenek sok olyat tenni
és mondani, amit azok, akik mindent készen kapnak, elkerülhetnek".
Magyarázatot és mentséget bőven lehet tehát találni a zsidó
tulajdonságok e másik főcsoportjára, az is igaz, hogy a biztonság
fájdalmas keresése rendkívüli mértékben fokozza a zsidók
teljesítőképességét: de ez a teljesítőképesség nem egészen mentes az
őrület gyötrelmes túlfeszítettségétől, s végsősoron sosem tömi be
teljesen a nyugalmi érzés sajgó réseit.
Mert a zsidó
befogadtatása nem volt teljes; csak papiroson jött létre, nem a
társadalmi élet valóságában. Igazi beolvasztás pedig csak szeretet által
érhető el; ennek hiján az történt, hogy a zsidóra is sikerült kivetni
az asszimiláló társadalom előítéleteinek hurokját ("a magyar
kiválasztott népe Istennek", "a zsidó nem teljes értékű ember", stb.), s
ezzel megkötözni őt. Hogy akarta volna bevallani, hogy ő nem tartozik Hadur kiválasztott népéhez! De minél őszintébb volt magához, annál
inkább rá kellett eszmélnie egy bár szubtilis falra, a gyanakvó félelem
falára, vagy legalább egy különös vigyázásra, mely azonnal felmered,
mihelyt nem-zsidóval kerül össze, s ráeszmél a hazaérkezés pongyolaöltő
nyugodt felszabadulására is, ha rokonlelkű zsidóval van együtt. A nyílt
vagy rejtett közfelfogás az u. n. liberális korban is az volt, hogy
zsidónak lenni alacsonyrendűséget jelent. S hiába volt ez ellen az
eszünk tiltakozása, a zsidó tudta, hogy környezete úgy néz rá, mint
többé-kevésbé aljas és nevetséges alsóbbrendű lényekre, s végül
tudatalattisága homályában maga is kezdte restellni és rejteni való
hibának érezni a származását. Elvesztette, amiben minden más nép fia
magátólértetődően nyugszik: ember voltunk nyugodt önértékét.
Természetes, hogy a bolygó Ahasvérus lihegésével igyekezett pótlékokat
keresni. Vagyont, nagy állást, hírt, rangot, előkelő ismeretségeket, a
ruhánk és életmódunk fényűző külsőségeit. Nem tudott nyugodtan létezni,
hát birtokokkal és látszatokkal akarta erősíteni magát. Nem hitt
magában, mint zsidóban, hát nem hisz magában, mint emberben sem; a
magában való hit azonban az egyéniség kialakulásának, minden jelentős
szellemi alkotásnak, s az erkölcsi önérzetnek is feltétele.
Az emancipált zsidó
élete egy hisztériás bujkálás a szégyenlett származás vállalása elől.
Legelőször rendszerint a környező uralkodó nép álarcába bújik. Később
esetleg egy mind végletesebb és mondvacsináltabb nemzetköziségbe. Zsidó
voltának érzését azonban mindenképpen elnyomja magában. De ez eleven
érzés, s ha elfojtják, kibuggyan az ellenzékiség különböző nyitvahagyott
csatornáin.
Nyugaton a "nemzetköziség" lett mintegy a zsidóság szalonképes formája.
Akik nem mertek a zsidósághoz csatlakozni, de másfelől önérzetesebbek
voltak, semhogy fel tudtak volna olvadni a befogadó nemzetben, azt
mondták, hogy "nemzetközi"-ek. A nemzetköziségen pedig valami
színtelen-szagtalan nemzetnélküliséget értettek.
Kétségtelen, hogy az a
gyötrelmes bizonytalanság, amelyben a modern zsidóság él, igen gyakran
szublimálódik egy jellegzetes nemes erkölcsiséggé. Nincs az a zsidó ház,
amelyen bármikor fel ne csaphatna a Messiások lángja: vágy Isten
országának megvalósítása után. Mintha egy elűzött Megváltó kísértene:
nincs az a szűk és rideg szívű szatócs, aki biztos lehetne felőle, hogy a
bölcsőben háza fedele alatt nem a fennálló társadalmi rend későbbi
fanatikus felgyújtóját ringatja-e. Van valami oxigén a zsidó levegőben,
amely mindig táplálékot nyújt a forradalmi lángnak. A modern zsidó
legbensőbb hittételei is innen származnak.
Góluszbeli társadalmi helyzete oly mély és fontos élményeket éget belé,
hogy belőlük vonja le a legdöntőbb és legvégső evidenciákat. Ez
evidenciák társadalmi-morális természetűek. Ezek: az ember egyenlő, a
születési különbség nem számit, mindenkit saját értéke szerint kell
megítélni, a történetileg ránkmaradt értelmetlen előítéletek
megszüntetendők, a nemzeti és vallási válaszfalak nem lényegesek s az
emberiség egyetlen egységnek tekintendő. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság e
tételeket – bár azok jórészt már a régi prófétáknál is megvannak – mai
társadalmi helyzetének tapasztalataiból posztulálta. E humanisztikus
vallás a modern zsidó vallása, ennek tételei a legmagasabb rendű
magátólértetődőségek előtte, - más népeknek távolról sem olyan
természetesek.
Míg a túlvilág-hívő katholikus ember a transzcendens dolgok és a
végtelenség megélésére, a magyar kálvinista arra vágyik, hogy nemzetével
egy lelkesedésben forrjon össze, addig a nemzetek fölött lebegő és
számára érthetetlenül mindenfelől üldözött modern zsidó az emberek és
népek testvéresülésének mámoráról álmodik. A katolikus előtt aztán
akkor tátongnak fel a legmélyebb miértek, ha elveszti hitét a
túlvilágban; a kálvinista megrendülése akkor kiált leghangosabban
Istenig, ha elbukik a nemzete; - a zsidó az univerzalizmus helyett
magányának bús melegére bújik, ha nem hisz többé a világmegváltó
apostolkodás lehetőségében. Vagy fordítva:Érezvén, hogy egyedül van s
nincs otthona sehol, belekapaszkodik az álomba, hogy egyszer majd
mindenütt otthon lesz.
De ez a mindenütt-otthon-levés olyan csak, mint az országutak
vándorának mindenütt-otthon-levése... Nem boldogság zsidónak lenni. A
zsidótól idegen a játék, idegen az állati élet természetessége és a
szenvedély könnyelműsége. A zsidók közt nincs bohém és nincs paraszt.
Virágnak, állatnak, gyermeknek, nőnek bizonyára jobb lenni, mint
zsidónak. Az éberség népe ez, a természet örök ellenőrzésének és
megjavítani akarásának népe. Zsidó az apostol, - akit rossz esetben
beteges ressentiment vagy a dolgok uniformizálhatóságának éretlen vágya
fűt; zsidó a szellemi szférák tisztelete, - ami néha az élet primitívebb
adottságai közt eligazodni nem tudó félszeg élhetetlenséggé fajul;
zsidó az átfogó absztrakcióra és éles elemzésekre képes tudós, - akinek
karikatúrája viszont meddő, sőt romboló "hochmec"-olásokban éli ki
magát; zsidó a hajlékony és művelt megértő, - akinek mostohatestvére a
sznob; zsidó az anyagi biztonságra törekvés, - amely olykor szívtelen
önzéssé fajul; zsidó az éber vigyázás, a töprengő melankólia és az
emberekközti igazságosságért és testvéresülésért való rajongás. E nép
páratlanul szélsőséges lelki klímája a legtávolibb végleteket íveli át. A
legnagyobb túlzások teremnek meg benne, egymás szomszédságában; mint
ahogy zsidó családokban édestestvérek közt is gyakori az ellentét. S
mégis, a tulajdonságok e roppant sokfélesége és látszólagos
ellentétessége két mindenütt meglevő főtendencía körül csoportosítható:
az önellenőrzés tudatossága és a száműzött ember belső bizonytalansága
köré.
Az önellenőrzés
civilizáltságot, morális és logikus fegyelmezettséget jelent (persze az
Ösztönök tétovaságát is)a jellegzetesen emberi tulajdonságok
fejlettségét: s bár nem ártana, ha a zsidó természetnek ez az oldala
vesztene valamit merevségéből, görcsös résenlevése enyhültebbé, vaskos
exaktsága könnyedebbé és az imponderabiliák felfogásában fogékonyabbá
válnék, egészében a zsidóság büszke lehet apostolaira, tudósaira és
intellektueljeire. Nehéz megfeledkezni arról ´is, hogy az a zsidó
szellem, amelyet e típusok képviselnek, évezredek lassú kezemunkájának
teremtménye, - s ki merne kurta emberi eszével belenyúlni egy végzetes
képződménybe, amelyben a történelem úgy összekeverte az erényeket és
gyarlóságokat, hogy nem lehet tudnunk, vajon egyiknek kimetszésével nem
irtanók-e ki a másikat is. – Máskép áll azonban a dolog a belső
bizonytalansággal, amely annyi kínos és félszeg jelenséget szül a zsidó
életben, morális és lélekegészségügyi szempontból egyaránt. Beteg
állapot ez, s láttuk róla, hogy újabb keletű; az emancipáció óta
lobbosodott el. Itt még megvan talán a gyógyulás lehetősége. A hiba
természetesen nem az, hogy az emancipáció megtörtént, hanem az, hogy
csak félig történt meg; nem csoda, ha a zsidóság elvesztette az
egyensúlyát s belebetegedett a rászakadt szabadságba, amely
felébresztette, de nem elégítette ki egy igazi jogegyenlőségre való
igényeit. A.zsidóságnak meg kell találnia elvesztett harmóniáját. Ha
egyelőre nem is tud összhangba jutni a környezetével, módjában áll
megteremtenie az összhangot önmagával; ha ez meglesz, talán jobb
viszonyba fog jutni a külvilággal is.
|