Ötven esztendő: a megélt-neméltet
képtelen képpé maszatolja elmém,
napjaim színén igaz és hazugság
összemosódik.

Eddig úgy négyszázezer óra telt el,
húszadénak sem lehetett virága:
harmadát álom s a felét üresség
nyelte sötétté.

Semmiből sodrott fonalak futása
rajzol útvesztőt, idióta mintát,
émelyítőn dúst, elemezhetetlent:
Szőttese múltam.

Éji fényjáték neuronsavak kék
villanásától hunyorogva izzó
agyvelőm kérgén, vegyi részeredmény
számszerű összeg,

pusztuló sejtek milliárdja által
közvetített tört üzenetsor, emlék-
kapcsolatháló, születés-lebomlás -
ennyi vagyok csak.

Illanó lényét a sötét időben
minden álmunknak neve tartja csak fönn.
Mondd ki: Aquincum. - Hol a dénotátum?