Molnár Andrea

A rabbinikus irodalom néhány galut-percepciója

A szétszóratásban való létezés Izrael kései utódainak tragikus történelmi események diktálta sajátos létformája immár hosszú évezredek óta, mely negatív össznemzeti sorsfordulat a legkülönfélébb művészeti ágak alkotóit ihlette meg, főként az őshaza iránti vágyódásra fókuszálva. A galut-életérzést Groszmann Tibor egyik költemény-töredéke tárja fel igen plasztikus módon:

"Urak, kik ültök a zöld asztaloknál
S szabjátok a tért és időt...
Kik tárgyaltok s egy tolvonással
Adtok népeknek hazát vagy temetőt...
Kik teremteni akartok új világot
S békét adni a háború után,
Nekem csak azt mondjátok meg
Urak? Hol az én hazám?[1]

Az "ős-újország" születése előtti időszakra (is) visszatekintő szavak egy misnai versben találnak különös, drámai visszhangra:

"Áv kilencedik napján rendeltetett el,
hogy atyáink kitiltatnak az Országból,
és lerombolták a Szentélyt első és második alkalommal,
és bevették Beitárt, és felszántották a Várost.
Mikor eljő Áv hava, a vidámságnak alább kell hagynia."[2]

A szétszóratás aktusát két tényező teszi különösen drámaivá: a prófétai előérzetek sokasága, valamint az esemény bekövetkeztének duplikát jellege a babiloni, majd utóbb a római uralom időszakában, amikorra a páratlanul gazdag salamoni királyság gerincét alkotó, az asszír deportációs politika (szám)űzte 10 izraelita törzs már rég széttöredezett a pogány nemzetek között. Az erectől való elszakadás provizórikus képe Mózes transzcendens ihletettségű kijelentéseitől a prófétai hagyományig terjedően többször felbukkan a Tanakh lapjain is, elsőként a Tóra ötödik könyvének két egymást követő versében,[3] az ismétlés révén téve hangsúlyossá az Izrael fiait célzó intelmek súlyát. Erre reflektál röviden a Zsoltárok könyve,[4] majd Jeremiás és Ezékiel kiáltja újra népének teljes hangerővel az Örökkévaló múlhatatlan figyelmeztetéseit.[5]

Áv kilencedike a zsidó ünnepek sorában a fájdalmas emlékezés ideje: a jeruzsálemi Szentély, s az ősi város pusztulására való visszatekintés, a súlyos gyász napja, mely egyúttal újra és újra felidézi a gólesz[6] dilemmáját is[7]. E rendkívüli létállapothoz az 1929-es kiadású Magyar Zsidó Lexikon "szétszóratás" címszava a következő értelmezést fűzi: "a rabbinikus életfilozófia optimizmusa, amely abban a gondolatban csúcsosodik ki, hogy Isten végzéseiben még a rossz is az emberek javára szolgál, itt is érvényesül... A szétszóratás megedzette a nép ellenálló erejét és ezzel mentette meg magát a megsemmisüléstől."[8] Történelmi tényként erősíti meg ezt a gondolatsort Izrael államának (újjá)születése, mintegy az összegyűjtésről szóló isteni ígéretek beteljesüléseként.[9] A képzőművész szemével nézve "a galut nem a száműzetést jelöli és nem is a diaszpórát... egyszerűen egy fegyelmezett tevékenység, egy intenzív látás... (amely) átalakít minden ideiglenes menedéket egy maroknyi föld szüntelen keresésévé."[10] Bernard Lazare francia történész a diaszpórabeli élet kapcsán ennél sokkal sötétebb képet fest, amikor a nemzetek közötti szétszórtság legdrasztikusabb jelenségéről emlékezik: "Ahol csak letelepedtek a zsidók, miután szabadságukat védelmező nemzetük megszűnt... megfigyelhetjük a zsidólenesség kifejlődését."[11]

Egy társadalomtudományos okfejtés szerint „a zsidóság éppen a diaszpóra-létnek köszönhetően volt képes akkor is fennmaradni, amikor az anyaország megszûnt létezni. A diaszpóra-létnek köszönhetően voltak képesek megőrizni vallásukat, nyelvüket, kultúrájukat hosszú évszázadokon keresztül. Ebből következően, nevezhetjük a zsidóságot a legsikeresebb diaszpórának? Úgy vélem, hogy igen.“[12] Komoróczi Géza történész népe galut-valóságát úgy látja, mint amelynek „belső kohézióját a külvilág felől is határozott megítélés segített összetartani. A külső társadalom az elmúlt két és fél évezred folyamán mindig népnek látta a zsidókat, a jogrend annak minősítette, mint corpus separatum-ot kezelte őket, külön törvények, jogszabályok vonatkoztak rájuk, normális körülmények között félig-meddig extraterritoriális státust élveztek, a városok külön negyedében, utcáiban laktak, közösségi és személyes jogaikat a király vagy a földesúr védelmezte.“[13]

Maimonidész[14] e kedvezőnek látszó külső körülményeket teszi sokkal árnyaltabbá, amikor, saját galut-életérzése kapcsán így fogalmaz: "Az ember nehezen képes szétszóratásban élni, s csak olyan városban, melyet többségében zsidók laknak..., kimozdulni az erecről mégis olyan, mint kiszolgáltatni magunkat a bálványimádásnak.[15] A Szentély adta "szellemi biztonságtól" megfosztott, s idegen hatalom árnyékában való létezésről – mintegy jövőbe látóan – a Tóra is megemlékezik a zsidó néppel összefüggésben: "a nemzetek között sem pihensz meg, és nem lesz a te talpadnak nyugodalma, mert rettegő szívet, epedő szemeket és sóvárgó lelket ad ott néked az Úr."[16] Rambam néhány sora a hagyományos zsidó létforma és az attól teljesen idegen befogadó társadalom közötti kapcsolódásra, jobban mondva annak hiányára ad rálátást a középkor érájában, jóllehet ezek a jellemzők nem korlátozódtak egyetlen történelmi korra.  A "nehézség", melyről említés történik érzékelhetően kettős: társadalmi és szellemi aspektusú egyszerre.

A zsidó bölcselő korában általánosságban a státus quo jellemezte a diaszpóra és a pogány környezet viszonyát, mely ugyanakkor egyes országokban – bizonyos "kilengéseket" mutatott egy képzeletbeli skála két végpontja, a kiűzetés és a megtűrtség/uralkodói érdekből eredő kihasználtság között.[17] Tény, hogy a zsidóság és a többségi nemzet kényszerű együttlakozásában az önvédelmi célzattal választott vagy éppen hatalmi szóval kikényszerített[18], s a 18. század második feléig fennálló gettó-lét meghatározó tényező volt, melyről Jakov Katz[19] oszt meg további ismereteket:"a zsidók kormányzati parancsra csak egyes utcákban élhettek, azoknak az apróbb-nagyobb falvaknak a kivételével, amelyekben túl kevés zsidó élt ahhoz, hogy érdemes legyen külön lakónegyedet kijelölni nekik... a zsidók többsége még az ilyen helyeken is általában ... a zsinagógához és a tanházhoz közeli városnegyedbe költözött. Bár ezekben a zsidó városrészekben az életfeltételek egyértelműen jobbak voltak, mint a zárt, szűk gettókben, spontán létrejöttük is azt mutatja, mennyire a zsidó élet része volt az elszigeteltség."[20] Az akár kedvezőtlen(ebb) létfeltételek önként vállalását elsősorban a szellemi jellegű elzárkózás igénye, a bálványimádásba ragadt vallási környezettől való szeparáltság vágya indokolta. E felfogásban változást majd csak a haszkala kibontakozása hoz Európa közép-nyugati területein: a XVIII. században a felvilágosodás gyorsan terjedő eszméje által stimulált zsidó mozgalom felszámolja saját társadalma egy adott rétegében a szeparációt kulturális, majd társadalmi és vallási vonatkozásban, előtérbe tolva egyúttal az asszimilálódás óhaját.

A próféták által hangoztatott isteni ígérethez köthetők a haggadai hagyomány erőteljes szavai: "Ebben az évben még itt, de jövőre Izrael földjén. Idén még rabok, jövőre, mint szabad emberek."[21] E rövidke sor arra utal, hogy a rabbinikus gondolkodás mintegy lényegazonosságot sejtet a galut és a rabság-rabszolgaság létformája között, a száműzetés e kényszerű állapotát nem tekintve lényegesen kedvezőbbnek az ókori Egyiptomban tapasztaltaknál. A pészahi ünnepkörből ismert szöveg a diaszpóra évezredes fohászát ismétli, mellyel a zsidóság Jom Kippur ünnepének lezárásakor is hitet tesz az isteni ígéretbe vetett bizodalom mellett: a szétszóratást összegyűjtés követi majd a rendelt időben. A bibliai szöveghagyomány szerint ennek valóságáról szóltak előre Izrael prófétái, egyebek mellett maga Mózes is: "...és visszahozván összegyűjt majd téged minden nép közül, akik közé oda szórt téged az Úr, a te Istened"[22], s "ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged."[23] A helyreállítás másik szószólója, Jeremiás hasonló jövőképet tár honfitársai elé: "Imé én összegyűjtöm őket mindama földekről, amelyekre kiűztem őket haragomban... és visszahozom őket e helyre, és lakni hagyom őket bátorságban."[24] A soát követően Izrael állam „reneszánsza“ alighanem a pészahi és a jom kippuri várakozás első markáns politikai-társadalmi beteljesedése, melyet az egymást követő aliják hívtak életre mintegy az isteni szándékhoz idomulva.

Nehorai rabbi, azaz Eleazar ben Arach[25] – talán már az emmausi visszavonultság évei alatt – arról elmélkedik az "Atyák" traktátusban, hogy "a száműzetésben viszonylagos békességünk és nyugalmunk volt, mellyel az Egyedül Szent áldott meg bennünket..."[26]

Az Örökkévaló Izraelt érintő állandó gondviselésének leírására, főként a zsoltárok szóhasználatára[27] emlékeztető állítást a zsidóság történelmének számos tragikus eseménye igyekezett eddig cáfolni. Összességében az adott korszak vonatkozásában mégis realitást tükröz a fenti állítás, hiszen az erecen kívüli zsidó központokban – így Philon Alexandriájában, s a talmudisták Babilonjában nem különben – virágzó szellemi és kulturális élet zajlott, s a társadalmi elfogadottság szempontjából is viszonylag kedvező körülmények között éltek a diaszpóra tagjai. Az idézett rabbinikus leírás akkor is megállja a helyét, ha figyelembe vesszük, hogy Philon a zsidósággal szemben ellenséges némely közszereplőt – így az alexandriai nagy pogromért felelős procurátort, Flaccust – politikai röpirataival kénytelen volt képletesen szólva pellengérre állítani, mint ahogy Flavius Josephus is hasonló irodalmi eszközt választott a durva antiszemita vádakat megfogalmazó görög Apion ellenében.

Simon bar Johai rabbi[28] arra igyekszik emlékeztetni népét, hogy "mennyire szerette azelőtt is az Egyetlen a zsidó népet; ahova csak szét lettek szórva, mindig ment velük az isteni jelenlét; ugyanígy lesz a jövőben: ha kitaszítják is őket, az isteni jelenlét velük lesz...; mindez arra tanít bennünket, hogy az Egyetlen, ... visszatér velünk a szétszóratás helyéről is."[29] Az idézett Megilla-szakasz a Tanakh több szöveghelyét is figyelembe veszi, mindenekelőtt Sámuel próféta történetét, aki azzal buzdítja a választott nép fiait, hogy az Örökkévaló velük tart bárhova is vetődnének, mint ahogy a fáraó országában is köztük volt a mennyei dicsőség.[30] Hasonlóan fogalmaz Ezékiel is a babiloni időszakkal összefüggésben: "Mivelhogy távol vetettem őket a pogányok közé, és szétszórtam őket a tartományokba, én leszek nékik templomul..."[31]

Johai rabbi szavai egybecsengenek Mózes intencióival is, aki az összegyűjtésre vonatkozó isteni ígéretet így tárja nemzettársai elé a pusztai vándorlás végóráiban: "Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad..."[32] Az asszir, majd a babiloni birodalom általi elhurcoltatást követő eseménysorok igazolták az ezékieli látást, s így Johai rabbi érvelését is a maga korában, hiszen a Szentföldtől való távollét hetven éve alatt a zsidóság felett az Örökkévaló jelenléte "őrködött", még az olyan teljes pusztulással fenyegető antiszemita pogrom ellenében is, mint amit Ahasvérus főtanácsnoka, Hámán eszelt ki elvesztésükre.

A perzsa uralom alól Kűrosz uralkodói engedélyével kiszabaduló zsidóság az erecre visszatérve azután felépíthette a második Szentélyt, immár az ősi földön teremtve meg a helyet az isteni sekina számára.

Egy misnai kommentárban Nahman bar Jichak rabbi[33] a galut és a sabbat közötti összefüggések egyik legfontosabb momentumát emeli ki, amikor azt állítja, hogy "aki örömét leli a sabbatban, az kimenekül a száműzetés lehangoltsága alól."[34] A heti rendszerességgel ünnepivé váló időszakról, a zsidóság egyik legszentebb "moéd"-járól, számos[35] bibliai szöveghely értekezik, s a Misna egy egész traktátust szentel "a minden emberi idő felett álló"[36] napról való elmélkedésnek. A Tanakh első könyvében a teremtéstörténet kapcsán még csupán utalás jelleggel hangzik el a hetedik nappal összefüggésben a megszentelés-megpihenés kettőssége[37], melyet tórai parancsként tesz később egyértelművé az Örökkévaló Izrael népe számára örök rendelésként: "Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt..."[38], "semmi dolgot se tégy azon, se te, se fiad..., aki a te kapuidon belül van"[39], "mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet..., a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját és megszentelé azt."[40]

A szombattartás micvájának, s főként a munkavégzés tilalmának való mindenkori és következetes engedelmesség a szétszóratás évei során számtalan alkalommal vált konfliktus forrásává, különféle pogromok kiváltó tényezőjévé a zsidó közösségek és a többségi társadalom tagjai vagy éppen az uralkodói körök viszonyában, melynek hátterében többnyire gazdasági ellenérdekek vagy az ünnep szertartásrendjével összefüggő súlyos félreértések álltak. A sok fájdalmas megtapasztalás, s az ellenséges törekvések újabb és újabb megjelenési formái ugyanakkor nem tudtak gátat vetni a zsidóság életében a sabbattal kapcsolatos örvendezésnek.[41] Ennek egyik huszadik századi megindító – egyúttal a sabbat páratlan szellemi értékét a maga különös módján hangsúlyozó – példája a varsói gettólázadás titkos, Emanuel Ringelblum vezette csoport elnevezése, s ezzel együtt önmeghatározása. A tragikus véget ért szerveződés éppen a "Sabbat Öröme" nevet viselte, dacolva minden rettenetes külső körülménnyel,[42] s eleget téve a parancsolatnak: "...örvendezzél az Úrnak, a te Istenednek színe előtt mindenben..."[43]

Egy Gemara-hivatkozás Jehuda ha Naszi[44] szavait idézi, aki arra figyelmeztet, hogy "ha valaki megáll imádkozni a szétszóratásban lévők közül, szívével erec Jiszraél felé kell fordulnia..."[45] A Misna életre hívójának szavai a sajátosan zsidó patriotizmus lényegéhez közelítenek, mely a nemzetek között rendhagyó módon megőrizte a nemzeti és a vallási elemek egységét, s melynek erős fundamentuma az erec és a "nagy király városa"[46] iránti feltétlen odaadás. A szív a bibliai antropológia egyik neoprotestáns értelmezése szerint az ember meghatározó része, s mint ilyen – a személyiség legértékesebb alkotóelemeként – alkalmas az Örökkévaló, s az Ő Neve számára lakhelyül választott föld iránti szeretet kifejezésére ima formájában is. Főként a Ketuvim írásai, mindenekelőtt a Zsoltárok és a Példabeszédek könyvei szólnak az ember e különleges alkotóeleméről, mégpedig a ragaszkodás, a hűség, a bölcsesség képeihez kapcsolódva[47], a tanakhi szöveghelyek sokaságával támasztva alá ha Nászi rabbinak az imádkozás mikéntjével összefüggő szavait.

Jeruzsálem szakrális szerepének hangsúlyozása nem csupán a Szentírás és a rabbinikus irodalom sajátossága, hiszen a vallásos cionizmus atyjaként tisztelt Ávráhám Jichák Kuk rabbi is fontosnak tartotta a város mindenkori és többsíkú szerepének kiemelését. Vélekedése szerint a "Jeruzsálem" és a "Cion" nevek egymással felcserélhető módon ugyanarra a valóságra vonatkoznak csupán egyikük fizikai, s inkább nemzeti-politikai, míg másikuk spirituális, s inkább vallási-univerzális előjellel.[48] A zsidó hagyomány szerint Jeruzsálem, s ezen belül a Szentek Szentje a teremtett világ epicentruma, ahol Isten a fény behozatalával egyidőben méretes sziklát dobott a világ mélyébe, mely később az első "ádám" teremtésének, majd a bűnbeesés utáni áldozat bemutatásának helyévé lett.[49] Az egyik Midrás szerint "az ember az ő engesztelésének a helyéből lett teremtve"[50], s e helyen történt Izsák majdnem-feláldozása, majd egykor Salamon Templomának felszentelése is.

Jeruzsálem szakrális jelentőségét aligha lehet eltúlozni, mint ahogy a zsidóság mindenkori nemzeti és spirituális történelmével való szoros és elszakíthatatlan összetartozása is nehezen vitatható, melyet a Tanakh és a Talmud szövegei is meggyőző módon támasztanak alá, egyebek mellett az ún. Jeruzsálem-zsoltárok,[51] illetve számos misnai traktátus révén[52].

Ibn Ezra[53] a 130. zsoltár kapcsán arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon "miért a mélységből kiált a zsoltár-szerző?", majd késedelem nélkül megadja önmaga és olvasói számára a feleletet: "a szegénység és a jogtalanság mélysége miatt, mely a diaszpórában tapasztalható."[54] Korábban már történt említés arra vonatkozóan, hogy a középkor folyamán általánosságban egyfajta kényes és viszonylagos egyensúlyi állapot jellemezte a diaszpóra-létet az érintett nemzeteken belül. Mindez a foglalkozás megválasztásának hatalmi szóval való korlátozása, s a rendszeressé váló kiűzetések okán a zsidó társadalom többsége számára mégis inkább az éppenhogy-fennmaradás állapotát jelentette. Ibn Ezra szülőföldjén, spanyolhonban ezzel együtt csak jó három évszázad múltán lép életbe a Torquemada által inspirált átfogó kitoloncálási ediktum,[55] mely a jogtalanság még sötétebb mélységébe taszította a szefárd közösséget, hontalanná téve, s ezzel együtt a teljes nincstelenségre kárhoztatva az addig megtűrteket.

A zsidó diaszpóra, mint sajátos létezési forma a vizsgált szöveghelyek összeolvasása alapján a rabbinikus felfogásban egy olyan valóságot jelenít meg, mely bizonyos értelemben az egyiptomi fogság érzetét-képzetét kelti, s amely a változékony hatalmi és társadalmi reakciók közepette mégiscsak megőrizte tradícionális életformáját, hitéletét, kultúráját, s ezzel együtt az Örökkévaló előtti örvendezés képességét. A bölcsek véleményének megfogalmazása óta végtelennek tűnő századok teltek el, s népük a holocaustot követően két központi "enklávét" formált a maga számára az Egyesült Államokban, illetve az újjászületett Izraelben, miközben a zsidóság más csoportjai a befogadó nemzetek polgáraként továbbra is szétszórva élnek. Őseik egyiptomi és babiloni fogságban átélt szenvedésében, s kitaszítottságában ma értelemszerűen nincs osztályrészük, s főként nem a nyugati jóléti társadalmakban, a közel háromszáz éve valójában sikertelen emancipáció ezzel együtt – csekély kivételtől eltekintve – továbbra is rányomja a bélyegét a galut-létre, különösen az új típusú antiszemitizmus egyre terebélyesebb árnyékában. Ezt a képzetet erősítik az egyre szaporodó – nyíltan és nyilvánvaló módon – zsidóellenes atrocitások New York-tól Antwerpenen át egészen Párizsig, az utcai inzultustól a csoportos erőszakon át a szomszéd-gyilkosságig, sok esetben kiváltva ezzel az alijázás kedvét/kényszerét.

Ha hinni lehet az anekdotának, II. Frigyes porosz uralkodót ámulatba ejtette a zsidóság legendás túlélési képessége, mint amely – egyik szolgája szerint – az Örökkévaló gondviselésének fényes bizonyítéka.[56] Egy legenda szerint Bonaparte Napoléon "testközelből" szemlélhette ennek a „tálentumnak“ egyik megrázó megnyilvánulását. Amikor a császár egy éppen elfoglalt kicsi kelet-európai városkán haladt át, az egyik épület felől jajveszékelés hangja ütötte meg a fülét. Lováról leszállva közelebb ment, majd benyitott az épületbe, mely történetesen egy zsinagóga volt. A csupán néhány félig égett gyertya által megvilágított teremben tucatnyi férfi ült és hangosan zokogott. A császár kérdésére, hogy mi az oka ennek a mély szomorúságnak az egybegyűltek egyike azt a választ adta: Tisá Beáv van, a Szentély lerombolásának gyásznapja. Az újabb érdeklődésre, hogy mikor is történt mindez, a válasz a következő volt: 1800 éve. Az uralkodó ezt hallva felkiáltott: "az a nép, amely így tud sírni a múltján, örökké élni fog!"[57]

Felhasznált irodalom:

Cain, Larissa: Dix lettres de Getho de Varsovie (1940-1942). in: Revue d'Histoire de la Shoah. 2007/2.

Dunai Andrea: Élet a galutban. in: Múlt és jövő. 2002/10.

Ettinger, Smuel: A zsidó nép története. Osiris. Budapest, 2002.

Finta Szilvia: Az egek kapuja. Jeruzsálem a Héber Szentírásban és a zsidó hagyományban. In: Új Exodus. 2017. 06.

Gantner Brigitta Eszter: Gólesz és identitás. in: Szombat, 1999. március XI. évf. 3. sz. 13. o.

Hacker, Joszi: A zsidók kiűzése Spanyolországból. in: Múlt és jövő. 1992/3.

Kaplan, J. Lawrence-Shatz, David: Rabbi Avraham Isaac Cook and Jewish Spirituality. New York University Press, N. Y., 1995.

Katz, Jakov: Hagyomány és válság. in: Múlt és Jövő. Budapest, 2005.

Lacout, Sylvaine: Le Shabbat biblique. Temps pour Dieu, Repos de l'homme, Respect de la Création. Éditions des Béatitudes. Paris, 2009.

Lazare, Bernard: Antisemitism: Its history and causes. University of Nebraska Press. Lincoln, 1995.

Magyar Zsidó Lexikon.szerk.: Újvári Péter. Zsidó Lexikon. Budapest, 1929.

Pinoteau, Hervé: La symbolique royale francaise, Ve-XVIIIe siecle. P.S.R. Éditions. Paris, 2004.

Sagnac, Philippe: Les juifs et Napoléon (1806-1808). in: Revue d'Histoire Moderne et Contemporaine. Paris, 1900.

Szaniszló Réka Brigitta: A diaszpóra fogalma. Interdiszciplináris megközelítés. Budapest, 2019. (Phd-értekezés kézirata)