Molnár Andrea

Széljegyzetek egy kvázi abszurd történelmi párhuzam kapcsán

Jelen írásomban arra a feladatra vállalkozom, hogy egyfajta multifokalitással – társadalmi, történelmi, ideológiai, politikai, vallástörténeti szempontokat egyként figyelembe véve – egymás mellé állítsak két egymástól térben és időben távol lévő, a maga korában bizonyos nemzetformáló hatással bíró csoportosulást. A Jákob magvából való zélóták és a frankok kései utódai, a sans-culotte-ok közötti bármiféle egybevetés első olvasatra talán kissé bizzarnak tűnhet. Való igaz, hogy közös nevezőjük az elnyomó hatalommal szembeni népharag mellett csupán mozgalmaik lassú elhalása, miközben azok belső természete, kibontakozásának oka, akcióinak végcélja, szociológiai karaktere, eszmeisége, tetteik vehemenciája alaposan kiemeli különbözőségeiket. Az összehasonlítás apropóját az a szándék adta, hogy érintkezési felületet találjak konkrét kutatási területem (a diaszpóra-lét elemei a "Grande Révolution" időszakában), valamint a zsidóság klasszika-filológiával fennálló kapcsolata között. Ezen intenció megvalósításához a "kötőanyagot" alapvetően Flavius Josephus munkássága szolgáltatta, "ellensúlyként" pedig néhány meghatározó magyar, illetve külhoni történész munkája szolgált.

Josephus Flavius

Az ellentmondásos megítélésű, ugyanakkor a zsidóság történelmének egy adott szakaszára vonatkozóan páratlan adalékokkal szolgáló krónikás, aki eredetileg Joszef ben Mattitjáhuként látta meg Jeruzsálem egét, görög nyelven íródott műveivel minden kétséget kizáróan beírta magát az ókorkutatás legfontosabb forrásai közé. Mindez annak ellenére is tény, hogy értekezéseinek egyik meghatározó motívuma a – vélt/valós Róma-barát magatartása okán – honfitársai által megfogalmazott vádak tompítása, vagy amint kritikusai fogalmaznának: a zsidó háború lezáródását követő önigazolás-önfelmentés. Személyét, életpályáját egy történészi munka így jellemzi: "aligha van... az ókornak még egy olyan ismert alakja, aki ennyiféle – ráadásul egymástól ennyire különböző – identitást hordozott volna magában." "Köztiszteletben áló papi család sarjaként, anyai ágon a Hasmóneus királyokkal is rokonságban állt...", s mégis Rómában hunyt el "a Flavius-ház történetírójaként, akit a kortárs zsidók mélységes megvetéssel sújtottak 'árulásáért'."[1] A zélótákra vonatkozóan az utókor birtokában lévő ismeretek mindenesetre tőle származó, s vitathatatlanul hatalmas kultúrtörténeti értékkel bírnak.

Publius SulpiciusQuirinius

Maga a zélóta kifejezés eredeti görög megfelelője a "dzélótész",  a héber "kánná" szóval[2] azonosítható, s magyar nyelven leginkább a buzgó, szenvedélyes, rajongó jelzővel írható le,[3] meghatározva a mozgalom fő jellemvonását, a Tóra parancsolatai iránti – erősen vitatott tevékenységük igazolására használt – kissé túlfűtött, permanensen deklarált ragaszkodást. A zsidó társadalomban az alexandroszi érától kezdve zajló hellenizálódással párhuzamosan egyre hevesebbé váló életérzés a keresztény időszámítás szerinti hatodik esztendőben jutott el a forráspontig, mégpedig Quirinius[4] intézkedése nyomán, mellyel az adókivetés alapjául szolgáló censusra kötelezte a római provincia zsidó lakosságát. Joázár főpap hiába igyekezett önmérsékeltre bírni népét, a farizeus Cádok és a gamalai születésű Júdás – a rabszolgaság képével riogatva – igyekezett rábírni honfitársait, hogy szabadságuk megtartása érdekében menjenek szembe a római impérium akaratával, s harcuk számára megnyerik majd az Örökkévaló támogatását. Szavaik halló fülekre találtak, s "A zsidók története" című munkában leírtak szerint "a vakmerő lázadás nemsokára óriási arányokat öltött"[5], miközben "e két ember izgatása miatt rengeteg szenvedés sújtotta"[6] a népet.

Az elsősorban Róma-ellenes, de az elnyomókkal kollaboráló, vagy a tórai parancsok bármelyikét akár csak a legkisebb mértékben is megsértő honfitársakkal is kíméletlenül leszámoló zélóta akciók révén állandósult a társadalmi feszültség, "mint beteg testben a gyulladás"[7]. A 66-ban általános felkelésbe torkolló mintegy hat évtizedes  állóháború alatt a zsidó nép életét a "lésztészek"[8], illetve a zélóták legradikálisabb frakciójaként számon tartott szikáriusok[9] gyilkosságai, fosztogatásai, az annak nyomában kibontakozó éhínség, s ezzel együtt a Róma kegyetlenségétől való folyamatos és intenzív félelem uralta. Mindez állandó belső hatalmi harcokkal, önjelölt vezetők feltűnésével, az ellenérdekelt csoportok tagjainak kölcsönös likvidálásával járt együtt. Flavius Josephus szavaival élve "egymást gyilkolták, máskor pedig ellenségeiket öldösték le, az éhínség miatt az elvetemültség a végsőkig fajult..."[10].

Gessius Florus

A helyi forrongások általános felkeléssé eszkalálódása a forrásmunka szerint nem a zélóták kizárólagos "érdeme", hiszen Gessius Florus[11], aki "kegyetlenkedésében nem ismert irgalmat"[12], s akinek "aljassága nem ismerte a szégyenkezést"[13] mindent megtett annak érdekében, hogy a lázongás állandósuljon, s a kirobbanó háború a zsidók ellen fordítsa Róma haragját.

"A zsidó háború" szerzője a zélótákat a zsidó társadalmon belüli egyik "filozófiai irányként",[14] a farizeus, szadduceus és az esszénus közöségekkel párhuzamosan létező entitásként említi, mint amelynek tagjai minden dologban megegyeztek a farizeusokéival, kivéve, hogy előbbiek "szívósan ragaszkodtak a szabadsághoz és csak Istent ismerték el uruknak és kiráyuknak."[15] Az egyes zélóta harcosok a vonatkozó jellemrajz szerint leginkább makacsságukról voltak ismeretesek, mely legendás hősiességgel, rettenthetetlen állhatatossággal párosult, jóllehet e dicsfényre komoly homályt vet a kortárs történetíró megállapítása: "rokonaikat és barátaikat is könnyű szívvel meggyilkolják, csakhogy ne kelljen senkit uruknak elismerniük."[16] Az extrém irányzatot elindító Júdás a leírás szerint azért gyalázta oly nagy elánnal honfitársait adófizetési készségük miatt, mert ezzel szerinte halandó embert helyeztek maguk fölé, a kizárólag az Örökkévalót megillető helyre emelve ezzel a római imperátort.[17]

Egy történészi utalás alapján a zélóta mozgalom értelmi szerzője annak az Ezékiásnak a fia lehetett, aki az i. e. 1. század közepén Galileában szervezett, majd a Heródes által i.e. 47-ben levert lázadás vezetőjeként tartanak számon, s akit a források "legfőbb útonállóként" aposztrofálnak.[18] Az állítást Flavius zsidó háborút taglaló írásműve is alátámasztja, Júdást az Ezékiás nevű rablóvezér fiaként határozva meg, mint aki "a galilelai Sepphorisban jelentékeny csapatot toborzott, elfoglalta a királyi fegyverraktárat és felfegyverezte embereit."[19] A zsidó "ellenállási mozgalom" során később életét vesztő Júdás örökébe – miután két fiát Simont és Jákobot Róma-ellenes tevékenység vádjával megfeszítették – egyik leszármazottja, Menáhem lépett. A dicstelen utód – aki egyébiránt uralkodói pompával vonult be Jeruzsálembe – megpróbált ugyan vezető szerepre szert tenni a felkelők között, de minden igyekezete mellett sem sikerült elkerülnie tragikus sorsát: a zélóta-mozgalmon belüli hatalmi viszály áldozataként gyilkos fegyver végzett vele. Júdás másik vérrokona Eleázár, Maszada legendáktól övezett, s a szikáriusokkal is összefüggésbe hozott parancsnoka volt[20], aki Jeruzsálem Áv 9-ei elestét követően még négy éven keresztül állta hősiesen a római hódítók ostromát.[21]

Nem szabad említés nélkül elmenni giszkalai János személye mellett sem, aki az első zsidó háború parancsnokaként vált a lokális történelem szereplőjévé, s akinek követői Jeruzsálem ostroma idején "galileai osztag" néven híresültek el, mint akik vezetőjük példáját követve terror alatt tartották a város lakosságát. A Josephus által halálos ellenségeként, "agyafúrt és alattomos emberként"[22] jellemzett katonai vezető, aki több sikertelen merényletet is tervezett ellenfele félreállítása érdekében, "négyszáz harcosával végigfosztogatta egész Galielát", alaposan rászolgálva ezzel a "lésztész" jelzőre. Egyes források szerint zélóta volt az a hamis próféta is, aki Jeruzsálem elestének óráiban a Szentélyhez hívta a város népét a közelgő Messiás üdvözlésére azzal, hogy azon a napon jár le a dánieli előrejelzés szerint hetven évhét.[23] Odasereglő emberek sokasága, mintegy hatezer lélek lelte halálát az állítólag véletlen következtében fellobbanó tűzben 70 Av 9-én, mely porrá és hamuvá égette az Örökkévalónak emelt pompás épületet is.[24]

Titus Caesar Vespasianus Augustus

A zélóta mozgalmat az erőteljes szabadságvágy mellett a korszak zsidó társadalmát egészében átható heves Messiás-várás is jellemezte. A próféciák tanulmányozása nyomán az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy már életükben felléphet a várva várt politikai-szellemi-gazdasági-intellektuális, tehát teljes szabadságot hozó isteni küldött, aki elvezeti Izrael népét az Örökkévaló ígérete szerinti boldog aranykorba. Várakozásukat eszkatológiai csalódások sorozata kísérte, hiszen a szent városba nem a megmentő érkezett, hanem Titus légiói, s az éhínséget túlélők apraja-nagyja a kereszten vagy "jobbik esetben" a rabszolgapiacon végezte, miközben a zélóták maradéka Masszadába menekült. Prófetikus számításaikat átértékelve a dánieli "nagy nyomorúság" Messiás érkezéséig tartó három és fél évnyi idejét ebben a sziklaerődben tervezték megvárni. Ismét csalódniuk kellett: a szabadulás remélt idejében római harcosok egész hada zúdult az ellenállókra, tragikus módon nem találva egyebet, mint "önkezük által elesetteket."[25]

A zélótákról szóló fláviusi hagyaték mellett evangéliumi források is említést tesznek e mentalitása alapján többféleképpen – terror-osztagként, vallási közösségként, gerilla alakulatként egyaránt – értelmezett szerveződésre vonatkozóan. A keresztény hagyomány által Lukácsnak tulajdonított Apostolok cselekedetei Jézus egyik tanítványát, Simont illeti a zélóta jelzővel[26], aki a Máté, illetve a Márk által lejegyzett evangéliumi szövegekben kánaánitaként[27] szerepel, minden bizonnyal a héber "kánná" torzított formájaként és nem származására utaló módon. Ezt a látást támasztják alá Lukács szavai is, aki Simont egyértelműen „dzélótészként“ jelöli meg.[28] Érdekessége a témának, hogy a szinoptikusokban szereplő leírás szerint Jézust a Golgotán két „lésztész“ között feszítették meg.

Jean-Paul Marat

Ezen a ponton képletes ugrást téve térben és időben, s "vigyázó szemeinket" a francia fővárosra vetve, egy másik – ugyancsak szabadságra, mi több "egyenlőségre és testvériségre" is vágyódó – csoport hívja fel magára a figyelmet. A sans-culotte-ok néven a francia és az egyetemes történelembe bevonult társadalmi formáció – amelyről sört és ötcsillagos éttermet egyaránt elnevezett a hálás utókor – az 1789-es esztendőben kirobbant forradalom bevezető szakaszának "terméke". A csoportnév direkt fordítása – "úri térdnadrág nélküliek" – arra utal, hogy a nemesi réteg tagjaitól eltérően bokát is fedő ruhadarabot viseltek e közösséghez tartozók, főként kisiparosok, kiskereskedők, bérmunkások. Az ideológia "háttérmunkából" ugyanakkor a forradalmi elit olyan meghatározó alakjai vették ki részüket, mint a svájci származású, filozófiai és természettudományos műveltségű Jean-Paul Marat – vagy ahogy az őt hódolattal illető párizsiak nevezték, "l'Ami du peuple"[29], azaz a "nép barátja" – a trágár stílusáról közismert hegypárti politikus Jacques-René Hébert, a csoport jobb szárnyának mentora, a nyomorból a Párizsi Nemzetőrség parancsnokává avanzsáló Francois Hanriot, illetve a baloldali érzelmű "veszettek"[30] csoport alapítója és vezetője, a forradalomig életét a katolikus klérus tagjaként tengető Jacques Roux.[31]

Jacques-René Hébert	Francois Hanriot	Jacques Roux

Camille_Desmoulins

A szerveződés formálódása a francia történetírás szerint egy ferences rendi kolostor refektóriumában vette kezdetét, ahol – a komédiás-költő forradalmár Fabre d'Églantine-nal kiegészült – Danton-Marat-Desmoulins triász létrehozta az 1791-94 között működő, lényegében a sans-culotte-ok szócsöveként szolgáló "Couvent des Cordeliers"[32] névű szélsőséges forradalmi klubot.[33] A tagsági kártyán szerepeltetett "vivre libre ou mourir"[34] jelszó, s főként a tágra nyitott, éber szemet formázó logó jól mutatja e politikai társulás természetét: a halálhoz a szabadság perspektívájából való viszonyulást, s a honfitársak iránti szakadatlan és eltúlzott érdeklődést. A klubtagok szent kötelességüknek tekintették ugyanis, hogy nemzettársaikat, s főként a gyűlölt "aristo"-kat megfigyelésük alatt tartsák, emellett tüntetéseket szervezzenek, s amennyiben a szükség úgy hozza felkelésre lázítsanak.[35]

Georges Jacques Danton

Az egyik francia forradalmi krónika szerint "1792 tavaszán Marat "l'Ami du Peuple"-je és a Cordeliers Club belevetette magát a csatározásokba, dühödt támadásokat intézve a gazdagok ellen, ... (akik) elfelejtették milyen sokat köszönhetnek neki (ti. a népnek)."[36] A klubhoz közelálló Hébert újságja, a "Pere Duchesne" ugyancsak "szította a tüzet a hatalmon lévők ellen, a királyt egyenesen "Louis le Faux-nak" titulálva."[37] A klubtagság a girondista vezetők kivégzése és Danton távozása után (1793. október) "engedékenyek" és "hébertisták" néven két csoportra szakadt, s utóbbi egyre radikalisabb társadalmi kívánalmai miatt hamarosan kivívta a Közjóléti Bizottmány nemtetszését, s az főbb vezetőit 1794. márciusában végül guillotine alá küldte. A sans-culotte-csoporton belüli radikális baloldali aktivisták Roux vezetésével – a társadalmi egység eszméjéből kiindulva – 1792-től egyre hangosabban kezdték követelni a tömegek nyomorának felszámolását. Mindezt elsősorban a spekulánsok és az üzérek ellehetetlenítése, a tőzsde bezárása, a földek kisajátítása és egy kényszergazdaság bevezetése révén látták megvalósíthatónak.[38] Roux hamarosan nem kisebb személyiséggel találta szemben magát, mint Robespierre, aki 1793-ban – bujtogatás vádjával – intézkedett letartóztatásáról, majd ellene a halálos ítélet meghozataláról. Utóbbi végrehajtására nem kerülhetett sor: a dicstelen véget elkerülendő a sans-culotte-vezér önkezével vetett véget életének.[39]

A monarchia megdöntésében (1789. október 5.) és a jakobinus hatalomátvételben (1792. augusztus 10.) egyaránt szerepet játszó, folyton elégedetlen "pantallósok" követelései mindenesetre segítettek a radikalizálódás irányába fordítani a forradalmi eseményeket.

Számlájukra olyan akciók írhatók, mint a székesfővárosi kommün[40] megszállása (1793. szeptember), illetve követeléseiknek a Konvent ülésén történt erőszakos átadása. Petíciójukban többek között olyan kérdésekre tértek ki, mint a ci-devant[41] nemesek, klerikális személyek, s bankárok kormányhivatalokból, s más meghatározó pozíciókból való eltávolítása, az élelmiszerárak fixálása, a munkabérek maximálása, a baleseti kárpótlás, illetve a vagyonlimitálás.[42] A rá nehezedő presszió – s nem utolsósorban a kommün elnökének Pierre-Gaspard Chaumette-nek, s Jean-Nicolas Pache polgármesternek a sans-culotte-ok követelését támogató magatartása – okán néhány nappal később a Konvent elfogadta az ún. gyanúsak törvényét, elrendelve egyúttal e személyek őrizetbe vételét, s a róluk készített lista megküldését a terror "műveleti központjaként" működő Közbiztonsági Bizottmánynak[43]. A megfélemlített embereket  hamarosan a Forradalmi Törvényszék elé citálták, amely 1792-95 között rendkívüli hatalommal felruházott bírói testületként vált a jakobinus terror fő eszközévé.[44]

Pierre Gaspard Chaumette	Jean Nicolas Pache

Maximilien François Marie Isidore de Robespierre

A sans-culotte csoport a jakobinusok központosítási törekvései ellenében a közvetlen népképviseletet támogatta, így ez utóbbiak a diktatúra évei alatt (1793. június-1794. július) igyekeztek társadalmi eliminációjukat véghez vinni. A Közjóléti Bizottság[45] működése időszakában (1793. június-1794. július) még az Hébert és Robespierre közötti – lavírozó politizálás jellemezte a közösség tagjait, előbbi kivégzésére egy részük már a jakobinusokkal szembeni kiábrándultsággal reagált, míg mások Robespierre mellé álltak a thermidore-i államcsíny során. (1794. július) Az 1794-95-ös nagy éhinség újra a lázongás útjára terelte a "hosszúnadrágosokat", amelyet ezúttal véres leszámolás követett. Az ún. "első direktórium" időszakában (1795. augusztus-1796. szeptember) – a Párizsban kirobbanó vendemaire-i royalista felkelés kapcsán, s Paul Barras felvetése nyomán – a Védelmi Bizottmány figyelme az "1789-es hazafiakra" irányult. A sans-culotte-okból három zászlóaljat szerveztek, melynek tagjai az ifjú Bonaparte Napoléon tüzérségének védelme alatt aktív részesei lettek a királypárti erők  felszámolásának.[46]

A "térdnadrág nélküliek" utoljára az "Egyenlők összesküvése" nevű csoport szellemi-politikai vezetője, Francois Noel Babeuf tevékenysége kapcsán hallatnak magukról.

Paul Barras	Francois Noel Babeuf

Az utópista forradalmár és publicista az általa alapított "Le Tribun du peuple" című lapban 1795-ben közzétette "Plebejusok kiáltványa" című, forradalmi hevülettől átitatott írását, s az abban megfogalmazott tanok – a közös igazgatás megteremtése, a magántulajdon eltörlése, a megtermelt javak legszigorúbb ellenőrzés melletti újraelosztása – széles körben terjedni kezdtek az egyszerű tömegek körében.[47] Az elvei miatt hamarosan illegalitásba kényszerülő Babeuf köré különféle árnyalatú radikális csoportocskák tömörültek, s így 1796. tavasza már egy újabb – ezúttal a Direktóriumot célzó – kormányzatellenes szervezkedésben találja a sans-culotte-okat. Agitátoraik, röpcédula osztogató "különítményeik", az elégedetlenség szítására "szakosodott" tagjaik szertejárnak Párizs utcáin, hogy a Direktórium elleni közhangulat fokozásán munkálkodjanak. Az ún. Felkelési Bizottmány által kiküldött katonai megbízott – egy árulásnak köszönhetően – tudomást szerzett Babeuf tartózkodási helyéről, s letartóztatása, a követői elleni országos hajtóvadászat, a kegyetlen megtorlások, a polgári személyek felett törvénysértő módon katonai bizottság által történt ítélkezés, majd Babeuf és két társa 1797. májusában kihírdetett halálos itélete végleg felmorzsolta a sans-culotte-ok időközben szétszórodott csoportjait.[48]

A zélóták és a sans-culotte-ok kapcsán a bevezetőben az az alapvető állítás fogalmazódott meg, hogy hasonlóságuk csupán viszonylagos, különbözőségük viszont annál sokszínenűbb és összetettebb. Valójában csupán két közös nevezőjük egyikét, nevezetesen a politikai-társadalmi "végelgyengülést" illetően beszélhetünk tényleges analógiáról, másik közös mozgató erejüket, a népharagot illetően már nem található teljes egybeesés. A zélóták küzdelme ugyanis alapvetően egy külső pogány elnyomó hatalom, s annak képviselői ellen irányult, még ha vallásos buzgalmuknak több honfitársuk is áldozatul esett. A francia földön mozgolódók ettől eltérően a hazai kormányzattal szemben igyekeztek kifejezére juttatni elégedetlenségüket, nemzeti keretek között tartva megmozdulásaikat és nemtetszésüket. A zélóták tevékenysége egyértelműen vallási alapokon álló, nacionalista jelleggel bírt, a sans-culotte-ok esetében viszont a meghatározó motívum politikai-gazdasági jellegűnek mutatkozott. A vizsgált entitások harcmodora is jelentősen eltért egymástól, hiszen az első században a Szentföldön tevékenykedők nem riadtak vissza gyilkosságok elkövetésétől, s nem érezték vallásos meggyőződésükkel szembellenállónak azt sem, hogy rablásból tarsák fenn magukat. A 18. század Európájában ténykedők azonban – a tiltakozó megmozdulások szervezésével párhuzamosan – főként a propaganda eszközét részesítették előnyben céljaik megvalósítása végett, jóllehet retorikájuk az esetek jó részében korántsem nevezhető kifinomultnak. A két mozgalom "életidejét" tekintve is különbözőséget mutat, hiszen előbbi esetében ez közel hét évtizedet fed le, addig utóbbinak meg kellett elégednie a valamivel kevesebb, mint tíz esztendővel.

Albert Mathiez, a Sorbonne egykori professzora szerint "a történetírónak a pártatlan tudományosság álláspontjára kell helyezkednie ahhoz, hogy hiteles maradjon az utókor szemében, s feladata minél több tény összegyűjtése, és a tények, a tényeket szolgáltató forrásmunkák kiválogatása."[49] Jóllehet nem történészi minőségben, csupán társadalomtudományi képzettséggel a tarsolyomban, a francia történész intelmeit követendőnek tartottam magamra nézve, ezért saját meglátásaimat csak egy rövid összehasonlítás erejéig fűztem hozzá az avatott szakértők mondandójához, a történelemben rég letűnt két népi mozgalomről szóló, valójában csak ízelítőnek tekinthető írásomban.

Felhasznált irodalom

Chama, Simon: Polgártársak. A francia forradalom krónikája. Európa. Budapest.2001.

Furet, Francois-Bergeron, Louis-Mazauric, Claude: Les sans-culottes et la Révolution francaise. in. Annales. Economies, sociétés, civilisations. Paris. 1963.

Grüll Tibor: A Messiás körzete: Galilea. in Hetek. 2002.01.04.

Grüll Tibor: Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei. Kalligram. Pozsony, 2010.

Grüll Tibor: Ézsau három könnycseppje: A zsidók három háborúja Róma ellen. MTA doktori értekezés. 2003.

Hahner Péter: A francia forradalom dokumentumai. Osiris. Budapest, 2002.

Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könykiadó. Piliscsév, 2002.

Josephus, Flavius: A zsidó háború. Gondolat.Könyvkiadó. Budapest, 1964. II. VIII.

Josephus, Flavius: A zsidók története. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1980. XVIII. I.

Mathiez, Albert: La révolution francaise: La chute du Royauté, La Gironde et la Montagne, Le Terreur. Arman Colin. Paris, 1922.

Rossel, André: La révolution francaise. Éditions Sociales. Paris, 1974.

Ruff Tibor: Hamis messiások a zsidó történelemben. In Hetek. 1998.12.19.

Ruff Tibor: Leleplezés. in. Új Exodus. 2013. 05.

Soboul, Albert: Les sans-culottes parisiens en l'An II: Mouvement populaire et gouvernement révolutionnaire. Seuil. Paris, 2004.