Molnár Andrea

A párizsi góleszről holmi zavargások ürügyén

2023.07.12.

 

Az elmúlt közel két hétben a francia belpolitika meghatározó eseménye alighanem az országszerte elementáris erővel kirobbanó utcai zavargás sorozat volt, háttérbe szorítva, majd meghiúsítva a történelmi jelentőségűnek szánt francia-német elnöki randevút. Az egymástól fizikailag távol eső, bizonyos szervezettség nyomait magán viselő, s a résztvevők meghatározó többségének életkora miatt „tinédzser háborúnak” is nevezett megmozdulások számára a „casus bellit” egy párizsi közúti ellenőrzés során mutatkozó rendőri túlkapás jelentette. Az önvédelemmel indokolt fegyverhasználat áldozata egy észak-afrikai bevándorló család ifjú sarja volt, aki – a „police nationale” által nem ismertetett módon – ellene szegült a hivatalos intézkedésnek. Egyes külpolitikai elemzők szeretnék a zavargások hátterében a francia társadalmat egyre inkább leuraló szociális egyenlőtlenséget, a főváros kerületeit, s azok lakóit megosztó centrum-periféria antagonizmust sejtetni. A szakértők többsége ezzel együtt az alaposan elhibázott kormányzati migráns politika kontójára írja a buszmegállók szétverésében, járművek felgyújtásában, s a rendcsinálásra kivezényelt rendőrök megdobálásában elégtételt kereső demonstrálók gyűlölet rohamát. Az elszabadult indulatok üzletek kifosztásában, rongálásokban és különféle erőszakos cselekményekben érték el tetőpontjukat, majd a több ezernyi tüntető őrizetbe vétele nyomában a felhevült kedélyek – vélhetően hamu alatt izzó parázsként – lecsendesedtek.

A történéseket szemlélve erőteljes déjá vu érzés kerítheti hatalmába azokat, akik „vigyázó szemüket” időről-időre a francia hon történelmére vetik. Most éppen 2005 októberére réved vissza a képzelet, amikor is két tunéziai tinédzsert Párizs egyik külvárosi negyedében halálos áramütés ért, minthogy a bevándorlási engedélyüket firtatni akaró rendőrök elől egy trafóházban kerestek menedéket. Az idő tájt is az ország több pontján lobbantott lángra járműveket, apró üzleteket és parkban megbúvó padokat a népharag, melyet jórészt „szegénylázadásként” interpretáltak. Ezzel együtt a rejtett rasszizmus, a megalapozatlan félelem, a szegregáció és a gettósodás is nevesítve lett, mint az erőszak-megnyilvánulások mögött megbúvó primer ok.

A több párhuzamos vonást is felmutató két eseménysor között van egy szembetűnő eltérés: az elmúlt napok utcai zavargás-sorozata a korábbi megmozdulásoktól eltérően lényegesen erőteljesebb félelmet generált a diaszpóra tagjaiban. Úgy tűnik, hogy e negatív életérzés egyáltalán nem tekinthető megalapozatlannak vagy éppen eltúlzottnak. Erre utal egyebek mellett egy Surcelles-ben élő beszerzési szakember érvelése, aki a Times of Israel-nek adott interjújában számolt be félelmeiről. Említést tett arról, hogy a városrészben élő nagyszámú muszlim közösség részéről fenyegetve érezte magát, mint az erőszak egyik lehetséges célpontja mondván, hogy „az antiszemita indulatoktól amúgy is áthatott negyedben egy kicsiny szikra elég ahhoz, hogy az ott élő zsidókat elérje a tűz.” A lappangó rettegés jogos voltát még inkább felerősíti, hogy a fellobbanó indulatok a szinte mártírrá emelt kamaszfiú lakóhelyén, Nanterre-ben konkrét antiszemita cselekménnyé fokozódtak. Egy békésnek induló, mintegy hatezer fős csendes szimpátia és békemenet, szinte eszelős gyorsasággal változott egyik pillanatról a másikra erőszakos és vandál akciók színhelyévé. A felbőszült tömeg megrongálta a Franciaországból a soa idején elhurcoltak tiszteletére állított emlékművet, a következő sorokat firkálva rá: „Rendőr bagázs! Nanterre-ben nincs felejtés, nincs bocsánat.” Az emlékmű közelében lévő egyik épületen ezzel egyidőben megjelent egy sokatmondó, s nem kevéssé sokkoló rövid szöveg: „Majd csinálunk mi nektek soát!”

A nyíltan antiszemita megnyilvánulások világszerte felháborodást váltottak ki meghatározó zsidó személyiségek körében. Ariel Goldmann, a United Jewish Social Found vezetője Twitter bejegyzésében így reagált: „Ez abszolut szégyenteljes és felháborító!. Ezeknek semmi sem szent.” Az European Jewish Congress ugyancsak megdöbbenését fejezte ki, amikor hivatalos nyilatkozatában leszögezte: „Elborzadva vettük tudomásul a deportált mártírok nanterre-i emlékművének megrongálását. A holocaust áldozatainak emléke iránti tiszteletlenségnek ezt a szégyenteljes cselekedetét egyértelműen el kell ítélni, és a felelősöket felelősségre kell vonni.” A Combat Antisemitism Mouvement internetes oldalán a következő kommentárt fűzte a történtekhez: „A nanterre-i holocaust emlékmű annak a 200 000 embernek tiszteleg, akiket a Vichy-rendszer Franciaországából német koncentrációs táborokba szállítottak a második világháború idején. Megrongálása meggyalázza a nácik áldozatainak emlékét. A holocaust-emlékműveket a Franciaországban jelenleg zajló társadalmi zavargások közepette is tisztelni és védeni kell.”

 

A párizsi székhelyű Radio Shalom által közzétett adatok szerint a tüntetők több zsidó tulajdonban lévő éttermet és üzletet is felgyújtottak a Surcelles negyedben, jóllehet nincs bizonyíték arra, hogy ezek célzottan antiszemita jellegű támadások lettek volna, hiszen a tűz nem kímélte a keresztények birtokolta vállalkozásokat sem. Az viszont már sokkal ijesztőbb, hogy a nemzetközi szinten különféle média tartalmakat megosztó Brut által közzétett hangfelvételeken jól kivehetően a „Halál a disznókra!” „Halál a zsidókra!” mondatokat skandálják az utcán randalírozók.

A frankofón diaszpóra Párizsban gyökeret eresztett tagjai az elmúlt jónéhány évben életterük beszűkülését voltak kénytelenek elszenvedni. Mindez alapvetően a hagyományosan századok óta általuk lakott negyedek elhagyásában nyilvánult meg, egyfajta „internális alijaként”, ahogy arról egy korábbi értekezésben már szó esett. Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni a fővárosban előfordult, egyértelmű antiszemita indíttatásból elkövetett cselekményekről sem, melyeknek – szinte letelepedésük órájától kezdve – folyamatosan szenvedő alanyai voltak. A kezdetektől napjainkig tartó hosszú időszak alatt az indíték egy iotányit sem változott, csupán az eszközök és alkalmazóik igazodtak a folyvást változó történelmi körülményekhez. A királyi ediktummal való többszöri kiűzetéstől kezdődő, s a „privát antiszemita akciókig” ívelő történet az első században vette kezdetét.

------

A francia történészi vélemények egyöntetűen megegyeznek abban, hogy a zsidóságnak a mai Párizs területén való első megjelenése a gallok feletti frank győzelem előtti időszakra tehető. Ezzel együtt az első konkrét írásos említés egy 6. századi krónikában lelhető fel, melyben a kor meghatározó történésze Grégoire de Tours püspök az 539-584 regnáló Chilperic tanácsosaként működő Priscus nevű zsidó személyről tesz említést, akit az uralkodó hasztalanul igyekezett rávenni a kereszténység felvételére. A témával foglalkozó egyes források tagadják ugyan a tényt, de a legújabb kutatások azt igazolják, hogy az eset nyomában nem csupán egy rendelet született, mely a párizsi zsidóság számára kötelező érvénnyel írta elő a konverziót, de Priscus is az életével fizetett. A párizsi galut története – mily meglepő – egy gyilkossággal vette kezdetét.

Dagobert országlása alatt (628-639) a fővárosban növekvő számban letelepedő zsidóság számára volt egyfajta választási lehetőség: „szabadon” dönthettek a betérés és a város elhagyása között.

Ebben az időszakban a diaszpóra élete a Szajna bal partján koncentrálódott, nem messze az Église St-Julien templomtól, illetve az Ile de la Cité-n, ahol főként kereskedelmi tevékenységet folytattak. Ennek állított emléket a Cité egyik utcája, mely egészen 1834-ig viselte büszkén a rue de la Juiverie nevet. A Charlemagne (771-814) nevével fémjelzett érában a zsidóság létkörülményei lényeges javuláson mentek át, ezzel együtt jogaik továbbra is korlátozottak voltak. A bíróság előtt való megjelenés esetén például egy megalázó esküszöveget kellett elmondaniuk, melyet „more judaico” névvel illetett az akkori közjog. A Capeting-kor ismét negatív fordulatot hozott: Philippe Auguste 1181-ben rendelettel kisajátította a zsidók javait, majd a következő évben rendelettel kiűzte őket a városból, zsinagógáikat egyszersmind templomokká alakíttatta át. Az ekkor kiadott első kiutasítási királyi rendelet nyitányát jelentette annak a politikai-gazdasági „húzd meg-erezd meg” játszmának, melynek keretében – és mindenek előtt a királyi kincsestár telítettsége függvényében – a gólesz tagjait hol kiűzték Párizs falai közül, hol pedig visszaengedték. 1394-ben került sor a végleges kitiltásukra, amikor is VI. Károly (1380-1412) nem volt képes tovább ellenállni a tanácsosai felől rá nehezedő nyomásnak. Persze ürügy ekkor is kínálkozott, melyet az uralkodó nem hagyhatott figyelmen kívül: egy zsidó asszony, aki egy betért zsidó férfival kötött házasságot nem engedte, hogy legkisebb fiát keresztvíz alá tartsák.

A 18. században a diaszpóra tagjainak három csoportja telepedett le fokozatosan Párizs különböző pontjain, mely egy különleges adó fizetésének köszönhetően vált lehetségessé. A legnagyobb lélekszámú csoport Metz-ből érkezett a francia kormányzati székhelyre, s a Saint-Martin és a Saint-Denis kerületekben leltek új, állandó otthonra, hogy azután 1778-ban elsőként nyissanak imaházat a rue Brisemiche-en, illetve egy izraelita temetkezési helyet Montrouge-ban. A Saint-Germain és a Saint-André kerületek a portugál zsidó közösség számára biztosítottak letelepedési lehetőséget, s ugyanez a két körzet fogadta be az Avignon-ból érkezetteket is.

Az 1791-es esztendő alapjaiban változtatta meg a francia földön élő valamennyi zsidó státuszát: teljes jogú állampolgáraivá váltak a hazának, melynek jól(l)étéhez a továbbiakban igyekeztek a hadikiadások támogatásával és hősi tetteikkel egyaránt hozzájárulni. A napóleoni korszak (1799-1804) újabb alapvető változást eredményezett, ezúttal szervezeti vonatkozásban: a császár 1808-ban létrehozta a laikusokból és rabbikból álló ún. konzisztórium intézmény-rendszerét, mégpedig a protestáns egyházak szervezeti struktúráját véve alapul.

 

Az 1820 körül Párizsban élő zsidók számát 6-7000 főre teszik a különféle elemzések, melynek módosabb hányada a Marais negyedet választotta lakhelyeként, míg a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkezők La Roquette és Belleville vonzáskörzetében telepedtek le. 1857-ben a párizsi zsidók száma a becslések szerint elérte a 13 000-et. Ez idő tájt került sor az askenázi közösség által finanszírozott zsinagóga felavatására a rue Notre-Dame de Nazareth-en, s a szefárd imaház megnyitására a rue Lamartine-on, majd 1867-ben a Marais-beli nagy zsinagóga is kitárta kapuit a hívek sokasága előtt.

Az Elzász-Lotaringia elvesztését követő időszakban, 1870-től kezdődően erősen megnövekedett a fővárosban új életet kezdő zsidók száma, mely 1897-ben elérte a 42 000 főt. A 19. század végén több ezren menekültek a francia világvárosba az oroszországi pogromok elől, majd a cári rezsimet megingató 1905-ös forradalom újabb bevándorlási hullámot indított el. Az 1880-as évek utolsó harmada a párizsi zsidóságot illetően az egyre inkább erősödő, s ugyanakkor fokozatosan durvuló antiszemita hangokkal jellemezhető: 1886-ban Edouard Drumont kiadja gyalázatos röpiratát, a La France Juive-ot, majd néhány évvel később kirobban a Dreyfus-ügy. Az első világégés idején a francia hon zsidó polgárai ugyan – a korábbiakban megszokott módon – híven teljesítették hazafias kötelezettségeiket, de ez sem tudott gátat vetni az antiszemitizmus újabb térnyerésének. A kedvezőtlen helyzetet tovább súlyosbította az 1929-30-as gazdasági világválság nyomán a különféle francia nacionalista ligák körében megnyilvánuló kirekesztő-vádló retorika. A második világháború előestéjén Párizs zsidó lakossága elérte a 200 000-et, de a módszeres deportálások nyomában az ötvenes évek közepén számuk alig közelítette meg az 50 000-et. Ma a galut nagyságát mintegy 300 000-re becsülik, mely számadat – alapvetően az alijázási szándék függvényében – folyamatosan változik.

Napjainkban főként a Diadalív közelében húzódó Neuilly nevű városrész ad otthont a gólesz azon tagjai számára, akik valamilyen oknál fogva az erecre való visszatérés ellen voksoltak, vállalva az esetleges atrocitásokat, nap mint nap birkózva a fenyegetettség érzetével. Mindeközben egyes párizsi kerületekből teljes egészében eltűntek a korábban virágzó zsidó közösségek, kulturális, intellektuális és egyéb jellegű – pótolhatatlan – hiányt hagyva maguk után, s alighanem komoly fejtörést okozva a rabbiknak, akik kapkodva igyekeznek összeterelni a hagyományos imára egy épkézláb minjent.

 

Források:

Thierry, Augustin: Nouvelles lettres sur l’histoire de France. VI. Le Juif Priscus. in: Revue des Deux Mondes. Tome 8. Paris, 1836.

de Tours, Grégoire: Histoire des Francs. (Les Belles Lettres Collection/Classiques de l'Histoire de France au Moyen Âge) Édition Robert Latouche. Paris, 1963.

https://www.timesofisrael.com/for-jewish-community-paris-riots-stoke-fears-of-renewed-violence/

https://israelvalley.com/2023/07/02/emotion-en-israel-le-monument-aux-martyrs-de-la-deportation-nanterre-vandalise/