Molnár Andrea
A soá vizuális krónikása
2025.04.28.
A Reich haláltáborainak működési elveit ismerők bensőjén – különösen, ha a "Saul fia" vetítését is végigborzongták – a Sonderkommando szót hallva-olvasva alighanem valami ösztönös és zsigeri viszolygás fut át. A magyarra leginkább különleges egység szóval átültethető – eredeti jelentését tekintve kiemelkedő katonai-harcászati teljesítményre utaló – szóösszetétel mindenesetre túlságosan is hízelgő e speciális alakulat kiagyalóira nézve. Vitathatatlan azonban, hogy a náci gyilkolóközpontokban, reprezentatív módon Auschwitz-Birkenauban, a bestiális módon elpusztítottak megsemmisítésére, illetve azt megelőző "átvizsgálására" kényszerített speckommandó – a maga módján – mégiscsak egyedi. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy e nyomorúságos iszonyat-alakulat tagjai nem csupán arra voltak kárhoztatva, hogy éjt nappallá téve, sokszor az őrület határmezsgyéjén töltsék be morbid küldetésüket, de arra is, hogy – pár hónapnyi lélekemésztő foglalatosság után – maguk is sorstársaikhoz hasonló kegyetlen módon fejezzék be földi létüket. A vonatkozó történészi feljegyzések szerint a több ezer főt számláló – helyenként Arbeitsjuden-nek is nevezett – brigád(ok)ból húsz (!) személy élte meg a felszabadulást.
 David Olère |
Egyikük a lengyel származású francia földön alkotó David Olère, aki műveivel a maga különleges módján örökre beírta magát a holocaust borzalmait tényszerűen megörökítő alkotók közé.
-----
A második világégést megelőző időszakra vonatkozóan csekély mennyiségű információ áll rendelkezésre a művész életrajzi adatait illetően, de annyi tudható, hogy asszimilált zsidó családban született, három fiúgyermek közül a legifjabbként. A későbbi festő és szobrász-zseni 1902-ben Varsóban látta meg a napvilágot, mely akkor a cári birodalom Visztula nevű tartományának egyik településeként létezett. Orvosként praktizáló apja és szülésznő anyja gyermekük kiemelkedő rajztehetségét meglehetősen korán felfedezték, mint ahogy minden bizonnyal a Varsói Képzőművészeti Akadémia tanári kara is: a numerus clausus ellenére, s korkedvezménnyel 1915-ben felvételt nyert a neves iskola hallgatói közé. Tizenhat éves korában már önálló kiállítás keretében mutatta be fametszetek tucatjait Gdansk és Berlin neves múzeumaiban és galériáiban, majd még ebben az évben ösztöndíjjal Berlinbe utazott, ahol Ernst Lubitsch támogatásának köszönhetően az Europäische Film Allianz festőként, modellkészítőként és stúdiódekorátorként alkalmazta.
Az 1923-as esztendőben régóta dédelgetett terve vált valóra, amikor is háta
mögött hagyva addigi életét a kultúra európai centrumába költözött, egészen
pontosan meg sem állt Párizs Montparnasse negyedéig. A bohémeknek abban a
különös világában szoros baráti kapcsolatot alakított ki
Max Ernst-tel és Modiglianival egyaránt, s hamarosan a "Horda" néven elhíresült képzőművész csoport tagjaként vált ismertté.
1928-tól a Paramount Europe plakáttervező és dekorátor
minőségben alkalmazta, egyebek mellett "A nyomorultak" 1934-ben
készült filmváltozatához és a "Tartarin de Tarascon" című francia
filmhez készített monumentális hirdetővásznakat. Filmes munkái mellett
óraadó tanárként tevékenykedett a Párizs 6. kerületében, a Montparnasse
közelségében működő "Académie
de la Grande Chaumière" nevű képzőművészeti tanintézményben, melyet két neves svájci festő
hölgy alapított és tartott fenn a századforduló óta.
1930-ban a művész élete újabb fordulatot vesz, mégpedig többszörösen is: ebben az évben kötött házasságot a Juliette Ventura nevű 22 esztendős, a törökországi Szmirnából származott kalaposlánnyal, majd megszületik Alexandre nevű fia, s megtörténik ún. honosítása is. 1937-ben a család elhagyja Párizst és egy Noisy-le-Grand nevű településen lelnek új otthonra. Mindössze két év telik el idilli nyugalomban, amikor is kirobban a második világháború, s a hadba lépő Franciaország általános mozgósítást rendel el. Olère a hadkötelezettségnek eleget téve bevonul a 134-es számú gyalogezred Lons-le-Saunier-ben található bázisára. A német hadvezetés által "Westfeldzug", azaz "nyugati hadjárat" néven emlegetett, 1940 májusában megindított offenzíva során a Wermacht egységei lerohanják Franciaországot, majd megadásra kényszerítik annak teljes haderejét, mely esemény nyomán a művész visszakerül a civil életbe. A viszonylagosan békés családi és művészlét 1943 februárjáig tartott, amikor is a francia rendőrség idegen állampolgárságú, majd a honosított, s végül a francia földön született zsidó személyek utáni széleskörű és kíméletlen razzia-sorozata elérte Seine-et-Oise térségét is. Egy utcai ellenőrzés alkalmával Olère-t számos sorstársával együtt őrizetbe veszik, majd azonnali hatállyal a hírhedt gyűjtőtáborba, Drancy-ba szállítják. Alig egy hónappal később ezer másik zsidó fogvatartottal együtt, a 49-es számú transzport részeként Oświęcim ó-be deportálják, ahol beválogatják a hírhedt kommandó tagjai közé.
A borzalmak későbbi krónikása látta a gázkamrák áldozatait megválni ruháiktól, megbénulva a félelemtől és a biztos halál tudatától. Látta megszámlálhatatlan mennyiségű holttest elégetését. Látta az úgynevezett orvosi kísérleteket, amelyeket gyengéken, betegeken, időseken végeztek. Látta, ahogy az SS megerőszakol és megkínoz fiatal zsidó lányokat. Látta, hogy a foglyokat sújtó szörnyű kegyetlenségeket, s kibeszélhetetlenül rossz körülmények között zajló nyomorúságos mindennapjaikat. Látott betegséget, kétségbeesést, éhezést.
Látta a pusztulás szinte minden elképzelhető diabolikus formáját. Azon kevesek egyikeként, akik saját szemükkel látták a krematóriumok sötét belsejét, s beszívták a gázkamrák enyészhetetlen halál-illatát, életben maradt, hogy az evakuációs halálmenetben botorkáló csontvázként 1945 tavaszán eljusson a mauthauseni koncentrációs táborig.
A melk-i majd az ebensee-i altáborba került, ahonnan ötször is sikertelen kísérletet tett a szökésre. 1945 májusában amerikai katonák szabadítják fel a tábor lakóit, s Olère legyengülve és traumatizálva, de késedelem nélkül elindul Párizs felé. Némi nyomozás után sikerül rátalálni bujkáló feleségére és fiára, egyszersmind szembesülnie kell egy újabb drámával: egész varsói rokonsága áldozatául esett a holocaustnak. Viszonylag rövid átmeneti időszak után nekilát a gyötrelem helyén tett fogadalma és küldetése beteljesítésének: képeivel, rajzaival megörökíti a megörökíthetetlent.
Megrázó, sőt egyenesen sokkoló munkái kivételes dokumentumértékkel bírnak, hiszen a megsemmisítő tábor működésének éveiben Auschwitzban nem készültek fotográfiák a gázkamrákban és a krematóriumokban történtekről. Emlékei, melyeket rajzaiban és festményeiben művészként megjelenített, így nem csupán mementóként, de hiteles korrajzként is szolgálnak a következő generációk számára, tanúskodva a szörnyű valóságról.
Ő volt az első, aki megrajzolta a krematóriumok elhelyezkedését, működését és műszaki paramétereit, hogy pontos megmagyarázatot adhasson a náci halálgyár mechanizmusáról. Rajzolói tehetsége az SS érdeklődését is felkeltette, s ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy csoportja tagjaként elkerülje az előre betervezett, mintegy négyhavonként esedékes megsemmisítést.
Fogvatartói cinikus módon visszaéltek ugyan képzőművészi tehetségével illusztrátorként volt kénytelen kiszolgálni az SS-tisztek különféle igényeit, vagy éppen leveleik külalakját kellett rajzaival szemrevalóbá tenni – de ő ezt a körülményt is felhasználta arra, hogy későbbi alkotásai számára egyfajta forrásként szolgáljon.
Felismerve az őket őrizők körében a háború utolsó idejében tapasztalható egyre inkább lazuló fegyelmet, már a krematórium árnyékában elkezdte készíteni a kisebb skicceket későbbi képeihez. Művészi státusza ellenére a kommandó Häftlingje maradt, s így – a munkaerőigény függvényében időnként a krematóriumok különböző egységeihez delegálták, ugyanakkor egyfajta poliglottként – a jiddis és a lengyel mellett oroszul, franciául, angolul és németül is beszélt tolmácsként is szolgált a németek számára.
Megbízásainak köszönhetően kissé szabadabban mozoghatott, így a tábor számos helyszínét, az ott zajló események pillanatképeit és hátborzongató eseményeit sikerült vázlatosan rögzítenie, amelyek realitását különféle későbbi tanúságtételek, igy SS-katonák által készített felvételek, más Sonderkommando-tagok elásott kéziratai, túlélők vallomásai is megerősítenek.
Olère helyenként egyenesen horrorisztikus alkotásai nem csupán az utókornak szóló figyelmeztetések, hiszen saját bevallása szerint elsősorban azok emléke előtt kívánt tisztelegni, akik a náci gyilkológépezet áldozataivá váltak. Elsődleges feladatának tekintette, hogy sorsuk igaz történetét a tőle telhető legjobb módon beszélje el, az egyetlen lehetséges módon, melyet ismert: az alkotó művészet módszereivel.
Festményein olykor ő maga is felbukkan a háttérben lebegő kísérteties arcként, néma tanúként, mint aki iszonyattal és fájdalmas tehetetlenséggel szemléli az emlékezetéből ki nem törölhető embertelen jeleneteket.
Munkáit számos neves műintézmény falain belül, igy a párizsi "Hotel des Invalides" és a "Grand Palais" kiállítótermeiben, a New-yorki-i Zsidó Múzeumban, a Chicago-i "Berkeley" és a "Yad Vashem" gyűjteményében is megcsodálhatták az érdeklődők.
David Olère 1962-ben hagyott fel addigi művészi tevékenységével, s teljesen visszavonult a közélettől. 1985-ben bekövetkezett halálakor fia úgy nyilatkozott, hogy "sokkolódva és rettegve távozott az élők sorából a soá-tagadó hangokat hallva, s azok beláthatatlan következményeit előre látva", melyekről úgy vélte: "készek kétségbe vonni a hiteles tanúságtételt a borzalmak helyéről."
Özvegye és fia folytatta kettős törekvését, hogy megismertesse a világgal az igazságot Auschwitzról, és tisztelje az áldozatokat azzal, hogy megőrzi emlékezetüket, s szenvedésük tényét. Olère festményeit és rajzait az idők során több múzeumban kiállították, ám a közönség nagyrészt kritikusan fogadta, sokan egyenesen visszataszítónak bélyegezték. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a hátborzongató jelenetek az érdeklődőket nem elgondolkodásra, ad abszurdum "a soha többá soát"-jellegű felhördülésre, inkább menekülésre késztetik, inkább taszítva, mint vonzva a publikumot.
Pedig Olère munkái szimplán csak az igazságot képviselik. Azt az igazságot, amely nem túl tetszetős ugyan, de való. Azt a szellemet vizualizálják, mely hatmillió áldozatot mutatott be a modernkori Moloknak. Azt a szellemet, melyet – napjaink eseményeit szemlélve úgy tűnik – azóta sem sikerült visszaparancsolni a palackba…
Budapest, 2025. április
Felhasznált irodalom:
Klarsfeld, Serge-Olère, David: L'Oeil du Témoin/The Eyes of a Witness. Beate Klarsfeld Alapítvány. New York, 1989.
Olère, Alexandre: Un génocide en héritage. Wern Éditions. Paris, 1998.
FEL