Csontsovány ifjú ácsorog ócska faklumpában mélán,
mögötte szúette fabarakk,
szívében halkan zendül valami örömféle,
kopaszkás, okos fején táncot járnak a kósza napsugarak.

Boldogan szorongat szutykos, kérges kezében
egy egérrágta könyvlapot,
egy Tóra-darabka az, melyet tán egyenesen
az Örökkévalótól kaphatott.

Szennyes, tetvektől hemzsegő fekhelyére tette minap
a szeretettől vezérelt kéz,
mint aki tudja, hogy ez az életforrás számára,
egy édes, mennyei, láthatatlan menedék.

Lelkének szemei előtt felbukkan számtalan
jesiva bóher társ sorra mind,
s a mennyei Beszéd tanulásával töltött békés, szép napok emléke
egy pillanatra most kacagva visszaint.

De gyorsan el is illan a talmi képzet,
mint hajnali szürkület a felkelő nap fénye nyomán hamar,
s az ifjú egy halk kaddist mormol,
míg kósza könnycseppje maszatol egyet az áldott papírfecnin,
melyen az örök Szó minden bánatot betakar.