Nem vonzanak a félretett borok,
nem jössz fel Pestre, Sándor, azt írod
Három palack hiába vár reád,
nem iszod vélem Szekszárd lángborát.
Sajnálom én, de mégis jól teszed,
Pesten forogni nem nagy élvezet.
ne is gondolj rá, azt ajánlhatom,
sőt újságot se olvass, Sándorom,
mert városunkban minden, ami élt,
kifordította visszás belsejét.
Szent Ágoston, tudod, megírta rég,
piszok és arany nem egyképen ég.
Az aranyat a tűzzel tisztítod,
pörkölve jobban bűzlik a piszok.
S köröttünk lobog olyan fene láng,
már füstje és pernyéje hull le ránk.
Nem mondom, láttam én is aranyat,
hanem a bűz, az szörnyen fojtogat.

Tudod, hogy festi Shakespeare
Shylockot,
amint leánya eltüntén zokog?
"Ó lányom, ó dukátjaim!" - kiált,
siratva lányát, jobban aranyát.
Ily Shylock köztünk is szalad elég.
"Jaj, hova lett a szebb emberiség?
Ausztria meg a lélek, értelem?
A hagyományok? - így sír szüntelen.
De közben persze van mit féltsen itt.
a birtokát, bankbetétjeit.
Barátom, annyi gazdagabb akadt,
kinek én adtam vigaszszavakat,
s így sóhajtott a végén: "Jó neked,
mert nincs, mit tőled elvehessenek.
S oly édeskevesem van, szentigaz,
az ő szemében éppen semmi az.
Még jobb, aki fülembe nem jajong
és fölkeresi a boldog albiont.
Még többet ér az álszenteskedő,
mint aki megmutatja, mit tud ő,
és Európáról többé nem gagyog.
"Az emberiség" - így szól - én
vagyok".
Ez foggal és körömmel megy neked,
ha még a más baját is említed,
kik nem gyűjthettek soha javakat,
őket, a számból kimaradtakat,
az ötven százalékot, akinek
nincs útja, bár törvény se köti meg,
ellenük szükség még törvényre sincs,
törvénynél zordabb rajtuk a bilincs.
Ha erről szólsz, a szíve mint a kő,
a teremtésben nincs vesztes, csak ő,
ki másról beszél, szégyelje magát,
zsidógyűlölő az, vagy renegát.
S ha akad még nemes lovag, aki
megszánja őt és megvédelmezi
az emberiség nevében, nem örül,
mert mindenkivel egysorba kerül.
Egyenlők vagyunk Ő kikéri azt,
elvégre ő nem néger és paraszt,
s ha országunkban már kultúra van,
ősei hozták ide batyuban.

S a többiek, kiktől a tér zajos?
Agyuk eszmék piszkától kótyagos
s mert olvasni akárki fia tud,
rájöttek, hogy nekik is van szavuk.
Szavuk van persze s ennél semmi több,
de nem tudják még, hogy a szó ma köd,
mely elterjeng a ravaszabb valón,
s leszáll hozzájuk dróton, rádión,
a levegőben szavak mérge száll,
mint pálinkát issza a szomjú száj,
s Ujlak, Soroksár küldi hű fiát,
hadd mentené meg romlott Hunniát.
Az este láttam éppen egy vicét,
amint pofozta bárgyú gyermekét,
mivel a "mozgalomnak" tagja lett.
Pedig hát ennél jobbat sem tehet.
Fajoknak harca! Fény, mely megvakít!
Így ő is még lenézhet valakit.
És mindig egy a játék odafenn,
harsog megint "vitam et sanguinem".
"Sed avenam non" - mindig ez a vég...
mohó a sok száj, kevés a fazék.
Az éhes vadak tanyája ez itt,
a tyukom-bukon rút volt, megeszik,
az őzem-bőzem most van a soron,
a szarvast is majd falják egykoron.
De ha szimatja, értsd, gubája van,
a róka-bóka megszökik vígan.

S a költőt kérded? Szellem emberét?
A rossz táplálék megmérgezte rég,
mert pályájának szürke hajnalán
nem versen okult, de politikán.
Mit akkortájt meg nem emészthetett,
kiadja most a sok elméletet,
s amit a balon vett be egykoron,
most kiokádja a jobboldalon.
Hőskorban még az író is vitéz,
talpig fegyverben áll ki az ítész,
ügyészre néz, míg vágja versemet,
"szocialista" - dörgi s eltemet.

A költők élcsapatja kedvesen
- akár a híres Guttmann-képeken
a sok legény, ki nadrágot cibál -
megjelenik és szépen sorba áll.
Jövőt magának azzal biztosít,
a névjegyét leadja ő is itt.
Nevével aztán annyi áll, ha sok:
futottak még... ez is felolvasott...
Az öregek elefántcsontfalát
lenézik ők s akolba mennek át.
A költő ma a tudóstól tanul,
a vér meg ösztön, ez a győztes új,
mint száz év előtt a természet és
ötszáz év előtt a gondviselés.
De mindezekből mit érezhetünk?
Rousseau szerint még jó az ösztönünk,
szerintük rossz, mert ez most a divat.
kettő közül melyik a naivabb?

Weöres Sándor