ESEMÉNYEK


Kiss Endre:


Visszaemlékező meditáció Szabolcsi Miklósról

 

Halálának 20. évfordulóján közöljük (A szerk.)

2019.11.25

 

A ma hetven felé tartó nemzedék közös élménye, hogy miközben személyes értékelései a múltról egyáltalán nem változnak, mégis, azzal, hogy a Kádár-korszak befejezett történelemmé vált, sok részletet másképp lát. E folyamatban a Kádár-korszakot megelőző történelemnek is felértékelődik a maga teljes előtörténete (a harmincas-negyvenes, majd az ötvenes évek egész pokla).

 

A történelem hatalma változtat az árnyalatokon. Nagyon nehéz, még csak nem is veszélytelen ez az aktuális gondolati helyzet.

 

A korszak három tudós-kultúrpolitikusát, Király Istvánt, Pándi Pált és Szabolcsi Miklóst ez a nemzedék nemcsak személyesen ismerte, de szinte mindent, legalábbis nagyon sokat tudtak is róluk (s ebben sok  olyant is, amelynek ők bizonyosan nem örültek). Az ilyen mindentudásban nem volt akkor sem semmi különös, magyar sajátosság volt a szakmai kapcsolatok perszonifikálódása is (Kádár legalábbis kifelé hiteles önmegtartóztatása ebben az összefüggésben meglepő kivétel).

 

A három erősen különböző személyiséget összekötötte a az irodalmi hatalomban betöltött meghatározó szerepük. Grófok és hercegek voltak a Kádár-Aczél-féle felvilágosodott abszolutizmusban.

 

Módszertani nehézség a finomabb megközelítés számára: minél közelebbről figyeljük hármójuk szerepét, annál nagyobbak a különbségek, annál kevésbé folytonosak a hatalmi szálak, annál több a törés, a véletlen, a személyes gyarlóság.

 

De a rendszer lényege mégis az volt (ha ez még ma sincs teljes mértékben átvilágítva), hogy a hatalmi helyzet geometriájának tiszta idomai semmilyen ellentmondásban nem álltak a valóságos személy valóságos helyzetének véletleneivel, gyarlóságaival és esetlegességeivel. A három gróf/herceg problémái bizonyos helyzetekben nagyon is emlékeztettek a hierarchiában lejjebb elhelyezkedők dilemmáira, de ez mégsem változtatta meg a hatalmi sorrend erős beágyazását (benne voltak a Kreml falában).

 

Ez mélyreható hibriditást eredményezett.  A hibriditás valóságosan létezett. Egybe ötvözte a hatalmi helyzet hordozóját s a szerepbe belenőtt, belekényszerült, benyomult, előzőleg már történelmileg gyökértelenné tett egyént.

 

Az egymást váltó politikai rendszerek eltérő színű röntgen-lámpáinak megvilágításában e hibriditás rendre az ellentétes arcait mutatta. A rendszer fennállása alatt a hibriditásnek szigorúan a rendszer-funkcióval azonosult arcait mutatta, 1989 után egyre szélesebb hullámokban emelkedik fel a három arcél mögötti személyes, emberi tartalom.

 

A következő nemzedékek is átélik ezt az átalakulást, igen gyakran ellentmondásnak is érzik.

 

Egyrészt egyre több oldalról érthetik meg őket. Az egyes visszaemlékezésekből egyre több "rejtett jó"-t is hallani, olyan igaz mozzanatokat, amelyek rokonszenvessé teszik őket. Szerdahelyi Pistával én például rendszeresen beszélgettem a Kádár-korszak kultúrpolitikájáról, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem változott alap-beállítódásom változott, tőle is nagy dózisokat kaptam e három személyiség nemcsak viszonylagosan emberi, de objektívebb értelemben pozitív vonásairól is .

 

A mai perspektíva világos (az elmozdulás sok triviális és nem-triviális okát nem lehet itt felsorolni), de ugyanolyan világos az akkori perspektíva is. Semmit sem akartunk kevésbé, mint olyanokká lenni, mint ők, semmit kevésbé, mint az ő pályájukra lépni.

 

Ebből a szempontból bizonyos értelemben eleve adott ellenpólusaink voltak. Gyakorlatilag egész nemzedékek számára azok voltak az egész korszakban. Hibriditás ide vagy oda – a mi világunkban ők voltak a hatalom, s ezt éppen nem a mindennapi élet felszíne közvetítette számunkra, de éppen az elemzés lehetséges teljes vertikuma.

 

Abból a Szabolcsiból kell kiindulnom, akit ismertünk, mint a korszak vezető kultúrpolitikusát, hogy kiválasszak egy-egy pillanatot, hogy ebből a keretből kiemelve immár a személyiség vonásait rajzoljam meg. 45 után részt vett a Fordulat Évét előkészítő és beteljesítő tüzérségi támadásokban. Van tudomásom olyan kapcsolatról, amelyben utóbb Szabolcsi többé-kevésbé rendezte kapcsolatait azzal, akit egykor meg kellett támadnia. Abban is lehet valami szimbolikus, hogy Szabolcsi hosszan húzódó pozíciós (köznyelven: hatalmi) krízisében végül az Irodalomtudományi Intézetből az OPI-ba ment, annak főigazgatója lett, s ebben rejlett talán az értelmiségi szolgálatra tett valamilyen utalás.

 

Biztos nem perdöntő, de Szabolcsi fejlett társadalmi kultúrával rendelkezett. Foglalkozott beosztottjaival, megközelíthető volt, emberi gesztusokkal hívta fel a figyelmet az ápolásra váró értékekre. Ilyen oldala volt, hogy figyelemmel kísérte a fiatal nemzedékeket (a szépírókat is), úgy, hogy azt nyugodtan lehetett önzetlennek tekinteni.

 

De Szabolcsinak hosszú kapcsolata volt a középiskolákkal is, először, mint irodalomtörténésznek, ezután, mint az OPI főigazgatójának, s nem tartozott a híres reform-magyartankönyv megrögzött ellenzői közé sem. Szabolcsi tudott rólam is, pontosan ismert, toleráns volt, korrekt, számon tartott (nyilván sokakkal együtt).

 

A hatvanas évektől megrendezett nagyobb konferenciák mindegyikén szerepelt (már a Babits-Kassákon is, ahol vitát is vezetett). Hallgathattuk József Attila-előadásait, pontosan emlékszem is rájuk. Az 1977 végén megjelent monarchia-könyv után immár monarchia-ügyben majdnem rendszeresen találkoztunk hivatalosan. A kilencvenes évek elején szerettem volna Közép-Európa-Társaságot alapítani vele (elutasított, annyit mondott csak röviden: "Nem jó a nevem").

 

A kilencvenes évek elejétől a kétezres évek elejéig a Pesti Barnabás utcai épületbe járt be (az ELTE kötelékébe került, ami önmagában is jellemző tény), a Filozófia Intézet a Finnugor Intézettel az utolsó volt, amelyik átköltözött (ha jól emlékszem a 2000-es évek elején) a Múzeum körútra. Maga a költözés és a megmaradt berendezés romhalmazának szegényházi levegője egyébként minden képzeletemet felülmúlta.

 

Az egykori bölcsészkarnak kísértetkastély-hangulata volt. A régi A-épület komor sötétségbe borult, telerakott szekrények, rendetlen könyv- és papírhalmok, bölcsész-rendetlenség, széteső szekrények. Reménytelenség és persze az egykori tanszéki könyvtárak romantikáját a tudás még mindíg töretlen varázsa ellensúlyozta. A régi B-épület még mindig napos volt, ott működtek még tanszékek. Ebben a környezetben sokszor megbeszélés nélkül is összefutottunk.

 

Mindig fekete öltönyben, egyre nehezebben mozogva járt a szó szerint haldokló egyetem folyosóin. Egy idő után bottal és nagy erőfeszítéssel, miközben erős volt és szikár. Mindez szimbolikus is volt, s még ebben a helyzetben is mindent tudott, minden érdekelte, tökéletesen korrekten viselkedett. Rendszeresen fogadott látogatókat, én is legtöbbször valamilyen konkrét ügyben kerestem fel.

 

Ekkor már érzékelhető volt, hogy Szabolcsi személyiségének, korábbi mindenirányú kollegialitásának, elsősorban a József Attila-kutatás befogadó irányításának köszönhetően egyre mélyebb és láthatóbb elismerésnek örvendett. Bizonyos értelemben egyenesen apa-figura lett.

 

Intellektuális portréjában a személyiség, a politikai személyiség, a szellemi teljesítmény és a zsidóság összes elemének szerephez kell jutnia. Szabolcsi Miksa, Szabolcsi Lajos, sőt, egyenesen Tiszaeszlár tanulmányozásának kellene még kitágítania a horizontot Szabolcsi értelmezéséhez.

 

Az a Szabolcsi, akit ismertünk, Király és Pándi társaságában a Kádár-Aczél-korszak hercege/grófja volt (a kilencvenes években ehhez a múlthoz egyébként igen korrekten tartotta is magát). Ebbe a képbe nem építhető be a Szabolcsi-dinasztia ismerete, amelyhez az imént például Szabolcsi Bencét vagy Szabolcsi fiatalon meghalt, Antal Gábor és mások ábrázolásában zseniális öccsét (Szabolcsi Gábort), még csak nem is soroltam oda.

Ennek a Szabolcsinak, akit ismertünk, mégis sikerült egy sajátos "úr-szolga" viszonyban legyőznie e sors végzetét.

 

Szabolcsit fénykorában kevesen tisztelték. Megjelenése nem volt emelkedett, írásai nem voltak nagyon mélyek, viselkedése nem is akart tiszteletet parancsolni. A hatalom szolgálatát vállalta, de nem tudom elképzelni, hogy azzal szükségtelenül visszaélt volna, vagy másokat saját hatalmának tiszteletére vett volna rá. Nem hivalkodott szenvedéseivel, véletlen és általában a monarchia-kutatással kapcsolatos összefüggésekben derült csak ki, hogy járt Kelet-Európa soknemzetiségű területein, ahol éppen akkor nem a közös kultúra kutatása, de egymás mindenoldalú legyilkolása volt napirenden.

 Ebben az alaphelyzetben volt precíz, tájékozott, udvarias, körültekintő, méltányos. Gyáva talán nem volt, de közismert módon nem volt bátor sem.

 

Önmaga volt. Az Aczél-team sikerült szereposztásának szereplője, a rendszer kultúrpolitikájának nolens-volens láthatóan liberális arca (s mint ilyen, még csak nem is volt rosszul kitalálva).

 

Elég volt Sőtért egyszer látni, ahogy leszáll az Intézet lépcsőjén az I. emeletről a földszintre, hogy a szerencsés kiválasztott földi halandók láthassanak egy halhatatlan magyar írót, egyetemes tudóst, a nemzet igazi fiát.

 

Az ilyen ön-stilizáció Szabolcsitól távol állt.

 

A távoli hegeli metaforát felszínesen felhasználva Szabolcsi a "szolga" szerepet játszotta el a kommunizmusban. A hatalmat szolgálta, azzal polemizáló intellektuális erőt nem mutatott, s ahogy szolgált, akkor meglehetősen közömbös is volt megítélésében. A kilencvenes évektől azonban észrevétlenül a "szolga" szerepből átnőtt az "úr"-szerepbe. Ez életének nagy metamorfózisa. Választott és viselte annak következményeit. És ezek azután a következmények elmúltak a feje felől.

A rendszer vége kiszabadította őt szerepéből.

 

 

Halálának 20. évfordulóján közöljük (A szerk.)