Róbert Péter:
Budapest román megszállása (1919).
2020.01.15.
1919 augusztus első napjaiban a fővárosban teljesen bizonytalan volt a helyzet. A Vörös Hadsereg eltűnt, augusztus 3-án és 4-én azonban ismeretlen hadsereg alakulatai özönlötték el a várost. Annak az erdélyi román hadseregnek katonái voltak ők, akik Mardarescu tábornok parancsnoksága alatt 119 zászlóalj, 98 üteg, 60 lovasszázad bevetésével verték vissza júliusban a magyar vörös hadsereg tiszántúli offenzíváját. Jól voltak felszerelve részint a francia szállítmányok, részint az Erdélyben lefoglalt hadianyag jóvoltából. Főleg regáti románokból állott ez a hadsereg, a besorozott csángóknak tilos volt magyarul beszélni.
Mardarescu tábornok három tiszttársára (Holban, Mosoiu, Demetrescu tábornokok) bízta a Budapest elleni támadást. A Peidl-kormány, amelynek sem hadserege, sem belső támasza nem volt, amelyet a nagyhatalmak nem ismertek el, kétségbeesve fordult az előző hónapokban nagy népszerűséget szerzett és befolyásos Guido Romanelli ezredeshez, az 1919. március 21-e után is Budapesten maradt olasz misszió vezetőjéhez. Azt kérte, járjon közben a párizsi békekonferenciánál, hogy a román hadsereg ne szállja meg a fővárost.
Haubrich József hadügyminiszter megtiltotta az ellenállást a magyar alakulatoknak, utalva arra, hogy fegyverszünet elérésére is lépéseket tett. Romanelli a legnagyobb jóindulattal továbbította a magyar kormány kérését. Távirataira Párizsból azt a választ kapta, hogy a szövetségesek tanácsa "csupán kérheti" a román kormányt, hogy állítsa meg csapatait a jelenleg elfoglalt pozíciókban.
Ekkor már kezükben volt a Tiszántúl, Duna-Tisza köze, Észak-Magyarország, s még a Dunántúl egy részére is átvonultak. Mindenütt úgy jártak el, mint az adott terület teljhatalmú urai, büntetőhadjáratot folytattak azok ellen, akiket baloldalinak vagy "túlságosan magyar érzelműnek" tartottak. Mindennapossá tették a botbüntetést, több internálótábort állítottak fel, százakat hurcoltak román börtönökbe és végeztek ki az ország területén.
Augusztus 3-án, vasárnap délután a román hadsereg még Budapest határán állomásozott, s azt követelte, hogy a város polgármestere és a kormány egy tagja írásban jelentse ki, átadják Budapestet. A Peidl-kormány kérésére Harrer Ferenc, óbudai városatya, aki hajlandó volt a város vezetését polgármesterként képviselni átmenetileg, Sajó László, az egyesült városi vasutak ügyvezetője kíséretében autózott a Külső Jászberényi útra, hogy semlegességét és fegyvertelenségét demonstrálja, fehér zászló híján egy hirtelen előkerített fehér abroszt vitt magával. A Külső Jászberényi úton, a pótkávégyár mellett találkozott Harrer, valamint Haubrich két román tiszttel, akik írásos, pecséttel ellátott nyilatkozatot követeltek tőlük a város átadásáról. Ezenközben azonban Ruscescu tábornok Kispest felől már bevonult a városba, és a Dorottya utcai Magyar Király szállodában kényelmesen be is rendezkedett. Ennek ellenére a magyarok olyan nyilatkozatot nem adtak, amelyben a román megszállást kívánták és magyar részről szentesítették volna.
Másnap a kísérletet román részről megismételték, szintén Kőbányán a Fehér út és a Kerepesi út sarkán Constantiu ezredes vezényletével, Harrerék azonban ezt is el tudták hárítani, s ehhez támaszt találtak Romanelli ezredesben. A jogalap hiánya a román hadsereget nem állította meg ! Noha nem találtak ellenállásra, leadtak néhány ágyúlövést és rálőttek egyenruhás rendőrökre.
Budapest városparancsnokának tisztét először Holban tábornok töltötte be, akit azonban zavart, hogy a nagyhatalmak Budapestre (és Bukarestbe) küldték Sir George Clerk angol diplomatát azzal a megbízatással, hogy gyorsítsa meg az Antant által elismerhető magyar kormány megalakítását és a román hadsereg kivonulását. Ennek során napirendre került a román megszállók magyarországi túlkapásai, és a román király vizsgálatot rendelt el. Ennek kezdete előtt Holban öngyilkos lett. Helyére Mosoiu tábornok lépett, Constantin Diamandi pedig azt a megbízást kapta, hogy diplomáciai státusban összekötőként működjön a román városparancsnokság, valamint az Antant Budapestre küldött képviselői között.
Augusztus 5-én úgy határoztak a nagyhatalmak, hogy szövetségközi tábornoki bizottságot küldenek Budapestre. Feladata az, hogy ellenőrizze a Magyarországgal 1918 novemberében kötött fegyverszüneti szerződés betartását, valamint, hogy "megakadályozza a túlkapásokat a megszállt területeken." A bizottságban az Egyesült Államokat Harry Hill Bandholtz, Nagy-Britanniát Reginald St. George Gorton, Franciaországot Gustav Graziani, Olaszországot Mombelli tábornok képviselte.
Amikor kíséretükkel Budapestre érkeztek, itt már a Friedrich István vezetésével augusztus 6-án alakult nyiltan ellenforradalmi kormányt találtak, amelynek színrelépésében máig sem tisztázott mértékben játszottak szerepet a románok. Friedrich István többször is átalakított kormányát sem ítélte elismerhetőnek az Antant, mert megbízatását attól a Habsburg József főhercegtől kapta, akit még IV. Károly nevezett ki homo regiusszá 1918 októberében, és a miniszterelnök legitimista, nemcsak királypárti, hanem Habsburg-párti is volt.
Itt érdemes megjegyezni a későbbiek miatt, hogy a román városparancsnokság Budán, az egy éve elkészült Gellért Szállóban rendezte be főhadiszállását. Egy-egy román tábornok azonban vendégszállást kapott, mint Serbescu is Groedel báró palotájában. A közkatonák számára természetesen igénybe vették a fővárosi laktanyákat, de a várbeli királyi lovardába is beköltözött egy román század.
Az akkori Budapest ékességét, a pesti Duna-part szállodasorát a tábornoki bizottság szállta meg. Kezdetben a Ritz, a Bristol, a Hungária adott otthont irodáiknak és tagjaiknak, majd felköltöztek a budai Várba. Ott először az amerikai és az angol misszió választott helyet magának, a "maradékon" a franciák és az olaszok osztoztak.
Bandholtz tábornok fel is jegyezte naplójába: "A Királyi Palotában elhelyezett irodáink a végletekig fényűzőek. Valamennyi iroda falát ugyanaz a borítás díszíti, mint a szoba bútorait, kivéve a csodálatos báltermeket, amelyek falai szilárd márványból készültek és amelyek leírhatatlanok" szépségük miatt. Bandholtz "a korábban a Erzsébet királyné által használt szobában" rendezte be irodáját.
A missziók tagjai szállodákban laktak, a vezetőket a magyar arisztokrácia versengve hivta meg. Graziani tábornok például abban az Andrássy út 104. sz. alatti szép palotában lakott, ahová tulajdonosa, gr. Széchenyi Lászlóné született Vanderbilt Gladys hívta meg. Szállásadó volt a gr. Edelsheim-Gyulay család, - Bandholtz is náluk lakott - a gr. Szirmayak és még mások. Jól éltek, ellentétben a lakossággal!
A szövetségközi tábornoki bizottság naponta rendezett nagyszabású vacsorákat, akárcsak a román városparancsnokság vezetői. A románok kedvelték a Hungária Hotelt, az Antant tisztek összejöveteleiket gyakran tartották az Országos Casinóban, s amikor október végén megnyílt a Nemzeti Casino, oda is meghívást nyertek.
Bandholtz tábornok ismert naplója naponta számol be pazar vacsorákról, társas összejövetelekről, amelyeket egyik vagy másik Antant misszió vagy annak egyik tagja rendezett budapesti előkelőségek meghívásával. E mellett a tábornoki bizottság rendelkezésére bocsátották az Operaház páholyait is, így az amerikaiak nem egy előadást a királyi páholyból néztek.
1919 őszén Budapest kellemesebb és érdekesebb hely volt a különböző Antant megbízottak, s főleg a Közép-Kelet-Európába rendeltek körében, mint Bécs, már csak azért is, mert az osztrák főváros nem állt idegen megszállás alatt. Hivatalos és csak félig-meddig hivatalos útjaik során Budapestet is érintették, például Troubridge angol admirális és fia, az amerikai vöröskereszt részéről Moffat őrnagy, Rattigan bukaresti angol ügyvivő, a francia Pétain tábornagy öccse és mások.
Jöttek magánszemélyek is, akiket valamilyen üzleti vagy egyéb kapcsolat fűzött Magyarországhoz, a látogatások alkalmat adtak arra, hogy az Antant tisztjei vacsorákat, partikat, táncos összejöveteleket rendezzenek. Tény azonban, hogy a román városparancsnokság budapesti működését feltétlenül korlátozta a szövetségközi tábornoki bizottság jelenléte, és az, hogy napról napra számon kérték a román intézkedéseket. Ennek következtében a fővárosban nem állítottak fel román internálótábort, nem végeztek ki embereket, nem úgy mint vidéken.
Azért a városparancsnokság teljes mértékben érvényesítette ellenőrző hatalmát a kormány és a magyar közigazgatási intézmények felett. Szigorú sajtócenzúrát vezetett be, minek következtében az a néhány lap, amelyet a zavaros viszonyok közepette és a súlyos papírhiány ellenére ki tudtak adni, rendszeresen nagy fehér foltokkal jelent meg. Semmit sem lehetett közölni, ami a román politikát, a megszállók tevékenységét érintette, vagy amiről a román cenzúra úgy vélte, sérti érdekeiket. Ezekben a hetekben-hónapokban jelentek meg Budapesten olyan újságok, amelyeken románul ott a felirat: cenzúrázta a román városparancsnokság.
A telefonközpontok kezelését is átvéve lehallgatták a kormánytagok, a miniszteriális emberek beszélgetéseit. Ennek következtében a Friedrich-kormány és intézményeinek tagjai bizalmas információkat és utasításokat csak futárok útján tudtak továbbítani. Ez a fővárosban még úgy-ahogy megoldható volt, vidéken azonban szinte lehetetlenné vált.
Friedrich elhatározta, hogy helyzetének javítása érdekében körutazást tesz a Dunántúlon, azonban ezt csak a budapesti román városparancsnokság engedélyével tehette. Szeptember közepén a román városparancsnokság inspiciálást tartott a budapesti fogházakban, s tapasztalatairól lesújtó jelentést küldött a szövetségközi tábornoki bizottságnak. Tény, hogy már csak a túlzsúfoltság miatt is - egyebekről nem szólva - katasztrofális állapotokat találtak. Ezek azonban nem voltak rosszabbak a román internáló- és hadifogolytáborokban uralkodó gyilkos viszonyoknál.
A Friedrich-kormány, hogy magát a nagyhatalmakkal elfogadtassa, szeptember végére kívánta kitűzni az országos választásokat. A kormány hirdetményeket, falragaszokat akart megjelentetni eme szándékáról. Ezt azonban a román hatóságok egyszerűen megtiltották, s ez ellen nem volt mit tenni.
Nem tartották tiszteletben a tábornoki bizottsághoz tartozó Antant tiszteket, katonákat sem. Az atrocitásokat a bizottság rendszeresen jelentette, s hevesen tiltakozott. Így jártak el augusztus végén is, amikor három amerikait fogtak le, néhány napon át minden élelem nélkül őrizetben tartották, s a bizottságot sem értesítették.
A Friedrich-kormány kísérletet tett arra, hogy újjászervezze mind a rendőrséget, mind a csendőrséget. Erőfeszítései azonban rendre hajótörést szenvedtek a román városparancsnokság ellenállásán. Eljárásuk a saját szempontjukból teljesen érthető volt: amíg az Antant nem talál olyan fegyveres testületet Magyarországon, amelytől biztonsággal várhatja a rend fenntartását, addig szükséges lesz a román hadsereg jelenléte az országban.
A tábornoki bizottság maga is tehetetlennek bizonyult, legalábbis egy ideig. Megpróbáltak ugyan eleget tenni Clemenceau francia miniszterelnök, a párizsi békekonferencia elnöke ama utasításának, hogy gyakoroljanak nyomást a románokra a magyar rendőrség és csendőrség újjászervezése ügyében, de a szövetségközi tábornoki bizottság együttes ülésein rendszerint sikertelenségüket állapították meg. Tehetetlenek voltak a román városparancsnokság csűrésével-csavarásával szemben.
Ezt látva, a Legfelső Tanács végül is H. E. Yates ezredest, az amerikai tábornoki misszió tagját ruházta fel a magyar csendőrség "szövetségközi ellenőre és felügyelője" címmel, s rábízták a csendőrség újjászervezését. A magyar csendőrség sem ez előtt, sem ezt követően nem állt idegen vezetés alatt. Ezt a döntést a szövetségközi tábornoki bizottság számos panasza után azzal a határozott hangú, szeptember közepi táviratával tudta elérni, melyben tudatta, hogy "úgynevezett szövetségeseink nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták minden kérésünket és instrukciónkat, hanem állandóan akadályokat is gördítettek utunkba" a rendőrség és csendőrség megszervezését illetően.
A román hadsereg rendszeres és módszeres rekvirálást vezetett be, amelyet a Budapestet is megszálló parancsnokság írt elő számukra. Alláspontjuk arra épült, hogy kárpótlásra van szükségük ama veszteségek miatt, amelyeket az osztrák-magyar (és német) hadsereg romániai bevonulása alatt szenvedtek el. Először csak mozdonyokat követeltek, majd vagonokat – később megtöltötték a szerelvényeket magyar nemzeti vagyonnal. Érvelésük Romániát úgy mutatta be, hogy rendkívül mérsékelt igényei megfogalmazásában és érvényesítésében: "A hadsereg sikerei nyomán Románia nem módosította területi követeléseit, de úgy véli, hogy a katonai erőfeszítések, amelyekre rákényszerült a magyar offenzíva visszaverése érdekében, és azok a szolgálatok, amelyeket áldozataival a civilizációnak tett, új jogcímet biztosítanak neki arra, hogy jogait követelje."
A román városparancsnokság ennek szellemében járt el. A rendszeresen és módszeresen folytatott rekvirálások lebonyolításának irányítását Serbescu tábornokra bízták. Így zajlott az élelmiszerkészletek, gyári, üzemi gépek, kórházi, egészségügyi felszerelések, közlekedési eszközök, vasúti járművek, mozdonyok, vagonok stb. lefoglalása és Romániába szállítása. E tevékenység általában, különösen azonban az élelmiszerek, iparcikkek rekvirálása rendkívüli mértékben nyugtalanította a tábornoki bizottságot. Attól tartottak, hogy az egyébként is súlyos nélkülözésekkel küzdő főváros népessége, nem utolsósorban az ipari munkásság, az Antant számára nemkívánatos akciókat kezdeményez.
Ezért 1919 . augusztus 16-án az amerikai Bandholtz javaslatára a tábornoki bizottság azt követelte Mardarescu tábornoktól, hogy "Azonnal szüntessék be bármilyen készlet vagy tulajdon rekvirálását vagy eltulajdonítását, akármilyen természetű is legyen az." Részletes információt követeltek arról, mi az, amit valóban azért vesznek igénybe, hogy ellássák a fővárosban állomásozó román katonákat. A bizottság egyidejűleg azt is követelte, hogy minden eltulajdonított értéket juttassanak vissza jogos tulajdonosához, mivel a rekvirálások nemcsak üzemeket, intézményeket, hanem magánszemélyeket is érintettek.
Követelték azt is, hogy "A román kormány legkésőbb augusztus 23-áig bezárólag szolgáltasson teljes listát valamennyi hadi-, vasúti- és mezőgazdasági anyagról, amelyet román erők tulajdonítottak el Magyarországon." Ilyen lista "természetesen" sohasem készült. Az említett jegyzéket követő harmadik napon Bandholtz ezt jegyezte fel naplójába: "A románok, minden ígéretük és instrukciójuk ellenére, tovább folytatják Magyarország és a magyarok nagyszabású fosztogatását." A tábornoki bizottság angol tagja szerint "a románok még a szöget sem hagyták meg a deszkában" .
A román megszállás alatti viszonyokról, a rekvirálások mértékéről az elmúlt évtizedekben nyílt formában semmi sem jelenhetett meg. Azok a gazdaságtörténészek, akik elsőkként publikáltak a két háború közötti magyar gazdaság helyzetéről, erről is írtak, felhasználva a külföldi és a hazai levéltárak iratait, az Antant embereinek visszaemlékezéseit. A szélesebb olvasóközönség azonban kevéssé olvasta azokat a gazdaságtörténeti kiadványokat, amelyekben ezek az adatok megjelentek.
A Friedrich-kormány gyakran fordult panasszal a tábornoki bizottsághoz a román rekvirálások miatt. Ezeket nem lehetett és nem is kívánták elhárítani, hiszen saját információik is megerősítették őket. Augusztus 28-án Gorton angol és Bandholtz amerikai tábornok együttesen ellenőrizte, mennyire megalapozottak a magyar panaszok.
Tapasztalataikról Bandholtz ezt jegyezte fel naplójába: "A Magyar Leszámítoló és Váltóbank raktárában kiderítettük, hogy a románok mindeddig 2400 vagonrakományt foglaltak le és távolítottak el, amelyek főleg élelmiszert és takarmányt tartalmaztak és naponta szállítanak el nagy mennyiségeket. A Magyar Posta- és Távirászati Hivatal raktárában hét, immár megrakott kocsit találtunk, kettőt cipővel, ötöt szőnyeggel és takaróval telítve. A Ganz Danubius Vállalat üzemében láttuk, ahogyan a románok szorgosan megraknak öt tehervonatot. Következőként a Magyar Központi Egészségügyi Raktárat látogattuk meg és azt tapasztaltuk, hogy teljesen kifosztják ezt a létesítményt."
A tábornoki bizottság számos alkalommal emelt szót a román rekvirálások ellen, annál inkább, mivel megbizonyosodtak afelől, hogy azok a városparancsnokság hivatkozása ellenére nem csupán, a Budapesten, illetve az országban állomásozó román katonák ellátását, mindennapi szükségleteit elégítik ki. Mindezek ellenére szeptember 20-án azt állapította meg a bizottság, hogy "A románok vígan tovább folytatják a fosztogatást s mi már 800 mozdonyt és 19 000 vasúti kocsit vettünk leltárba az általuk elvittek közül."
Budapest lakosai alapjában véve a legyőzöttek tehetetlenségével vették tudomásul a fosztogatást, amely nem korlátozódott a közvagyonra. Visszaemlékezések szerint az igazoltató román járőrök néha órájuktól is megszabaditották a járókelőket.
Későbbi felmérés szerint a megszállás összesen 16 millió korona kárt okozott a fővárosnak!
Volt azonban egy olyan román akció, illetve annak kísérlete, amely mind a szövetségközi tábornoki bizottság működésében, mind pedig a fővárosiak érzelmeiben, felháborodásában kiemelkedő helyet foglalt el. Ehhez tudni kell, hogy román részről azt az álláspontot képviselték, hogy mindazon értékekből, amelyek 1918 ősze előtt halmozódtak fel a történeti Magyarországon, ide értve a múzeumok gyűjteményeit is, Erdély révén arányos rész illeti meg Romániát. Ezt az álláspontot a tábornoki bizottság vitatta, sőt, visszautasította, arra hivatkozva, hogy az ilyen jellegű döntések, az "osztozkodás", későbbi időkre tartoznak. A kérdés egészen határozott formában került elő a bizottság szeptember 12-i ülésén, amelyen Diamandi kifejtette, mint azt Bandholtz tábornok feljegyezte: "a románok nem értenek egyet a Misszióval abban, hogy ne vigyenek el semmit a múzeumokból". Ezt követően a tábornoki bizottság határozata október 1-jén kimondta, hogy tilos mindenfajta román rekvirálás a főváros múzeumaiban. Sajnos, ezt Serbescu tábornok és alárendeltjei magukra nézve egyáltalán nem tartották kötelezőnek.
A már többször idézett Bandholtz naplója roppant érzékletesen írja le azt az esetet, amikor a Nemzeti Múzeum gyűjteménye került veszélybe. Október 5-én a bizottság tagjai egy vacsoránál ültek együtt, amelyet az angol misszió tagja, Gore százados rendezett. A kellemes együttlétet Nathaniel Horowitz amerikai ezredes zavarta meg. (Neve és személye jól ismert ebben az időben. Ő készítette azt a jelentést, amely tagadta, hogy a nemzeti hadsereg terrort gyakorol az ellenőrzése alatt álló országrészekben). Horowitz azt jelentette, hogy Serbescu tábornok vezetésével 14 hatalmas teherszállító autóból (ma azt mondanánk, kamionból) álló kocsisor sorakozott fel a Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeum előtt. Az a szándékuk, hogy az általuk román tulajdonnak ítélt értékeket nyomban elszállítsák.
Bandholtz tábornok, Loree ezredes és egy amerikai katona kíséretében, azonnal a múzeumhoz ment. Ott, meglehetősen heves jelenet során megakadályozta, hogy Serbescu tábornok megvalósítsa tervét, a Nemzeti Múzeum főbejáratát lepecsételte, kulcsait magához vette. Az esetet megvitatta a tábornoki bizottság ülése, amelyen a francia Graziani tábornok is jóváhagyta Bandholtz eljárását némi vonakodás után.
Graziani megértése bizonyára összefüggésben volt azzal, hogy a francia politika részéről kiemelten támogatott Csehszlovákia, a prágai kormány, nagy aggodalommal kísérte a román rekvirálásokat. Ezek ellen több jegyzékben és személyes intervenció útján is tiltakoztak a csehszlovák vezető politikusok, panaszukat a párizsi Legfelső Tanácshoz és annak francia tagjaihoz intézve. Úgy vélték ugyanis, hogy Románia inkorrektül jár el, előnyös helyzetét kihasználva olyan értékekhez jut, amelyeknek legalább egy része az új csehszlovák államot illeti meg. Prága érdeke egybeesett a tábornoki bizottság álláspontjával, hogy ti. utóbb és civilizált módon, minden érdekelt fél szempontját figyelembe véve döntsenek a különböző természetű értékek megosztásáról.
A Nemzeti Múzeum kincseinek megmentése, és egész működése következtében Bandholtz tábornok volt Guido Romanelli olasz tábornok mellett a másik személyiség, aki iránt háláját látványosan kívánta kifejezni a Horthy-rendszer.
Mindez jóval 1919 után és nem is hazai kezdeményezésre indult el. Az Egyesült Államok Nemzeti Levéltárában őrzött iratok szerint egy magyar származású amerikai őrnagy, bizonyos Eugene Boross, New York-i lakos javasolta, állítsanak szobrot Bandholtznak Budapesten. A szobor ügye a mi szempontunkból azért figyelemre méltó, mert azt a feszültséget, ellentétet tükrözi, amely 1919 őszén, a román megszállás idején fennállt.
Rövidre fogva a hónapokon át elhúzódó ügyet, amelyben felettébb kínos helyzetbe került az amerikai diplomácia is, mivel semmiképpen sem kívánt állást foglalni egy magyar-román érzékenységet érintő ügyben, hogy csak csak néhány részletet említsek. Eugene Boross őrnagy gondolata heves tiltakozást váltott ki a washingtoni román követség részéről. Nemcsak az ötletet magát, hanem a szobor tervezetét is a leghevesebben és sokféleképpen támadták. A tervezett szobor ui. Bandholtzot kezében lovaglóostorral ábrázolta volna, ami a State Department feljegyzése szerint a románokat a kínos budapesti, Nemzeti Múzeum előtti esetre emlékeztette volna. Ezt román részről lehetetlennek, elfogadhatatlannak tartották. Különböző diplomáciai mesterkedések, amerikai közbelépés, magyar engedékenység következtében végül is olyan szobor készült Bandholtzról, hogy lovaglóostorát hátratett kezében tartotta, ami már kevésbé volt sértő román szempontból. Vitát váltott ki az is, hol helyezzék el a szobrot, még inkább az, mi történjék, amikor sor kerül felállítására, illetve ünnepélyes keretek közötti leleplezésére. A szobor felállítása elkerülhetetlen volt, bármennyire rossz néven vették is azt román részről. Boross őrnagy kezdeményezését ui. nagy magyar visszhang követte, megvolt a pénz a szobor elkészítésére, magyar részről pedig fontosnak tartották felállítását.
Itt következett el az amerikai diplomácia dilemmája: lehetetlen ellentmondani annak, hogy egy tőlük távol álló ország szobrot emeljen egy amerikai tábornoknak, miközben e szoborállítás sérti a számukra nem kevésbé fontos Romániát. Az 1936. február első napjaiban Boross őrnagy javaslatával elindult ügy végül is augusztus 23-án ért véget. Ekkor a Szabadság téren leplezték le Bandholtz sokat vitatott, mai formájában látható szobrát. Az eseményre nagy tömeg gyűlt össze, beszédet mondott báró Perényi Zsigmond, Szendy Károly, Budapest polgármestere, majd az amerikai követség részéről a koszorúzások során James B. Stewart megbízott ügyvivő mondott néhány udvarias mondatot azt is heteken át egyeztetve Washingtonnal. Bandholtz szobra azonban utóbb is számos politikai viszály középpontjába került, el is tűnt helyéről, míg végül ma ott áll ismét a Szabadság téren.
A román hadsereg távozása Budapestről elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a Legfelső Tanács lezárja a magyar ügyet. A kivonulással kapcsolatos nagy viták, egyezkedések Párizsban folytak a nagyhatalmak és Románia között. Bukarest feltételekhez kötötte a Dunántúl, Budapest és az ország keleti részének kiürítését, ellenszolgáltatást követelt egyidejűleg azért, mert az Antant nem volt hajlandó teljesíteni azokat az ígéreteit, amelyeket még 1916-ban, a bukaresti szerződésben tett a román hadbalépés fejében.
Végül Clerk elérte, hogy a román katonai vezetés késznek mutatkozott Budapest kiürítésére november 12 15 között.
Bandholtz igy ír erről: "Beleegyeztek abba, hogy 13-án kezdik meg a kivonulást, amikor visszavonulnak Buda külterületéig, áthaladva a folyó pesti oldalára. Nyolc órakor a magyarok érkeznek Budára, a szövetségesek csapatai pedig tíz óráig őrködnek a különböző hidak felett. Tíz óra előtt a románok teljes létszámban kivonulnak Pestről, s akkor beléphetnek és elfoglalhatják helyüket a magyarok. A magyar rendőrség, határőrség és csendőrség azon alakulatait, amelyek az akcióban részt vettek, a tábornoki bizottság látta el a minimálisan szükséges fegyverekkel, amelyeket a románoktól vettek igénybe".
A tábornoki bizottság attól tartott, összetűzésekre kerül sor a román és a magyar fegyveres alakulatok között. Ezért szervezték úgy a ki- és bevonulást, hogy román és magyar alakulatok ne találkozhassanak egymással, s a biztonság okáért közéjük ékelték az Antant Budapesten tartózkodó egységeit, hacsak jelképesen is.
Az akció a fenti megállapodásnak megfelelően zajlott le, noha a tábornoki bizottsághoz több panasz érkezett arról, hogy a kivonuló román hadsereg nem hagyott fel a rekvirálással, s ezért a bizottságnak több helyen is be kellett avatkoznia. Meg kell jegyeznünk, hogy a románok nem akartak éhínséget, a főváros környékén 40 községben nem rekviráltak, Mardarescu tábornok 1935-ben Bandholz könyvére válaszul hosszan sorolja mennyi élelmet küldtek Budapestre, illetve engedtek felhozni. Többek között büszkén hivatkozik, arra hogy felesleges lovaikat levágatták és a húst kiosztották.
1919. november 14-én reggelre azonban a román csapatok helyét Budán a nemzeti hadsereg foglalta el, s még azon a napon minden konfliktus nélkül átvonult a pesti oldalra. A történeti irodalom, a kortársi emlékezet a nemzeti hadsereg budapesti megjelenését november 16-ához köti. Nem véletlenül. Az ünnepélyes bevonulásra ugyanis csak két nappal később, gondos előkészületek után került sor.
Ennek során Mattyasovszky Ferenc, a főváros akkori rendőrkapitánya már október 2-án papírra vetette azoknak a biztonsági intézkedéseknek a sorát, amelyeket a bevonulás zavartalansága miatt szükségesnek tartott. Ezek közé tartozott a statárium kihirdetése, a bevonulás idejére üzleti és általános záróra elrendelése, a kiszámíthatatlan reakciójú lakosság minél teljesebb távoltartása az eseménytől. Ehhez a katonai körletparancsnokság is hozzátette a magáét, amennyiben együttműködve a rendőrséggel, sőt azt cselekvésre ösztönözve sorozatos letartóztatást foganatosított olyan személyek esetében "akikkel szemben azon igen indokolt gyanú forgott fent, hogy közvetlenül a románok kivonulása után rendbontó, kommunista színezetű mozgalmak előidézésén munkálkodtak."
Horthy úgy készítette fel saját egységeit, mintha egy ellenséges város megszállását hajtanák végre.
A nemzeti hadsereg budapesti bevonulásának ünnepélyes ceremóniáját november 16-án rendezték meg. Az időjárás Mattyasovszkynak s azoknak kedvezett, akik rendzavarástól tartottak. Igazi kellemetlen novemberi nap virradt a városra, az eget sűrű, sötét felhők borították, délelőtt az eső is esett, ilyenkor az emberek inkább otthon maradnak.
Amikor a nemzeti hadsereg alakulata, élén fehér lován Horthy Miklóssal, a Fehérvári út felől a Gellért Szálló elé érkezett, egyszerre kondult meg a város minden harangja, ily módon is hangsúlyozva az esemény jelentőségét és ünnepélyességét. Jelképes volt a hely kiválasztása is, ahol a főváros vezetősége fogadta Horthyt és a nemzeti hadsereget, hiszen a román városparancsnokság a Gellért Szállóban működött.
A népes küldöttségben, amelyben részt vettek Budapest vezető tisztségviselői és más előkelőségek, az ünnepi köszöntő beszédet Bódy Tivadar ekkor még hivatalban lévő polgármester mondta, felidézve a város megpróbáltatásait a proletárdiktatúra, valamint a román megszállás alatt. (Ekkor még nem tudta, hogy 1920 elején eltávolítják tisztségéből).
Horthy lóháton fogadta a köszöntést, és onnan felelt Bódy beszédére. Jól ismert beszédének sokat idézett és jellemző szavai így hangzottak: "Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost, ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött." Ennek megfelelően helyezett kilátásba olyan változásokat, amelyek megtisztítják a "bűnös várost" és az új hatalom méltó reprezentánsává teszik.
Főhadiszállását a Gellért Szállóban rendezte be.
A bevonulás napjának délutánján az idő megjavult. Elállt az eső, kiderült az ég. Így a Parlament előtt celebrált szabadtéri misén mivel a kijárási tilalmat is feloldották már nagy tömeg vett részt. November 16-ának ünnepélyes programját este az Operaház zsúfolt nézőtér előtt megrendezett díszelőadása zárta.
A nemzeti hadsereg bevonulásán és ünnepélyes fogadtatásában "a nemzetközi bonyodalmaktól való félelem miatt" az Antant megbízottjai, a tábornoki bizottság tagjai nem vettek részt.
A szövetségközi tábornoki bizottság 1919. november 17-én azt jelentette az Antant Legfelső Tanácsának, hogy "Budapest városában és környékén a körülmények a magyar visszafoglalás óta mindent összevetve kitűnőek..."
Az Antant emberei és a fővezérség örültek, hogy semmiféle incidens nem zavarta meg november 16-át. A város lakosságának pedig feltétlenül örömet jelentett, hogy az idegen csapatok kivonultak. Később gazdasági nehézségek és a vörösre súlyosabban válaszoló fehér terror sokakban megváltoztatta ezt a kellemes véleményt.
A következő években heves vita bontakozott ki arról, hogy esetleg valamelyik politikai csoportosulás hívta be a román megszállókat. Különböző írányzatok vádolták egymást. Ma már megállapíthatjuk, hogy a vádak igaztalanok voltak: jöttek ők maguktól, a vesztett háború következtében. Jelenlétük múló, de nem kellemes epizódja volt a zaklatott éveknek!
Források
Budapest krónikája Corvina kiadó Bp.2007
L.Nagy Zsuzsa: A főváros román megszállás alatt Budapesti Negyed 1994.2.sz
Ungváry Krisztián:: Sacco di Budapest 1919 Budapesti Negyed 2000. 3-4.sz.
Vigh Károly: Erdélyi Napló 2003. aug.12
Kik hívták be a románokat? Népszava kiadás Bp,1922
Napilapok: Népszava, Új Nemzedék