A.Gergely András

Képzelhető asszimiláció, nemzedékek kor- és önképe

2022.02.22.

Mint elszánt olvasó, s még elszántabb recenzens, aki mintegy "előolvas", alighanem már az első sorokban racionálisnak tetszik bizonyos nézőpont, szemléleti pozíció megnevezése. Már ahonnan a mű, a kézbe vett opusz jellegét, fontosságát, értékét megnevezni érdemlegesnek tartom – hisz ez is beállítódás, felkészültség, forrásismeret, tájékozódási horizont jelzésére méltó, s nemcsak az, miként szolgált élményként vagy épp okulásomra a tárgyalandó kötet. E helyzetkép sokkal egyszerűbb, talán "igénytelenebb" – mondhatnánk –, mint méltó lenne a műhöz. Ugyanis abból fakad, hogy elfogadom, megtisztelem, elismerem a szerzői szándékot és célt, ezért a legkevésbé sem akarnám "jobban tudni", kiegészíteni, kritikailag felülbírálni. Talán legszimplábban: csupán hírét adni készülök, nem pedig felülbírálni. De ennyi és itt elég is erről.

 

Fenyves Katalin

A mű Fenyves Katalin könyve, a Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe.[i] S már ha hihetünk a kötet hátoldali ajánlójának, mintegy alaptételként fogalmazza meg nemcsak tézisét, de kételyeit is. "Utam zsidóként, Önnel ellentétben, egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak éreztem magam, itt voltam otthon, magyarként írtam és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm sincs. Majd tízesztendős emigráció és egy undorító per, börtön és kiközösítés lett a sorsom. Mindazonáltal javíthatatlan vagyok, és be kell vallanom, hogy egybeforrtam az országgal és az emberekkel" – írta 1929. november 2-án kelt levelében Hatvany Lajos Martin Bubernek. E könyv címe ebből a levélrészletből származik, ám a kérdőjel már nem része az idézetnek: az saját kételyeimet, kíváncsiságomat hivatott jelezni. Valóban képzelt volt csupán a magyarországi zsidók asszimilációja? Mit jelent, mire vonatkozik a ’képzelt’ kifejezés? Bár e kérdések elmélete könyvtárnyi, a választ maguktól az érintettektől reméltem: azt kutattam, hogyan látták és láttatták saját zsidóságukat a Magyarországon élt zsidó értelmiségiek, rabbik, írók, újságírók, tudósok. Arról szerettem volna képet alkotni, hogy ők mit tartottak fontosnak megemlíteni vagy elhallgatni a zsidóságukkal kapcsolatban. Önéletírásaik, visszaemlékezéseik, vagy akár egy írói lexikon céljaira szolgáltatott adataik feldolgozása során döbbentem rá, hogy az önreprezentációk körébe az írásokon kívül az is beletartozik, hogy milyen – idegen csengésű vagy magyarosított – néven áll ki valaki a nyilvánosság elé, ahogyan az is, mely nyelv(ek)en teszi ezt. Valójában persze arra voltam kíváncsi, milyen volt zsidónak lenni 1790 és 1918 között, a ’hosszú 19. század’ Magyarországán".

 

A talán nem is kell szaktörténésznek lenni ahhoz, hogy részint példásnak, másképpen problematikusnak, összességében viszont teoretikusan elfogadhatónak is mondjuk magát a vállalást, a problematika ilyetén expozícióját – és talán a következtetések egész rendszerét is. Az olyan fejezetcímek (a mű egésze öt nagyobb blokkból, ezen belül is jobbára négy-öt-nyolc terjedelmesebb fejezetből áll), mint Ki zsidó, és miért? – Az összehasonlíthatatlan összehasonlítása - Miről "árulkodik" a szöveg?; vagy A zsidó család – költészet és valóság; vagy Akkulturációs deficit és akkulturációs többlet; vagy Antijudaizmus, antiszemitizmus, vagy amit akartok… talán egyértelműsíti magát a korszellemet, a legsúlyosabb történeti sodrások vállalásának mikéntjét, a zsidó közösség megosztottságának és kulturális-nyelvi-társadalomszerkezeti átalakulásának nagyjából másfél évszázadát. Mindez ily elnagyolt látképben talán túl teoretikus is, de a kötet ennél rendszerezőbb és aprólékosabb. Elkezdi az olvasó beavatását magával a forráskezeléssel, az értelmező felfogás magyarázatával (Személyes irodalom és életrajzi lexikon – mint forrás. A lexikoncikk mint önreprezentáció), s megállapítja, hogy ezek önmagukban és kínálati horizonton is megbízhatóak tudnak lenni, "feltéve hogy nem ’adatként’ – azaz a kutatás tárgyainak mérhető és nem mérhető, de mindenképpen valóságosan létező tulajdonságaiként –, netán a kutató tudatótól független ’történelmi tény’-ként kezeljük a bennük foglalt információkat. Akkor, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan jelenik meg a szerzők önképe és más-képe (magyarországi szerzők esetében zsidóság-, magyarság- és antiszemitizmusképe), hogyan látják utólag a szocializációjukat (hogyan emlékeznek a nyelvhasználatukra, az iskoláikra, a vallás szerepére), illetve hogyan ítélik meg társadalmi beilleszkedésüket és befutott pályájukat, kapcsolatrendszerüket, mit tekintenek sikernek és kudarcnak, hogyan értékelik – értékelik-e egyáltalán – zsidó voltuk ebben játszott szerepét", akkor viszont már egészen másképpen fogalmazható meg a címben kérdőjellel ellátott fogalom. De "képzelt volt-e a magyarországi zsidók asszimilációja? – folytatja Fenyves – Mit jelent, mire vonatkozik a ’képzelt’ kifejezés? Ahelyett azonban, hogy e kérdések könyvtárnyi elméletében kerestem volna a választ, inkább azt kutattam, hogyan látták és láttatták saját zsidóságukat a Magyarországon élt zsidó értelmiségiek, rabbik, írók, újságírók, tudósok. Ezért az ’önreprezentációknak’ szegődtem nyomába, forrásaimul önéletrajzok szolgáltak, pontosabban az önéletrajziság valamiféle – önreprezentációs jellegű – megnyilvánulásai. Az 1900 előtt Magyarországon született vagy élt – tehát a Monarchia összeomlása idején legalább 18 éves – szerzők önéletrajzait, visszaemlékezéseit vizsgálva azt kívántam feltárni, milyen képet mutatnak magukról, hogyan jelenítik meg (zsidó) identitásukat. Arról szerettem volna magam is képet alkotni, hogy ők mit tartottak fontosnak megemlíteni vagy elhallgatni a zsidóságukkal kapcsolatban a személyes identitás koherenciáját megteremteni vagy fönntartani hivatott önéletírásaikban, visszaemlékezéseikben, vagy akár egy írói lexikon céljaira szolgáltatott adataikban". Ezekben ugyanis roppant eltérő forrásfeltárási tapasztalatra jutott, mivel csak az adattári értékű anyag feldolgozása során döbbent rá, "hogy az önreprezentációk körébe az írásokon kívül több – nyelvi természetű – aktus is beletartozik: nevezetesen, hogy milyen – idegen csengésű vagy magyarosított – néven áll ki valaki a nyilvánosság elé, és az is, hogy mely nyelv(ek)en teszi ezt…" (12. old.).

 

S ez csupán a kezdet. Élénkebb vagy avatottabb szemléletű olvasó máris következtethet, hogy a nemzedékek során, a 19. század hosszas történeti állapotváltozásai idején nemcsak a névrendelet, névválasztás, névváltás kérdései, de a magyarországi zsidó kultúra jogi keretei, a héber felvilágosodás historikuma, a jiddis anyanyelvűség és latin tudományosság viszonya, a német kultúra hatása és eredményessége, az oktatás szabályozásának következményei, az anyanyelvhasználat tiltása és a nyelvváltás kezdetei, a kulturális identitás, az iskolák (héder, jesiva, kereskedői pályák, orvosi, újságírói, jogász szakképzés stb.) is ugyanúgy az identitások és életpályák meghatározói lehettek, mint a családi konvenciók, presztízs, anyagi perspektívák, életviteli normák, hitközösségek zártsága vagy nyitottsága, felekezeti mellékhatások és vegyesházasságok, vagy éppen az evangélikus névpolitika, a romantika korának névhagyományai, s akár a név mint mágia és mint stratégia felőli elgondolások tájegységi szerepe.

 

Nem zárszóként, csak a kötet két végpontja közötti ív jelzéseként talán már itt érdemes kijelölni a "honnan – merre" irányt is: a Képzelt asszimiláció? fejezet és a Zárszó (250-264. old.) már egyértelműen rögzíti, hogy a változó időkben is akkor lehetett zsidónak lenni és ekként megmaradni, amikor "a magyar név ismét szép lett", a reformkor és az "alkotmányos demokrácia megteremtésének idején", amikor már sikeresnek volt mondható a magyarországi zsidó értelmiség beilleszkedése: tevékenységük nyomát őrzi a magyar tudományos szaknyelv, a magyar irodalom, a képzőművészet, a zene, az építészet, a legkülönbözőbb tudományágak története, amelyet meggyőződéses, gyakran nagyon is lelkesült magyarokként tettek gazdagabbá" (264.). Ehhez azonban még szükség volt a jiddisről németre nyelvváltásra a zsinagógában is, avagy a többnyelvűség normává válására, a nyilvános és a magánnyelvhasználat szétválására, a tanulás társadalmi funkciójának felismerésére és veszélyeinek elhárítására, a változó műveltségeszmény kezelésére, az iskolázással együtt járó "kétkezi munka" helyetti emancipált pályalehetőségek megnyílására, vagyis az intenzívebbé váló fölemelkedés esélyeire is. Maradt viszont a német kultúra lenyomata mint hatás, a zsidó családmodell és "mítoszon inneni" változásainak számos következménye, a szerelmi házasságok megjelenése a gazdasági racionalitásra épülő mellett, a női szerepek változása, az utódok száma és neveltetése mint kulcskérdések, egyben az egyén és a közösség viszonyának módosulása is, a nem-zsidókkal kialakult kapcsolatok változatai, a viselkedésmodellek számos ideája, a "zsidó vircsaft" megannyi következménye, a "beérkezettek" és az "ellennarratíva hiányát" fölismerők köre, a vallásváltók és a kitérés ügye, végül a "zsidó népiség és magyar nemzeti érzés" viszonyának aktualitásai ("Piros-fehér-zöld cionizmus"), meg a nyilvános megjelenés és a felekezeti sajtó belső szakadásaiból fakadó identitás-játszmák megannyi fontos kérdésköre is (94-172. old.).

 

A kötet szerkezetében a "négy értelmiségi nemzedék" harmadik és negyedik ága esetében is visszatér a változó névanyag elemzése, a teljes névcserék, a folytonosság jelei a családnevek estében és a nyelvi magyarosodás többnyelvűséghez való viszony. Ezen belül is fontossá válik a nyelvtudás kérdése, a zsidó zsargon és magyar anyanyelvűség kapcsolatai, az egyetemek hatása, a héder, a magániskolák és a felekezeti iskolák modernizálódása, a térbeli mobilitás, majd a közéleti tevékenységek, szakmai konfliktusok, belső törésvonalak, falusi zsidó és városi zsidó különbségei, "üvegplafonjai" (s ebben olyanok megjelenítése, mint Goldziher, Eötvös elmélete, a treforti gyakorlat, a neológia szerepköre, a "konzervatív neológok", "vallásvédő tanárok", hivatásrendek, közalkalmazásban állók, "felekezet hitvallás
nélkül" megoldást keresők megannyi példája és esete), ezek tipológiájának lehetősége, avagy a "Szakítani a determinációval" egész problematikája is (beleértve a zsidó családeszmény felbomlásának állapotát, ezt illusztrálva a "negyedik nemzedék" közírói, közszereplői, a "finom emberek" köreinek – tőkés, ingatlan-tulajdonos, gyáros, főszerkesztő, író, szabadkőműves stb. típusainak – példatárával), melyek nyomán a "képzelt" és a valódi asszimilációs folyamatok teljesebb részletrajza roppant sok irodalmi forrás csatolásával/idézésével meg is történik (213-250.old.).

 

A kötet elmélyült lapozgatásra való. Sebtiben végigfutni nem lehet, avagy nem érdemes. A műről megjelent szakmai kritikák,[ii] melyekben az értelmiségi zsidóság és a többiek, a sikeres asszimilációval élő és a mindezt sikertelenné válás, eszményvesztés, felekezet- vagy vallásvesztés árán átélők körével összevethető csoportidentitások kérdéskörére fókuszálva megannyi észrevétel és további elemző szempont kap hangot. Ezek mellett is, a gazdag hivatkozott szakirodalom és a forrásfeltáró metodológia széles körű, releváns kivitelezése mellett is úgy fest, hiánypótló szerepet is kap ez a kötet. A "képzelt asszimiláció" elképzelhető válaszai azonban bizonyosan mélyebben is kereshetők. A szerzői szándék azonban megvalósult, a kulcskérdésre választ keresett és adott: "A zsidó hétköznapok irodalmi megjelenítésének mai ismeretlensége visszavezethető tehát az e kérdéssel foglalkozó munkák minőségének megítélésére, de arra is, hogy a ma is legkiválóbbnak tartott szerzők munkásságában nem kapott kitüntetett szerepet a zsidóság életének ábrázolása. Az utóbbi ténynek ugyancsak jelentős az irodalma – az erről folytatott viták sodrában válhatott Molnár Ferenc Nemecsekje – a (minden jel szerint tót) szegény szabó fia – a Hannah Arendt-i "pária" megtestesülésévé –, s az egyik célom éppen az volt, hogy megvizsgáljam, hogyan értelmezhető, mire enged következtetni ez a fajta (el)hallgatás. E szövegek elemzése azt mutatja, hogy zsidónak lenni Magyarországon – vagy magyarországi születésű zsidónak lenni például Bécsben – kicsit sem meglepő módon attól függött, hogy az, akinek az élményéről szó van, mikor és hol született, hol és miképpen nevelkedett. A hosszú 19. század során e tekintetben – időben és térben egyaránt – igen markánsak a különbségek…" (11. old.). E különbségek 19-20. századi rajzolatában mindenesetre gazdag értelmezési árnyalatokat munkált ki és vonultatott fel. Az árnyrajzok további elemzése pedig nemcsak a szakmai kritikákra, de végső soron az Olvasókra marad…