Hrotkó Larissza

A 19. századvégi zsidó társadalmi gender viszonyok megismerése a Magyar Zsidó Szemle szövegelemzése alapján

2021.02.08

 

Második rész

A "női témák"

A tanulmány első részének bevezetőjében ismertettem a módszert, amelynek segítségével értelmeztem a Magyar Zsidó Szemle első évfolyamában megjelent szövegeket. Ezek a szövegek mutatták, hogy a legtöbb 19. századvégi zsidó szerzőnek késztetése sem volt arra, hogy foglalkozzon a nemek közötti társadalmi egyensúllyal, holott ez a kérdés akkortájt már felmerült. Sőt a gender viszonyok és a női nem társadalmi státusza eljutott a zsidó társadalomig is. A korabeli szemlélet miatt az érdeklődés a "női téma" szintjén maradt, amelyet egy partikuláris jelenségként kezeltek maguk a szerzők is, és amely a zsidó vallástudomány peremén ragadt le. A "női témákból" készült szövegek középpontjában főleg a nemek közötti különbségek és azok "természetes" megindokolása állt. A "női témák" nem a vezércikkekben vagy az olyan vezető rovatban jelentek meg a Szemlében, mint a "Tudomány" és a "Társadalom", hanem a "Tanügy" égisze alatt. Ebben a rovatban találkozhattam a Magyar Zsidó Szemle szerzői névsorában oly ritka női nevekkel is. Ha belegondolunk, hogy a halacha a gyerekek tanítását a nőknek a "cniut" miatt tiltotta,[1] a Szemle tanügy női oldala különösen érdekes lesz, mint a társadalmi emancipáció mutatója.

A Szemle első évfolyamát követő példányok közül rendelkezésemre állt az 1885, 1886, 1887, 1888. és 1893. évi folyóirat. Az 1885. évi Szemle "Társadalom" rovatában Szántó Eleázár (Budapest) válaszul a chédert zugiskolaként minősítő kormányrendeletre egyrészt helyesbítette, hogy nem minden zugiskola hasonlítható a chéderhez. Másrészt a szerző bírálta is a chédert, mint egy olyan oktatási formát, amely szerinte visszataszíthatta a zsidókat a "getthoba" (35).

Ugyanebben a rovatában ismét találkoztam Palóczy Lipót írásával, aki folytatta az 1884. évi folyóiratban megkezdett vizsgálatát a művelődés helyzetéről különös tekintettel a magyarországi zsidókra (37). Palóczy figyelmen kívül hagyta a társadalmi nemeket, holott a nőknél a statisztikai adatok alighanem mások lettek volna, mint a férfiaknál. A cikkből nem tűnik ki, hogyan állapíthatta meg a szerző a táblázatokban szereplő átlagadatokat, amelyeket csak a nemzetiségi és a felekezeti bontásban mutatott be. Minden esetre az ilyen statisztika az egész társadalom szempontjából nem nevezhető reprezentatívnak. A női jelenlétet figyelmen kívül hagyó korabeli társadalmi szemléletet azonban ez a cikk jól jellemezte.

Az 1885. évi Szemle "Értesítő" című rovatában a szerzők felsorolták az 1884-ben elhunyt zsidó prominens személyek neveit. Csak egy női prominens szerepelt a felsoroltak között. Özvegy báró Rotschild Lionelné a "jótékonysága" és a "benső vallásossága" miatt került fel a névsorba. Jellemzően csak ebben az esetben nyert említést az elhunyt családi állapota, de az említett tulajdonságok is egyértelműen "nőiesek" voltak: a jóság és a vallás nyilvános gyakorlásától való tartózkodás. Az utóbbi éppen a zsidó neológia ambivalens magatartását jellemzi, amely hirdeti a női egyenjogúságot, de ugyanakkor szívesen korlátozza a nők nyilvános szereplését.

Az 1886. évfolyamban egy női név sem szerepelt az "Értesítőben", de az 1887. évi folyóiratban az előző évben elhunyt zsidók között ismét egy özvegy báró Rotschildné szerepelt, aki néhai báró R. Salamon rendkívül művelt szellemű és jótékony leánya volt (54).

A nők családhoz való tartózása, ami a feleség, vagy a leány státuszának megjelölésében nyilvánult meg, megfelelt a nőkkel szembeni társadalmi elvárásoknak. Mint a zsidó társadalom önálló tagjai a nők a Magyar Zsidó Szemlében valóban nem sok helyet foglaltak. Annál is meglepőbb, hogy előfordultak a női szerzők. Sőt olyan is, aki a zsidó nőtől várta el a zsidó ifjúság nevelésével és oktatásával kapcsolatos problémák megoldását.

Az 1885. évi Magyar Zsidó Szemlében két női szerző nyilatkozott a tanügyi témában. Goldziher Ilona nevét már megismerhettük az 1884. évi folyóiratban, de Freyhan Lujza neve csak ebben az évfolyamban bukkan elő (396-398). Cikkének értelmezésére ugyanazt az öt elemes frame hálót használtam, mint a korábbi elemzésnél az alábbi eredményekkel:

1. Az alanyi szókészlet, amely a nevelő személyét jelöli. Freyhan cikkében a nevelő az "Anya".

2. Egy másik alanyi szókészlet, amely a nevelt személyét jelöli: Az ifjú lélek, a leány, a gyermek (7 éves korig), az iskolát elvégzett lány a házasság előtt.

3. A folyamat ábrázolására szolgáló szókészlet, amely a neveléshez tartozó cselekvést és tevékenységet ábrázolja: Az anyja személyes jelenléte, a "mostani" szokások elutasítása, a munka, a Biblia rendszeres olvasása kisebb részletekben, a gyakori ismétlés, a szertartások tanítása a múlt megismerésével, a házasságra való felkészítés, a gyermeknevelés oktatása.

4. A folyamat kimenetelét (eredményt) ábrázoló szókészlet: A zsidóságot komolyan vevő "szívben és lélekben" zsidó, az "öröklött vallás" szeretete.

5. A nevelés formáira vonatkozó szavak készlete: Az otthon, a zsidó család.

A háló segítségével a bőbeszédű szövegből kihámozhatjuk a tulajdonképpeni mondanivalót. Az egyes elemeinek tartalmához csak kevés kiegészítést fűznék. A nevelő személye például pontosítható, mint az "…anyja képe" vagy egy zsidó nő, aki nem olyan, mint a szerző korának mintája. A pontozás helyére azt a nevet írhatjuk be, amely a szerzőt a cikk megírására ösztönözte. Ám éppen ez a név feszíti szét a szöveg eddigi egységes rendszerét. Freyhan a cikk elején kifejezte Morgenstern Lina iránti lelkesedését, feltételezve, hogy az anyai nevelés tette lehetővé Morgenstern sikeres pályafutását. Morgenstern Lina író, női jogvédő és szociális aktivista (Breslau-Boroszló-Wroclaw, 1830) egy modern, emancipált zsidó nő volt, aki támogatta a gyerekek óvodai nevelését, holott Freyhan Lujza (Boroszló-Szlovákia) ezt a formát ellenezte. Idézem: "Korunk anyagiasságával szemben állítsa az anya a zsidó élet idealizmusát, s különösen a gyermek életének első hét esztendejében kizárólag ő legyen nevelőnője kicsinyeinek."(397) Freyhan talán csak Morgenstern nevét és az általa írt gyermekkönyveket ismerhette, de nem volt tudomása az írónő társadalmi emancipáló tevékenységéről.

Golziher Ilona cikkének (63-65) címe kissé megtévesztő. Valójában nem is annyira a leányiskolai hitoktatásról van benne szó, mint inkább az oktatás átfogó reformjáról. A cikk megírására a szerzőt a hittanórák számának növelése ösztönözte. Goldziher abban reménykedett, hogy ez a rendelkezés javít majd az oktatás minőségén. Ám a valódi nehézséget a szakképzett hitoktató hiányában látta. A frame háló ebben az esetben az alábbiakat foglalja össze:

1. A nevelő: a még hiányzó (leányiskolai) hittanító.

2. A nevelt: részben a hittantanuló, részben a leendő hittanár. Mindkét esetben a nevelt személye nőnemű.

3. Az oktatási folyamat szókészletéhez tartozik "az anyag módszeres felosztása és feldolgozása," a tanító vallásossága és képessége, hogy az oktatás során a gyermek szintjére helyezkedjen (vagyis értse a gyermek nyelvét).

4. A folyamat kimenetele ebben az esetben az ideális (leányiskolai) hittanító.

5. A nevelés formája egyértelműen egy új tanítóképző.

A háló elárulja, hogy a cikk a szerző elképzelését ábrázolja. Sőt Goldziher be is ismeri, hogy ez az újító javaslata nem mindenkinél arat majd sikert. Főleg, hogy a vidéki hitközségek a leendő tanítóképző végzőseinek még rendes díjazást sem tudnak biztosítani. Ezért a szóban forgó javaslat a hitoktatás átfogó reformját is jelenti. Goldziher mégis reménykedik, hogy javaslata támogatást kap a "zsidóság" részéről, mivel egy nagyon fontos ügyről van, amelytől a zsidó felekezet jövője is függ. Lelkes, tevékeny "honleányokat" képzel maga elé, akik a "magyar zsidóság támogatására és üdvére" lépnek ki az új tanítóképzőből.

A cikk szelleme megfelelt a magyar társadalmat emancipáló korabeli női mozgalom szellemének, amely a 19. század végére éppen a zsidó körökben erősödött meg.[2]

Az európai nőoktatás helyzetét ábrázolja az 1886. évi Szemlében található tájékoztatás a poroszországi felsőbb leányiskoláiról. A megadott számok szerint az iskolákban tanított/tanult:

909 tanító	42. 726 növendék
ezen belül:
3 zsidó	5. 874 zsidó
51 katolikus	3. 362 katolikus

A szövegből sajnos nem derült ki, miért olyan kevés zsidó tanítót foglalkoztattak az iskolákban, amelyek tanulói többsége zsidó növendék volt. Lehet, hogy Poroszországban is hiány volt a zsidó női tanítókból. De az is lehet, hogy nem volt társadalmi igény a zsidó (vagy a zsidó női) tanítók képzésére.

Magyar Zsidó Szemle 1887

Blau Lajos "A nő a talmudban" című cikkével az 1887. évi folyóiratban folytatta a "női témát" (277-281). Ez a cikk egy bírálat volt, amelyet Blau "Sellmann Lajos hódmező-vásárhelyi zsidó pap" könyvéről írt. A cikk értelmezett tartalmának rövid összefoglalásához egy másik módszerhez folyamodtam, amire maga a szöveg késztetett. Pontosabban a cikk eleje, amely kifejezően ecsetelte, milyen nagy szerepet játszik a nő a (férfi) társadalomban. Ezek a mondatok bátorítottak fel arra, hogy "a nőt" a férfitársadalom mentális struktúrájának tekintsem, amely a nyelvi fogalmak palettáján az úgy nevezett konceptusnak felel meg.[3] Mivel jelen esetben a szöveg nyelvi elemzéséről van szó, ezért "a nőt" konceptusként vizsgálom tovább.[4] Ha összeállítjuk "a nő" szemantikai mezejét, megállapítjuk, hogy ez mindenekelőtt egy "tárgy" ("az érdeklődés tárgya"), amelynek van "rendeltetése" (278). A szöveg szintaktikai kapcsolatai is utalnak arra, hogy "a nő" nem lehet alany, mert nem beszél, nem cselekszik, sem vélekedik, hanem mindez vele történik. Sőt a halott nő ("elporladt," "elhamvadt", 277) még értékesebb, mert a szövegnek ekkor nagyobb az olvasói közönsége, amelyhez a hajdani nőellenségek is csatlakoznak (uo.)

Ugyanakkor "a nő" egy értékes tárgy, amire a Talmud is felhívja a férfiak figyelmét: "az ember […] becsülje meg feleségét tehetségén felül." (Chullin 84b, VII. pont a 278. oldalon)

"A nő" szerepe a kultúrában olyan, mint a szappanfogyasztásé: minél nagyobb, annál kulturáltabb a társadalom. "A nő" is egy "kultúrhőmérő" (277), csak ebben az esetben nem a fogyasztás, hanem a "nő uralmának" fokát méri.

A női uralom fokának mérését nem Blau Lajos, hanem azok a szerzők ("némelyek") találták ki, akik "hízelegve korunknak, vagy talán kárpótlásul elvesztett szabadságukért a nők uralmának fokát egyenesen a kultúra fokának nyilatkoztatták ki." (uo.)

A recenzió folytatásában Blau Lajos ismerteti a könyv szerkezetét, de közben egy-egy megjegyzést is fűz az egyes fejezetekhez. A könyv a nőkről szóló általános "elmefuttatással" kezdődik, amelyből kiderül, hogy a talmud-tudósok is csak emberek voltak (278). Persze, ezt az irodalmi módszert már régóta ismerjük: Ábrahám és Jákob akkor válnak hihető emberi alakokká, amikor Sára és Ráchel közelébe kerülnek!

A könyv szerkezetének bemutatásából kiderül, hogy a nők csak a közösségben léteznek: például a család, vagy a házasság kötelékében. Ez a gondolat könnyen követhető, hiszen a férfiak is egy közösségben (például a minjenben) válnak azzá. A közösségen kívül mindenki csak egy ember.

"A nő" szuperlatívusza a "derék nő" (VIII. pont, 278), aki hűséges, önfeláldozó és befolyással van a férjére. "A nő" előnyei: állhatatosabb a szerelemben, jótékonyabb, áldozatkészebb, hálásabb, több a lélekjelenléte. Megjegyzem: a felsoroltak mind hasznos tulajdonságok, de főleg a másik nemre nézve. Jobb, ha a nők távol tartják magukat ettől az altruista mintától, ha érvényesülni akarnak a társadalomban!

A nőkkel szembeni kedvezőtlen nyilatkozatokról a szerző "udvariasságból" nem tett említést. De a "könyvecskének" amúgy sem lehetett nagy tudományos "becse" (279). Blau Lajos szórakoztatónak tartotta, és ezért ajánlotta az olvasónak. Gyanítom, hogy a valódi nő társadalmi megítélését ezzel az írással egyik szerző sem növelte. Ezt valószínűleg nem is a deklarált nőellenségből, hanem a társadalmi magatartási szokásból tették. Hiszen a férfitársadalomban a nőkről egy kis fél-mosollyal illett beszélni, mint egy olyan témáról, amely nem tartózott az igazán komoly dolgok közé. A Magyar Zsidó Szemle szövegeinek konceptuális szférája hűen tükrözte a korabeli férfitársadalmat.

A mai szakerő viszonyainak ismeretében szinte hihetetlen, hogy a 19. század közepén az óvoda intézményét is a férfiak vezették. Előfordulhatott, hogy a segédmunkát itt is a nők végezték, de erről nem lehet tudni. Az első zsidó óvodát 1836-ban Dr. Cohn budai fogorvos létesített. Amikor 1848-ban honvédként vonult be és később Amerikába távozott, az óvodát Báder vezette, aki az 1887 körül már kávéház tulajdonos, de korábban "segédóvó" volt.

Pesten az 1840-ben Weisz Farkas úr nyitott magán óvodát, amelyet később a hitközség vett át. Az "Izr. Magyar Egyesület" (még egy férfiközösség) 1846-ban Lipótvárosban alapított egy óvodát, amely 1848-ban megszűnt, mert Kohányi Sámuel 1848-ban honvéd-tüzér lett. De a szabadságharc után 1862-ben Kohányi úr egy új óvodát nyitott meg. Kohányi egyébként a gyermekdalok kiadásával is foglalkozott.[5]

Az 1887. évi Szemléből kiragadott példák persze eltörpülnek az olyan nagy témák mellett, mint a "Zsidó törvény", "A zsidó anyakönyvezés", a zsidó belső viták (például az Egyenlőség és a Szemle között), az antiszemitizmus. De főleg a neológ zsidó identitás megfogalmazása foglalkoztatta a Szemle szerzőit. Az ilyen szövegek vezető konceptusként a "jó zsidó" emelhető ki, aki ugyanakkor a "jó magyar" is volt (233). Ugyanis a magyar nyelv jó tudása volt a műveltség mutatója, és ez befolyásolta a zsidó iskola törekvését, amely a "zsidó egyházban" tükröződött (uo.)[6] Ezeket a gondolatokat a Szemle egyik szerzője levélben fogalmazta meg abból az alkalomból, hogy a Magyar Zsidó Szemle aktívan támogatta a Magyar-zsidó közművelődési egyesület létrehozását, amelynek a "magyar nyelv és a műveltség bástyájának" kellett lennie (233).

A Szemle profilváltozása

Az 1888. évi Szemle előre jelezte a változásokat, amelyek a tartalom egyre szembetűnőbb egyoldalúságában manifesztálódott. A "női témák" eltűntek a folyóirat lapjairól. Előtérbe került a "Tudomány" és a "Társadalom" rovata, és megerősödött az apologetikai és a társadalom-politikai motívum, ami eddig is a férfi szerzők rabbinikus feladati közé tartozott. Az 1888. évi ötödik évfolyam bemutatta Goldziher Ignác monumentális előadás-sorozatát a "zsidó vallás fejlődéséről". A bevezető előadásban Goldziher "uraimnak" szólította meg a diskurzus partnereit, ami egyértelműen a hímnemre korlátozta a hallgatóság körét (1-14). Mit szólt volna ahhoz, hogy a 21. században műveinek olvasásával és elemzésével a nők foglalkoznak?

     Előadásának első három oldalán Goldziher meghatározta a zsidóság lényegét felhasználva a negatív és a pozitív leírás szembeállítását.

A zsidóság nem:	archeológia, puszta kegyelet, antiquitás, reliquia, pusztán tudományunk, leltára a múltnak, tudományos kérdés
A zsidóság igen:	életünk, gyakorlati, aktuális kérdés, élő szervezet
Az előadás módszere nem:	"Lót feleségének visszapillantása",
hanem arra irányul, hogy:	tanulságot levonjunk a jelenre a jövőre nézve.
Az előadás célja:	az "elsatnyulás" leküzdése és "a művelt zsidó közérzület tudományos kifejtése" (7).

A sorozat címében[7] Golziher kihangsúlyozta a "lényeget" és a "fejlődést", amelyet négy mozzanatként kívánt vizsgálni: 1. a prófétizmus, 2. a rabbinizmus (e kettő az ókorban), 3. a filozófia hatása (a középkorban) és 4. az újkori vallástudomány vizsgálataként (14). Megjegyzem, hogy Goldziher egyik mozzanatban sem tett említést a zsidó nőkről, holott erre legalábbis a próféták részében bőven lett volna lehetősége.

A "leányaink" oktatásáról ebben a folyóiratban Tauber Nándor "polg. isk. tanár" diskurált.[8] Egy rövid hozzászólásban felvázolta a kétórás hitoktatás tanmenetének javaslatát. Az első órában a lányok a szentírási szövegek alapján ismerkedtek volna Izrael népének történetével, a másik órában a héber betűk tanulásával és az imák fordításával kellett volna foglalkozniuk. Az oktatás tulajdonképpeni célja a "gépies olvasás begyakorlása" volt (318). A felsőbb leányiskola V. osztályában a lányok ismételték volna az eddig tanultakat és tanulták volna "a kitűnő férfiak, és kül. nők életrajzait". A VI. osztályban a lányok a "zsidó asszony kül. kötelességeiről" kaptak volna tájékoztatást. A leányiskolai nevelés főbb célját Tauber így foglalta össze: "Ha a hitoktató, ott hol lehetséges, oda hat, hogy külön nyilv. isteni tisztelet rendeztetik a lányok számára, vagy legalább azt éri el, hogy az anyák elviszik leányaikat a templomba, ha ők mennek, mint a keresztényeknél általában láthatni, azt hiszem, hogy az iskola eleget tett arra, hogy leányaink zsidók is legyenek." (319)

Az 1893. évi Magyar-Zsidó Szemlét szerkesztését Blau Lajos és Mezey Ferencz vette át. A szövegek középpontjába a zsidó hitközség és az egyesületek kerültek. Persze, ezekről korábban is volt már szó, mégis elmondható, hogy az 1893. évi szövegekben érezhetően több lett a közösségi, de főleg a társadalom-politikai vonás. Miközben az 1886. évi Szemle két olyan "személyes" tanulmánnyal kezdődött, mint "Abulvalid" (1-8) és "Mózes Mendelssohn" (9-12), az 1893. évi folyóirat elején "A galamb" cikke állt, amellyel Dr. Mezey Ferencz az olvasót a zsidó "felekezeti harcok hullámaiba" vetette.[9] Ezt követte ugyan egy cikk Wahrmann Mór életrajzáról, de ennek is társadalom-politikai indíttatása volt.

A politikai témát a bibliakutatás és az irodalom követte a tematikus rangsorban. Éppen ezért merült fel a gondolatom, hogy talán Kohn Sámuel folytatásos műve a szombatosokról jelezte a Szemle erőteljes fordulását a historizáló zsidó vallástudomány felé. A sorozat első részének végén a szerző ugyanis ezt foglalta össze:"…a biblia tekintélyének emelkedésével s a biblia nyelvének tudományos ápolásával lassankint eltűnt az a mely megvetés, melylyel mindaddig tekintettek a zsidóságra, ezek most elismerésre, itt-ott dicsőítésre is találtak." (97)

Az 1893. évi Szemle igazi "nyertese" a rabbi személye. Róla a folyóirat különböző szövegei értekeztek:

- a rabbik tekintélyéről (Dr. Mezey Ferencz az 1. és 2. számban, 75)

- az országos rabbi-képző internátusáról (Dr. Klein József, 345)

- a jövő magyar rabbijáról (Dr. Kovács Ferencz, 616)

- Rabbi Amnon imádságáról (V. Hevess Kornél, 388)

- a német rabbikról (Dr. Klein Gyula, 148)

- Dr. Maybaum berlini rabbi feljegyzései az etikáról

- a rabbi-avatásokról (például 2. szám 154. oldalán).

"A jövő magyar rabbija" Csáky Albin vallás- és közoktatási miniszter kijelentésének apropójából készült. A miniszter úgy vélte, hogy az állam joggal követelt magának egy nagyobb "kontrollt" a felekezeti papok felkészítése terén: "az államnak a papnevelésre hatás kell gyakorolnia." (616). Hiszen a működése során a papnak a magyar érdekeket is kell képviselnie. Dr. Kovács Ferencz a zsidó neológia részéről egyetértett a miniszterrel és részletesen ecsetelte, milyen "papokra" nincs szüksége a magyarországi zsidóságnak. Negatív példának a munkácsi esetet hozta fel, ami állítólag szégyent jelentett az egész zsidóságra nézve. Kovács elképzelése szerint voltak "haladó, maradó és hazafias zsidók," de olyan fanatikusok is akadtak, akik a jámborsággal a műveletlenséget próbálták takarni, amely elsősorban a magyar nyelvtudás hiányában mutatkozott. Kovács nem ellenezte az ortodoxiát, és megértéssel viszonyult ahhoz is, hogy az ortodoxia saját rabbijait nem kívánta az országos rabbi-képző intézetben taníttatni. De úgy vélte, hogy a fiatal rabbiknak rendelkezniük kellett a kellő műveltséggel és a magyar nyelvtudással, ami a magyarországi zsidóság óhaja is. A "papnevelés" célja Kovács szerint az, hogy a zsidó felekezet a (magyar) nemzet oszlopává váljon, és egy "új fényben tündököljön". A rabbik képzése egyértelműen a hímnemű zsidóknak volt fenntartva, amit a szerző a plébánosok, a hitszónok és az egyéb felekezeti tisztviselőkre is vonatkoztatott. A kötelező magyar műveltségi szintet egy törvényi rendeletnek kellett biztosítani, amit a cikk írója a parlamentnek javasolt.

A 10. évfolyam áttekintését a Szemle régi rovatával fejezem be. Az "Irodalom" és Dr. Kecskeméti Lipót az évfolyam utolsó számában Ábrahám Ibn Ezra gyönyörű szerelmes versét kínálta a finom ízlésű irodalomkedvelőinek. Ibn Ezra "Juda Halevi szellemének" írta azt a verset, amelyben a minden idők zsidó költőjét "szerelmemnek" és "hű barátomnak" szólította:

"Ám szerelmem, hű barátom
Felköltött, hogy lássam képed!
Égi angyalok csoportja
Úgy neszelt csengő dalodra
És leküldtek hívni téged…"

 

Az elválás, sajnos, elkerülhetetlen volt, bármennyire is fájt:

"Menj csak vissza, Juda-lelkem,
És aludjál ott a mennyben,
Isten nem hagy menni veled"

Milyen bátor volt Ibn Ezra, aki vállalta és megénekelte az érzelmeit. És még azt mondják, hogy az érzelmek a nők reszortja! Ezek szerint ez sem a nemtől, hanem a kellő műveltségtől és a tehetségtől függ.