Komáromi Sándor:

Irodalmi antiszemitizmus?

Diszkurzus-elemek Richard Wagner „Ring”-tetralógiájában,
 Thomas Mann „A Buddenbrook ház”-ában,
 Max Frisch „Andorrá”-jában - ellenpéldákkal

(Körte, Mona - Elshage, Yahya - Thurn, Nike [et al.]: Literarischer Anisemitismus? = Der Deutschunterricht. 2/2015.)

A német nyelv- és irodalomtanítás patinás szakfolyóirata egyik legutóbbi számában a „zsidó” tematika/motivika irodalomtudományos vizsgálatába mintegy másfél-két évtizede bevezetett „irodalmi antiszemitizmus” kategóriát járja körül, melynek összefüggéseiben a jobbára leíró jellegű vizsgálati kör kitágul hermeneutikai elemzéssé. A kategória kereteiben adott írói művek kódolt, látens antiszemita diskurzusára, esetleg kettős vagy illogikus, félreérthető motívumkezelésére irányul a figyelem. A szemrevételezett jelenség messze távol áll a zsidóellenes uszító irodalom nyílt gyalázkodásaitól. Az európai irodalomban Shakespeare Shylock-figurája óta követhető nyomon. M. Körte (Berlin), mást idézve, utal A velencei kalmár egymásnak feszülő kettős olvasatára: egyikük az antiszemita diskurzusnak felel meg, míg a másik ennek ellenkezőjét adja (lásd O. Lubrich: Shakespeares Selbstdekonstruktion, 2001). Az irodalmi antiszemitizmus az erőteljes zsidó jelenlét nyomása alatt legnagyobb súllyal a 19-20. századi német irodalomban talál otthonra, s még a holokauszt után is – az előzmények vagy az izraeli jelen kapcsán szóra kapva - akár napjainkig frusztrálja a közvéleményt. Az ostromot a modern polgári fejlődés folyamataihoz felzárkózó zsidó származású alkotók Heinrich Heine nemzedéke óta egyébként a defenzívában is állják. A szóban forgó folyóiratszám felvett egy tanulmányt arról is: miként értékelte kortársai sorában Heine A velencei kalmár mondandóját. Úgy tűnik, az említett kétféle olvasatból a másodikat vette észre.

Az antiszemita stratégia módszere irodalmi dimenzióban is: a negatív konnotációval felruházott klisék ismételt felmutatása, aktualizálása. A tényleges szándék azonban intertextuálisan: a narráció retorikai-kompozíciós áttételeivel és asszociációs terében verifikálódik. A legelemibb distinkciót véve: egy adott szereplő antiszemita beszéde nem feltétlenül a szerzőt, esetleg csupán a szereplőt minősíti. A narrativitást illetően nem mellékes egyúttal a nyelvi-stilisztikai elemek szerepe (jiddis, héber beszédelemek, jellegzetes kommunikációs gesztusok beemelése). M. Körte szemléltető kontraszt gyanánt a témakör közelítő felvázolása során a zsidó származású Lion Feuchtwanger parodisztikus művét mutatja be, melyben a legendabeli, időtlen vándorútját járó „bolygó zsidó” (vagy „örök zsidó”) ezúttal a modern Münchenben időzve maga aggatja magára a zsidó klisék sorát, mígnem ezek a kimerítő felsorolásban mindjárt ki is oltják egymást (Gespräche mit dem Ewigen Juden – 'Beszélgetések a bolygó zsidóval', 1920). A szatirikus groteszk az 1602. évi népkönyvből kilépő kárhozott vándor hagyományozott vonásaival az időszak felerősödő antiszemitizmusát állítja pellengérre az egykorú müncheni környezet kulisszái előtt. Magának a legendának a kutatónő korábban terjedelmes monográfiát is szentelt: Die Uneinholbarkeit des Verfolgten: der Ewige Jude in der literarischen Phantastik (2000). Feuchtwanger a modern német irodalom főáramához kapcsolódó zsidó származású író, aki személyes identitáskeresése mentén rajzolja tárgyszerű példázatait is különböző regényeiben, többek között a Jud Süß-ben (1925). Hőse, Joseph Süß Oppenheimer (1698–1738), történeti figura, aki a württembergi herceg alattvalójaként felvállalja az udvari reformer szerepét, s végül ellenlábasai áldozatává lesz. A „herceg zsidaját” (az egykorú, 1934-ben kiadott magyar fordítás címével szólva) később a náci filmgyártás, a regény címadását elbitorolva (Jud Süß, Veit Harlan filmje, 1940), mint eltaposni való férget ábrázolja a hitleri államgépezet népirtó programja végrehajtásának előestéjén.

*

A negatív előjelű tematizálás, persze, az autochton német szerzői körön belül keresendő. Revelatív erejű példa Thomas Mann A Buddenbrook ház (1901) című emblematikus családregényében az a következetesen végigvezetett motivika, amely lényegében zsidó hátterükkel kívánja láttatni az ősi patrícius-polgári környezetből kinőtt Buddenbrookok újmódi riválisait, a Hagenströmöket. A regénynek ez a vonulata csak újabban keltett figyelmet a kutatásban. Ezt a témakör áttekintését Y. Elshage (Bern) tanulmánya vállalja, sok tekintetben más szerzői eredményekre alapozva. A Buddenbrook ház-ban a zsidó-motivikus kontextus mentén kibontakozik tehát egyfajta antiszemita élű metaelbeszélés a három generációra kiterjedő családtörténet hátterében, s ez minden erőltetettség nélkül vonatkoztatható Mann, a lecsúszott patrícius-ivadék önnön jó ideig kimaradó írói sikereivel kapcsolatos hiú önsajnálatára. Ennek függvényében a Buddenbrookok „hanyatlása”, mely az irodalomtörténetben hagyományosan mint szociokulturális folyamatok belső fejlődéslogikájával előállt „későpolgári dekadencia” jelenik meg, átváltható egy gátlások nélkül feltörekvő idegenszerű elemtől elszenvedett gazdasági-kulturális vereség diszkurzusára. Eszerint a tősgyökeres patrícius-polgár a késettségében túlhajtott modernizáció és a német új-birodalmi egyesítés (1871) mentén kibontakozó fellendülés méltatlan vesztese - az újmódi, pontosan zsidó hátterű tőkeerő ellenében.

 Valóban tudatos írói koncepcióról van-e szó? Igen, ezt elárulja a Richard Wagner-i Nibelung-tetralógia alvilági Hagen-figurájának, rajta keresztül pedig az antiszemita élű kultúrkritikájával is ismertté váló zeneszerző keresztapasága a Hagenströmök névadásában. A jó és a gonosz princípium harcát germán mitológiai köntösben megjelenítő dalmű-tetralógia Wagnernél akár zeneileg is, de a maga által írt szövegkönyv cselekmény- és motívumformálásában – asszociatíve – mindenképp összefüggést teremt a zenekritikai, kultúrpolitikai írásaiban visszatükröződő, egyébiránt Schopenhauer örökségét is társító  antiszemita érzelmekkel. Ha a szövegkönyv, műfaját tekintve, maga is 'irodalom', úgy A Nibelung gyűrűje mint szövegkönyv ugyancsak besorolható az „irodalmi antiszemitizmus” példaanyagába. Különös tekintettel a Rajna sellőit hajkurászó, a mélyben rejtőző kincset megkaparintó gnóm Alberich figurájára (ő Hagen nemzője is!), akinek torz-alakjában az ördögi (amellett kéjenc) zsidó kufár gúnyrajzát ismeri fel a kutatás. Méltó válasz e ködevő romantikára egyébként Joseph Roth – A Radeczky-induló zsidó származású szerzője – iróniával telt publicisztikája a germán legendahősök kétes „erkölcseiről” (a 12. század végi Nibelung-ének tükrében), melyek kihatása felér a nibelungok minden gonoszságával (Die Filiale der Hölle auf Erden – Schriften aus der Emigration, 2003). Alberich ábrázolása Wagnernél a taszítóan groteszk karakterizálás határáig egyébként, parádés kivitelben, megvalósul zeneileg is. A wagneri mű keletkezéstörténetével egy időben játszódó családtörténet írója tökéletesen tisztában volt a tetralógia antiszemita oldalvágásával, s Wagnerrel, Schopenhauerrel egészében adva volt egyféle zsidóellenes élű alapkoncepció a regényhez. A Buddenbrook ház narrációját hangsúlyosan köti össze, persze merőben formailag, A Nibelung gyűrűje zenedramaturgiájával a figurák megjelenítését visszatérően kísérő vezérmotívum-technika. A Hagenströmök ábrázolása során hozzátapad ehhez azonban a szövegkönyvíró-zeneszerző Wagner egész világképe.

A regény narrációfolyamatán belül a Hagenströmök „zsidó” hajszálerezetű világának elemei, bár  épp csak anyai ágon, visszatérő, vezérmotivikus formában sejlenek fel. Hermann Hagenström „frankfurti” nővel kötött házassága nyomán jut a csúcsra. A frankfurti szál Hagenströmék zsidó hátterének foglalata, melynek bemutatása beszélő nevektől hemzseg, jellegzetes miliő-elemeket nevez meg. A származásilag feddhetetlen családfőnek már csak külső megjelenésében, megszokásaiban s természetesen pénzügyi, közéleti ténykedéseiben kell hozzáidomulnia a szféra „alantasságához”. Hagenströmék a tőzsdén, a közéletben, a társasági életben, gyermekeik már az iskolában lépten-nyomon keresztezik az immár lejtőre került Buddenbrookok útját. Egyre szélesebb körben burjánzik a rivális famíliával mindinkább egyívású városi és regionális környezet is. Sem az író-elbeszélő, sem pedig bármely, a Buddenbrookok körébe tartozó szereplő ugyan sehol nem azonosítja be őket szó szerint „zsidóként”, a karakterjegyek, a helyzetbeállítások ugyanakkor önmagukért beszélnek.

A Buddenbrook-ház más korai művekre is kiterjedő rejtett - célzott olvasatok szerinti „enyhe”, de határozott – zsidózása afféle „hétköznapi antiszemitizmus” gyanánt az átlagos olvasóközönség számára talán mindig is valóban elsikkadt, a kritika pedig, ha észre is vette, soha szóra nem érdemesítette. Talán mai napig is változatlan a helyzet. A regény számos új keletű tudományos, ismeretterjesztő vagy éppen oktatási célú tárgyalása szintúgy nagyvonalúan mellőzi ezt a mozzanatot, ami legalább az irodalomoktatás színterén ma már azonban megengedhetetlen. A takargatás megfoghatóbb, ugyanakkor meg is érthető gesztusával szolgál a három háború utáni megfilmesítés (az utolsó: 2008), melyek egészében kiejtik a Hagenströmök körüli különös hátteret – jeleként annak, hogy az alkotók nem vállalják fel a problematikus töltet továbbadását. Az írót életútján egyébként nem sokkal a regény megjelenése után utoléri a sors furcsa fintora: találkozik zsidó származású jövendőbelijével, Katia Pringsheimmel. Thomas Mann innentől fogva nem csupán elhagyja a zsidózást, hanem hajlandó még az addig határozott fenntartással kezelt kör rokonszenvet keltő szerepeltetésére is (Királyi fenség, 1909). Még annyit tegyünk ehhez hozzá: A Buddenbrook-ház fogadtatása végre meghozta magát az írói sikert, aminek korábbi elmaradása a szerzőt a bűnbak-keresésre indította. Mann ezt követően elindul azon az úton, melynek a korábbinál mélyrehatóbb tapasztalása elvezeti tisztult írói-emberi humanizmusáig. Más erényeinél fogva bármily örök érvényű korai nagyregénye ettől egyelőre távol állt, s a művel kapcsolatban a történeti pontosság kedvéért ezt így kell tudomásul is vennünk.

*

Max Frisch 1961-ben bemutatott és ugyanazon évben nyomtatásban is megjelent Andorra című, fiktív helyszínen játszódó drámája igaz emberséggel írt példázat a becstelen előítéletességről. A mű a derék magaviseletű emberek jámbor közösségeként elkönyvelt, legfeljebb gyanakvásra hajló „andorraiak” pálfordulását állítja színpadra, amivel lassan ráhangolódnak a nagy hatalmú szomszéd: a  zsidóellenes doktrínájára. E „Feketék” Andorrába történő betörését követően pedig versengve be is sorolnak a megbélyegzett helybeliek ellen napirendre tett gyilkos hajszába. Meglepő módon az utóbb kanonizált darabot a holokauszttal sújtott zsidó-örökség talajáról eleve ellenérzések fogadták, s kritikus észrevételeikkel most az irodalmi antiszemitizmus-kutatás képviselői is előhozakodnak. A vitaproblematikát a folyóiratszám témaszerkesztését is jegyző N. Thurn (Bielefeld) tekinti át. A témát ismertetésünkben kényszerűen leegyszerűsítve, a gyújtópontban a főhős kicserélt azonossága áll: zsidóként pusztul, miközben tulajdonképp nem zsidó. Az író talán kissé mesterkéltnek mondható leleménye értelmében ugyanis egy polgártárs („a” tanító), egykor a „Feketék”-nél időzve, balkézről született fiúgyermekével tér vissza, akit - erkölcsi reputációját szem előtt tartva - kimenekített zsidóként mutat be, s ekként helyez el a családban. A fiú: Andri cserélt személyiségével nő fel, a titkot nevelőanyja, féltestvér húga sem ismeri, és egyre tehetetlenebbül húzza magára a környezet által rávetített megkülönböztető jegyeket (gyáva, bamba, pénzsóvár stb.), mígnem a feszültségek tetőpontján végre felfedett valódi származását maga képtelen elfogadni. (A féltestvérek egymásba szerettek, Andri a közös apától épp megkéri a húga kezét...) A felvilágosítás az események végkimenetelét már nem befolyásolhatja. Személyében így az andorrai hajtóvadászat „téves” áldozatot követel. A drámát elmarasztaló vélekedések szerint kétértelmű az elvétett áldozat fájlalására kifutó narratíva, visszás az andorraiak farizeusi sajnálkozása afelett, hogy nem-zsidót is belekergettek a pusztulásba, mintha ez a „valódi” zsidó esetében hovatovább megengedhető lenne. Mi több: Frisch hasonló reakcióknak teszi ki a nézőt/olvasót is, aki a hős személyiségcseréjébe szintén nincs előzetesen beavatva. Ugyanakkor túlreagálásnak számíthatnak ama hozzászólások, melyek szerint a narratíva ezzel már-már antiszemita vizekre téved. Andri sorsa mindenesetre valódi dráma a családja számára.

A problémakörhöz azonban hozzátartozik az is: Frisch eredeti intenciója alapvetően az előítéletesség általában vett kérdésére irányul, művében - mint különböző nyilatkozataiban, műhely-feljegyzéseiben aláhúzza – tulajdonképp önmagában az elvont előítéletes modellt kívánta színpadra állítani annak legfőbb együtthatóival: az önállótlan gondolkodással és a hétköznapi gyávasággal (markáns bírálat a svájci társadalom címére!), s inkább csak „illusztratív” értéken kívánta csatolni az antiszemita mintát. Egybevág ezzel a modellstruktúra formális, a pszichoszociális tényezőt mellőző megközelítése. A modell ugyanis nem egyébhez, mint a „faragott kép”, a hamis képalkotás morálteológiai tilalmához kapcsolódik a bibliai második parancsolat értelmében, mint az egyebek között az író az 1946/49. évekre szóló naplójegyzeteiből kiviláglik. Ezen a ponton tetten érjük Frisch moralizáló társadalomképének elvont naivitását. A homályos láthatáron a „hamis kép”-elmélettől vezet az út akár a valós személyiség és konstruált identitás között vergődő ego-problematika világához, például Stiller vagy Homo Faber c. regényeiben. Az Andorrá-ban felrajzolt előítéletes modell dramaturgiailag kitűnően „működik” ugyan, és éppenséggel robbanó erővel hat a célszemélyt illető identitástévesztés lelepleződése. De inadekvát benne a társadalmilag oly konkrétan és összetetten determinált „zsidó” másság „illusztrációként” történő felhasználása. Ekként a darabot érintő kritikák nem minden alapot nélkülöző felszólamlások. (Itt hívjuk fel a figyelmet Y. Elsaghe kötettanulmányára is: Max Frisch und das zweite Gebot – Relektüren von „Andorra” und „Homo Faber”, 2014.)

*

Az antiszemita elemekre irányuló vizsgálódás részletesebb módszertana egyelőre kialakulatlannak látszik. Az irodalomtudományi szakma egy-egy képviselője - „pellengér-filológiát”, öncélú „detektívesdit” emlegetve - idegenkedik is a kutatási iránytól. A kutatási terület képviselői maguk sem tagadják, hogy módszerük lényege: a „gyanakvás hermeneutikája”, melynek erőterében a „gyanússá” lett művek „szoros olvasása” (close reading) útját járva erednek a vonatkozó elemek nyomába. M. Körte alapozó meghatározása szerint az antiszemitizmus gyanúja minden olyan esetben felmerül, amikor a képbe került sztereotípiák és ideologémák irritáló kisugárzását nem tudja, illetve meg sem próbálja feloldani a narráció. - Korábbi hasonló, kollektív elemző vállalkozásként a tanulmányok hivatkozásaiból kiemelve K-M. Bogdal/Klaus Holz/M. N. Lorenz (Hrsg.): Literarischer Antisemitismus nach Auschwitz (Stuttgart – Weimar, 2007) címü kötetét említhetjük.