Kiss Endre:

Számvetés a családdal az Iskolatelevízió médiumában

2019.12.09

McLuhan 1964-ben írta forradalmasító műveinek egyikét, a Megérteni a médiát-t. Ehhez viszonyítva figyelemreméltó, egyenesen szenzációs az a tény, hogy 1972-ben a Magyar Televízió kiadásában megjelent egy 1971 őszén Sopronban megtartott konferencia teljes anyaga, A televízió szerepe a szülők nevelésében.[1]

A szülők nevelésének gondolata az Iskolatelevízió születésével kapcsolódott össze, kiváló alkalom volt azonban a család akkori helyzetének reflexiójára is.  Ez a tény bizonyítja , hogy McLuhan műveitől inspiráltatva, részben azonban attól függetlenül, tehát önállóan is, az akkori magyar társadalom nem egyszerűen csak megértette a média forradalmi jelentőségét, de már ki is egészítette, új területeken is alkalmazta azt.[2]  A szülők nevelése döntően új elemeket jelentett annál az új életténynél  és élethelyzetnél fogva, hogy szülők és gyerekek immár egyszerre, egy térben és egy időben nézték ugyanazt azt adást, mind az Iskolatelevízió programján belül, mind pedig azon kívül.

A konferencia, a kötet és a reflexió egységes stratégia körvonalait mutatják, ebben szerves módon egészítik ki egymást a média elmélete, a média gyakorlata, az oktatás az oktatás elmélete, a társadalom, az életformára vonatkozó megfigyelések, egy új társadalmi realitás feltérképezésének útvonalán az új realitás alakításának közvetlen szándéka is megjelenik.

Az esemény-értékű tény mögött elsősorban két szereplő állt, Kiss Árpád és Sándor György. Közvetetten nem kisebb jelentősége volt Ortutay Gyulának, aki azokban az években a Magyar Televízió elnöke volt. Ortutay Kiss Árpád barátja volt, egyben kivételes tapasztalatokkal rendelkező média szakember, az 1945 előtti, az élő adásokra épülő rádiózás egyik vezető személyisége, 1945 után a Magyar Rádió elnöke. Köznyelven kifejezve, neki nem kellett tanfolyamot tartani McLuhan jelentőségéről. Komoly politikai reprezentációs súllyal vett részt a konferencián továbbá a Nőtanács, azaz a Magyar Nők Oszágos Szövetsége, személyesen a szervezet titkára, Ortutay Zsuzsa, aki a megváltozott család számos új problémájára és új lehetőségére hívta fel a figyelmet. [3] Ortutay Zsuzsa azonban nemcsak Ortutay Gyula felesége volt, de szoros szálak fűzték (nem is őt egyedül!) a Magyar Unesco Bizottsághoz is, mely nemcsak társult védnökséget gyakorolt a konferencia, majd a kötet fölött, de teljes (al)szervezettel is képviseltette magát, még pedig a „Szülők és Nevelők Iskoláinak Nemzetközi Szövetségével”, amelynek ráadásul még elnöke, André Isambert is személyesen vett részt a konferencián, s azon bevezető előadást tartott. Az egymásba fonódó szálakat azzal szeretnénk szaporítani, hogy a Magyar Unesco Bizottsághoz Kiss Árpádot önállóan is szoros szálak fűzték, ezzel bizonyosan összefüggött az is, hogy részt vett a konferencián iKovács Máté a Magyar Unesco Bizottság egyik munkatársa is.

Ki tudjuk következtetni az esemény politikai beágyazottságát is. Ez nemcsak elkerülhetetlen, de igen tanulságos vállalkozás is. 1971 és 1972 a létező szocializmusok történetében, ezen belül is a kelet-nyugati kapcsolatokban, minden volt csak nem harmonikus év. 1968 augusztusában történt meg a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való bevonulása, s indult meg a magyar gazdasági mechanizmus ezzel összefüggő, kezdetben csak politikai megtorpanása. Jóllehet már rövid távon sem hiányoztak azok az elsősorban diplomáciai jelek, hogy még ez a bevonulás sem fogja teljesen megtorpedózni az enyhülés folyamatát, a bevonulást közvetlenül követő éveknek előírásszerűen kellett a kelet-nyugati kapcsolatok erőteljes lehűléséhez vezetniük, hogy azután hosszú, többségükben a nyilvánosság számára áthatatlan előkészítő munkálatok után 1975-as Helsinki Szerződésben újra szabályozzák a nemzetközi politika viszonyait.[4]

A társadalom számára is érzékelhető politika ezekre az 1968 és 1972-1973 közé eső évekre sajátos, s végül is sikeres taktikát választott. A látható belpolitikában minden úgy folyt tovább, mint 1968 előtt. A nagypolitika elkerült minden látható utalást arra, hogy a bevonulás miatt regresszív vagy más negatív fordulatok („visszarendeződés”) következhetne el. Mind a politika alapjai, mind a társadalom irányába közvetített üzenetek ezt a békés, a vénasszonyok nyarára emlékeztető állandó harmóniát sugározták. Ettől a váratlan harmóniától persze a társadalom csöppet sem nem felejtette el a csehszlovákiai bevonulást. Tizenkét évvel 1956 után, sok elemében Dubcek-barát közszellemben, mindehhez érezve ráadásul a hivatalos magyar politika hiányzó lelkesedését is a bevonulás iránt, nagyon is tisztában volt annak korszakváltó jelentőségével. A gazdasági mechanizmus retorikája lassan szürkült, a lapok ugyan még sokáig írtak a „fogyasztó szükségletei”-nek kielégítéséről, miközben már kezdett emelkedni a munkahelyi közösség, a munkások szociális helyzete, majd a szocialista brigádmozgalom retorikai árfolyama is. Annál erősebb impulzus volt azután az 1972-73-os viharosan kitörő, úgynevezett „balos” fordulat, amelyben mind az a megtorlás, indulat és sértett hatalmi érdek rázúdulhatott a társadalomra, amit 1968-tól kezdve visszatartottak.

Az 1971-es konferencia és az 1972-es kötet erre a sajátos átmenetre, a politikai vénasszonyok nyarának korszakára esett, ami erőteljesen aláhúzza a politikai oldalt képviselő Sándor György és természetesen Ortutay Gyula érdemeit. Ha nem is tudjuk megállapítani, milyen mértékben (s lehet, hogy ők maguk sem tudták egészen pontosan felmérni, milyen valóságos kockázatot vállaltak), nekik mindenképpen politikai felelősséget kellett magukra venniük ezért a rendezvényért.

A rendezvény (és a kötet) tisztán politikai dimenzióit jól mutatja, hogy a részvevők megoszlása nem Magyarország akkori politikai helyzetét tükrözte a Varsói Szerződésben, nem is beszélve az 1968 és 1973 közötti különleges kelet-nyugati helyzetről. Egyenesen fittyet hányt ezeknek a viszonyoknak. A konferencián 60 külföldi vett részt 73 magyar résztvevő mellett. A külföldi részvevők belső arányai mintha ironikusan vonnák kétségbe a fennálló állapotokat. 28 nyugati részvevő volt, ezek közül két amerikai, akik párizsi lakcímmel rendelkező Unesco-tisztségviselők voltak. A 28 nyugatival szemben a 17 részvevő Kelet-Európából is egyértelmű üzenete hordoz: az egyik legnépesebb delegáció Jugoszláviából jött, mely akkor nem tartozott a Varsói Szerződéshez, s egy ugyancsak népes delegáció Romániából, amelynek nyílt önállósodási törekvései már akkor láthatóak voltak (éppen az 1968-as események erősítették még jobban ezt a külön utat, Ceausescu nyíltan elutasította a csehszlovákiai bevonulást). . Még nyilvánvalóbb üzenet volt, hogy a Szovjetuniót csak egy részvevő képviselte, aki nem is szólalt meg a konferencián. Ugyancsak egy részvevő képviselte az NDK-t is. Ha nem is Európa, de az akkori világtörténelem szempontjából releváns, hogy Unesco-közvetítéssel 14-en jöttek az akkori Harmadik világból.

A konferencia és a kötet arányaiban és felfogásában jóval szervesebben képezte le tehát az akkori, három világból álló világtörténelmi valóság pillanatát, mint a csehszlovákiai bevonulás utáni kelet-nyugati viszonyt.

Az egyes szekció-üléseken elmondott hozzászólások teljes vagy rövidített változatát a kötet közölte. A hozzászólások tematikus elosztása eklektikus, ezt az eklektikát a magunk részéről nemcsak megértjük, de leírásunkban még tovább is szeretnénk szélesíteni, illetve mélyíteni azt.

A római számokkal jelölt nagy fejezetek közül a negyedik alatt közölt hozzászólások az egészségi neveléssel kapcsolatosak, ami jól mutatja a mai megfigyelő számára, milyen gyorsan kapcsoltak a pedagógusokon kívül az orvosok, és az egészségügy más munkatársai is - gyakorlatilag rögtön felzárkóztak ehhez a mediatizálási lehetőséghez az iskola-család-komplexum médiumában az egészségügyi felvilágosítás jegyében.

Nem kevésbé érdekes a római hármas pont alatt összegezett hozzászólások pszichológiai jellege (a hozzászólásokat összegyűjtő fejezet címe „A családon belül folyó nevelés segítése”). A mai visszapillantásban hamar kiderül az akkori pszichológiai kommunikáció lendülete, az előbb említett felzárkózási törekvés is. Miközben a kérdésfeltevések, problémák a család és a gyerek pszichológiai megközelítésének nagyszámú és igen differenciált új szükségletét artikulálták, egészükben jóval túl is haladtak azokon a kereteken, amelyek az Iskolatelevízió akkori közeljövőjében egyáltalán elképzelhetőek voltak. Mint társadalmi pillanatfelvétel mindenesetre jól örökítik meg a pszichológiai érzékenység növekedését, nemcsak a társadalom differenciálódási szintjének emelkedését, de az ebből származó problémák szinte azonnali kezelésének szükségszerűségét is.

A hard kommunizmus úton van a soft formák felé.

A hozzászólásokat összesítő ötödik fejezet a „Tartalom, módszerek, visszacsatolás” címet viseli. Nyilvánvalóan Kiss Árpádhoz is köthető az empirikus pedagógiai kutatások iránti érdeklődés ugyanolyan egyértelmű felvirágzása, mint az előbb említett blokk esetében a pszichológiai és orvosi érdeklődésé. Ha nem is mindegyik hozzászólás illik bele pontosan a „felmérő” jellegű kutatásokba (Kiss Árpád ezt a kifejezést használta az empirikus kutatásokra), nemcsak elismerésre méltó színvonalú, de komoly és aktuális felelősséggel is áthatott hozzászólások voltak ezek, amelyek közül Tóth Béla didaktikai észrevételei máig elgondolkodtatóak, miközben Komlósi Sándor erőteljes véleményt fejt ki az Iskolatelevízió közvetlenül kinyíló lehetőségeiről a szexuális nevelés drámaian elmaradott állapotának megjavításában is.

Jellemző következtetéséket vonhatunk le a második nagy fejezetbe rendezett hozzászólásokból is („A televízió nevelő munkája egyes országokban”).

A szakmai összefüggés talán meglepőnek tűnik, de még ezen meglepő mivoltában is csattanós érv a konferencia és azok szervezői mellett. Az a tény ugyanis, hogy összesen öt olyan előadás hangzott el a szekcióban, amelyek a saját országukban folyó televíziós nevelő munkával foglalkoznak, pontosan rávilágít arra, hogy a konferenciát olyan időpontra szervezték meg, amikor a legtöbb országban még egyáltalán nem volt beszámolni való a saját országban folytatott rendszeres iskolatelevíziózásról. A konferencia, a „reform” megelőzte a valóságot, erről szólt az elmúlt ötven év általánosságban is. Ez csattanós dicséret a konferencia szervezői számára. Nem érdektelen tény, hogy ebben a szekcióban történt meg az NDK öttagú küldöttségének egyetlen hozzászólása, de az sem, hogy rajta kívül az összes külföldi hozzászóló vagy Dél-Amerikából, a harmadik világból vagy éppen Jugoszláviából érkezett, olyan országokból tehát, akik akkoriban dinamikus szerepet próbáltak játszani világpolitikában, és elismerésre méltó módon az iskolatelevíziózással is igazolni akarták modernizálódó érdekeiket.

Az első nagy fejezetben összefoglalt hozzászólások („Általános megállapítások a televízió szerepéről a szülők nevelésében”) összefüggő statementeket fogalmaztak meg. Itt egy-egy francia és amerikai hozzászóló mellett Nagy Andor is beszélt. Ez a blokk éppen célkitűzése miatt átfedésbe is került a bevezető előadásokkal is, jóllehet a bevezető előadások inkább a nagy szervezetek és intézmények hosszú távú, komoly elkötelezettségét hangoztatták azzal az Iskolatelevízióval szemben, amelyben nagy jövőt láttak, ezért ezekben az intézményi és kulturális politika, egyenesen a nemzetközi politika mai fogalmainkat előlegezően globális víziói jelentek meg.

A tudomány intézményét Kiss Árpád bevezető előadása tudatosan képviselte és ebből jól leolvasható, hogy mind a Kelemen Endrével, mind pedig áttételesen, a Sándor Györggyel folytatott előzetes együtt gondolkodás teljesen kiérlelte a szakmai koncepciót. A késői Kiss Árpád lendületes előadásban foglalta egységbe az iskolai pedagógiát, a nem iskolai problémákat, a gyermekekkel való foglalkozás tudatosságának növelését, a családot, az iskolai és családi nevelés összerendezettségét, magát a televíziót mint médiumot, majd egy, konferencia által egésze által képviselt gondolattal felvázolta („a kibernetikai szemlélet elterjedése nevében”) magának az iskolai televíziós munkának a tudományos kutatását, mellyel olyan hangot ütött meg, amely a gyakorlat e korszakában sokrétű visszhangot váltott ki.[5]

A maga perspektívájából hasonlóan átfogó és perspektivikus volt André Isambert előadása is („Mit vár a szülők és nevelők nemzetközi szövetsége a soproni szemináriumtól?”). Helyenként ma is imponáló lehet ennek az UNESCO-alszervezetnek a sokrétű és differenciált tevékenysége, az az elegáns, nem feltűnő rugalmasság, amellyel egy ilyen látszólag konzervatív, a régi egyetemi hagyományokon alapuló szervezet már az új médiumhoz is ennyire effektíven tud fordulni. Különleges differenciáltsággal érzékelteti például, hogy a televízió egyenesen „bedobja” a családokat az új élethelyzetekbe, s ezen a szálon egészen addig alakíthatja át a kapcsolatokat, hogy a televízió hozzászoktatja az embert a másokkal való együtt-élésre[6].

Önálló konceptus, de kortörténeti dokumentum is Sándor György „A televízió és a család” című, ugyancsak bevezető referátuma. Benne is ugyanaz a felismerés munkál, mint Kiss Árpádban és a többi meghatározó előadóban: a történelmi pillanat, az új lehetőség, az új eszközrendszer aktualizálja a problémák kiterjedését és komplexitását. Sándor György egyenesen azzal kezdi 1971-ben (!), hogy válságban van e család. Ezt a kérdést a nagy átalakulásokkal magyarázza, amelyek a régi zárt család helyett új, modern, „a társadalommal intenzívebb kapcsolatban álló” családformát hoz létre. Miközben az átalakulási folyamatokat elkerülhetetlen pozitívnak nyilvánítja, szembenéz azzal, hogy az átalakulás nehézségei súlyos konfliktusokkal is járnak. A televízió egyik vezetőjeként hosszas szociológiai fejtegetésekbe bocsátkozik, amelyek végén a maga részéről kirajzolódó legátfogóbb feladatokat is meg tudja fogalmazni: „Önkéntelenül is adódik az a felismerés, hogy a család nevelési funkciója és a televízió hatás területe sok vonatkozásba fedik egymást, érdeklődésünknek legfőbb tárgya, hogy ennek a fedésnek, ennek az együtt működésének milyen tapasztalatait ismerhetjük, milyen előnyeit és hátrányait kell figyelembe venni a családi nevelés alakításában.”[7] Érzékenynek mondható elemzés, hogy a rádióhoz hasonlóan a televízió is kiszélesíti a családba érkező információk, kulturális tartalmak körét, gazdagítja a család kulturális ellátását, miközben a másik oldalon már önmagában ez a tény is gyengíti a családfő tekintélyét, hiszen a hagyományos családba még csak az a típusú kultúra kerülhetett be, amit a családfő jónak látott beengedni.

Ez valóban döntő változás, ráadásul klasszikusan mediális változás is, hiszen itt a társadalmi szerepek változását, az ebből eredő konfliktusokat eredendően nem közvetlen szembenállás, politikai harc vagy más módon megfogalmazott közvetlen érdekellentét, de a szó szoros értelmében a társadalmi mediatizáció értékmentes valósága hozta létre, amelynek a konfliktus, azaz a valóságos pozíciók és befolyások megváltozása csak következménye. A gondolatmenet következő eleme azon a vonalon érvel, ami a politikai rendszer oldaláról (és egyben ugyanennek az oldalnak adresszálva is) a leghatásosabb: „...ha egy este Magyarországon harminc színház zsúfolásig megtelik, akkor kb. 20 ezer néző jutott színházi élményhez: egyetlen színházi előadás televíziós közvetítését másfél-hárommillió ember nézi hazákban.”[8] Forradalmi változásnak látja ezt, amelynek során „az otthonokban tevődik el mind a tanulásnak, mint a művelődésnek és a szórakozásnak egyre nagyobb hányada.”[9]

Ezen a ponton a helyzetnek a politikai rendszer számára legkényesebb oldala is nyilvánvalóvá válik, s ezt Sándor György, igen korrekt módon, ki is mondja: korunkban az otthon kulturális jelentősége alaposan nőtt, „az ú.n. otthoni kultúra nem a véletlen, hanem a társadalmi fejlődés szükségszerű következménye.”[10] Nyilvánvaló, hogy az „otthonkultúra” része az érintett nagy átalakulásnak, de az is nyilvánvaló, hogy az otthonkultúrában szükségszerűen fellépő privatizációs és individualizáló tendenciák csökkentik politikai rendszer által betölthető (vagy akár „kitölthető”)  társadalmi terek nagyságrendjét. Annál is inkább értékelhetjük Sándor György szakmailag még az említett mozzanatokon túl is alaposan kidolgozott konstruktív hozzáállását; úgy építi ki érdemileg támogatóan ezt a nyitott és konstruktív hozzáállást, hogy láthatóan nagyon is tisztában van a mediális forradalom irányainak döntően, sőt, fenyegetően depolitizáló jellegével.

Sándor szót ejt arról, hány órát töltenek a gyerekek a televízió előtt, beszél a lakások szűkös lakóteréről, amelyek között szinte megoldhatatlan, hogy a gyerekek ne nézzék a felnőtteknek szóló műsort. Ő is hangsúlyozza, hogy „a szülőkre hárul az a feladat, hogy kialakítsák a televíziónézés egészséges rendjét”. [11] Számos oldalról elemzi a lehetséges műsortípusokat, s még arra is kitér, hogyan hozható kapcsolatba az egyes műsorok iránti érdeklődés a kortárs csoportoknak a gyerekekre gyakorolt hatásával (a kortárs-csoport kivételes hatása egyébként azoknak az éveknek az egyik felfedezése volt). Az új helyzetben a családnak és a televíziónak együtt kell működnie.

Szemünk láttára rajzolódik ki a politikai hatalom természetének transzformációja.

A politikai hatalom egy korábbi korszakában a hatalom és a média viszonya bárhogyan alakulhatott, csak éppen az együttműködés irányában nem. Nem pejoratívan értjük, de nyilvánvaló: a hatalom korábbi korszakában a média érdemileg és kizárólag csak a propaganda eszköze lehetett. Az Iskolatelevízió esetében vegytiszta formában kirajzolódó, eredetileg kizárólagosan a mediatizáció ugrásszerű fejlődésére épülő változás immár az egyoldalú befolyásolás, a propaganda viszonya helyett az együttműködés viszonyát írja elő.

Sándor György esetében biztosak vagyunk abban, hogy őszintén akarta az oktatás színvonalának emelését, a tanulóifjúság tudásának növelését, de ugyanakkor hálásak is vagyunk neki azért, hogy saját logikáján végigmenve megörökítette a hatalom funkciójának ezt a változását is.

Bizonyosan nem fogalmazták meg ezen a konferencián, hogy ez történelmi pillanat.  Szinte ironikus, hogy amennyiben egyáltalán néven nevezendő politikai dimenziója volt ennek az együttlétnek, az éppen nem a média forradalma, de a kelet-nyugati viszony, a csehszlovákiai bevonulás utáni imperiális helyzet volt.  Ennek éles fényében nyilván senki sem figyelhetett arra, hogy éppen ebben az időben, éppen ezen a tematikán keresztül egy új típusú, a mediatizálás funkcionális viszonyán alapuló együttműködés jön létre a hatalom és a társadalom között. Nyugodt lélekkel nevezzük meg itt a társadalmat, mint egészet, hiszen az iskolatelevíziózás, mint társadalmi tevékenység a szó legszorosabb értelmében behatol a társadalmi élet legintimebb és legkisebb színtereire is.

Tudatában voltak-e a találkozás főszereplői, Kiss Árpád, Sándor György, Ortutay Gyula és a többiek, hogy itt a hatalom és társadalom együttműködésének új programja fogalmazódik meg?  Két szempontból nem lehettek teljesen tisztában ezzel: az egyik a már említett világpolitikai helyzet volt, ami pontosan leképeződik egyrészt a Szovjetunió és az NDK magatartásában, másrészt Jugoszlávia és Románia erőteljes jelenlétében, harmadrészt pedig az UNESCO intenzív részvételében s ezen keresztül a Harmadik Világ sokat ígérő, bíztató megjelenésében. A pillanatnyilag bíztató világpolitikai helyzet még volt annyira törékeny, hogy ne garantálhassa a hatalom és társadalom új viszonyában rejlő pozitív elemek egyenes vonalú kibontakozását.

De nem lehettek tudatában azért sem, mert a kor szereplői általában a legközelebb álló helyzetekre és kihívásokra reagálnak, feltehetjük, hogy a kiemelkedően fontos és ráadásul még a megvalósíthatóság határán is belül lévő iskolatelevízió-projektum sínre állítása lebegett lelki szemeik előtt. Mindez azonban nem akadályozhatja meg, hogy Sándor György érvelésének kényszerítő ereje ne vezetett volna már el ténylegesen is a társadalommal való együttműködés gondolatához.

Ami Kiss Árpádot és az iskolatelevíziózás általa képviselt tevékenységeit illeti, ő ezt előrelépésként értékelte.