Kiss Endre

Zsidóság és a német irodalom

2021.04.18.

(Günter Hartung, Juden und die deutsche Literatur. Zwölf Untersuchungen seit 1979. Mit einer neu hinzugefügten „Jüdische Themen bei Kafka”.Leipziger Universitaetsverlag, 2006. /Günter Hartung: Gesammelte Aufsaetze und Vortraege in 5 Baenden./ 1-494.)

„Összes értekezéseinek és előadásainak” kiadásával tisztelte meg már életében Günter Hartung germanista professzort a Leipziger Universitaetsverlag. Ezzel a döntéssel nemcsak elvileg érthetünk egyet, de a germanisztika, a zsidó művelődéstörténet és összes határterületük virtuális képviseletében gondolati és szakirodalmi horizontunk markáns kiszélesedését is várhatjuk tőle.

Günter Hartung életpályája felszínes szemlélő számára már-már anakronisztikusan kötődik az ideáltipikus közép-európai humanista tudós életének mintázatához, lokálisan Halléhoz és a Halle középpontból kiinduló kulturális atmoszférához, egészen a humanista német kultúra kelet-porosz régiójáig, beleértve Kant Königsbergjét és a német felvilágosodás tizennyolcadik századát is (ebben az összefüggésben nem véletlen, hogy éppen Hartung harcolta meg az NDK-beli nyilvánosság előtt Moses Mendelssohn tudományos értelmezésének lehetőségéért vívott harcot, amelyben nem elsősorban a zsidó művelődés kutatásának általános elutasítása volt az ellenfél, mint a inkább leegyszerűsítő részletekből összerakott sematikus történelemszemlélet, amely a zsidó történelem ebben az esetben baloldali stílusú sémáinak instrumentalizálásával tette volna kutathatatlanná és ezen a szálon értelmezhetetlenné magát a zsidó művelődéstörténetet).

Günter Hartung irodalomtörténeti munkásságát a humanista egyetemi tudományosság olyan történeti aurája övezi, amit hajlamosak lennénk az utolsó fél évszázadra tekintettel akár még anakronisztikusnak is érezni. Ezt a benyomásunkat kivételes termékenysége, munkásságának néhol a valószerűtlenséget súroló perfekcionista filológiai és történeti megalapozottsága, produktivitása, érdeklődésének sokrétűsége alakítja ki (az itt ismertetett Juden und deutsche Literatur című 500 oldalas tanulmánykötet szövegösszefüggésében meg kell említenünk, hogy Hartung önálló kötetekben és tanulmányok nagy sorában alapvetőnek tekinthető munkásságot fejtett ki a nemzeti szocialista irodalompolitika, esztétika, s amiben talán még az eddigi tematikáknál is kivételesebb helyzetben van, a nemzeti szocializmus korszakának irodalmi termésének kutatásában is). Hartung személyiségének első vonása tehát a tizenkilencedik, de még a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiig továbbélő „szent szörnyeteg” professzor, a megalapozott és rendszerezett tudás piramisának építője és az arról való nyilvános beszéd monopolistája. Esetében a humán tudás egy ilyen fogalmához majdnem perfektnek mondható zenetudományi ismeretrendszer is tartozik, amely éppen a német és a németnyelvű irodalmi kultúra kölcsönhatásainak esetében sokszorosan is termékennyé válik.

Günter Hartung munkásságának második meghatározó vonása filozófiai természetű (ami máris termékeny feszültséget okoz a katedrák „szent szörnyetegé”-nek általában közvetlenül filozófiaellenes attitűdjével). Hartung irodalomtörténetírásának lényeges meghatározója a baloldali, elsősorban a marxista irodalomelmélet, Lukács, majd a későbbiekben a judaista vonásokat a politikai messianizmussal elegyítő Walther Benjamin. Egyike volt az elsőknek, akik már hatvanas évek legvégétől erőteljes kisérleteket tettek a benjamini filozófiai esztétika konkrét irodalomtörténeti alkalmazására. Nagyonis logikus tehát, ha akkor elindított Benjamin-Brecht-elemzései mára már klasszikusnak számítanak, el egészen a Brecht-líra és a Benjamin-Brecht-barátság nemcsak minuciózus, de koncepciózus értelmezéseiig. Hartung ezzel egyike a neomarxista esztétika legtermékenyebb alkalmazóinak általánosságban is, hiszen ez az esztétika közvetlenül egyáltalán nem irányul politikai célokra, ez a szemléletmód a valóság egy hermeneutikai olvasata, amely bizonyos művek esetén az elemzői siker különleges, más művek esetén pedig egyenesen az egyetlen biztosítéka.

A tizenkilencedik századi katedra-tudós spirituális mindentudása és a leginkább Walther Benjaminhoz köthető neomarxizmus azonban korántsem merítik még ki Günter Hartung tudományos műhelyének forrásvidékeit. E két alappillért egyenrangúan egészíti ki, harmadikként, a tudományos elemzés magasszintű kulturája, amelynek arculata leginkább a kémiai-fizikai analízis részletezően pontos, az egyes fázisokat állandóan bizonyító és ellenőrző lineáris eljárásmódjára emlékeztet. E módszer átemelése az irodalomtudományba és az irodalomtörténetbe mindenekelőtt azt jelenti, hogy minden szóbanforgó elemzésnek és értelmezésnek pontos és jól körülhatárolható célkitűzése van, amelyet az érvek és ellenérvek, a bizonyítékok felmutatásának és a más vélemények cáfolatának útján meg is valósít. Nem emelnénk ezt ki ennyire határozottan, ha az irodalomtudományban ez a szemlélet erőteljesen lenne jelen, nem is beszélve az irodalomtörténet időnkénti leértékeléséből származó kutatáslogikai hiányokról és nehézségekről, hiszen ebben a helyzetben néhol már az értekező előtt sem világos, vajon mi is értekezésének valóságos célja.

Az analitikus Hartung kezében logikus módon új értelmet nyer a professzori mindentudás elsőként említett tényezője is, hiszen a téma összes releváns vonatkozásának alapos ismerete konkrét kutatási stratégiákat szolgál. Hirtelen kiderül, hogy valaminek a tudása nélkülözhetetlen egy új tárgy megértéséhez, igazolódik az is, hogy a valóságban nincsen „lényeges” vagy „lényegtelen” tudás (különösen olyan nincs, amit valaki valahol előzetesen eldönthetne vagy előírhatna). Az elemzés (az irodalomtörténet és az irodalomelmélet összefüggésében maradva is) mozgó, nyitott és komplex célpontokra irányul, feloldhatatlan nyomozó-kriminalisztikai jelleggel rendelkezik, sokszor nem látható előre, melyik apró mozzanat lesz a hosszan felépített gondolatmenet és kauzális láncolat döntő láncszeme. A szellemi élet, a valóságos történelem számtalan perspektívája mind döntővé válhat a vizsgálat számára, a közepes vagy elfeledett művek, az eddig figyelemre nem méltatott korszakok, az irodalom illetve a szellemi élet teljes valósága megnyílnak az oknyomozás előtt. Az egyes disziplínák átmennek egymásba, a tárgy komplexitása előírja az interdiszciplinaritást és a kutatói stratégiát (Hartung félezer oldalas judaisztikai vonatkozású kötete azt is illusztrálhatja, hogy a judaisztikai vonatkozás önmagában is milyen hatalmas komplexitás-növelő tényező a kulturális tudományok mindegyikében).

Günter Hartung irodalomtörténetírása három összetevője után tudományos személyiségének még két további alapvonása is nélkülözhetetlen e teljesítmény méltatásához

Az egyik Hartung (talán öntudatlan) szenvedélye, mindenképpen azonban tudatosan vállalt eszménye az igazság éppígylétének engedmények nélküli megállapítására. Ezért nála az „igazság soha sem egészen olyan”, mint aminek gondoljuk, az „igazság mindig más”, jó esetben csak „kissé” az. Sokszor bonyolult és hatalmas tényanyagot mozgásba hozó okfejtése új eredményekhez vezet, miközben egy-egy konkrét esetben erőfeszítéseket is igénylő tanulási folyamatokat követel meg az olvasótól (az erőfeszítések megkövetelése egy olyan korszakban, amikor a tömegkommunikáció műsorait azzal a filozófiával építik fel, hogy az első „erőfeszítés”-nél úgyis el fognak kapcsolni, már önmagában is kihívás egy nagy volumenű életmű sorsát illetően, hiszen a Faust II. részét biztosan nem írta volna meg Goethe a mediális tömegkultúra egy hasonló korszakában). Úgy gondoljuk, Hartungnak ez a vonása különösen is hangsúlyos a judaisztika szempontjából, ahol a „nagyjából igaz” és a „bizonyosan igaz” közötti sokszor csak egészen csekély távolságnak kiemelkedő a jelentősége.

Az irodalomtörténetíró Günter Hartung személyiségének legalapvetőbb vonásaihoz tartozik még, hogy szenvedélyesen szereti az irodalmat és a nyelvet, összes pozitív tudása, filozófiai háttere, analítikus képessége és igazságszerető szenvedélye mellett is (de nem azok ellenére) megőrizte az irodalmi teljesítmény iránti zavartalanul naív szeretetét. Ezzel, ha kifejtetlen formában is, de érzékelteti, hogy az irodalmiság nem redukálható, minden elemzés végén maradnak reziduális elemek, amelyek a legtudatosabb értelmező számára is képesek az eredeti élmény szépségét, a világ, az ember, a nyelv egy olyan oldalát felmutatni, amelyek újratermelik a művek eredeti, elemzés-előtti auráját, s ilyen részletek és találkozások ráadásul nem is csak mindig a remekművekkel való találkozásban fordulhatnak elő.

A Juden und deutsche Literatur mintha illusztrációja lenne gondolatmenetünk egy bizonyos pontjának a „nagyjából igaz” és a „bizonyosan igaz” kettősségéről.

Goethe és a zsidóság viszonyának feldolgozása az eddigiekben érdemileg szétesett lényeges részletek felidézésére, amelyek egy teljesebb ív kidolgozása nélkül csak igen nehezen voltak az általánosítás igényével értelmezhetőek. Hartung kutatásai után meg kell változnia erről kialakult képünknek. A Frankfurtban született urbánus beállítottságú Goethe érdeklődésének gyermekkorától fogva középponti része volt a környezetében élő zsidóság szokásrendszere, kultúrája. Hartung lényeges pontokon vitatkozik Houston Stewart Chamberlain Goethe-interpretációjával, aki Goethe különleges, kultúrfilozófiai és civilizatórikus eredetű érdeklődését a zsidó vallás iránt az egykori szélsőjobboldal kereszténységellenességének jegyében szeretné értelmezni. Hitelesen érzékelteti, hány oldalról szembesül az új Európa és az új Németország problémáin a késői tizennyolcadik század koordinátái között gondolkodó Goethe a zsidó társadalom és a vallás jelenségeivel (aminek legalapvetőbb, eredendő oka önmagában minden, csak nem különleges, ekkor válik világossá ugyanis az addig szinte kizárólag a latin- és a görög kulturális előzményekben gondolkodó értelmiségi elit előtt a zsidóság európai történelemben való részesedésének nagyságrendje, azaz itt sincs végső soron másról szó, mint a történeti reflexió e tekintetben megnyilvánuló erőteljes elkésettségéről).

A Mester Vilmos vándoréveiben külön betétként megjelenő Pedagógiai provincia rekvizitumai a zsidó vallás tárgyi- és formavilágát követik. A nevelődési regény tanulékony hősének erre vonatkozó kérdésére azt válaszolják, a zsidóság a „Föld leghosszabb életű népe”. A történeti, civilizatórikus és vallási reflexió felveszi tehát magába Goethénél a zsidóság teljes problematikáját, amely mind a kereszténység, mind a modern államalapítás előtt németség, mint az európai történelem összes más vonatkozásaiban új összehasonlításokat, analógiákat és értékeléseket tesz lehetővé. Goethe személye emlékezetünkbe idézheti a tizennyolcadik század valóságos képének nem egyszer az emlékezetből kiszorult elemeit, a felvilágosodás sokáig együtt él a vallásokkal, plurális viszonyokat teremt, e pluralitásban természetes intellektuális közlekedés folyik az egyes vallások és gondolatrendszerek között, amely nem eredendően spirituális, de komparatív, emberi-antropológiai, történeti és civilizatórikus mozzanatokra épült.

A zsidóság iránti érdeklődés az általános emberi problematikájának nagy alkotója számára alapvetően univerzális volt, ez az érdeklődés tette teljessé mindazt, amit latin és görög stúdiumok után akár maga Goethe is az emberiségről egyáltalán tudhatott. Jónás könyve (78) a fiatal Goethe szemében is kiváló alapzata lett volna egy nemzetek feletti Isten-eszme demonstrációjának (és egyben egy nemzeti katasztrófa parabolájának), ami ugyancsak bevezet bennünket vallás, felvilágosodás és civilizáció akkor mérhetetlenül aktuális diszkusszióiba, amely viták még ma is és még akkor is mély elismerést váltanak ki belőlünk, ha a valóságos történelem nem egy lényeges vonásban tőlük eltérő, más pályákra kanyarodott. A zsidó problematika és téma emancipálódása már Goethénél tetten érhető, az 1775-ben megkezdett és töredéknek megmaradt verses eposz Az örök zsidó, amelyben Jézus kel életre, hogy szemrevételezze az egyházak helyzetét sok évszázaddal keresztrefeszítése után.

A zsidóság iránti rendkívül kiterjedt és szövegösszefüggésekben gazdag érdeklődés médiuma Goethénél is természetesen a „Bibelfestigkeit”, a Luther-Biblia nyelvének (a Faust-ban külön is megemlített) tökéletes ismerete. Ez a „Bibelfestigkeit” az állandó médiuma a zsidó analógiák, összehasonlítások és más vonatkozások szakadatlan szellemi forgalmának, mely forgalom természetesen állandó funkcióváltozásokon megy keresztül. A Hartung-tanulmányban megnevezésre és elemzésre kerülő judaisztikai vonatkozásoknak se szeri - se száma, Ahasvérus éppúgy feltalálható közöttük, mint az emancipáció gondolatkörének számos vetülete, nem beszélve a számos, legtöbb esetben ki nem fejtett összehasonlításról a zsidó és a német nép történelméről (amelyekből majd Thomas Mann válogat előszeretettel a későbbiekben).

Ha az egyik oldalon Hartung azt mutatja meg, hogy az a Goethe, akinek a zsidóságra vonatkozó reflexióit mindeddig esetlegesnek, azaz belső szisztematika nélkülinek tekintették, nagyon is meghatározó szerző a zsidóság össz-problematikájának Európa intellektuális és ezen keresztül politikai és társadalmi folyamatainak integrációja szempontjából, a másik oldalon arra derül fény, hogy Franz Kafka, akinél a zsidó problematika kizárólagossága hallgatólagos fundamentuma számos irodalmi korszak Kafka-értelmezésének, rendkívül differenciáltan és számos összefüggésben, de korántsem kizárólagosan tekinthető e problematika megszólaltatójának (természetesen ez csak szépíró Kafkára vonatkozik) . Ez még akkor is így van, ha Hartung Kafka egyedülálló művészi radikalizmusát a „saját tapasztalat kíméletlen megfogalmazásá”-ban látja, amellyel (Kafka) „minden politikai, társadalmi, vallási és tudományos” tartalom „áthidalóan” közvetítő szerepéről „lemondva” összpontosít ezen tapasztalatok közvetlen artikulációjára (210).

Ez a megfogalmazás alapvetően helyes, egyedül a „lemondás” fogalmának alkalmazásával nem értünk egyet, hiszen Kafka minimalizmusának ereje nem az ezekről való lemondás, de ezeknek az ábrázolásból való kikapcsolása és egy olyan cselekmény és aktoriális retorika, amelyben ezek a vonatkozások nincsenek kifejtve – kifejtésük kiiktatása, ami forradalmasítja prózáját, nem jelenti azonban az e vonatkozásokról való lemondást. Hartung Kafka-tanulmánya a szó szoros értelmében „könyv a könyv”-ben, amelyek filológiai és történelmi megalapozottsága példa nélküli az eddigi Kafka-irodalomban (amely „példátlanság”-hoz az az insider-információ is hozzátehet valamit, hogy Hartung évekig élt Prágában, s ezért ha ő egy olyan prágai házszámot említ, amelyben Kafka, valamelyik ismerőse vagy családtagja lakott, annak a házszámnak nyomban erőteljes helyi értéke lesz az aktuális értelmezésben). Hartung – több hasonló, de az övéhez elmélyültségben egyáltalán nem mérhető véleményre emlékeztetően – 1916-1917-re teszi Franz Kafka írói érdeklődésének a zsidóság problémájára való összpontosítását, s ennek a fordulatnak nyomban meghatározó esztétikai és irodalomelméleti fordulatokat is hozzárendel.

Mendelssohn-értelmezése a kötetnek egy aktuális, az NDK miliőjében lefolytatott, bátor vitában fogalmazódik meg. A Goethe- és Kafka-értelmezéshez mérhető Büchner-fejezet, szintén „könyv a könyvben”, a Woyzeckben artikulálódó társadalomképet fejti fel szinte kísérteties pontossággal és részletességgel, ami alkalmat ad arra (nem egyedül az egész kötetben), hogy a zsidó szereplő létmódjának rekonstrukcióján át betekintést nyerjünk a német zsidóság emancipáció előtti életvilágába. Az így létrejövő archeológia Hartung már említett tudományos kvalitásainak mintegy spontán eredménye. Heine-ábrázolása pontosan jelöli ki a bibliai költemények helyét az életműben.

Günter Hartung a német irodalom zsidó-vonatkozásainak gazdagságát felölelő kötete új korszakot nyithat a művelődés- és irodalomtörténet megfelelő tudományszakain belül. Ezen a területen is jól kivehetően érvényesültek Hartung tudományosságának vezető tulajdonságai. Nem rendelkezik előre kialakított háttérfilozófiával, a jelenségek, tények vagy művek nem igazolnak előzetes elvárásokat. Szorosan vett értelmező elmélete is plurális és interdiszciplináris, a teljes szövegtörténeten, a teljes irodalomtörténeten, az eszme- és filozófiatörténet adekvátan fókuszált, nem túldimenzionált, de integrációképes szituálásán alapul. 

 

Published:  Magyar Zsidó Szemle. Új Folyam. 3. szám. Budapest, 2006. 179-184.