Oláh János

A nagylábujj megfogásától a koporsó érintésig
(Néhány elfeledett zsidó népszokásról)

2020.05.12.

Manapság (helyesen) sok szó esik az ún. "ökológiai lábnyomról". Mit is jelent ez? Egy internetes portál írja: "Az ökológiai lábnyom megmutatja, hogy a populáció bizonyos részének (ami lehet egy ember, vagy egy egész ország is) mennyi ivóvízre, termőföldre, és tengervízre van szüksége ahhoz, hogy önmagát el- és fenntartsa. (…) az ökológiai lábnyomnak célja nem az ijesztgetés, hanem az, hogy pozitívan hasson az emberek gondolkodására, és változtatásokra kényszerítse az iparosodott, fogyasztói társadalmat."[1]

Nos, e fogalomról ötlött fel bennem, hogy körüljárok egy kiveszőben lévő zsidó népszokást, miszerint megfogták az elhunyt nagylábujját, ekként kértek bocsánatot tőle.

1904-ben az IMIT Évkönye^[2] így ír: "Az elhunyt lábának nagyujjait, a tőle bocsánatot kérő, kezének három ujjával megfogta és bocsánatot kért tőle; valamint kérte közbenjárását családjáért és önmagáért. ^[3]

Vajon mi lehetett ennek a zsidóság és a magyarság köreiben is gyakorolt népszokás alapja, magyarázata? Ezen és a hozzá kapcsolódó egyes dolgoknak a fejtegetésére vállalkozik e kicsinyke írás és eljut a manapság többé-kevésbé (?) gyakorolt koporsó megérintéséig a halott lábainál tradíciójáig.

A halott lábujjával történő valamiféle cselekedet, mint már említettem a magyar népraji irodalomból is ismerős lehet, Magyarországon is gyakorolták azt: "Úgy tartja a szokás, hogy aki fél a halottól, annak meg kell fognia a halott nagylábujját, s akkor nem fog rosszat álmodni;"[4] avagy csak ha fél a halottól, akkor meg kell azt fognia[5]: "Ha valaki fíl a halottúl, fogja meg a nagylábujját, oszt nem fíl többet."[6][7]

Például Kolozsvárott is ez volt a szokás annak idejében: "A halottól való félelem ellen egyesek a halott lábujjának a megfogását gyakorolják. Amelyik hozzátartozó fél a halottól, annak meg kell fogni a halott nagylábujját, különben a temetés után is mindig félne a halottól. A nagylábujj megfogása sem történhetik akárhogyan. Az a szabály, hogy az illetőnek háttal kell a ravatal felé állani és hátratartott kézzel kell a halott felé közelednie. A halott lábát nézés nélkül kell megtalálnia. Nem szabad tehát odanézni. Akkor sem ér semmit a dolog, ha valaki oldalról közelítené meg a testet. Mindig a talpával szemben kell állani és úgy hátrálni.

Nem jónak a jele az sem, – a hóstátiak szerint – ha valaki nagyon sokáig keresgéli a halott nagylábujját."[8] A nagylábujjal történő valamiféle cselekedet a Tanah[9]-ban már előfordul, Áronnak és fiainak a pappá szentelési/felavatási szertartása során. (Megjegyzendő, hogy a test legkülsőbb pontjainak vérrel (az Isten adta lélek hordozójának szimbóluma[10]) történő megkenése (a jobb oldalnak, a jónak tartott oldalnak[11]) az egész testet jelentette átvitt értelemben. "Azután vágd le a kost, végy a véréből, és kend meg azzal Áron fülcimpáját, valamint fiai jobb fülcimpáját, jobb kezük hüvelykujját és jobb lábuk nagyujját."[12]

Az I. században Alexandriai Philon így írt: "A teljesen megszenteltnek tisztának kell lennie, tehát a papoknak szavakban, a tettekben és az életben; mert a szavakat hallás alapján ítélik meg, a kéz a cselekvésjelképe, az élet rögös útjának pedig a láb."[13] A későbbi zsidó irodalom is bőségesen foglalkozik e kérdéssel.

Érdekességképpen a Talmudban[14] olvashatjuk e népi hiedelmet: "Ha le akarjuk zárni a halott szemét, az orrába bort kell fújni és a szemhéják közé kevés olajat cseppenteni, majd a holttest mindkét nagy lábujját meg kell szorítani ujjainkkal és a szemek maguktól csukódnak be."^[15] Az elhunyttól történő bocsánatkérés egy talmudi mondatrészen, annak is sajátos értelmezésén alapul, miszerint: "…megbocsátást kap, ki az igaz embert megsiratja, az elhunytnak adott tisztelet miatt…" [16]

A lábujj megfogásáról magyar nyelven a legkorábbi adatot egy 1783-ban nyomtatott könyvecskében találtam: "…a’ meg-hóltt testnek lábait illetvén botsánatot kérnek, ha valaha valamiben meg-sértették volna a meg-hólttat…"[17]

A nagy lábujjnak igen fontos szerep jut a zsidó liturgiában. Az ún. Főimádság (S’móne szré/18 áldás vagy egyszerűen csak t’fila = ima) harmadik áldása, az úgynevezett K’dusá, azaz Isten nevének nyilvános megszentelése. Ennek része az a mondat is Jesájá könyvéből, amelyet a szeráfok mondtak Isten dicsőítésére, és amelyet most a zsinagógában jelenlévők is megismételnek: "…és szólt egyik a másikhoz, mondván: Szent, Szent, Szent a Seregek Istene, telve az egész föld dicsőségével."[18] E résznél az imádkozóknak szokás utánozni a szeráfok/angyalok (vélt) cselekedetét, előbb balra, majd jobbra hajolni; valamint, amikor a "Szent" szót említik, megemelni a lábak sarkait, lábujjhegyre emelkedni,^[19] mintegy törekedni a magasságok felé.

A láb ujjain találjuk a körmöket, amely a több népnél is előforduló legenda szerint az első ember egész testét egy körömszerű képződmény takarta az Éden-kertben elkövetett vétke előtt, és a bűnbeesés után ez a burok azonban visszahúzódott és csak az ujjakon maradt az meg.^[20] "Ádám ruhái simák voltak, mint a köröm; és szépek, mint a köröm."^[21] Valamint: "Milyen volt az első ember ruhája? Körömbőre volt és az Isten dicsőségének felhője takarta be, de amikor evett a fa gyümölcséből, lehámlott róla a körömbőr és meglátta, hogy meztelen."^[22]

Herrmann Antal, a kitűnő XIX-XX. századi kolozsvári, majd szegedi néprajztudós írta: "A köröm eredetéről szóló vallásos mondákban az egész emberi testre kiterjedő körömruha, illetve szaruállományú fedő, mint a paradicsombeli eredeti primitív természetes viszonyoknak, a tudatosság nélküli ártatlanságnak, de a bukás előtti tökéletesség állapotának is a jele, emlékeztethet egyrészt az általános testnek természet adta védőtakarójára."^[23]

A köröm kitüntetett szerepe valószínűleg azzal is összefüggött - mind a zsidó, mind más népek hitvilágában -, hogy az emberi testnek csak születés után kinövő, illetve szemmel láthatóan is gyorsan növekvő része volt. Mivel a körmök folyamatosa nőnek, azokat le is kell vágni.

A vélemények különböznek a zsidóságban, hogy a körmöket minden héten a szombat tiszteletére, szerdán, csütörtökön, vagy pénteken kell-e levágni. A szerdai nap a kezdőnap, mert a Talmud írja, hogy a sábátra szerdán kezdenek el készülődni.^[24]

De a kialakult szokás szerint a körmök levágásának napja a péntek lett, a mikvében^[25] való megmerítkezés előtt, mert különben nem nőnek; avagy azért, mert a körmök három nap múlva kezdenek újra nőni.

A zsidó néphit szerint nem mindegy, hogy milyen sorrendben vágjuk le a körmöket. A körmöket azért nem szabad sorrendben vágni az ujjakról, mert az rosszat idézhet elő. Két szomszédos ujj körmének levágása elősegíti a feledékenységet. Ha a középsőujjal kezdünk, akkor az a gyermekhalandóságot növeli. A kisujjal sem szabad kezdeni, mert az szegénységet okoz, és a mutatóujjal azt érhetjük el, hogy hírbe hoznak. Ezért csakis a nagyujjal vagy a gyűrűsujjal szabad kezdeni.^[26]

Más megokolás szerint a körmök nem sorrendben történő levágása különbözteti meg az élőket a halottaktól, mert az elhunytnak sorrendben vágják le körmeit; majd langyos vízzel megmosdatják: férfit férfiak, nőt nők, általában az Énekek énekének az emberi test szépségét méltató sorait idézve és annak sorrendjében haladván. Egy nap nem szokás a kéz- és a láb körmeit sem levágni a Sulhán áruh[27] szerint,^[28] hiszen a megholttal cselekszenek így, az tehát rossz jel volna. A levágott körmöket el kell égetni, nem szabad azokat csak úgy eldobni, mert veszélyt jelenthetnek a rájuk lépő áldott állapotban lévő nőknek - írja a Talmud.^[29]

Máshol pedig így ír: "Három dolgot tanítottak a körmökről: Aki elégeti, az jámbor; aki elássa, az igaz; aki eldobja, az gonosz."^[30] A levágott körmök mellé, az elégetés előtt 3 fadarabkát szokás tenni (ők a "tanúk"; avagy ők jelképezik a bét-din-t, a 3 tagú vallási bíróságot), majd az elégetés után kezet kell mosni, úgymint a körmök levágása után.

A magyar néphit szerint sem szabad levágásuk után a körmöket szétszórni, mert a másvilágról vissza kellene jönni érte.^[31] Az ujjak körmének reggeli kézmosás utáni megdörzsölése^[32] a démonológiára tartozik,^[33] miszerint lelkünk elhagyja a testet alvás közben ("Az álom 1/60-ad halál."^[34]), a test így rituálisan tisztátalanná lett, és a tisztátalanság démonai a körmökön "ülnek".

A temető bejáratánál található az ún. ciduk hádin ház, amely gyakorlatilag a szertartási épület, és az egyik itt elmondandó halott-búcsúztató ima kezdetéről (Ciduk hádin…^[35]) kapta nevét. A temetést megelőzően itt végezték el egy külön helyiségben a halott mosdatását az Énekek énekének az emberi test szépségét méltató sorait idézvén,^[36] és annak sorrendjében haladva, majd itt öltöztetették fel a fehér halotti ruhákba, az előírt köröm- és hajvágás után.^[37]

A halotti ruha Rabbán Gámlielnek az I. században hozott rendelete^[38] óta egységesen dísztelen és egyszerű. A zsidó férfiak halotti ruhái hagyományosan a következőkből állnak: kitli (ingszerű, zseb nélkül, fehér lenvászonból, a varráshoz használt cérnák csomók nélkül); hájbli (ugyanazon anyagból készült fejfedő); esetleg fehér lenvászonnadrág, gártli (öv) és fehér zokni (Isten előtt lábbeli nélkül kell megjelenni, miként a Szináj-hegynél^[39] történt ez). Valamint az a tálit (imalepel),[40] amelyet életében használt. E tálitba göngyölték be a holttestet, de előzőleg már valamelyik cicitjét (imarojt)[41] elszakították, rituális használatra alkalmatlanná tették.

A nők halotti ruháját hagyományosan a következők alkotják: ingszerű, zseb nélküli fehér lenvászon ruha, a varráshoz használt cérnák csomók nélkül; esetleg főkötő (hajadonoknál elmarad), egy nagy kendő, amely lepelül szolgál, és fehér harisnya.

A szertartási épület többnyire három részből áll: női- és férfi előkészítő helyiség, valamint középütt a ravatalozó (közkeletű szóhasználattal: cinterem), ahová a már előzőleg lezárt és fekete lepellel letakart, egyszerű deszkakoporsót helyezték a sírhoz való viteléig.

A koporsó gyalulatlan deszkákból készült, szögek nélkül, csapolással; vagy feketére festett, összeszegelt egyszerű fakoporsó, melyet a halott belehelyezése után lezártak. Szokás volt, hogy tudósoknak, bölcseknek az asztalából, amelyen tanult és tanított; valamint a jótevő asztalából, amelyről a szegényeket, rászorulókat táplálta, készítették el koporsóját. A hagyomány alapja, hogy a koporsót és az asztalt, héberül egy szóval (áron) nevezzük meg.

A halottal nem temettek el semmiféle ékszert vagy értéket, megelőzendő a sírrablásokat, de így megvalósulnak Jób könyvének szavai is: "Kicsiny és nagy ott van (egyenlő)..."^[42]

A szemekre és a szájra cserepeket (serbelen vagy sárbele) szokás tenni, melynek számos megokolását is ismerjük. Néhány ezek közül:

- elzárják a testnyílásokat, hogy a rossz szellemek ne hatoljanak a testbe;^[43]
- megakadályozza, hogy a halott "szelleme" a testből távozzék, és az élőket nyugtalanítsa;
- az egyik gyönyörű imaköltemény az ember életét a cseréphez hasonlítja: "Az ember eredete por és vége porrá lenni, éltéért küzdve küzd. Hasonlít a tört cserépre...;"[44]
- jelzése annak, hogy a világi dolgok már nem érdeklik a halottat, hiszen nem lát és nem szól semmit sem már;
- a szájra tett cserép eltakarja a szájat, amelynek szavai sértették Istent és embertársait;
- a szemekre tett cserepek a bűnös vágyak egyik fő forrását takarják be;
- így is megvalósul a földdel (porral) való közvetlen érintkezés, mert: "...mert por vagy és porhoz térsz vissza";^[45]
- egyes vélekedés szerint azért zárják le a szemet és a szájat, hogy a halott ne tudjon magával hívni senkit sem e világról a túlvilágra, tehát ne tudjon a szemével inteni/csalogatni, illetve szájával szólni az élőknek;
- ne lásson semmit sem a túlvilágon, és ha majd megtörténik a feltámadás, akkor ne is tudjon semmit sem elmondani.

A temetés előtt, a halott mosdatása után, szokás a halott jobb kézbe, az ujjak közé szokásban volt kicsi, villa alakú faágacskát (gepelah, gepele) elhelyezni, hogy az eljövendő feltámadáskor legyen mire támaszkodnia majd megelevenedett embertársunknak. Egy talmudi megokolás szerint[46] e botocska arra szolgál, hogy majdan kiássa magát a feltámadott, mikor eljő a Messiás/Másiáh, ugyanis a néphit szerint a halottak a földalatti üregekben Izrael földjébe gurulnak (gilgul).[47]

A magyarázatot a "gurulásra" így találjuk: "A Szent, legyen áldott ő, engesztelést ad a holtaknak a földben, üregeket fúr nekik, és addig mennek és gurulnak, amíg Izrael földjére nem érkeznek. Mikor Izrael földjére jutnak, a Szent, legyen áldott ő, életet lehel beléjük és talpra állnak, mert "megnyitom sírjaitokat és fölhozlak benneteket sírjaitokból, népem, és beviszlek benneteket Izraél földjére … és lelkemet belétek töltöm és élni fogtok."[48]

Rabbi Simon ben Lákis szerint a szöveg önmagát magyarázza, mivel Izrael földjére érkeznek, a Szent, legyen áldott ő, életet ad nekik, ahogy írva van: "…aki életet adott a benne élő népnek és lelket a rajta járóknak."[49]

Némely közösségben gyakorolták és gyakorolják azt a szokást jelenleg is, hogy a koporsót a halott lábainál megérintve bocsánatot kértek/kérnek az elhunyttól. E hagyomány, mint már említettem egy talmudi mondatrész sajátos értelmezésén alapul, miszerint: "…megbocsátást kap, ki az igaz embert megsiratja, az elhunytnak adott tisztelet miatt…" [50] A kézzel történő érintés annak a tizenöt (a zsidó hagyomány szerint = 4x3 + 2 + 1 = 15) tagjának megfelelő Tanah-i idézetnek felel meg, amelyet szokás elmondani a balkéz sírkőre tétele után[51] is a sírok meglátogatása alkalmából, miszerint: "Az Örökkévaló vezet majd szüntelen; kietlen földön is jól tart téged, és csontjaid megerősíti."[52]

Az "ökológiai lábnyomról". kezdtem rövidke fejtegetésem. A "lábnyom" és a kéznyom egyedi azonosításra is szolgál. A zsidó újév napjaiban mondott egyik szép zsidó ima így ír: "…minden ember ember keze nyoma…" A zsidó néphit úgy tartja – amint írtam is már –, hogy álmunkban lelkünk elhagyja testünket, felszáll a magasságokba és az Örökkévaló Isten előtt az "égi nagy könyvbe" bejegyzi az ember aznapi tetteit, jó és helytelen cselekedeteit, hiszen cselekedeteink tanúskodnak rólunk. E bejegyzést, beírást pedig keze nyomával, keze pecsétjével hitelesíti.

A kézről, az emberi kézről eszébe juthat az embernek, hogy mennyivel értékesebb Isten alkotása, mint az emberé! Isten sok millió, sok milliárd embert teremtett, alkotott, ám mindegyikük keze nyoma, keze pecsétje különbözik a másikétól, az más és más. Az ember pedig valahányszor leteszi keze nyomát, keze pecsétjét, az ugyanaz marad!

Minden ember egy egyedi lény, egy soha meg nem ismételhető teremtmény világunkban. Mivel egyedi lény, ezért kivételes érték is, nagy kincs, amit óvni, őrizni kell, úgyszintén az őt körülvevő környezetét, az életterét is.

És az ember azért is egy egyedi lény, mert ő az Örökkévaló társa, munkájának folytatója az Isten által teremtett világ további alakításában, formálásában, építésében, jobbításában.