A.Gergely András ^z'cl   

A mementók szükségességéről

/alkalmi impressziók/

2023.04.03.

Új emlékezeti közlésmódok kora jött el. Eljött-e valóban, s új-e, majd elválik – de megítélése a párhuzamos átélés és közlés egyidejűsége közben még többféle súlyozás, hangkeresés, formakeresés felé ágazik el...

Alább egy kisebb merítéssel válaszolok a magamnak is szóló, általam feltett kérdésre: mikor s hogyan válik szükségletünkké a mentális emlékállítás. Válaszokat kerestem, vagy azok találtak rám, sorban, kézre esően, halomba gyülekezőn. Csak néhányat veszek le a legfelsőkből, ez is sok lesz a Türelmes Olvasónak…! Kiskönyvtárnyi ez a kínálkozó készlet is, alig merem lapozgatni. De kell, mert emlékezet nélkül a hiány és a belátás csak gyengélkedő küszködés marad.

Nem könyvismertető lesz ez, hanem a Restancia rovatai között a sem nem identitás, sem nem kultúratörténet, talán leginkább az emlékezet körébe illő lapozgatás. Sőt, tárgya is többféle lesz, nem egyetlen kötet, s valamiképpen úgy, ahogyan Julia Kristeva ír interjú-kötetében (Adalék a gondolkodás tétjéhez) Céline antiszemitizmusa okán arról, miképpen van szükségünk a "személyes okság" tudattalanjához illeszkedő gondolkodásban ("amely mindig valami elbűvölő, lealázandó tárgyat keres") valami bizonytalanságtól függő momentumra, amely "az európai történelem metszéspontjában található", s amely "mindig oda vezet, hogy ez a bűnbak nem lehet bárki, hanem a választott nép tagjának kell lennie" annak, akit "az önkéntelen emlékezés" és a "tudattalan" közötti érzékelhető világban a nyelv hatalmának kitett állapotában meglelünk.[1] Kristeva emlékeztet arra: "mint egy költői szóban, akár egy zenei kompozícióban több hangot kell meghallanunk", mint amit pusztán leíró jegyekkel regisztrálni lehetne, s e polifóniának is magára kell vállalnia a "vokális ismétlések teljes vonalán" felsorakozó gondolatiság-elemeket, melyekből a személyesség révén akár a "nyelven túli" lehorgonyozottság-állapotok, emlékek és megidézésük fontossága is hangsúlyt kap (uo. 70-71.).

E polifónia olykor magában a szerzői műben, de még inkább az olvasatokban lakozik. A példa közvetlen lehet, ha ürügye is, értelmezésmódja is az. Ezért például a 2019-ben 300. évfordulóját ünneplő szegedi szabadság és függetlenség (a töröktől megszabaduló város) emlékezeti örökségéből formált kiadvány (és az ezt megelőző konferencia) okkal állíthatja, hogy A szegediség változásai című kötet[2] (háborúk, forradalmak, tűzvész, árvíz s egyéb emlékezetes örökség dacára) ma már a városfejlődésnek olyan örökségét hordozza, melynek muzeális tartalma csupán egyike az örökségesítésnek.

Fotók, szövegek, emlékiratok, irodalmi művek, kegyeleti gesztusok, építkezés és rombolás, életviteli változás és emlékezetben megmaradt kincs az, ami úgy örökség, hogy nem csupán romjai vannak, hanem az évszázadok sorának a lakosok tudatában, életképeiben, pillantásuk milyenségében is megmaradt komponensei is láthatók. S ha lehet (mint Romsics Ignác: Szegedi évszázadok) történeti trendet látni, lehet Szeged 20. századi városfejlődésének európai kontextusba helyezésével (Tomka Béla), a Vallási momentumok Szeged történetében kérdésével (Máté-Tóth András – Mezey András), a Változások Szeged arculatában szegedi épületeken keresztül (Tóth István) aspektusán keresztül, Szeged hosszú 18. századára kiterjedő áttekintést adni (Marjanucz László) vagy A szegedi vár bontása. A vár helye és szerepe a szegediek gondolkodásában (Horvath Ferenc) látképpel is ábrázolni, akkor még inkább itt van ez a város, a maga európai fókuszú képzőművészetével (Nátyi Róbert), 1956 emlékezetével (Nyéki Tamás), Móra Ferenc "szegediségével" (Medgyesi Konstantin), az épületek arculatváltozásával (Tóth István), A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma külföldi kapcsolataival (Lencsés Gyula), írók és költők meg Szeged kölcsönhatásaiban (Bíró-Balogh Tamás), meg a kérdéssel: Hogyan hatott Szeged Bibó Istvánra és Bibó István Szegedre? (Balog Iván). Olyan típusú emlékezet ez, amelyben a város kommunikál lakóival, sokszor jeles-neves-híres reprezentánsaival is, mindeközben nem is csupán maga a város lesz mélyebben megismert (példaképpen Tömörkény házának fotójával, Hont Ferenc Dóm-téri táncosnők vállán, József Attila képe a Baumgartner-díjasok körében, Karinthyval, Halász Gáborral, Nagy Lajossal, Weöressel, Szerb Antallal és Füst Milánnal), de maga az emlékezet kap városi formát – a ma már nem álló várfallal, a Móra Múzeum előtti piaccal, a barokk vártemplom bontásképeivel, Buday György és az agrársettlement mozgalom portréival, Moholy-Nagy kiállításával, városfestményekkel, a püspöki palota építésével, az eklektikus építészettel, a délvidéki szecesszió kezdeteivel…

S ez csupán "egy lapozó", egy történetmesélő forrásmű lenne, a sok közül egyik, melynek tartalma éppen az emlékezet mozgósításával éri el kellő hatását. Ilyen összevetésben válik izgalmassá Marta Botiková és Deáky Zita munkája, a Lányok, asszonyok Szlovákiában és Magyarországon (1955 – 1989). Ahogy két etnológus nő látta című kötete,[3] melyben két helyi kultúra, két ország sajátosan eltérő "szocializmusa" kap hangot a párbeszéd, a közös értelmezés és megértés-kísérlet közben. Két életvilág női és asszonyai, szokásai és értékei, mindennapi élete és arculata mutatkozik meg az összhang és a sajátos eltérések jegyében, mégpedig úgy, ahogy a maguk emlékezete és forrásaik, adatközlőik, fotógyűjtéseik alapján egyénileg, egymással párhuzamban/összhangban a Szerzők megjelenítik.

Létmódok változatai, hétköznapi életvitel és szokások körei, családok és szerepek, modellek és minták, szemiotikai párhuzamok és mutatkozási hasonlóságok formálódnak egyetlen tárgyalási szerkezetbe, egyező és eltérő ünnepek, divatok, szokások, örökségek megfigyelésével, tükrözött oldalpárokkal szlovák és magyar nyelven, helyi fotókkal. Az ötvenes évek közepétől (születési évüktől) a rendszerváltásig követik a Szerzők a közép-európai kronológiai vonalat, életközelből, s minthogy mindketten az államszocialista rendszerben szocializálódtak, közvetlen tapasztalatuk is van etnográfusként olyan témakörök választásával, amelyekben megmutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, "összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is". S bár egymás mellett élő két népi-társadalmi kultúráról vallanak, mégis kiderül, "keveset tudtunk egymásról, mert talán soha nem volt elég idő, talán szándék sem a megismerésre, az összehasonlításra, a megértésre, a közös, a hasonló, a párhuzamos dolgok felmutatására. Mi most azt kerestük, arra koncentráltunk, ami összeköt minket, amit közösen és hasonló módon éltünk meg, amiről hasonlóan gondolkodtunk, ami hasonló bánatot vagy örömet okozott, amire rácsodálkozhatunk a másiknál, mert ezek segítenek a továbblépésben, az őszinte kapcsolatok kialakításában és megtartásában…" Élnek egy emlékezet-adta miliőben, s kitekintenek a megélt világra, fényképeire, dokumentumaira, de nem akarják "újraértelmezni ezt a korszakot", hanem társadalomnéprajzi szemlélettel, hagyományos néprajzi témákon keresztül szeretnék e korszak összetettségére ráirányítani a figyelmet, mikor felteszik a kérdést: mennyire általánosítható e kötetben a nők szemszögéből bemutatott szocialista Szlovákia és Magyarország? Válaszuk: a közelség és rokonság, a párhuzamosnak tetsző ismeretek dacára "egyáltalán nem. Nem is ez a cél, hanem a mindennapi és ünnepi élet alakulásának a folyamatát szeretnénk árnyalni, miközben vállaljuk, hogy töredékes képet nyújtunk…" (10.).

Mintegy "fölróható" hiányossága a kötetnek, hogy nem szólnak közpolitikai és emberjogi, felekezeti szabadságjogok és szovjet megszállás-történetek részletkérdéseiről (bár érintik ’56-ot és a csehszlovák ’68-at, a kádári és husáki-dupčeki rendszer működését is), ám mézőpontjuk a saját szűrőn, élettapasztalaton, élményeken keresztül szemlélt és értelmezett korszak, s ennyiben könyvük nemcsak "visszatekintés, de egyúttal előre nézés is, mert ez a korszak, annak tárgyi és szellemi kultúrájának egy része velünk van, máig meghatároz mindnyájunkat. Ezt figyelembe véve mutatjuk be a két országban, hogy az élni akarás és az alkalmazkodás közben miként ragaszkodtak az emberek a hagyományos értékeikhez, hogyan éltek egymás mellett a szocialista ideológia által meghatározott új elemek a múlt örökségével a tárgyi, szellemi kultúrában, a társas kapcsolatokban, a mindennapokban és az ünnepekben. Számunkra a változások, a folyamatok bemutatása fontos" (14.). Válogatott képek és szövegek harmonikus egységében beszélik el lányok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, körülményeit, vagyis azt a létformát, mely ebben a "mindennapi szocializmusban" meghatározta hogylétüket. Szuverén portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról, a nőkre fókuszált figyelemmel, akik "ekkor élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…" (12.).

 

 

E kötet bár a "hétköznapi szocializmus" másképpeni arculatát idézi meg, mementó mégis: a személyest, a leírható és elbeszélhető emlékanyag vallomásosságát rögzíti, melynél a hitelesítés eszköze kettős: a könyv java része az összhang keresésére épül, maga a válogatás és rendszerező szándék a kutató-szerző páros leíró szándékára, megnevező és illusztráló törekvésére támaszkodik, szűkebben a párbeszédre. Elbeszél, mégpedig a megidézés leíró közvetlenségével, olykor képes tartalommal, az intim jelentések közvetlenségével és sugárzó gazdagságával. A népéleti-etnológiai szempont azonban kiegészül a vállaltan női nézőponttal is: az objektív látképen túl /mely szubjektív mégis!/ a szaktudományos látószögre épül maga a feltárás, ez adja az értelmező hangot és közvetlen összképet a női sorsokra, élethelyzetekre, munkára, családra, ünnepekre érvényesen. Hiányzó képet, melynek megalkotására a női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége talán a legszemélyesebb késztetés lehetett… A nyugalmas értelmezés, a közös kutatás, egyeztetés, belátás és megértés alaphangja a kötetnek. S talán éppen ez az, ami a "létező szocializmus" korszakából kimaradt vagy elsápadt a mindennapokban, amire már olykor szinte fölfedezésként kell keresni az érdemi emlékvilágokat, amelyeket talán mai nemzedékek már nem is ismernek a retro-szemléletű nyilvánosságtörténetből sem. Épp ezért méltón simul a tekintet olyan válogatáshoz, mely kézhez hozza, emlékezetünk előterébe kínálja a kortárs kutatás kísérleti termését – nemcsak a kollektív emlékezet változataiban jelen lévő "hétköznapi szocializmus" időszakát fölidézve, hanem saját gyermek- és ifjúkort, asszonysorsot, pályakeresést, életvilágot, időbeosztást, munkát és családi létet, ünnepeket és életvezető értékek rendszerét is földerítve. Vagyis mindazt, aminek nem lehetett egykor "terepmunkanaplója", kutatási forrása, mielőtt visszakeresték, újraolvasták, összesítették volna emlékezetüket, amivel kutatóként és nőként, családanyaként és munkatársként, társadalmi szereplőként és családmenedzserként összhangban voltak, s mindezt áthangolták a (nehezen vagy problematikusan definiálható, mégis létező) "szocializmus"-kori világ meghatározó momentumai, impressziói, történeti képei és látképei, emlékezeti anyaga és étékelő aspektusai, saját múltképeik és közpolitikai vagy köztörténeti eseménymenetek szerint. S közben akár lehetnének panaszkodó családanyák, sőt elbeszélhetnék azt is, milyen volt "szocialista nőnek" lenni egy soha be nem teljesülő államideológia "elvtársnőjeként", teljesítménybérben szövőgép mellett vagy gyári konyhásként dolgozni, megesett lánynak lenni vagy elhagyott asszonynak, esetleg kitelepített családban vagy kuláklistán, "deklasszálódó" polgárság tagjaként vagy háborús veterán leszármazottjaként élni, rendőrségi felügyelet vagy belső elhárítás által megfigyelt családtagként szocializálódni, kényszerlakhelyre telepítés vagy állami szociálpolitikai program részeseként életvitelt tervezni, gyermeket szülni, iskolába járni, vagy személyes pályát remélni és titkon csalódni. De nem teszik ezt, vagy nem ezt teszik, mégpedig okkal.

S igen, az sem lenne idegen a kötet szellemiségétől, ha feminista rendszerkritikát várnánk a műtől – de akkor csalódhatnánk, hisz lehetnének jóval kritikusabbak, felháborodottabbak, savanyúbbak vagy kényszerű életviteli mintázatokat zord bírálattal megfogalmazóak, sőt indulatosabbak is, mivelhogy nemüknek a szocializmust építő rendszer látszat-előnyei nem kínáltak terepet; lehetnének továbbá elégedetlenebbek is, hiszen csalódott életutak szemtanúiként leginkább ennek adhatnának hangot e visszatekintésben. Ám szemléletmódjuk mindennek ellenére a "minél objektívebb képet adni" maradt, amikor etnográfusként olyan témaköröket választottak, amelyekben megmutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, "összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is", vagyis a relatíve teljes élethelyzeteket szaktudományos hitellel formálhatták kerekké. E szuverén nézőpont láttatása is közös céljuk volt, s ehhez válogattak egyedi életút-elemek, meghatározó rítusok, intézményes és személyes ünnepek, divatok, életmódok sokaságából, hogy a két térség történeti és etnológiai szakirodalma mellé "más perspektívából" nézzenek rá e korszakra, és a két országban, azonos politikai rendszerben az emberek életét hasonlíthassák össze etnológiai szempontból és módszerekkel. Képek és szövegek harmonikus egységében beszélik el lányok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, körülményeit, vagyis azt a létformát, mely ebben a "mindennapi szocializmusban" meghatározta hogylétüket. Szuverén portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról: "Az államszocializmus nem volt teljesen egységes rendszer, különféle vezetői, korszakai, keményebb, enyhébb időszakai is voltak. Mindeközben mi a nőkre összpontosítottuk figyelmünket, akik ekkor éltük, élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…" (12. old.).

Mindezekkel az általánosító, hidegen távolságtartó, vagy indokoltan politikai tónusú leírás helyett – noha a történeti, közpolitikai, sőt köznapi pillanatok széles körben hasonlóak lehettek – a szerzői szándék kiemeli a megértés lehetőségét: bár "országaink és a bennük élő emberek ugyanahhoz a közép-európai kulturális régióhoz tartoznak, közös történeti múlt és számos hagyomány köti össze" őket az államszocializmus idején is, de a hasonlóság és különbözőség egyszerre kísérte ezt a majdnem 40 évet. "Voltak, akik diktatúraként, mások normális rendként élték meg ezt a korszakot. De éltek, és az elnyomás, a nehézségek, a szegénység közepette is küzdöttek, nem adták fel, igyekeztek a nemi, korosztályi, családi, munkahelyi szerepeiknek megfelelni, saját és családjuk mindennapjaiban, ünnepein békességet, nyugalmat, boldog pillanatokat teremteni" (310. old.). S alighanem épp ez a nyugalmas látkép, a méltányos értelmezés, a közös kutatás, a sokszoros egyeztetés, belátás és megértés a meghatározó alaphangja ennek a kötetnek. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja. Ugyanakkor mindezek mellett látképet kapunk (s kap egy ma már ezt is csak filmekből, képekről, visszaemlékezés-töredékekből viszontlátó olvasói-korosztályi kör is) arról a világról, amit a rendszerideológiai irányelvek mellett a divat látványos ízléskorszakai, az új családformák, a párválasztási stratégiák, a házasság és a válás, a lakásmódok, a munka és női szerepek a családban, a háztartások modernizációja, az átalakuló táplálkozáskultúra, a falusi divat és a városi, a vasárnapi ebéd, a lakótelepi körülmények, az élettársi kapcsolatok, a tisztálkodás, az üzemi konyha és a gázrezsó vagy a kukta csábereje, az abortusz, a mosás és a mosodák, az ünnepi konyha, a családi ünnepek, házasságkötés, a Mikulás, Karácsony, Húsvét, jeles napok és évfordulók, a csoportos névadás, a keresztelő vagy a templomi szertartások, a házassági évforduló vagy a temetés akkor mint társadalmi létmód lehetővé tettek. Használják tehát mindazt, amire a kor értékképzeteit, eszközeit, forrásait tekintve a muzealizálás törekedne, s azt is, ami a családi fiókok mélyén lapult – mint esküvői meghívó, bérmálkozási emlékfotó, termelőszövetkezeti vagyonleltár, falusi örökség és városi modernizációs vívmány személyes archívumba került anyaga. Értelmezik mindezt a ma aspektusából, a tegnap emlékeiből, a két ország sajátos "népi kultúrájából", s a múltat idéző tárgyi világ fotóival, emberi kapcsolatokra emlékeztető adattárával. Mindezt közgyűjteményi fotóanyag, családi emlékképek, ismeretségi körből beszerzett helyszín- és eseményképek, portrék és ezernyi más "lenyomat" illusztrálja, ami a szaktudományos szempontokon túl a közismereti tudás, a "leckekönyvekből" kimaradó intimitás, sőt a (jobbára férfiak által írott köztörténetírás mellett) a női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége közben talán a legszemélyesebb késztetésből kifejthető volt. A kifejtés személyessége ugyanakkor a szakszerűség elvárásával karol össze: "Adataink, forrásaink és abból levont következtetéseink tényeken alapulnak: mindig szem előtt tartottuk a tudományos pontosságot és igényességet. Könyvünk egy hosszú, hónapokon át tartó párbeszédből bontakozott ki, amelyből mindketten tanultunk, és amely megmutatta, hogy rajtunk áll a kapcsolatok minősége. Ha az olvasók számára érdekes, tanulságos és hasznos e könyv, ha segíti az egymásra figyelést és az egymás megértésének igényét, akkor tudományos és emberi szándékunk egyaránt teljesült" (310. old.).

S a szándék teljesülését valóban maga a kötet hordozza. De mert kicsi a világ, így a tudományos "véletlen" hozza talán, hogy e kötet egyik szakmai lektora éppen L. Juhász Ilona volt, aki< Örök mementó. A Holokauszt emlékei Dél-Szlovákiában című könyvének alaptónusában az etnikai-politikai és szimbolikus térfoglalás legutóbbi évszázadáról szól eseménytörténettel és fotókkal árnyaltan.[4]

A háborúságok nyomai, a népirtás és fenekedés harsányságai, a gyűlöleté és elvetemültségé múltból máig elvezetve valósággal megülik ezt a kötetet, mely olyan kollektív emlékek jelképtárát kínálja, amiben – igaz, tematikai és földrajzi szűkítésben ugyan, de a szubjektív indíttatástól sem ódzkodva, sőt a szakirodalmi merítésben, illusztrált forrásfeldolgozó attitűdben és képanyagban sem másképpen – az emlékezet játszik kulcsszerepet.

"Vajon mi, (cseh)szlovákiai magyarok okultunk-e a holokauszt, a soá történetéből? A második világháború befejezését követően rövidesen a szlovákiai magyarok is üldözöttekké váltak az új Csehszlovákiában, rájuk sütötték a kollektív bűnösség bélyegét, a magyar szóért büntetés járt, s nem volt magyar nyelvű oktatás sem. Az ún. csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében megvalósult kényszertelepítés során száztízezer magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét: Magyarországra vagy pedig munkára Csehországba deportálták őket (többek közt az édesanyámat és családját is). A vagonokban, amelyek néhány évvel korábban a zsidókkal robogtak a haláltáborba, a csehszlovákiai magyarok kényszerültek szülőföldjük elhagyására. Ezúttal a mi elődeinknek kellett összeszedni a holmijukat, őket terelték vagonokba, mint egykor a magyar nemzetből kitagadott zsidókat, az egykori szomszédokat, barátokat, ismerősöket… A két deportálás körülményei azonban lényegesen eltértek egymástól. Míg a zsidók összezsúfolva, sokkal embertelenebb körülmények között a megsemmisítő táborba utaztak, a csehszlovákiai magyarokra szerencsére nem a halál várt. A Csehországba munkára deportáltak egy-két év elteltével hazatérhettek, s a Magyarországra áttelepítettek sem koncentrációs táborba, vagy egyenesen gázkamrákba kerültek. A szlovákiai magyarok számára a hontalanság évei, s a lakhely kényszerű elhagyása máig elevenen élő trauma, a jogfosztást törvényre emelő Beneš-dekrétumok a mai napig érvényben vannak. Ezért is lenne logikus, hogy mi, szlovákiai magyarok sokkal jobban átérezzük a zsidók tragédiáját, s megértőbben, nagyobb empátiával viszonyuljunk a kisebbségekhez, hiszen a többségi társadalomhoz képest mi is kisebbségben vagyunk!" (11. old.).

 

De nem csupán a kisebbség léte és helyi históriája a könyv tárgya és üzenete. Már mottója is előzetesen igazolja szándékát, amely Heller Ágnestől vett szavakkal üzen: "A legtöbben sem Gonoszak, sem Jók nem voltak, csak félrenéztek és hallgattak. S meg is magyarázták, miért néztek félre és miért hallgattak. Ők a talaj, amelyből a Gonosz kihajt". Az erre következő kétszáz oldal pedig illusztrál, bemutat, megidéz, elbeszél, földúl, megvall, beavat abba, hogy az elismerés tónusában és a (mintegy száz esztendeje folytonos) gyűlölködés, méltatlan kirekesztés, folytonos áskálódás és fenyegető fenekedés légkörében a sosem múló politikai közgondolkodási rutin nyújt létjogot, olykor biztatást is a gonoszok fellépésére és olykor uralmára is. A kutatói aspektus viszont nem kizárólag a forrásfeldolgozás gazdag eszköztárára épül, hanem a rendszerváltás után is megerősödő és helyenként vandállá is váló közpolitikai, lényegében vészkorszak-tagadó attitűdök elutasítását is magába foglalja. A történelmi háttérben a kilenc fejezetre tagolt mű első egysége fogja egybe a szlovák és magyar állami zsidópolitikáját, az 1989 előtti és utáni emlékmű-formálási szándékok és emlékjel-állítási törekvések sajátosságait. Ezután további témaköröket formál a deportálások emléktábláinak-szobrainak-emlékjeleinek, a szakrális emlékezet kulturális jelképeiként a köztéri, temetőbeli, familiáris és közösségi megjelenítéseknek, majd újabb fejezetben tárgyalja a roma holokausztot, a jeruzsálemi Jad Vasem emlékjel-völgyének jelképtárát, a családi emlékezetet, a többségi társadalom emlékezetét és emléknapjait, továbbá az áldozatok közös emlékezetben megmaradó sajátos univerzumát, ezen belül is a zsidómentők emlékhelyeit. A mellékletbe tett válogatott tematikus sajtóanyag és képtár a szlovák összefoglalót és aprólékos helynévmutatót előzi meg, adatai között levelek, memoár-részletek, személyes megfigyelések dokumentációja is jelzi, mennyire indokolt a kötet már bevezetőben megidézett emlékezettörténeti aspektusa:

"Kisiskolás koromban a tőlem idősebb testvérem kilencedikes történelemkönyvét olvasgatva/lapozgatva bukkantam rá egy képre, amely szögesdrót mögött álló, csíkos ruhát viselő gyerekeket ábrázolt. Nem értettem, miért vannak pizsamában, és a képaláírásban szereplő "koncentrációs tábor" kifejezés is ismeretlen volt számomra. A magyarázatot édesanyám adta meg, aki elmesélte, mi történt a zsidósággal, hogyan közösítették ki, majd pusztították el őket származásuk miatt. Megdöbbentem, s nem értettem, nem tudtam felfogni, hogyan tehették ezt ártatlan emberekkel, ráadásul gyerekekkel is? Hogyan engedhették a barátok, szomszédok, az adott település lakossága? Hogyhogy nem akadt senki, aki megvédte volna őket? Kijelentettem édesanyámnak, hogy én meg fogom védeni a zsidókat. Édesanyám mosolyogva valami olyasmit mondott, hogy erre már nem lesz szükség, a velük megtörtént szörnyűségek után nem tudja elképzelni, hogy bárki is ellenük fordulna. E beszélgetést követően pár évvel később, értetlenül fogadtam a hírt, hogy Rozsnyón, ahol születtem, lebontották zsinagógát, majd később a zsidó temetőt is likvidálták. A sírköveknek nyoma veszett, így a holokauszt előtt majdnem 400 lelket számláló egykori rozsnyói zsidó közösségnek már semmi nyoma nem maradt a városban…" (11.)

Nem véletlen tehát, hogy a kötet egésze azoknak emlékezetére készül, akik megszenvedték a história kegyetlenségét, de hasonlóképpen "azon bátor ismert és ismeretlenek emlékére, akik a vészkorszak idején is Emberek tudtak maradni, nem álltak a kiközösítők, a zsidók kirablói és meggyilkolói közé, hanem saját életüket is kockáztatva mások életének megmentése mellett döntöttek" A szerzői szándék s a kilenc fejezet (meg összegzésként a tízedik) egyben adatszerű vallomás is:

"A holokauszt áldozatainak száma Szlovákia területén 100 000-re (Büchler 2009), Magyarországon (a visszacsatolt területekkel együtt) pedig 569 507-re tehető (Braham 2003). A hivatalos adatok szerint ma Szlovákiában mintegy 3000 zsidó él (Büchler 2009), Magyarországon pedig a 2001-es népszámlálás szerint a magát zsidónak valló személyek száma 12 871 volt" (17. old.). S mert a számok csak a közhelyekben beszélnek önmagukért, a kötet fejezetei egzaktul végigkísérik a folyamatokat: nemcsak a szlovák nemzeti felkelés, "a szlovákiai zsidók ún. második deportálása" és a Hlinka Gárda aktív részvétele, a tömegsírba kerültek talán sosem véglegesen megismerhető adatai ("211 szlovákiai tömegsírról van tudomásunk"), de a végelgyengülésben, kórházban, menetoszlopban, ismeretlen módon elhunytak, besorozottak, gyermekek és számos nem definiálható kietlen körülmények okán áldozattá váló további sorsok ismeretlensége okán még ebben a számadatban sem biztos teljességgel szerepelnek (13–17. old.). A Szerző tehát mindezeknek valamiképpen emlékjelet állít úgy is, hogy részletes példákkal, interjú-szövegekkel, sajtóanyagokkal, emléktábla-feliratokkal és települési emlékezet megidézésével kiegészítve sem lehet biztos a teljes körű feldolgozásban. Ezáltal nemcsak tisztelgés, főhajtás, de emlékjel maga a könyv is, miként a törvényen kívülinek nyilvánított, a Zsidó kódex kiadása (1941. szeptember 10.) utáni időben menekülni próbáló, Magyarországra áttelepülő, embercsempészek által szöktetett, visszatoloncolt, hatósági kíméletlenségnek kitett, gettóba hurcolt, kirabolt, lemeztelenített és emberségében mindentől megfosztott érintettek sorsára fókuszált leltár is egyben. Leltára a félrenézők és némák históriájának is, akik bár nem "gonoszok", megvolt azért jó okuk a megtűrő és kihasználó attitűdre… A könyv talán legemlékezetesebb jelenete: az elhurcoltak menetoszlopában fölismert családanyától megkérdezi jószomszédja, hogy akkor ugye elvihetné a gyermekszoba bútorát…?! Ha másért nem, e szövegrészért már érdemes volt a Szerzőnek figyelmeztetnie lehetséges olvasóit arra, mi van olyankor, ha a látható történések efféle "olvasata" is részévé válik az emlékezésnek… De nem kevéssé mementó arról is, miként folyik az emlékjelek, szobrok, emléktáblák, temetők, zsinagógák, települési szintű kollektív memória megbecstelenítése, az emlékfosztás, a kegyeletgyalázás, a mindennemű társadalmi nehézség okainak zsidókra ráterhelése, az áldozathibáztatás, az átideologizálás és (párt)politikai aktivitásoknak alárendelt emlékezettörlés, fölmentés és tudomásulvétel, akár a háború előtti, alatti és utáni zsinagógabontás, temetőfelszámolás és rombolás, kegyhelygyalázás vagy mártírumtagadás.

A kötet szerkezetében a tíz fejezet java többsége is részekre tagolt, pl. így: 3. Holokauszt-emlékjelek 1989 után Szlovákiában; A deportálások emléktáblái; A holokauszt első felvonása, a kamenyec-podolszkiji deportállás és mészárlás és emlékjelei; Az 1942-es szlovákiai és az 1944-es magyarországi deportálások emléktáblái; Köztéri és temetői emlékművek; Néhány példa családok holokauszt-emlékjeleire; Emléktáblák a ravatalozók falán a köztemetőkben; A második világháború és a holokauszt áldozatainak közös emlékjelei; Emléktábla a munkaszolgálatosoknak; Egy új emlékjeltípus, a "botlatókő", "emlekeztető macskakő" (Stolperstein); A névtelen áldozatok emlékhelye és emlékműve: a Nemes Lelkek Parkja (Park ušľachtilých duší); Radnóti Miklós emlékjelei (38-85.). Vagy így: 6. A zsidómentők emlékjelei; A három kassai életmentő: Bernovits Vilma, Salkahazi Sara, Slachta Margit; Ocskay László; Raoul Wallenberg emlékjelei Szlovákiában; Lapka Béla és Lapka Lajos; Gaskó Miklós (98-114.).

Tehát még az emlékezet és emlékjel viszonyában L. Juhász Ilona számos regisztert különböztet meg, ezeket konzekvensen végig is viszi kötetén. A szobor-alakzatban, feliratokban, emlékező alkalmak média-feldolgozásában, mártírnapok felsorolásában, emlékezeti események megidézésében, "Eleven Emlékművek" létrehozásában, deportálások emléktábláiban, és további számos metszetben sorolja föl "Izrael fiai ezreinek" emlékezetéül megvalósuló gesztusokat, hogy "Legyen lelkünk bekötve az élet kötelékébe" (28., 39. old.). A megjelenítések sokfélesége (emléktábláktól a sírfeliratokig, emlékező szertartásoktól a sajtóanyagokig, emlékfáktól a restaurált műemlékekig) ugyancsak forrásbázist kínál a jelképtárak gazdagításához és az értelmezések gesztusainak értékeléséhez és méltóságuk emlékéhez is. Mindezt fotókkal illusztrálja legtöbb esetben, így figyelmét is kiterjesztheti a párhuzamos történésekre: példaképpen mélyen vallomásos, ahogyan fényképén az Iványi Gábor és Majsai Tamás kezdeményezte emléktúra kamenyec-podolszkiji tömegsírról hozott cserjéje a Wesley udvarán megjeleníti a történéseket; vagy ahogyan a komáromi zsinagóga jelképes kemencéje őrzi a kollektív memória egy-egy apróbb üzenetét és az emlékezés gesztusának fenntartási szándékát, s ugyanígy a roma holokauszt fontosságának hangot adva a politikai gesztusok és etnikai különbékék kommunikációs lenyomatait is megszólaltatja a szerzői szövegválogatásban (86-95.).

A kötet a holokauszt emlékezete és a többségi társadalom viszonyának, továbbá a holokauszt emléknapjait ismertető kitekintésnek, majd összegző fejezetnek néhány oldalával a szubjektív bevezető megokolt anyagát adja, ismét visszautalva napjaink eseményeinek a történeti előzményekre rímelő. Az előzmények és a következmények is velünk élnek még sokáig. Erről vall az alábbi mű is, mely csak részben a magyar és szomszédországi vészkorszakokról szól, de éppen annak idézőjeles "folytonos állandóságában" mutatja L. Juhász Ilona reflexióját a máig továbbélő múlt és a praktikusan újrahasznosítható tehervagonok bűvkörére utaló közérzeti miliőben…

Hallgatás (személyes, családi) és elhallgatás (hivatalos) vette körül azt a tematikát is, melyről éppen a fölháborodást, fölindulást, morális tiltakozást, a minden embertelenség elleni lázadást leplező közérzet késztet szólni. Mert nemigen tudunk mit kezdeni az indolencia, szervezett barbárság, emberellenes indulatok oly széles körével, melyek közül bármely részkérdést vizsgálnánk is, minduntalan a hiábavalóság és vakremény közötti keskeny sávon maradnánk az esetleg tartózkodóan humanista vagy akár kardosan béküléspárti véleményeinkkel. Ugyanakkor azzal a megismerési kényszerrel is gazdagodunk a Családok a kitelepítések árnyékában című tanulmánykötet írásaiból,[5] amely egy 2021-es "Család és kitelepítés a II. világháború utáni Közép-Kelet-Európában" konferencián elhangzott előadás-sorozatból jelent meg (néhány hasonló tematikájú dolgozattal együtt). A kötetben a szomszédos országok közül Szlovákia, Románia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország és Szlovénia előadói is hasonló vagy azonos történeti eseményeit feldolgozó résztémákat, párhuzamos és analógiás eseteket, mintázatokat jártak körül vagy idéztek fel empirikus hitelességgel és társadalomtörténeti metszetekben a nemzeti, etnikai, származási, elhurcolási történésekről, írásaikban az emberpártiság mintegy csak szerzői attitűdként lehetett jelen megszólalás gesztusaként, miközben a némulás, sőt a beszédtilalom jegyében az elnémítás időszakát szemlélték. Igaz, az elmúlt húsz-harminc esztendőben méltó sokaságban áradnak az intézményekben, szakemberek keze alól kikerülő elemzések és forrásközlések a dicső szocialista korszak politikáiról, melyek a kitelepítés-fogalmak körében részben talán biztosítják a téma kutatását vagy az elemzési és megértési eredmények felmutatását is, tehát az értelmezés mint történelem jelenik meg magában a műben. Mert éppen e kötetből is látható, mennyi sok értelmező olvasat szinkronizálása maradt el eddig is számos feltáró és összegző forráskutatás ellenére is – például a zsidóság kitelepítését sokszor megelőző, vagy azonos módon követő nemzetpolitikai döntések révén. Ugyanakkor a legutóbbi negyedszázad, melyben a kutatás immár avíttossá tette az elnémítás osztályideológiáját, sőt az állameszélyesség mesterkélten-tudatosan átpolitizálta a múltértelmezés rítusait is, már éppen a hiányos vagy sokszor nem eléggé szelektált források, korszakos adatok, esetenként a közvetlen tapasztalatokkal rendelkezők halála, emlékezetük immár töredékessé vált minősége okán is további hosszú időre munkát fog adni a történészeknek, mint hasonlóképpen a kisebbségek, vallási csoportok, etnikai szférák, családtörténetek, településtörténetek, migrációk, mindennemű határokon átnyúló hatáskutatások, röviden a társadalomismeret kutatóinak az árnyékkorszak objektív feltárását igénylő összegzéseinek terén is.

De új kötet lévén, érdemi kérdés marad: mi újat kínál a kiadvány, s kiknek? Újat annyiban hoz, amennyiben a diszkriminatív politikák (államokosság, nemzetpolitika, külpolitikai interakciók, országépítési imázsok stb. bűvkörében) a kollektív emlékezet személyes és családi sorsokra lebontása szándékával, vagy éppen újabb források bevonásával kínálnak lehetősséget új kérdések felvetésére, többfajta szemléletre is, amelyek még közelebb visznek a történeti események összefüggéseinek feltárásához, ezek között pedig a "családkutatás" releváns kérdései között a II. világháború utáni Közép-Kelet-Európában elindult kitelepítésekre fókuszálva, sajátos összefüggésben a kor közpolitikai szövegtárával. Szűkebben "az államszocialista rendszer diktatórikus döntéseire és azok megannyi következményére" szándékozik figyelmet fordítani a könyv szerkesztői gárdája, hogy a mikroközösségek, a családok oldaláról közelítve jusson el a szocialista közép-kelet-európai kitelepítésekhez, etnikai, társadalmi csoportok kollektív büntetéséhez, politikai üldözéséhez, kényszerű lakóhelyelhagyásra vagy megkülönböztetésre és mindenkor a hátrányos kezelésre is érvényes állami pressziókhoz vezető kérdésekhez. S teszik ezt a Szerzők meglehetősen multidiszciplinárisan, a kötet egyszerre alkalmas társadalomtörténet, etnopolitika, osztálypolitika, nemzetközi kapcsolatok, hazai és regionális gazdaságtörténeti jelenségek, etnicitáskutatás, szomszédságkutatás, kisebbségtörténet, társadalomnéprajzi folyamatok, interkulturális kölcsönhatások, mediatizáltság, kommunikációtörténet, társadalomlélektan, identitás-stratégiák, jogtörténet és még egy sor szervezett rendszerelméleti aspektus együttes felmutatására, mikor arra fókuszál, hogyan jelenik meg átélés-közelből mindez a családok, az egyének, felekezeti, etnikai és lokális közösségek mindennapi tapasztalatává vált minőségében, s miként lesz az idővel már kibékülő belenyugvássá, vagy szembeforduló elfogadássá, tiltakozássá vagy korszakos emlékezetromlássá. Ennyiben tehát mindenkinek szól a könyv, akit ezek bármelyike megfog, megérint, emlékezésre vagy elszámolásra késztet. Mert hát tekinthetjük pusztán "történetinek" a folyamatot és az eseményeket, valójában mégiscsak egyéni és csoportos tragédiák, pusztulásmódok, megannyi testi-lelki megnyomorodás, generációkat meghatározó traumák és élethelyzetek jellemezték a szocialista hatalom megerősödését – sőt mindegyik szocialista országban, avagy európai szinten is tanulságosan majdnem egyformán –, mindez pedig minimum több százezer embert érintett közvetlenül, de közvetve több milliót is Magyarországon. Vagyis túlzás nélküli állításként megáll az a vélemény, megállapítás, vagy olvasat, hogy a megfélemlítési technikák jobbára sikerrel jártak nagyregionális szinten, hisz alig van olyan család Közép-Kelet-Európában, amelyet valamilyen mértékben ne határozott volna meg ez események egyike, vagy akár több változata, kihatása, következménye is. A családi emlékezetek és az egyéni életsorsok mindenesetre ez ismét "boldog" békeidőket a hallgatás, államiasult működésmódban pedig az elhallgatás eszközével kezelték – egymással korántsem kiegyensúlyozott minőségek szerint.

A tanulmányok többségében közös, hogy mind a konferencia előadásainak, mind a tanulmánykötetnek közvetett célja volt egy szélesebb kör, nevezetesen az utókor, a fiatalabb nemzedékek figyelmének ráirányítása a felmenőik (sokszor eltitkolt vagy szimbolikusan bezárt) sorsára, az – etnikumtól, felekezettől, státusztól vagy kulturális örökségektől függetlenül – kárpát-medencei népeket megterhelő trianoni szétszakítottságra, majd a háborús veszteségek azonosságai ellenére továbbra is megmaradó, államhatárokon átívelő közös, többnyire tragikus sorsban látható, a válaszkényszerekre, a családi közegbe is főhatósági parancsokkal vagy emberi hitványságokkal beletaposó hatalmi döntések elviselésére kényszerítettség leíró bemutatása. A tanulmányok mindegyikében megjelenik a kiszolgáltatott helyzetbe került család mint életvilág-szereplő, és az is, hogyan hatott sorsára, szervezetére, az egész társadalmi intézményre a kollektív büntetés, a malenkij robot, az üldöztetés, a kitelepítés, összességében a megtorlás és az alárendelés mint a megfélemlítés különböző fajtáinak uralmi gyakorlata. Ott vannak közös jelzőként a családközösségek színterében és miliőjében a sorskérdések is, melyeket aztán vittek tovább magukkal, örökítettek utódaikra, hagyatékként rejtették hallgatásba vagy megnémult emlékezetbe a meghurcoltak, akiknek ezzel a kibeszélhetetlenséggel kellett megküzdeniük vagy némának maradniuk a múló időben. Közös tehát az alapkérdés: miként hatott a történelem "sodrása" ott, ahol az elszenvedés kényszere kívülről jött csapásként, kivédhetetlen véletlenként vagy sorsszerű történésként jelentkezett. De nem csupán településenként, vagy családonként, de egyedenként is eltért az, hogyan volt lehetséges mindezek feldolgozása, értelmezése, vagyis a kiszolgáltatottság mindenkori ellenoldalának, az élet folytatásának esélye, kényszeredett szomorúsága vagy túlélő maradandósága, örökített kényszere és új interpretációinak változatossága.

A Szerzők társadalomtörténeti és társadalomnéprajzi forrásokkal, interjús vagy forráselemző módszerekkel és szemlélettel a családok és tagjaik fókuszán, emlékanyagán, tapasztalatán, élményvilágán keresztül közelítik meg kérdéseiket, átfogó képeiket, kormeghatározó kérdéskörök megjelenítésmódját is. Nem tarthatok névsorolvasást a harmincnál több szerzőből, hogy ne jelentsen megkülönböztetést egynémely témakör kiemelése vagy elhagyása, de egymást is erősítik írásaikban, hivatkozott szakirodalomban abban, hogy az egyénileg ábrázolt történeti események lokálisan teszik hitelessé írott vagy narratív forrásaikkal is a mondanivalók (sokszor drámai, de mindenkor szociálisan is érzékeny) verzióit, ezekből nem az elnagyolt általánosítás, hanem a családokra ható elbeszélésmód hangzik ki összhatásként. Az is világossá válik ezek olvastán, hogy az egyéntől független üldöztetések, kollektív sodródások és családi sanyarúságok szempontjából majdnem lényegtelen, milyen (elnevezésű, színű, ideológiájú) a rendszer, ha természetét tekintve diktatórikus, ha bármilyen formában és eszközökkel visszaél hatalmával, emberellenes tetteit pedig ideológiai maszlagokba csomagolja és az egész társadalmi közösségre tukmálja. Ekként is közös üzenet az írásokban, hogy az emlékezet elrendező vagy fölháborító öröksége "magánéleti" drámák részévé vált, s ezáltal bizony társadalmivá is – de többnyire megmaradt családi-közösségi tragédiának, feltáratlanul, kibeszéletlenül, földolgozatlanul is. Mindez alapjaiban látszólag politikatörténeti ismeretanyag inkább. Viszont egyúttal a kultúratudomány, a "népélet", a társadalmi csoportörökségek része is, ekként pedig föltárt, megnevezett, szilárd tudással és korántsem "értékmentesen" leírható forrásanyag a jövőnek.

Pontosan ekként emlékanyag és forrás is egyszerre, sőt önmeghatározása szerint is emlékkönyv az...és hol a vidék zsidósága?... Történeti és néprajzi tanulmányok a falusi, mezővárosi zsidók és nemzsidók együttéléséről című kötet,[6] melyben tizenhat tanulmány próbál a címbeli kérdésre okadatolt, leíró, s a maga nemében egyenként is drámai körképet nyújtani. Az időhatárok terén a 18-19. századtól idézik meg a falusi-városi térben élő, gazdálkodó, kereskedő, földművelő vagy iparos népességet a történeti és egyúttal néprajzi fókuszú tanulmányok, de a történések összhatását vélhetően nem tekinthetjük lezártnak a 20. század drámai folyamataival. A könyv "azoknak az emlékére készült, akiket 1944 tavaszán és koranyarán a nácizmus gyilkos őrülete először jogaitól fosztott meg, majd tulajdonaitól, előzött otthonaiból, megalázott, gettókba tömörített és végül koncentrációs táborokba hurcolt, ahol legtöbbjüket megölték. A vidéki zsidóság sorsáról, életéről szólnak a dolgozatok, tragikus sorsuk emlékére készült ez a kötet. A náci legfőbb vezetőség 1942 januárjában mondta ki a "végleges megoldás"-t, azaz, hogy az európai zsidóságot meg kell semmisíteni. Statisztikát is közölt a végleges megoldást kimondó ülés jegyzőkönyve. Felsorolta valamennyi európai országot és az országok neve mellett zsidó lakosainak számát, tehát mindazokat, akiket meg kell ölni. A statisztikában a magyarországi adatok is szerepelnek és ismételjük meg még egyszer, 1942-ben, amikor az ország még független állam, az ország zsidósága, ha súlyos zsidóellenes törvényekkel is sújtva, de mégis egy független állam polgárai voltak…" – adja tudtunkra a kötet rövid ismertetője.

Ugyanakkor az írások java többsége saját helyszín, saját kutatási anyag és helyi összkép révén törekszik bemutatni Hová lett a vidék zsidósága? (Benoschofsky Ilona előszavának címével). A szerkesztői Beköszöntő után azonnal a kutató tekintet kap prioritást: Berger Sámuel Zsidótörvény és a falusi zsidóság; Voigt Vilmos: A Magyar Néprajzi Társaság és a zsidó hagyományok kutatása, majd a térképen megnevezhető települések önálló résztémái következnek (esetenként nagyívű, de részletes feldolgozással), mint példaképpen Prickler Harald: A nyugat-magyarországi (burgenlandi) zsidó települések; Hudi József: A pápai zsidó község és önkormányzata 1748–1848; Dóka Klára: Fejér megye zsidó lakossága a 19. század első felében; Sozan Michael: Zsidók egy dunántúli falu közösségében; Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig; Szántóné Balázs Edit: Adalékok a zsidóság történetéhez Körmenden tanulmányaiban. A kötet társadalomnéprajzi és vallásfolklorisztikai megközelítést is ígér, s ez nem marad el: a foglalkozások, szakmák és élethelyzetek körétől (Csoma Zsigmond – Lőwy Lajos: Kóser vágás és a kóserborok, a nemzsidó vallású magyar parasztság tudatában; Farkas József: Adatok a mátészalkai zsidóság életéhez, táplálkozási szokásaihoz; Deáky Zita: Falusi és mezővárosi zsidó bábák Magyarországon (18-19. sz.) tématerületétől) a tudománytörténeti jelentőségű gondolkodásmódokig (Voigt Vilmos: Scheiber Sándor és a magyar folklorisztika) úgy tagolja az írások többsége a saját tárgyköröket, hogy a kötetvégi írások (Ács Anna: A nemesvámosi zsidók emlékezete; Rékai Miklós: Az emlékezés köve (Egy hasszid életútja Kárpátalján); Palásti Mónika: A hagyaték) együttesen is az emlékezés szükségessége, elmaradhatatlansága és fontossága felé ívelnek.

A kötet "már régi", ha úgy vesszük. Ám messze nem mellékes, mennyire reflexió nélkül maradt (egyetlen kivétel Szarvas Zsuzsa ismertetője a Regio folyóirat 1994/2. számában), miközben értékét tekintve antikvár ritkaságnak számít és elérhetetlen forrás is. Érdemes tehát annyiban is visszautalni megjelenésének idejére, hogy azóta mind a hazai zsidóság életút-variációiban, mind intézményeiben, de részben a közgondolkodásban, oktatásban, "mutatkozásban" is jelentős változások történetek. Ami viszont nem változott, s amin a történeti emlékezet kutatói (vagy mint Gyáni Gábor épít rá egész kötetet: a történelem mint emlék/ezet, "az elveszíthető múlt" mint a tapasztalat és a történelem viszonyában meghatározó momentum szakirodalma)[7] ugyancsak gyakorta elmereng, az a "történetírás mint a nemzeti emlékezet tudománya", a "társadalmi igazság történelmi fogalma" mint kulcsfontosságú identitás-elemek megmaradása a posztmodern kihívások közepette is. S nemcsak a szaktörténetírás, a kollektív emlékezet megjelenítésmódjai és értelmezései vagy az oral history szemléletmódja értelmében, hanem a helyi emlékezet megmaradása, a létmódok és önképek továbbadása, a "hagyaték" és örökség értelmében sokkal fokozottabban.

 

BEKÖSZÖNTŐ (Szerkesztők)
ELŐSZÓ: Hová lett a vidék zsidósága? (Benoschofsky Ilona) 9
Berger Sámuel: Zsidótörvény és a falusi zsidóság 13
Voigt Vilmos: A Magyar Néprajzi Társaság és a zsidó hagyományok kutatása 17
Prickler Harald: A nyugat-magyarországi (burgenlandi) zsidó települések 27
Hudi József: A pápai zsidó község és önkormányzata 1748–1848 39
Dóka Klára: Fejér megye zsidó lakossága a 19. század első felében 59

Csoma Zsigmond – Lőwy Lajos: Kóser vágás és a kóserborok, a nemzsidó vallású magyar parasztság tudatában 95
Farkas József: Adatok a mátészalkai zsidóság életéhez, táplálkozási szokásaihoz 131
Deáky Zita: Falusi és mezővárosi zsidó bábák Magyarországon (18-19. sz.) 145
Sozan Michael: Zsidók egy dunántúli falu közösségében 157
Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig 169
Voigt Vilmos: Scheiber Sándor és a magyar folklorisztika 187
Szántóné Balázs Edit: Adalékok a zsidóság történetéhez Körmenden 191
Ács Anna: A nemesvámosi zsidók emlékezete 215
Rékai Miklós: Az emlékezés köve (Egy hasszid életútja Kárpátalján) 225
Palásti Mónika: A hagyaték 245