Guillaume Apollinaire
A PRÁGAI VÁNDOR
Réz Pál fordítása
2024.08.13.
1902 márciusában Prágában jártam.
Drezdából érkeztem.
Bodenbachtól, az osztrák határállomástól kezdve arra következtettem a vasutasok modorából, hogy a Habsburgok birodalmában ismeretlen a német ridegség. Amikor a pályaudvaron be akartam tenni bőröndömet a poggyászmegőrzőbe, a tisztviselő átvette a csomagot, majd ócska, mocskos jegyet húzott elő zsebéből, kettétépte és ideadta a felét, mondván, hogy gondosan őrizzem meg. Közölte, hogy ő viszont a cédula másik felét teszi el, s amikor ki akarom venni csomagom a megőrzőből, a két összeillő résszel bizonyíthatom, hogy a bőrönd az én tulajdonom. S megemelvén csúf, ellenzős osztrák sapkáját, elköszönt.
Miután elhessegettem a hordárokat, akik szinte olaszos módon hajbókoltak, és alig-érthető németséggel ajánlották fel szolgálataikat, kiléptem a Ferenc József pályaudvar kapuján, majd elindultam az ódon kis utcákon, hogy sovány pénztárcámnak megfelelő szállást keressek. Illetlen eljáráshoz folyamodtam, mely azonban roppant kényelmes, ha az ember idegen városba érkezik: a járókelőknél érdeklődtem.
Legnagyobb meglepetésemre az első öt ember egy szót sem értett németül: csak csehül beszéltek. A hatodik, akit megszólítottam, meghallgatta szavaim, elmosolyodott, s franciául válaszolt:
- Beszéljen franciául, uram, mi még jobban utáljuk a németeket, mint a franciák. Gyűlöljük őket, mert ránk akarják kényszeríteni nyelvüket, mert kizsákmányolják iparunkat és termékeny földünket - hiszen van borunk, szenünk, vannak drágaköveink, és vannak nemesfémeink, mindenünk van - csupán sónk nincsen. Prágában az égvilágon mindenki csak csehül beszél. De ha franciául szól az emberekhez, aki megérti, örömmel fog válaszolni.
S egy szállodát ajánlott egy kis utcában, melynek nevét oly módon írják, hogy Porzsicnak kell ejteni, majd elköszönt, biztosítván róla, hogy forró rokonszenvet érez Franciaország iránt.
Párizs néhány nappal azelőtt ünnepelte Victor Hugo születésének századik évfordulóját.
Megbizonyosodhattam róla, hogy az ebből az alkalomból megnyilvánult cseh rokonszenv nem volt üres szó. Csinos falragaszok népszerűsítették Victor Hugo regényeinek cseh nyelvű kiadásait. A könyvkereskedések kirakatai valósággal a költő bibliográfiai múzeumaivá alakultak. A kirakatüvegre ragasztották a párizsi újságoknak ama cikkeit, amelyek Prága polgármesterének és a Szokolnak látogatásáról számoltak be. (Egyébkent máig sem értem, hogy a tornának mi köze volt az évfordulóhoz.)
A szálloda földszintjén zenés kávéház volt. Az első emeleten egy öregasszonyra bukkantam, s miután megállapodtunk a szoba árában, szűk, kétágyas helyiségbe vezetett. Közöltem, hogy egyedül óhajtok lakni. Az öregasszony elmosolyodott, s azt mondta: ahogy parancsolom; de annyi bizonyos, hogy a földszinti zenés kávéházban könnyen találok partnert.
Elindultam a városba, azzal a szándékkal, hogy míg világos van, sétálok egyet, s azután egy cseh vendéglőben vacsorázom. Szokásom szerint egy járókelőnél érdeklődtem. Történetesen ő is felismerte akcentusomat, és franciául válaszolt:
- Idegen vagyok, akárcsak ön, uram, de elég jói ismerem Prágát s a város szépségeit, hogy azt merjem javasolni: tartson velem, és sétáljunk egyet.
Alaposan megnéztem emberemet. Hatvan év körüli, de még jó erőben levő férfinak látszott. Feltűnően választékos öltözete nutriagalléros, hosszú, gesztenyebarna kabátból és fekete szövetnadrágból állt, mely utóbbi eléggé szűk volt ahhoz, hogy érvényre juttassa roppant izmosnak tetsző lábikráját. Széles, fekete szalmakalapot viselt, mint a német professzorok. Homlokát fekete selyemszalag keretezte. Puha bőrből készült, sarok nélküli cipőjében oly nesztelen, egyenletes és lassú léptekkel járt, mint az olyan ember, aki előtt hosszú út áll, és nem akar kifáradni, míg célhoz nem ér. Szótlanul ballagtunk. Társam arcát figyeltem. Vonásai csaknem eltűntek roppant hosszú, de gondosan ápolt és hermelinfehérségű szakállának, bajszának és hajának sűrűjében. Szinte csak vastag, csaknem ibolyaszínű ajkát lehetett látni. Szőrös, horgas, kiugró orra volt.
Az ismeretlen férfi megállt egy vizelde mellett:
- Bocsásson meg, uram - mondta.
Követtem. Láttam, hogy nadrágnyílása előtt lecsatolható szövetdarab van. Ahogy kiléptünk a vizeldéből, azt mondta:
- Nézze csak ezeket az ódon házakat: megőrizték a hajdani jeleket, amelyek megkülönböztették őket, mielőtt még számot kaptak volna. Ez itt a Szűz háza, az a Sasé, amott pedig a Lovagé.
Az utóbbi épület kapuzata fölött évszám díszelgett.
Az öregember hangosan olvasta:
- Ezerhétszázhuszonegy. Hol is jártam akkor?... Ezerhétszázhuszonegy június huszonegyedikén érkeztem München kapujához.
Rémülten hallgattam szavait; azt hittem, őrülttel van dolgom. Rám nézett, majd elmosolyodott, látni engedte fogatlan ínyét.
- Aznap érkeztem München kapujához - ismételte. - De arcom alkalmasint nem tetszett a strázsáló katonáknak, mert roppant tapintatlanul faggatni kezdtek. S mivel válaszom nem elégítette ki őket, gúzsba kötöttek, és a nyomozó hatóságok elé vezettek. Bár lelkiismeretem tiszta volt, nem éreztem magam valami jól... de útközben megpillantottam Szent Onuphreosz arcképét egy ház falára festve, mely most a Marienplatz tizenhetes számát viseli, s megnyugodtam, hogy legalább másnapig életben maradok; ennek a képnek ugyanis az a tulajdonsága, hogy egynapos életet biztosít annak, aki ráveti pillantását. Bár igaz, hogy számomra ennek a pillantásnak nem volt nagy jelentősége; azzal az ironikus bizonyossággal rendelkezem, hogy mindenképpen élni fogok... A bírák szabadon bocsátottak, s én egy hétig kószáltam Münchenben.
- Ó, akkor még nagyon fiatal volt - hebegtem, csak hogy mondjak valamit -; nagyon fiatal!
Egykedvűen felelte:
- Csaknem két évszázaddal fiatalabb, mint most. De - öltözetemtől eltekintve - külsőm éppen olyan volt, mint ma. Egyébként nem ez volt első látogatásom Münchenben. Ezerháromszázharmincnégyben is felkerestem a várost, még most is emlékszem a két menetre, mellyel akkor találkoztam. Az első menetben poroszlók vezettek egy szajhát, aki bátran szembenézett a nép gúnykacajával, és királyi fönséggel viselte szalmakoronáját, a megbélyegző fejéket, melynek tetején kis harang csilingelt; a széplány két hosszú szalmacopfja térdét verte. Bilincsbe vert két kezét összekulcsolta hasán, mely vénuszosan-érzékien előreállt, a kor divatja szerint, hiszen akkoriban úgy volt szép a nő, ha terhesnek látszott. Egyébként ez az egyedüli szépségük. A másik menetben egy zsidót vezettek az akasztófa alá. A sörtől mámoros, üvöltöző tömeggel együtt magam is elkísértem a vesztőhelyre. A zsidó fejére vörösre mázolt vasálarcot húztak. A maszk sátáni arcot ábrázolt, két füle, őszintén szólva, két tülökre emlékeztetett, mint azok a szamárfülek, amelyeket a vásott kölykök fejére aggatnak. Hosszú orra kihegyesedett a végén, s mivel roppant nehéz volt, arra kényszerítette a szerencsétlent, hogy meggörnyedve haladjon. Óriási, lapos, keskeny nyelv tette teljessé a kényelmetlen játékszert. Egyetlen nő sem sajnálta a zsidót. Egyetlen nőnek sem jutott eszébe, hogy megtörölje a maszk alatt verítékben ázó arcot, mint az az ismeretlen asszony Jézus orcáját a Szent Veronika kendőjének nevezett gyolcsdarabbal. A csőcselék, felfedezvén, hogy a menetben két nagy kutyát vezet pórázon egy cseléd, azt követelte, hogy akasszák fel őket a zsidó két oldalára. Kettős szentségtörést követnek el, gondoltam magamban - egyrészt a maguk vallásának szempontjából, hiszen szánalmas Jézussá változtatják ezt a zsidót, másrészt az emberiség szempontjából: mert gyűlölöm az állatokat, uram, s nem tudom elviselni, hogy úgy bánjanak velük, mintha emberek volnának!
- Ön izraelita, uram, nemde? - kérdeztem egyszerűen.
- A Bolygó Zsidó vagyok - felelte. - Bizonyára kitalálta már. Az Örök Zsidó vagyok... a németek így neveznek. Isaac Laquedem vagyok.
Átnyújtottam névjegyemet:
- Tavaly áprilisban Párizsban járt, ugyebár? - kérdeztem. - És nevét krétával felírta egy falra a Bretagne utcában, ugye? Emlékszem, egy szép nap, amikor az omnibuszon a Bastille felé igyekeztem, megláttam a nevét.
Csakugyan így történt, felelte Isaac Laquedem. Én pedig így folytattam:
- Sokan az Ahasvér nevet tulajdonítják önnek.
- Ó, ezek a nevek mind az én neveim... és hány még, Uram Isten! Brüsszeli látogatásom után siralmas éneket költöttek rólam, s ez az ének Philippe Mouskes alapján Isaac Laquedemnek nevez - Mouskes ugyanis ezerkétszáznegyvenháromban flamand rímekbe szedte történetemet. Matthaeus Parisiensis angol krónikás, aki egy örmény pátriárkától hallotta, már előbb elbeszélte a históriát. Különféle városokban tett útjaimról gyakran beszámolnak a költők és krónikások, hol Ahasvérnak, hol meg Ahasvérusnak vagy Ahasvère-nek nevezve. Az olaszok Buttadiónak hívnak, latinul Buttadeusnak; a bretonok Boudedeónak; a spanyolok Juan Espera-en-Diosnak. Én magam legjobban az Isaac Laquedem nevet szeretem; Hollandiában gyakran szerepeltem így. Egyes szerzők szerint Poncius Pilátus ajtónállója voltam, és Kartaphilosznak hívnak. Mások csupán foltozó vargát látnak bennem, s Bern városa büszkén őrzi azt a pár csizmát, melyet állítólag én készítettem volt, és távozásomkor hagytam volna a városban. De én semmit sem vallok be személyazonosságomról. Annyit csupán, hogy Jézus megparancsolta: amíg vissza nem tér, mindig csak vándoroljak. Nem olvastam a személyem sugalmazta műveket, de ismerem szerzőjük nevét: Goethe, Schubart, Schlegel, Schreiber, von Schenk, Pfizer, W. Müller, Lenau, Zedlitz, Mosens, Kohler, Klingemann, Levin, Schücking, Andersen, Heller, Herrig, Hamerling, Robert Giseke, Carmen Sylva, Hellig, Neubauer, Paulus Cassel, Edgard Quinet, Eugène Sue, Gaston Paris, Jean Richepin, Jules Jouy, az angol Conway, a prágai Max Haushofer és Suchomel. De hozzá kell tennem, hogy mindezek a művek egy kis ponyvakiadványon alapulnak, mely Leydenben jelent meg ezerhatszázkettőben, és hamarosan latinra, franciára meg hollandusra fordították, majd Simrock német népkönyvében felfrissítette és kibővítette. De nézze csak! Ez itt a Ring, avagy a "Városház Tere". Ebben a templomban nyugszik Tycho Brahe, a csillagász; itt prédikált Husz János, és a templom falaiban ott vannak még a Harmincéves meg a Hétéves Háború ágyúgolyóbisai.
Elhallgattunk; megnéztük a templomot, majd kimentünk a Városháza elé, és megvártuk, míg meghúzzák a harangokat: bólogatva húzta a harangkötelet a Halál. Ide-oda mozgott a többi kis szobor is, egy kakas szárnyával verdesett, és a nyitott ablak előtt elsétált a Tizenkét Apostol, kifejezéstelen tekintetet vetve az utcára. Miután meglátogattuk a Zsbinszkának nevezett, sivár börtönt, a régi zsidónegyedben kószáltunk, ócska ruhák, ócska vas-holmik és mindenféle megnevezhetetlen vacakság között. A mészárosok borjakat daraboltak. Csizmás asszonyok siettek az utcán. Gyászruhába öltözött zsidók haladtak el mellettünk - megszaggatott ruhájukról lehetett felismerni őket. A gyerekek cseh vagy héber zsargonban beszéltek. Fedett fővel léptünk be a régi zsinagógába, ahol a szertartás alatt nem szabad asszonynak tartózkodnia, csak egy nyíláson keresztül nézhetnek be. Olyan ez a zsinagóga, mint egy sír, melyben vén pergamentekercs nyugszik: a csodálatos tóra. Laquedem ezután a zsidó városháza toronyóráján megnézte az időt: három óra volt. Ezen az órán héber számok vannak, és a mutatók fordítva járnak. A Karlsbrückén átkeltünk a Moldva másik oldalára - erről a hídról dobták a folyóba Nepomuki Szent Jánost, a gyónási titok vértanúját. A jámbor szobrokkal díszített hídról nagyszerű kilátás nyílik a Moldvára és egész Prágára, a templomokra és kolostorokra.
Előttünk magasodott a Hradzsin dombja. Miközben felfelé ballagtunk a paloták sorfala között, így beszélgettünk:
- Azt hittem - szóltam -, hogy ön nem is létezik... Legendája, gondoltam, csupán jelképe a bolygó fajnak... Én szeretem a zsidókat, uram. Rokonszenvesen sürögnek-forognak. És sok boldogtalan ember van közöttük... Egyszóval igaz, hogy önt Jézus kergette világgá?
- Igaz... de erről ne beszéljünk többet. Hozzászoktam életemhez, melynek soha sincs vége, és melyben soha sincs megnyugvás. Mert én sohasem alszom. Folyton csak járok, járni fogok mindaddig, amíg fel nem tűnik az Utolsó Ítélet tizenöt jele. De az én utam nem keresztút - én kellemes utakon járok. Krisztus földi jelenlétének halhatatlan és egyetlen tanúja vagyok, s én bizonyítom az embereknek a Golgotán lezajlott isteni és megváltó tragédia valóságát. Micsoda dicsőség! Micsoda boldogság!... De tizenkilenc évszázada szemlélője is vagyok az Emberiségnek: mondhatom, pazar szórakozásokkal szolgál! Az én bűnöm, uram, egy géniusz bűne, s már régóta megszűntem bűnbánatot érezni miatta.
Elhallgatott. Megnéztük a Hradzsint, a királyi palotát, fenséges és komor termeket, majd a székesegyházat a királyi sírokkal és Nepomuki Szent János ezüst ereklyetartójával. A kápolnában, ahol Csehország királyait koronázták egykor, és ahol Vencel király vértanúságot szenvedett, Laquedem felhívta figyelmemet a gemmás falakra: csupa achát és ametiszt. És egy ametisztre mutatott:
- Látja, a közepében az erezet egy tűzben égő, tébolyult szemű arcot ábrázol. Azt állítják, hogy Napóleon maszkja.
- Az én arcom az! - kiáltottam. - Az én komor és féltékeny szemem!
Csakugyan így van. Fájdalmas arcképem ott függ a falon, a bronzkapu mellett, melynek gyűrűjében Szent Vencel megfogózkodott, amidőn meggyilkolták. Mennünk kellett a székesegyházból. Sápadt voltam és boldogtalan, hiszen őrültként láttam magam - én, aki olyannyira rettegek, hogy csakugyan megőrülök! Laquedem szánakozva vigasztalt.
- Elég volt a műemlékekből - mondta. - Sétáljunk inkább az utcákon. Nézze meg jól Prágát; Humboldt azt állítja, hogy Európa öt legérdekesebb városa közé tartozik.
- Szóval mégiscsak szokott olvasni?
- Ó, igen, néha... jó könyveket, séta közben... Nevessen csak ki! Néha szeretek is - és azt is járás közben...
- Hogyan?! Szeret, és sohasem féltékeny?
- Az én egyperces szerelmeim évszázadok szerelmével érnek fel. De, szerencsére, engem senki sem követ, s nincs időm rá, hogy felvegyem azt a szokást, amelyben a féltékenység csírái rejtőznek. Vigadjon ön is, uram, és ne féljen a jövőtől meg a haláltól! Senki sem lehet bizonyos benne, hogy csakugyan meghal. Azt hiszi, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem halt meg?! Gondoljon csak Énokra, Illésre, Empedoklészra, tyanai Apollonioszra! S nem hiszik-e sokan, hogy Napóleon is él még? És a szerencsétlen bajor király, II. Lajos?! Kérdezze csak meg a bajorokat. Mindnyájan azt felelik majd, hogy fönséges és őrült királyuk még él! Lehet, hogy maga... hogy maga sem fog meghalni...
Leszállt az éj, a városban fények gyúltak. Egy modernebb hídon visszatértünk a Moldva másik partjára.
- Ideje lesz vacsorázni - mondta Laquedem -, a járás serkenti az étvágyat; s ami engem illet, roppantul szeretek enni.
Egy fogadóból muzsikaszó szűrődött ki; beléptünk.
A zenekarnak három tagja volt: az egyik hegedült, a másik a dobot, a nagydobot és a triangulumot kezelte, a harmadik pedig egy fújtató fölé helyezett, két egymás mellé illesztett billentyűsorból álló, harmóniumszerű hangszeren játszott. A három muzsikus pokoli ricsajt csapott, remek kísérettel szolgált a paprikás gulyáshoz, a köménymaggal elkészített hirtelensült burgonyához, a mákkal ízesített kenyérhez és a keserű pilseni sörhöz. Laquedem fel-alá járkált a helyiségben, úgy evett. A zenészek muzsikáltak, majd tányéroztak. A termet időközben megtöltötte a vendégek torokhangja - csupa gömbfejű, kerek arcú cseh férfi volt, hetyke orral. Laquedem határozott hangon beszélt velük. Láttam, hogy rám mutat. Arrafelé néztek, ahol ültem; egy férfi odalépett, kezét nyújtotta, s azt mondta:
- Vivé la Frantzé!
A zenekar rázendített a Marseillaise-re. A fogadó lassacskán megtelt. Nők is érkeztek. Táncolni kezdtek. Laquedem felkérte a fogadós lányát. Élvezet volt nézni őket. Úgy ropták a táncot, mint az angyalok - a Talmud szavai szerint, mely az angyalokat táncmestereknek nevezi. Lauqedem hirtelen megragadta táncosnőjét, a magasba emelte, és a társaság tapsvihara közepette meglóbálta a levegőben. A lány, amikor ismét szilárd talajt érzett lába alatt, komolynak s szinte aléltnak látszott. Laquedem fiatalos hévvel csókot cuppantott arcára. Ki akarta fizetni a fogyasztást - egy forint volt a számla. Elővette pénztárcáját: a tárca édestestvére volt Fortunatus bugyellárisának, amelyben mindig megbújik a legendás öt krajcár.
Kiléptünk a fogadó ajtaján, és keresztülhaladtunk a Wenzelplatznak, Viehmarktnak, Rossmarktnak vagy Václavské Námestínek nevezett nagy, négyszögletes téren. Tíz óra volt. Nők kószáltak az utcai lámpák fényében; amikor elhaladtak mellettünk, hívogató szavakat suttogtak, csehül; Laquedem a zsidónegyedbe vezetett.
- Meglátja - mondta -, éjszakára minden ház kéjtanyává változik.
Csakugyan így volt. Minden kapuban egy kendős fejű bordélyosnő állt vagy ült, és mormogva hívta éjszakai szerelemre a férfiakat. Laquedem hirtelen azt mondta:
- Nem akar eljönni a Királyi Szőlőskertek kerületébe? Tizennégy-tizenöt éves lánykákat kapni; maguknak a philopedeknek is kedvük telne bennük.
Elhárítottam a csábító ajánlatot. Egy közeli házban magyar bort ittunk a pongyolát viselő német, magyar, cseh lányokkal. A mulatság egyre züllöttebb lett; én nem vettem részt benne.
Laquedem szemmel láthatólag lenézett tartózkodásomért. Kikezdett egy nagy mellű és nagy fenekű magyar lánnyal. Hamarosan szétnyílt a ruhája, s magával vitte a lányt, aki kétségkívül megrémült az öregembertől. Laquedem körülmetélt nemi szerve görcsös fatörzsre emlékeztetett vagy az indiánok terra di Sienával tarkára festett cövekjére, mely skarlátvörös és sötétlila, akár a viharos égbolt. Negyedóra múlva visszaérkeztek. Az elcsigázott szerelmes, de riadt leány németül kiáltotta:
- Egész idő alatt járkált! Egész idő alatt járkált!
Laquedem nevetett; fizettünk, és elindultunk.
- Roppantul meg voltam elégedve ezzel a leánnyal mondta -, pedig ritkán vagyok elégedett. Úgy emlékszem, ilyen élvezetben csak Forliban volt részem, ezerkétszázhatvanhétben, ahol egy szűz leánnyal akadt dolgom. Sienában, a tizennegyedik században, már nem tudom melyik évben, egy férjezett fornarinával éreztem magam ilyen jól... olyan színe volt a hajának, mint az aranysárga kenyérnek. Ezerötszáznegyvenkettőben, Hamburgban annyira beleszerettem egy lányba, hogy mezítláb elzarándokoltam egy templomba, és könyörögtem Istenhez, persze hiába: bocsásson meg, és engedje meg, hogy megálljak. Aznap, a prédikáció alatt, felismert és megszólított egy diák, Paulus von Eitzen, aki később Schleswig püspöke lett. Kalandját el is beszélte barátjának, Chrysostomus Daedalusnak, az meg ezerötszázhatvannégyben kinyomtatta a történetét.
- Ez aztán pompás élet volt!
- Igen! szinte isteni élet - mint egy Wotané; sohasem voltam szomorú. De érzem, hogy hamarosan el kell mennem innen. Elegem van Prágából!... Maga pedig majd összeesik az álmosságtól. Menjen aludni. Isten vele!
Két kezem közé fogtam Isaac Laquedem hosszú, száraz kezét:
- Isten veled, Bolygó Zsidó, boldog és céltalan vándor! Igazi jókedv a Te derűd - és bolondok, akik lelkiismeret-furdalástól űzött, sápadt kalandornak ábrázolnak!
- Lelkiismeret-furdalás? Miért? Őrizd meg lelked békéjét, és légy gonosz! Minden jó ember hálás lesz érte. Ó, Krisztus! csúfot űztem belőle. S ő emberfeletti lénnyé tett. Isten vele, barátom!...
Miközben távolodott, árnyékának játékát követtem tekintetemmel: egyes, kettős vagy hármas árny volt, az utcai lámpák fénye szerint.
Hirtelen hadonászni kezdett, majd panaszos kiáltást hallatott, akár a sebzett vadállat, és a földre zuhant.
Odarohantam, kiabáltam. Letérdeltem, és kigomboltam ingét. Zavaros szemmel nézett rám, és elhaló hangon csak ennyit mondott:
- Köszönöm. Itt az ideje. Minden kilencven-száz évben iszonyú fájdalom hasít belém. De aztán meggyógyulok... és akkor elég erő van bennem a további százéves életre.
És siránkozva azt mondta:
- Oj, oj! - ami héberül "sajnos!"-t jelent.
A zsidónegyed szajháit időközben odavonzotta a kiáltozás, kisiettek az utcára. Megérkezett a rendőrség is. Hiányos öltözetű férfiak jelentek meg, bizonyára az ágyból ugrottak ki. Fejek bukkantak fel az ablakokban. Elhúzódva néztem a rendőröket, akik magukkal vitték Laquedemet, s a tömeget, mely követte őket - födetlen fejű férfiak és kikeményített fehér pongyolás lányok.
Néhány perc múlva már senki sem volt az utcán, csak egy prófétaszemű vén zsidó. Gyanakvón rám nézett, és németül mormogta:
- Egy zsidó. Meg fog halni.
S láttam, hogy mielőtt belépne házának kapuján, kigombolja kabátját, és átlós irányban megszaggatja ingét.
