Csiffáry Gabriella
NYÍLT LEVELEK GYŰJTEMÉNYE
ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT. Kiadás éve: 2003
Bródy Sándor nyílt levele Gárdonyi Gézához
2025.04.12.
 Bródy Sándor |
Amikor híre kelt, hogy Gárdonyit 1920-ban a fajvédelem irodalmi programját hirdető Magyar Írók Szövetsége[23] elnöki székébe emelik, Bródy Sándor, aki ekkor a padovai egyetem orvostanhallgatójaként élt Olaszországban, nyílt levelet intézett barátjához. Bródy levele először a bécsi Új Könyv című folyóiratban[24] jelent meg és nagy felháborodást váltott ki. Később a Nemzeti Újság egyik kritikusa az Új könyv, régi ismerősökkel című cikkében[25] foglalkozott a levéllel. Kritikájában azzal vádolta Bródyt, hogy csak nyolcszáz kilométer távolságból mer vitézkedni Gárdonyival. S Herczeg Ferenc elleni támadása után azért esik neki barátjának, "mert az nyíltan hitvallást tesz kereszténysége mellett". Cikkében a konjunktúralovagok legalacsonyabb fajtájú képviselőjének titulálja Bródyt. Ugyanez az újság még egyszer visszatér az író levelére, egy Gárdonyival készített interjúban.[26] Az író szerint Bródyt nem kell komolyan venni, hiszen kirohanása nem több mint afféle "bródyzmus" és az ellene írt levél sem több mint egy jó reklám a bécsi újságnak. Mindemellett elismeri Bródy levelének remek stílusát, melyet a hozzá írt hasonló jellegű írásai közül a legsikerültebbnek tart. Támadásában csak azt sérelmezi, hogy az atyja nevét is belekeverte írásába.[27] A kutatások szerint Gárdonyi tiszteletbeli elnökségéről szóló hír alaptalannak bizonyult.[28]
Kedves Géza,
friss jó egészséget kívánok és tudatlak, hogy én diák lettem, Itáliában, Padovában,[29] ahol magyar diákok már ötszáz esztendeje is oskoláztak. Lehet, hogy te már nem érdeklődöl irántam, de én igen, és azért írok, amint az alább majd kiviláglik. Addig is ne vedd tolakodásnak, hogy megemlékezem magamról, vagy tekintsd annak, hogy magam magamnak duruzsolok. Újra diák lettem. Előbb író voltam vagy negyven évig, úgy mondták legalább, és én hajlandó voltam elhinni. Most látom, hogy csak vakáción voltam majdnem egy félszáz évig és most jelentkeztem itt orvostanhallgatónak, jó nyavalyásan. Csak a szívem ment tönkre vagy helyesebben puhult meg folytonos kalapálása alatt egy vad és céltalan kalapácsnak. De még mindig jobb, mintha más, a koponyám puhult volna meg. És most a vén diák tanult Csokonaitól, aki élete utolsó esztendejében, halálos betegen épített magának egyszobás lakást a debreceni kollégium udvarán. (Divat volt az akkor.)
 Gárdonyi Géza |
Géza, te tudod, hogy mindig az orvosi tudományok érdekeltek legjobban és most sem törődöm azzal, hogy egy szemeszter két szemeszter. Azt hiszem, nemigen rigolozálok [forgatok föl] már, de nem lehetetlen, hogy meggyógyítom magamat, találok valami füvet; a szív legkitűnőbb gyógyszerét, a digitálist [gyűszűvirágot], még csak nem is doktor, hanem egy angol kuruzsló asszony találta meg. Valami füvet, füvet, felejteni! Nem mintha mással, magammal, elégedetlen volnék azért, ami két-három éve történt velem. Hozzám nem volt senki rossz, én magam, néha, egy kicsinyt, s azt is megérdemeltem és meg is bocsátottam. Az nem baj, hogy kissé leszállítottak, elég ideig voltam fent, tekintve, hogy érettségit se tettem. (De te se tettél, íme, föladlak.) És ha Prohászka püspök úr az elmúlt évben egyszer-kétszer kiszónokolt, azt egyenesen alázatos tisztelettel fogadom. Ajkára vette a nevemet és azt mondta, hogy az ifjúság ne nézze úgy a dolgokat, az embereket, mint ahogy én az istálló-lámpásommal megvilágítom. Ó, főtisztelendő szent atyám, ki tudja jobban, mint ön, hogy az istálló szent hely és azzal a szerény lámpásával a legszebb határokat lehet megvilágítani. A teljes világosság, az igazság, csak egy kézben vagyon, azéban, aki mindenek fölött való. A távolból meg kell tehát köszönnöm a bírálatot, mert az anyám kékszemű, szőke zsidóasszony volt és keresztényi alázatosságra tanított. Az atyám pedig, ha élne, még büszke is volna rá, hogy a fiát egy valóságos egyházfejedelem nyilvánosan acélszájára vette. Az nem hiba, hogy nyilván azért, mert a szép szónoki logika úgy kívánta és hátha – fejbe is koppintanak érte.
Itt vagyok Géza, élek. És vasárnap lévén, legyen szabad nekem – pihenőnek – elgondolkozni a régi mesterségemről. Felelek neked kérdezés nélkül és nem várva választ sem. Csinálj csak, csináljatok magatok irodalmat, én azalatt tanulgatok. Néha majd írok is, magamnak, a holnapnak. Mert hiába búsultok, mindhiába vagytok megijedve: a magyar írásnak elmúlhatatlanul, örök holnapja van.
A többire, akikkel együtt nőttem fel, nem haragszom, mert igazában nem is érdekeltek soha. Pedig az egyik, aki most főember – az akadémia második elnöke – igen kedves, okos és szorgalmas író és igaz ember[30]. Különösen az utóbbi esztendőkben, hogy ő is elöregedett és kijött rajta az igazi fajtája. Én ismerem azokat a gyönyörű, tiszta sváb községeket, amelyek nem tűrtek el maguk között élelmes és élces árusokat, még korcsmárosokat se. Norinbergi holmival, színes vászonnal, itallal ne foglalkozzék más, főképp az, akár nála is élelmesebb vagy kedvesebb. Tíz évvel vagy talán már jóval ezelőtt, már egyszer összeakadtam a fő-író úrral, mert már akkor túlságosan egyoldalúnak mutatkozott. Elszólta magát és szépen bölcsen megjuhászodott. Egyszerre azonban, hogy egyszerre kigyúltak a máglyák, maga a zűrzavar is megőrült, az ijedelmes, de legfőképp elemi hatások alatt, kijött a formájából, azaz: kijött a formája. A különben elegáns férfiúnak koponyájából, belülről nőtt ki a Michel-sapka. Lehet-e rossz néven venni ezt neki, azt, ami természetes? Mindig úrra, sőt régimódi magyar úrra játszotta ki magát. De ez nem megy egész életen át, neki sem ment. Mint küzd látszatokért, hogy adja oda az igazi életet mindig jóakaratú részvéttel mosolyogtam rajta. Most meg éppen kissé komikus előttem. Most, amikor egyszerre elkiabálja magát: revízió, revízió! Mire gondol? Arra-e, hogy egy vörös zsidó csinálta meg a novellái revízióját a Budapesti Hírlapnál. Nehogy valami magyartalanság maradjon a pompás, de németül kigondolt tárcáiban.
Gyerekszájú, de harcsabajszú Barna Dóri hallod-e, a revíziót
követeli rajtad, rajtunk a Mutamur szerzője?[31] Eh, jó, hogy nem élsz és nem tehetsz vallomást
mellette vagy mellettem. De nagyon érdemes volt-e meglopni az éjszakáidat és
nekem érdemes volt-e vigyázni a lapjára, nehogy idegen, németes szellemben
szerkesszék és írják, Revízió, revízió! Ha nekem egyszer kedvem volna vagy
lenne ilyesmit csinálni. De mit pereskedünk, nem érdemes: az a fontos, hogy
a tüzes – láttam én őt már nem tüzesnek is – most már csakugyan megtanult
magyarul, amennyire megtanulhat az, aki nem anyja tejével szívta be és az
anyatejből várt vérévé. Igazi gyengesége, valóságos ereje még ma sincs, azt
mi Géza ugye tudjuk? De nem baj, jó, hogy volt és van, meg lesz és egy
idegen, de értékes vérséggel vegyítette és gazdagította a magyar vért.
Legyen elnök, elnökebb, fő, több, csak el ne fogyjanak az olvasói, akikből
föltáplálkozott. Csak el ne idegenedjenek tőle az idegenek, modelljei és
vásárlói, a vicces és különösen kedves nők. Csak megtalálja őket, az
olvasóit újra. Megérdemli, megérdemlik.
Ifjúságom egy kedves alakja – ha nem is ködkép, de egy nagydarab marcona tót[32] – kísért, sőt csábít, hogy leírjam a nevét. Nem, azért sem. Mindig csak azt akarta, hogy leírják a nevét. Tizennyolc esztendős korában kezdte az erős óhajt, azért tanult spanyolul, oroszul, angolul, úgyhogy most az egész világon minden vajeszű ember között ő a legműveltebb. (Nem én, hanem egy barátja állapította meg ezt. De nem mondom meg kicsoda.) És az ő elnökségének költői értékét se kívánom megállapítani, de azt beismerem, hogy senki olyan erővel nem akart író lenni, mint ő. Göröghont és Amerikát kitanulta, ernyedetlen szorgalomból, és jó magaviseletből és jó magaviseletből, mert nem volt nála szelídebb és tisztességesebb lény a húsevők között, sőt még a rizsevők között se. Szerettem és tiszteltem őt, a helyében és megvertem volna az alvéget, ő rosszul lett egy kis vérnek a látásán, amelyet a saját fele párbajban kiontott. Fölvette a gyönyörű huszárruháját, félelmetesen szép volt az egész háború alatt és ott láttam a parlamentben ülni, ülni és reprezentálni. Szóltak neki, miért nem, miért nem ő is, ha harcra keltek féllábú nyavalyások, tüdőtlenek, ő a csupa tüdő, csupa szív: maradt itthon. Helyeslem, mert itthon maradt, százszor is kár lett volna, a kivételes testéért és a törhetetlen ambíciójáért. Mért, hogy nem lehet e rendkívüli képességet fölnevelni, megőrizni, valamely alkalomra eltenni? Mert minden hiába! Magyarország és irodalma, az új – felvirágzott, százezer példányszámokban terjedtek el egyes írók könyvei, fajmagyarok, nem fajmagyarok munkái, siker sikerre következik, megszületik az új magyar kultúra, csak ő, csak ő nem akar megszületni. De jó, ha a publikumnak nem kell, talán kell a kartársainak? Nem kell, mosolyogva nem olvassák, talán csak én, mert engem köt hozzá, hogy legislegelső kötetét személyesen vittem a nyomdába, talán nem volt odahaza? Vagy mi másért, már nem tudom. Csak azt tudom, hogy ma bűnösnek érzem magam rosszhiszeműségemért, szólni kellett volna neki, hogy ne, ne tedd. A költést nem lehet akarni és még sok mindent se. A fölvirágzás tehát nem vitte előbbre. Talán az összeomlás? A nagy test vadul dobta magát az égő romokba, hátha a hamvakból ő kel ki, a Phönix-madár.
 Simonyi Zsigmond |
És kikelt, folyton szállt, mindennap szállt, akadémiákról akadémiákra, beszállt a színházba, a Petőfi ércvállára, szállt a Behemót ember, úgyhogy a kis alak majdnem hogy összeroskadt alatta… Egy-két hónapja, hogy elvánszorogtam otthonról, még beszéltem is vele. Feljött hozzánk a mi furcsa fészkünkbe, oda is beszállt. Örültem neki, mert valóban szerettem, és ha majd igazolásra fogják: a magyar nyelvtan megalkotójával, szavunk mártír hősével, az aggastyán és békés Simonyi Zsigmonddal,[33] mint vészbíró mit csinált? Én mellette, ős zordonsága mellett teszek vallomást. Nem akarta a mi újkori daliánk a halálba kergetni a nevére büszke, összetört tudóst, hanem rajta akarta megmutatni borzalmas erős voltát, ítélt, kegyetlenkedett, hadd lássák!
Belül jó kis szíve volt az óriás Phőnix-madárnak.
De mit bajlódom velük, hozzád van néhány szomorú szavam.
Géza, te igazi költőnek és valóban kereszténynek születtél, úgy is éltél szívedben és a válladon hordozván a szent jelet. Nemes, bátor és te voltál. Rád haragszom. Neked helyt kellett volna állanod és nem mohón, sürgősen elhelyezkedned. Mert a gyors, vad düh voltaképpen csak az elhelyezkedések egy mániákus tévedése volt. És te, a hívő odaállítottál, mindjárt a hitetlenek közé. Minden külön megnyilatkozásodtól külön beteg lettem. Mi történt veled? Már volt ilyen ügy és Petőfi nem tévedett, kiállt, haragudott, vádolt és védett. Te, Gárdonyi, aki Petőfivel valóban egyetlen vérség vagy a ma élő költő között, egyszerre egy meggörnyedt, de házsártos falusi tanító lettél.
Féltél, vagy talán a kenyeredet féltetted, akinek megvan a magad földje, örökjogú, mert örök termésű könyveid és külön még olyan puritán is vagy, hogy megélsz kenyéren és vízen.
Galambszívem, Géza, odaszaladtál mindjárt a galambkufárok közé és ma is ott vagy, legalább is ott mutatkozol. Próbállak menteni magamban, talán elbetegedtél, elöregedtél, annyi minden rossz történt az imádott és nálad jobban senkinél sem szeretett népeddel. Vagy valami kis idegen német vér tört ki rajtad? Én rajtam pedig íme, kitört a harag, amelyről – hogy él bennem – nem is tudtam eddig. És mit titkoljam tovább?
Isten veled Géza, elbúcsúzom tőled erre a rövid életre, nem barátkozunk többet. Egy másik életben, amelyben te is hiszel – és nem lehetetlen, hogy van is – úgy lehet, hogy a két hirtelen elszakadt fonál megint csak egybefűződik. A te fehér és az én színes életem kötele. Most nehezemre esik, bár meg kell mondanom neked, hogy meghaltál nekem, és én megtépem éretted legszebb – egyetlen – ruhámat, akár a vérrokonaim halála után. Isten hozzád, kedves Ziegler Géza, mert – régen tudom – idegen névvel születtél. Az apád túladunai vándorló, német eredetű gépész volt, amolyan mezei, vándorolt a magyar búza után, hol érik hamarább, hol utóbb? A Szerémségtől a Tótságig. Úgy rémlik, te beszélted el egyszer, hogy az apád az örökmozdonyt találta ki, vagy akarta kitalálni és te egyszerre az örök gyűlölet mozdulatlanságába kótyagosodtál bele. Talán megment, hogy nem egyedül és nem magadért, mert azt tudom, hogy ha előrelátó és okos vagy, de tisztességes és erkölcsös, jó értelemében a mostanában cégérnek koptatott erkölcsnek. Önzetlen és jó ember voltál, ma sem lehetsz más, de rossz és kemény voltál magadhoz: amikor színt kellett vallani, nem a becsületes, régi magyar költőkhöz csatlakoztál, akikhez voltaképpen tartozol.
Nem tudom, hogy mit mondasz erre, lehet, hogy elmosolyodsz és nem hiszel e búcsúzkodásnak, vagy eltanultad a pesti szót, "annyi baj legyen". Nekem bizony baj, hogy összeállottál egy társasággal, akik kimondták, hogy én most már nem vagyok a barátod, a testvéred, a mi ékes, erős és gyengéd nyelvünkben, amelyben születtem. Engem kirúgtak és te is segítettél, amikor legfőbb díszüket, cím- és cégtáblájukat vállaltad. Ha nem volna keserű, üzletszerű, gyerekes volna az egész, hogy én veled együtt ne legyek magyar költő…
Géza, ez a levél nem lesz rövid és nem lesz mulatságos. Az utolsó, amelyet tőled kaptam, annál rövidebb és kedvesebb volt. Te írtad Egerből, gondolom, drága és kedves, nagyon is nevezetes színdarabod, A bor után. Olyasmi volt benne, hogy nem haragszol rám és nem nézed másként a magyar parasztot, mint én, sőt talán úgy lehet, az én nézésem és látásom nem is ártott a te szemednek. És most egyszerre nem vagy többé velem, hanem egy nedves kezű külföldet majmolóval, akit nem láttam soha még és nem olvastam tőle többet, mint egy széles esszét a magyar Kommün eszméjének dicséretéről[34]. Érthető, hogy szembe dicsérte, mikor mellbe vágta. Az intézményt ilyenkor csak nem szidhatja? De erre a hogyishívjákra nem haragszom, ettől olvastam régebben egy elbeszélésfélét, erő, fanatizmus és szív van az írásában, rendes ember belőle már nem lehet, de jó író igen. Ne bántsátok, sőt vigyázzatok, kárt ne tegyen magában. A többi, akikkel együtt te engem kiközösítettél, nem is tudom, kik.
Egy-kettőnek a nevére mégis emlékszem, gyűlölködő szájaikon át néha látom, hogy a nyomorúságos elhelyezkedés után lesz még belőlük igazi író. Legyen is. És ha színmagyarok csakugyan, még jobban. Inczédi Laci a leggyűlölködőbb verset írta a zsidók ellen.
Fölsírnám a halottaiból, olyan gyönyörű volt a verse. De agyonitta magát. Ezek is isznak, hallom. Mondd meg nekik, hogy ne igyanak.
A többi, szépen vannak: alig érdekelnek. Azokkal talán még beszélgetek is, a legutóbbi hónapokban még szóba is állottam. Hogy én nem kellek, az nem baj. Én megcsináltam a magam dolgát. Az újmódi magyar írásnak, az új földnek talán mégis csak én voltam a megtermékenyítője, ganéja; ahogy tetszik. És én nem külföldről jöttem, itthon születtem. Itten bújtam ki a falu földjéből, a hostyák[35] kakukkfüves uccáiból. Én nem akartam semmit. Díszt, állást, rangot, semmit. Megélni valahogy és néha egy jó szót, valami kevés bajtársi elismerést. Egy dicsőségre gondoltam mindösszesen: ha egyszer valami olyan nagyszerű dolgot írnék – véletlenül – megemlékeznének rólam egri barátaim abban a város alatti szőlőben, amely valaha az enyém volt, most pedig az egri angolkisasszonyoké, az apácáké. (Kegyes és Szent Nővérek, sok szagos szőlőt, jó termést kívánok. És mindig jó termést Egernek! És ne haragudjanak a kapások találékony és szorgalmas emberekre, akik a szegény városból gazdag várost csináltak.) Hála és bosszú egy testvér, azt én is tudom; kinek a szokásától és vérétől függ, mikor és melyiket választja. Lehet, hogy a nép és az urak is így gondolkoznak: fölsegítettél bennünket, hagyjad itt, ami a miénk, és azt is, amit magadnak gyűjtöttél. Hogy merészeltél? Sok török vér maradt az igazi egri emberben, az működhetik benne, és az mozgolódik egy kis örmény ügy után. Nem jó dolog, te, Gárdonyi, te is tudod, hol van Törökország?
Mi történt, mi történhetett? Úgy vérbeborult az emberek szeme, hogy a maguk érdeke ellen cselekszenek. Írótársam, – talán utoljára nevezlek így – te emlékszel az én régi regénytémámra: a beteg magyar királyról, aki fiatal zsidó orvost hozatott Hollandiából, hogy gyógyíthatatlan betegségéből kikúrálná. Megtörtént a csuda. És nyomon követi a fejedelem hálája: elszereti az orvos feleségét, és hogy az észre ne vegye, és meg ne haragudjék, fel is akasztatja. Ez példázat csak, nem igaz, de volt pillanat, hogy csaknem valóra vált.
De az igaz magyar nem türelmetlen, legalább eddig nem volt. Azt nézte, ki a becsületes, bátor, jó ember. Ezentúl másképp lesz? Ha ezt tudnám, egy pillanatig nem tudnék tovább élni. Így is halálosan gyötrődöm. Nem azért, mert nem lehetek veled többé együtt, hanem azért, mert a magyar, akit letiportak, hogy tiporja le tovább magát? De érzem, beszélhetek én neked akármit, nem hajlasz rá. Nem vagyok megbízható. És itt mindenféle ódoni dolog jár az eszembe. Még az is, hogy egyszer régen tíz forintot kértem tőled kölcsön és nem adtam meg soha. (Híres író voltam már.) Igaz ez, így igaz, nem adtam meg, szégyelltem megadni, vagy amikor át akartam nyújtani a tízest, egy krajcár se volt nálam. (Láttam én Jókait magát, akinek sokszor nem volt tíz pengője sem.) És azt gondolod magadban: és ez a rendetlen, pocsékoló, kártyás ember beszél? Adja meg előbb az adósságát. Megadom, most megadom. Páduai Szent Antal számára magában Páduában a "Santo" templomában ma lefizettem. A szentnek valóban megvan az az ereje, hogy gazdaggá teszi azokat, akiket akar. Tegyen téged azzá. Kell? Minek már? És te, nemzetgazdasági alapra állott költő, tudd meg, hogy nekünk már nemsokára csendítenek. A gyerek megszületett és készül megfogni a harangláb kötelét. A kis keze már legalábbis kibújt, már körme van, már nyúlik és erősödik.
Éretted kár. Lehet, hogy még mindent helyreigazítsz. Ma is csak azt tudom cselekedni, hogy mentegesselek. Ha régen valami tökéletlenségen fogtalak: elhagyatottságodra, zárkózottságodra fogtam a hibát, mert nemcsak nagyon szerettelek, hanem el is olvastam az írásaidat.
És még ma is állítom, hogy mint a magyar teljes violának, olyan tiszta,
szomorúan édes illata a Gárdonyi Géza poézisének, és milyen erős a töve!
De mintha valami bogár bújna be hozzá, le a földbe? Nem bánom! Reménykedem, abba fogódzkodom, hogy csak egy
mellékes és kevéssé ellenálló erejű szervedbe: – az ízlésedbe. Ám lehetsz
miattam akárki és akármilyen, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy te
írtad a legjobb darabot, a legszebb magyar regényt, és ha kint jártam a
világban, mint ahogy járkálgattam, ma sem mondok mást, mint azt, hogy a te
írásodat fordítsuk le elsősorban a ma írott magyar munkák között a te
Karácsonyi Álmod az a munka, amelyet a nemzet pénzén kellene eljátszani
a világ nagy színpadjain.
Próbállak mentegetni. A drága, öreg anyád! Meg nem mond neki, hogy már nem vagyunk jó barátok. És az ilyen nyolcvan esztendőhöz közeledő magyar parasztasszony régi közmondásokat tud.
Most pedig néhány komoly szót. Mit és mennyit akartok keresni a konjunktúrán? Mondd és mondjátok meg, csináljatok katasztert. Nem volt elég egy!? Okosabb, ha megmondjátok, mennyit adjunk le, leadjuk; ha lesz. Vagy meg akarjátok csinálni, hogy ne legyen senkinek, és föl akarjátok robbantani a mai magyar irodalmat, amit mi is segítettünk megcsinálni? Igen, vagy nem? Felelj magadban magadnak. Álltam-e valaha elébed, nem voltam-e a harsonád? Mikor együtt dolgoztunk, és az úri, nagyúri, igazán fajmagyar gazdád nem akarta állani, hogy a magad gondolatát írod, folyton kifelé állott a szekered rúdja. Érezted-e? És tudod-e, hogy aki hátulról húzta a kocsid, az én voltam. Erősebb volt a lábam akkoriban, minta tied. Nem akartam megmondani, most már nem titkolódzom tovább. És azt is tudjuk meg, hogy amikor egy rendes szépirodalmi lapot fundálhattam, a te nevedet írtam az élére, és elkergettem az előfizetőt, aki egyet mert mukkanni az írásaid ellen, amely ellen akkoriban nagyon is sokat mukkantak, éppen azok, akikkel te ma együtt vagy. Én nem dicsekszem, ha tíz jó sort írtál, szaladtam vele és a dicsőséged hirdettem Jókaitól a könyvkereskedő-segédig. (Emlékszel-e még Jókaira és a panorámára Fesztyéknél?) És ha rosszat írtál, letagadtam, magamra vállaltam, másra fogtam.
Kedves voltál, amikor korholtál érte. Ám az üdvözítő téged erre küldött, engem meg másért. Ámde ne ellenkezzünk többé, ki tudja, milyen kevés az időnk. Téged – majd! – a város négy fekete lován levisznek a völgyi temetőbe, amelyet a Kisasszonyokról neveznek. Jobb illatú temető nincs is a világon, a közönséges fűje is kakukkfű. Kisdiák koromban sokat vittem haza és nem volt azért szegényebb az illata és nem mondta senki, mért mászkálok keresztény temetőbe? Engem visznek előtted vagy visznek utánad? Azelőtt is mindegy volt nekem, most meg már éppen mindegy. Csakhogy engem csak vasúton szállítanak le Egerbe, hogy ha a város beereszt. Attól függ, ki lesz akkor ott az érsek. Lehet, hogy itt a külföldön ásnak el? Csak azt ne, kérem! A szülőföldemet, a helyemet azt nem hagyom! Egy kis jogásztüntetés, az lesz, a diákokat te – ha te utóbb – azt te parancsolod, intézkedsz:
– Csak gyorsan, ne bántsák szegényt!
Az orrod elfacsarodik és egy hegyeset köpsz a meggyfa-szárad mellől…És girbe-gurba uccákon vágtat velem az egri reneszánsz hintó, amelyet hatéves korom óta ismerek. Nem kedveltem. Szerettem volna elkerülni a benne való kocsikázást, de ha nem lehet, hát nem lehet… Öreg koldusok loholnak a hintó után, hogy megmutassák, hova dugjanak el, melyik mellé, mert sok testvérem alszik ott. Egyikőjüket sem ismertem, most összeismerkedem velük. Szeretném, ha amellé kerülnék, akinek Mihály volt a földi neve, húszéves volt és meg kellett halnia, mert a beteg paripáját nem hagyta, megölelte. Nem tudom, az apám, aki akkor zsidó bíró volt mindent tehetett, titkon éjjel, nem temette-e a fia lovát gazdája mellé? Mert az én apám legalább is volt olyan magyar, mint a te apád, a ti apátok, tudod-e te! És én meg odavaló vagyok, te meg csak gyöttél, hé, tudod! És juszt is – ha nem is egy spekuláns önképzőkörben, de ugyanegy agyagos, tüzes földben közel fekszünk egymáshoz. Te a városban, én a másik hostya, az árkon kívül. De az én földem éppúgy átölel engem és szól: belőlem lettél, bennem éltél, megeszem a húsodat, magammal összevegyítem majd a porodat is. A szülőanyád vagyok, a szeretett fiam vagy, akármit mondjanak is. És ha te el is hagytál engem, te ijedt Géza!
Ott fogunk némán feküdni egymás közelében. A te kézcsontjaid a szent keresztet szorongatják, az enyémben két rossz faág, a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön és harsonása hallszik. A szememen két cserépdarabka, mert pénzre lesz szükségem, ha az új élet kezdődik. (A régit úgy kezdtem, hogy még cserépdarabom sem volt.) Gyönyörű szertartások! Értem, megértem, vallásos lettél. Én is sajnálom, hogy már nem lehet, elmúlt az időm: azaz: íme: most kezdődik.
Elmúlt bajtársam, mondok valamit. Még csak egy lépést húzzuk tovább, amíg tehetünk egy fogadást: aki előbb hal meg, elmegy a novaji halottlátó asszonyhoz és megkérdezi: hogyan és miképpen fekszik a koporsójában a másik? És akkor intézkedik, hogy az ő sírbatevő egyházfia hogy fektesse. Szembe-e? Én nem mondom meg, mint akarom.
Elmúlt barátod: Sándor
Padova, 1921. újesztendő
Közölve: Bródy Sándor: Levél Gárdonyi Gézához. In In memoriam Gárdonyi Géza. Halhatatlan csillagok. Szerkesztette Z. Szalay Sándor. Budapest, 2005, Nap Kiadó, 133–143. o. /In memoriam./
[23] A Magyar Írók Szövetségét Szabó Dezső alapította 1919-ben, melynek később elnöke lett. Az író eredetileg Herczeg Ferencet, később pedig Rákosi Jenőt kérte fel a Szövetség elnöki tisztségének betöltésére, de mindketten elhárították a kérést. (Nagy Péter: Szabó Dezső. Budapest, 1979, Akadémiai, 248–251. o.)
[24] Új Könyv, 1921. február, 1. füzet.
[25] Nemzeti Újság, 1921. február, 24. sz.
[26] 1921. március 5.
[27] "Gárdonyi dühében tobzódó barátja lelkületét sohasem értette meg. Elolvasta a levelet. Gyönyörködött Bródy írásában, s ahogy a sorokon végigvágtatott, elfelejtette, hogy a levél tulajdonképpen neki címeződött, neki, Gárdonyi Gézának Egerbe. Bródy tolla szépsége, remek magyarsága fénylik a betűk résein, és mikor Gárdonyi a végére ért, az elbámulás hangján szakadt ki belőle: »Ez a levél Bródy irodalmi munkásságának a briliánsa. Sohasem gondoltam, hogy Bródy agya ily pompás gyöngyöt bír termelni!« – írja Gárdonyi Géza fia egy emlékezésében. (Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Budapest, 1934, Dante.)
[28] Z. Szalay Sándor szerint Gárdonyi sohasem lépett az egyesület sorába. (Z. Szalay Sándor: Sors és történelem. Tanulmányok Gárdonyi Gézáról. Miskolc, 2001, Felsőmagyarország Kiadó, 113. o.)
[29] 1920 végén lett Bródy Sándor a padovai orvosi egyetem hallgatója.
[30] Herczeg Ferenc.
[31] Herczeg Ferenc Mutamur című első novelláskötete 1892-ben jelent meg.
[32] Pekár Gyula (1867–1937): író, politikus, miniszter, az MTA tagja.
[33] Simonyi Zsigmond (1853–1919): nyelvtudós, egyetemi tanár, az MTA tagja.
FEL