1. Társalgás

Clarae uxori Hispaniam vitamque
mecum una permeanti

"Ami a bikaviadalokat
illeti, én bikapárti vagyok"
mondtam – mint már sokszor – megnyugtatandó
a néhány éve már Madridban élő
hölgyet, ki így szólt (válaszul ama
kijelentésemre, hogy mindenképen
megnézek itt egy bikaviadalt,
mert meg kell néznem): "Csodálom magát."
"Bikapárti vagyok", és hozzátettem
a magyarázatot is: "tudniillik
a torreádort valamikor mégis
megkérdezték, akar-e küzdeni;
a hivatása megválasztásába
ő legalábbis beleszólt;
de a bikát nem kérdezte meg senki."
"Jó, jó – enyhült meg – de ezt itt ne mondja
meg senkinek." Lám, máris itt a másik
aggodalom: hogy: mit szól a tömeg?
Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én,
nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok,
nagyszerű!; meg azt,
hogy úgysem hagyja megzavarni magát
e pompás mulatságban; mit számít
az aránylag kevesek jogosulatlan
- mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése?"Nézze kérem
-mondta a hegyesszakállú, rokonszenves
úr, egyébként költő, a hófehér
abrosz fölött -, a bikának amúgyis
természete a küzdés, nekimegy
mindennek, támad." Mi úgy vettük észre,
hogy nem nagyon, csak ha bosszantják;
és ezt persze kell, máskép a közönség
csalódott meg hiányérzete is marad,
ha aznapra beütemezett (és kifizetett)
ölése elmarad.

2. A bika dala

Kiválasztottak engem
és megkergettek engem
füvön futtattak engem
lovak közt űztek engem
és felneveltek engem
itattak és etettek
most véremig gyötörnek
és hull és hull a vérem
nem értem és nem értem

3. Társalgás

És ez a legtaszítóbb az egészben. Ez a
visszaélés a bika bizalmával,
ez az egyenlőtlenség a küzdelemben, amely,
mondom, ott veszi kezdetét
máris és éppen azzal, hogy megindul;
a küzdelem, amit csak az egyik fél akart.
A másik fél megáll
ott az aréna közepén és nagyot szippant
a levegőből, amely nemsokára
vére szagától lesz terhes. Mire
szurkálni kezdik, lóról és fölülről.
Forog kicsit – Ugyan, hagyjátok abba
 - mondaná, hogyha szólni tudna – Mi ez? –
tenné még hozzá. Hanem válaszul
köré rohannak a díszes, színes
dárdácskákkal a gyalog-harcosok
és mindegyikük
lehetőleg elegánsan egy-egy
rudacskát szúr gerince mellé. És szökell tovább.
Most már
végkép nem ért semmit. – Hagyjátok abba! -
kiáltotta nemrégen ugyanitt
egy kisgyerek. – Ez nem becsületes
dolog. Többen egy ellen? Így kiáltott
volna a bika is, lett volna emberi
hangja és emberi, de még el nem romlott
gyermek-értelme. Hanem ő csak állt,
még sétált néhány lépést
csodálkozva és vérével borítva.
És voltak, akik megmondhatták volna,
hogy a rétek, játék, futás, edző-torna
az elképzelésekhez tartoztak és
a képzelet-adáshoz, míg abban a pillanatban,
mikor a porondhoz várakozva és
gyanútlanul először állt-meg,
hogy ott és ott először
az életbe került.

4. Az én dalom

Tagadom,
tagadom, hogy az élet pusztán fájdalom,

s hogy elég,
tudni belőle csak azt, ami szörnyűség,

ami váratlan vág és hirtelen szúr és hasogat,
tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat,

ez a Szent Sebestény bika itt, húsában acél-hegyekkel,
s körül a lelátó, pillantásnyilakat küldő várakozásba torzult emberekkel,

s hogy csak az van, ami a lelket marja, a testet építi, vérzi,
tagadom, hogy nem a kiúttalan gyötrelmek útja a rossz mozi,
s hogy az öröm belefér abba, ami a túlélés öröme, a káröröm,
s hogy nem a valóság, ami kívül esik ez ölésre tapadó szemek körítette körön,

s tagadom azt,
hogy az élőlény boldogságot nem várhat, legföljebb vigaszt,

s hogy e vigasz a mások vagy éppen a magunk kínjából sarjad,
tagadom, létezés, hogy az undor vagy akár az egészséges étvágy
egyedül betöltheti birodalmad,

s tagadom főként (mert többé kevésbé sajnos mindenütt jelenlevő)
hogy van ádáz és hatalmas, lompos és dialamas ördög, mindentő különlevő.

5. Társalgás

Mert a bikát
annak képzelték s kezdetben az is volt,
legalábbis a legelső vadászok
számára,félelmetes hatalom,
akit legyőzni is csak úgy lehetett, hogy előbb
fohászkodtak hozzá, s utána
tisztelték világ-ravatalon.

Mert a bikát
űzőbe venni vagy akárcsak
találkozni vele, félelmetes volt,
nagy próbatétel s elkerülhetetlen.
Nem úgy, mint itt, e pénzért megnyitott
s gépiesen ismételt ünnepekben.

6. A reklám dala

Itt minden csütörtökön és vasárnap,
miként a templom-homályában vasárnap
és hajnalonként hétköznapon is,
feláldozzák a legfőbb élelmet sajátmagának.
És nem persely jár körbe;
a hátborzongatásnak megszabott ára van
és jóelőre túl kell
és túl lehet jutni leszurkolásán.

7. Társalgás

A mítosz mindig – ha sután is –
igazságra törekszik, óvja, ha már
fölébredt bennünk az igazság igénye
(ha gyakorlatáról lemondatik is),
legalább látszatát, legalább
törmelék-csillámát a lehetségesnek:
a bikafejű szörny, a krétai
még vérivó volt, nem az ő
vérét itták. S a hős tévelygett volna
 a hozzá vezető, a túlerőhöz
vezető úton, rejtek folyosókon,
s hiába győzött volna, sohasem
juthatott volna vissza a szabad
levegő édes fényébe. E porondon
előre-nem-tudott és álnok
csapások közt a bika tévelyeg.
Egyenesen és kényelmesen ülnek,
akik vérétől részegek.

8. Catullus dala

Mert valamint a magas Taurus legfőbb tetejében
ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával
terhes gyantafenyőt csavar és tép szörnyen a szélvész
(az meg a rántástól eldől, kiszakad gyökerestől,
s hultában széttör mindent, ami elébevetődik):
így terítette le ott hős Théseus, győzve, a szörnyet,
szarvaival ki hiába döfött az üres levegőbe.

9. Társalgás

És itt is és most is; Théseus küzdelme
megismétlődik újra s újra.
S a szegény Minotaurosz hiába döf.
Úgy oktatták, hogy a kendőbe döfjön,
s nem védheti magát: a libbenő
kendő mögött mindig – akár a végzet –
a semmi áll.
Most mát Thészeusszal van dolga a fövenyen.

10. A játékmester dala

És ő – milyen legyen?
Legyen előre diadalmas,
lehetőleg már sok
győzelemmel a háta megett.
Érezze úgy, hogy erre a csatára
rendeltetett.
És mutassa is. Olyan legyen, ki vissza az ünnepléstől sem retten,
arany-piros-cifrán, tudom-hogy-vártok mosollyal vonuljon be, mint
primadonna a pompás nagyoperettben.
De balettet is járjon, virtuóz módon, leheletfinom szabályhoz
igazodva,
egy-egy alig-mozdulatával terelje a bumfordi kényszer-hős
Minotauroszt balra-jobbra.
mert művészet ez is és nem kicsiség és szép is kétségtelen,
mert látszólag csak a karcsú szépség győz benne az otromba
szörnyetegen,
mert hajlékony elegancia
szabja meg benne, hogy mikor hová kell mindkettejüknek fordulnia.
Mert szép a szabály és itt is minden azon bukik, azon áll.

11. Az én dalom

A különbség annyi, hogy a balettban
nem kötelező a halál.

12. Társalgás

Kifütyülik a torerót, ha túllépa megszabott vonalon,
s a bikát, ha gyáva; bár nem hiszem, hogy ez őt zavarja nagyon;
de egyre kevesebb a vére és egyre bizonytalanabb,
meg kell ölni, előbb, mint magától
elhullna a szúrások alatt.
És ha ügyesen döf, ha jó bikának ítélik, megtapsolják, mint
ellenfelét
(bár nem hiszem, hogy hálásan fogadja), "Toro! Toro!"
– kiáltják a nevét.

13. A bika dala

Nem így hívnak, azazhogy nem csak így.
És Minosz voltam és fia.
És király és törzsfő, akinek vérével
a népét kellett megváltania.
S az hozzá is segített, hogy megváltsam őt
mindig is készségesen.
Mert azt hitték szegények, ha én előbb halok meg,
ők nem halnak meg sosem.
És hajlandók voltak tisztelni érte, rettegni, szeretni, mint
az inkvizítor az eretneket, kit megvált, ha ráméri a kínt,
s mint a kosokat, bakokat és bűnbakokat,
kikre annak rendje és módja szerint
rárakják vétkeiket, és meggyötrik, megölik, és imádják
rettegve mind,
és inkább hívják, csak vissza ne térjen, ez voltam, mindez én,
ezért kell visszatérnem ma is a mérkőzések ünnepén.
Ti köröttem táncolók, noha egyhelyben, szívetek
tam-tam dobjaival,
ti rám virágot dobók és vérem vevők, kiknek szűkölő öröme
fülembe rivall,
ismerlek…

14. A tömeg dala

Ez itt a király, a mi vezérünk! Szedte-vette!
Megnézzük, hogy a lelke emelkedett-e.

Döföljük, öljük, törjük, gyötörjük. Állja-e? megöljük, ha nem.
De ha igen, ha hősiesen, azt mondjuk néki: "Istenem!",

és úgy végezzük ki. Mert ő mi s mi meg ő.
Egyesülünk vele, ha megérdemli; így lehet ő az ölt s az ölő,
a felfalt s az evő.
Így tépjük és esszük, hisz egyek vagyunk; megérdemli vad haragunkat,
e kérlelhetetlent: mert vétek, hogy öljük; és büntetnünk kell benne
magunkat.

15. Társalgás

Én láttam Ariadnét.
Divatos kalapban ült a lelátón, belekarolva
egy lovagjába és nedves ajakkal,
pillákkal nézte, mint pereg a torna.
És minden szúrásnál rándult a karja, szorította közelebb, közelebb
magához a férfit oldala mellett, kinek arca változott: vagy bika lett,
fekete-bársony isten-ördög arc (mikor a bika támadott),
vagy pelyhes és hamvas és diadalmas,
sebekből éledő ifjú )ha a torero lendült nagyot);
de egybe is olvadt benne e kettő, nemigen különböztette meg,
míg tapsos csuklóján arany perecekkel pihegett és lihegett;
míg combja között érték villanyütések, míg – ha a döfés sikerült –
királylány-keble a divatos selyeming és az illedelmes
fehérnemű alatt csúcsossá merevült;
míg minden csepp vérre, mely frissen kifreccsent, fölkapta fejét
meg újra,
és tágranyitotta mohón a szemét, majd üdvözült mosollyal
nyomban lehúnyta;
a míg általában úgy viselkedett kipirult-lelkesen,
ahogy egy igazi jómodorú ifjú hölgy viselkedik az ilyen versenyen.

16. Jelentés

Jöttem, ömöltek, özönöltek, derűsen
csevegve töltötték be a padsorokat;
köztük a bírák, akik megbüntetik – helyesen –
a magánzó kéjgyilkosokat.

17. Az út dala

lebegtünk át a tengeren
idillt idillre látva;
olajbogyó többmillió
integetett utánunk;
szirtek között, öblök fölött
az ég saját kékjeivel
saját kedvére játszott
s kedveskedett szemünknek;
a lég, a víz, a kékség
gyanútlanná varázsolt,
ég-, lég-, olaj-varázs volt,
mi küldött, hívott és emelt
magunk-feledtetően
új s új lágy-arcú révbe.
S most hirtelen a vérbe.

18. Társalgás

S lehet, hogy ezért is éreztük úgy
a Prado pompás termeibe lépve
s bolyongva bennük, mintegy szépség labirintusában,
hogy az Ember, amióta csak él,
vergődik a szüntelen tusában;
s hogy a társak, a sokak, a számukban elbújók, míg csak rájuk
is sor nem kerül,
tam-tammal és "Toro!Toro!"-val ugrándozzák a kiválasztottat
körül,
aki egyénileg hajlandó halni, vagy ölni akár,
míg ez utóbbit ők csak együtt, csak nem-én-voltam pajzs alatt;
hát a hősnem tisztelet tüze jár;
és honnan? a máglyáról persze, meg a gyilkos tekintetekből,
meg az irgalmazz-nekünk gyertya-tüze az irgalomtalan kezekből;
s hogy szüntelen tusában liheg az Ember és nincs pihenése;
pedig hát ez sem igaz, két kínhalál között telik idillre, bárha kevésre;
eszi a lovag két tusa között, gondos szeletekre vágva, a dinnyét,
megtalálja, mielőtt történelem vagy betegség rácsap, a szorgalmas
pár, kis kunyhóban idilljét,
és a többi is itt-ott és többször is, de amik itt rögzítettek, a tettek,
azt mutatják, hogy a lét láncolatából valami igazán mosolyosat
kifelejtettek.

19. A képtár dala

Nem teljesen, csak arányaiban;
kereteim között mi minden, ami van.
A lágy szellőről a sivatagi szél,
s az édes bűnről a büntetés beszél.

20. Kérdés, jelentés és kérdés

Valóban, hol is az édes bűn, milyen ritkán kerül itt rá a sor;
az édes vétek – ha ugyanvétek – többnyire elrejtőzik valahol,
valahol az érintetlenség és a megtorlás között;
alig is lehet látni, amivel egy-egy diadalmas szent megütközött.
S az ember el-elmerenghet azon,
hogy a létben ringatózó, az almába beleharapó Éva helyett
magasabb eszmény-e az amazon,
vagy nem inkább úgy van-e, hogy a megkínzott férfitestre
gyöngéd áhítattal fölnéző tonzúrás szentnek
szerelmes pillantásai tévútra mentek.
Még Boticelli is, ez a máskor oly gyöngéd fénnyel szelíd,
itt mintha megvadult volna, épp itt: a vadász ifjú, a ló s a
kutyák a meztelen nőt kergetik,
s az ifjú késével szétmarcangolja szakszerűen.
S míg minden műremek, az iszonymutató is, azt mondja a
létre:"Igen, igen!"
és megvilágítja a termet, s tud boldogítani,
– az egészre együtt fekete köpenyt borít, ami
mindent magának követel: nemhalkuló kérdésével gyötör
az élő hús tépést ismételő
domináns Témakör.

21. Társalgás bolyongás közben

Mi is itt e végenincs úton ez a sok szörny, és fenyegetés, sátán,
szög, korbács,karó, gondosan kidolgozott pokol, ördög és fene,
mi a büntetéseknek ez a nagyüzeme?
Miért kell egy lélegzetvételnyi levegőért az édes rét füve felett
kínhalálok seregével fizetni később a fülleteg
hegyes és szöges és csápos és nyálkás, parazsa poklok
bugyraiban?
Lássuk csak, hogyan képzelték: az isten növesztett gyümölcsöt
és azt mondta: "tessék fiam".
"Köszönöm", mondta az ember és vett és nyomban a pokolra
került;
a sátán dörzsölte undok mancsát: "Sikerült."
Neki vagy az Úrnak? A sátánt markával együtt nem az Úr
teremtette-e?
"Álljunk csak meg!" mondja a hittudós, "már előbb hibáztál;
ítélete
csak a tiltott fa gyümölcséért sújtott.."
És hát az nem volt ott?
Vagy isten csak beugrat?
Mi úgy vettük észre, hogy minden gyümölcsért büntetést
talált ki, újat meg újat;
s hogy minden alkalmat megragad kipróbálni az embert, vajon
hiszi-e,
hogy édes a lét, s hogy számára a terített asztal – mit az Úr
terített meg – a lét gyönyöre;
és ha elhiszi, lecsap rá, kazánba dobja és megbízza ördögeit
(ki máséi, ha nem az Övéi?), hogy marják és harapják és
huzigálják a zsigereit;
és méltányosan, malaszttal honorálja, ha visszautasítja a teli
tálat a jámbor,
de még egy csipetnyi örömet is, "ez aztán szent a javából!"
mondják az angyalok, szárnyas fejükkel, kik a lelátóról figyelik,
amint a nyilat, a dárdát, a karót a torz-arcú bőszek (s azokat ki
alkotta?) a dicséretes szentbe verik,
vagy a fiatal hím-szentnek malomkövet köt nyakába a pogány
és vízbetaszítja mezítelenül, s ő nemi szervét eltakarva zuhan
alá,
vagy megszurkálják a bika-szenteket, s a tehén-szent (Katalin és a többi
a két kínzókerék között) ölére szorítja szemérmes gonddal kezét
(már Aiszkhülosznál Iphigéniának jó sajtója volt ugyanezért),
és kezüket tárják az angyalok, ünneplik a vérfacsaró
szerszámok között forgolódó hitvallót, aki az eszme és erőszak
porondján ilyen jó Toro;
vár rá a mennyország tapsa, mely mintaszerű szenvedését
megkoszorúzza,
csak most tartson ki, mert még pokolra is juthat, ha a kínok alól
magát kihúzza;
függnek a szentek fához kötözve, vagy fővel lefelé, csodálatot
ébresztve, látomásosan, a kereszten,
és nincs és nincs és nincs kivétel, kire az Úr azt mondaná, "most
az egyszer még eleresztem;
csak lélegezzék önfeledten és pengesse gondtalan a lantja húrjait,
merengve önnön dallama felett,
vagy öleljen át karjával egy leányt és szívével az embereket".
Körül parázs, a szívekben marás, az izmokban ördögök fullánkja
dúl.
És ölnek és halnak, és holtan is halnak, a hulláknak hulláma
hullákra hull.

22. Jelentés

A bika még él.
Igazán udvariatlan
volna, ha kimúlna, mihelyt belép, abban a pillanatban.
Nem, ő nagylelkű. És hálásak neki,
amiért a kedvükért s a vágyukért s a pénzükért
magát egy darabig még elevenen metélteti.

23. Az utca dala és társalgás

A kirakatban kegyszerek, ékszer-remekek,
és szentek olcsó szobrocskái és olcsó bikafejek

és valamivel többért nagyobb méretű bársony-bikák,
melyeknek
nyakszirtje alól a szabályos rudacskák, a kijelölt pontról
kimerednek,

s a szívélyes és udvarias és többnyire szép járókelők, kik
hordják az emlékeket
lelkük kijelölt helyein, az ezredéveseket s a harminc év
előttieket,

s az elegáns sarkok, s a gondozott parkok, s a nyelv méltóságos
gyönyörű dallama szól,
felhágott a napos, a lukacsos-szirtes,, legelős, városos partra az
élő az idő s az idők tengere alól,

s a templomok hűvöse és a bazárok meleg ricsaja, s a nemzeti
étel, a paella,
a báránycafatok mellett hány kis kagyló és apró rák rizzsel körített
takaros ravatalja.

És épp ezért ne legyünk szentimentálisak.
Minden élőlényért könnyet nem törölünk.
Ameddig lehet, óvjuk életünket
és – amennyire lehet – ne öljünk.

Hogy minden élőlényre fussa könny,
tengert kéne magunkban tartanunk,
vagy épp tengerré válnunk.
                 De hát nem az vagyunk?

24. A tenger dala

Nem egészen. S hogy ne kérdezd hiába,
ím itt a felelet:
a tenger tajtékzik, de sose gyáva;
a tenger öl, de nem ölet.

25. Idill

Átöleli a férfi a nőt, át a nő a férfit, a történések szüneteiben
mézzel-töltött szőlőszemeket esznek,
tornyaikkal a városok szétnéznek, s a tüdők nem zihálnak, csak
lélegeznek;
hegynek föl, völgynek le jó indák az utak, a szamár hátán
forrásvizet hordoz,
szerelmes szeret, szülő oktat, mezítlábas barát feloldoz,
falatozik a fa alatt a vadász, legyintve-nevetve csak épp
utánanéz az őznek,
nap és éj rendben váltakozik, kékarany, zöldezüst fények
kergetőznek,
csuklónál fogják egymás kezét a fiatalok, körben oly táncot
lejtenek, mit senki sem vezényel, de ők maguk akarják.

26. A tömeg dala

A torero kihúzta kardját!

27. Királyok, festők, Greco

Fülöp, Fülöp és mindég csak Fülöp és miért ne éppen ő,
ide-oda vágtat, hol ifjan, hol korosan; ő, az istentiszteletet
ágyból is figyelő,
s aki figyel mindenre és mindenkire és akit figyelnek, mert a
kerek föld a gyanakvás porondja,
hány festő festette meg hideg – s a forró világban különösen,
de alkotó arcát? Goromba,
mert őszinte, de igazságos is, épp mert őszinte, a művészet tükre;
a kemény határok és a szabadság vágya, a fék s a motor
összetartoznak örökre;
a korlát ha tágul, és Fülöp ha száguld, de túlszáguldani magán ő
se tudott,
nem is akart, és Greco mellett csaknem elvágtatott,
míg ez – áldozat és áldozó egyben –
örökké tette a változó-szenvedő-vérző világot, a magateremtette
közegben,
oly mennyországot magasítva, hol a küzdésbe-lankadott élő már
oda is érő,
már meg is dicsőül, ott tárja karját, afelé, akit megálmodott, s aki
felé is tüstént kar-táró,
nem vizsgálva erényt meg érdemet, csak teljes részvétét közölve
véle,
a villámhasogatta égbolton, véle, ki élt, s kire mindenkép várt
a halála,
s kit körülállnak a gyászolók koszorúban, mint pályán a nézők,
a majdan szintén mennyországba érők,
finom ujjaik közt láthatatlan pálcákat tartva és moccanatlan
méltóságos körtáncot lejtve,
mindegy, hogy a nádbot thürszosz-e, szőlőfürtöket hord-e,
vagy jogar, mely hordozójára csap végül,
vagy pálca, kezében a mámoros rajnak, mely az elmúlással,
végső imát vagy végső visítást az égig verve, kibékül.

28. Euripidész és Máté evangelista dala

Nosza, keringj körbe Bakkhoszért;
nosza sivítsd fennen végzetét
sárkányfi Pentheusznak, aki nő-köntöst
öltve, a nádvesszőt, a szép
thürszoszt – bizonyos halálát –
keze közé fogta
s vezéreként a bikát követve hullt alá.

És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá.
És tövisből fonott koronát tőnek a fejére,
és nádszálat a jobb kezébe;
és térdet hajtva előtte, csúfolják vala,
mondván: Üdvözlégy zsidóknak királya!
És mikor megköpdösték őt, elvevék
a nádszálat és a fejéhez verdesik vala.
És miután megcsúfolták, levevék
a palástot és az ő maga
ruhájába öltözteték,
és elvivék,
hogy megfeszítsék őt.

29. Társalgás

Ott támolyog a bika a szemek előtt.
Hány szem, hány szempár a kő-ülések moccanatlan körtáncából,
koszorújából,
hány riadt és örvendező, élvező, rettegő, hány szórakozó szempár,
ami most odabámul,
ami odabámul és odatapad és odafeszül,
hánynak a képet, szépet és szörnyűt, neki-nekifutva és vérezve
de rendületlenül
e most már végpontjához vonuló-lejtő küzdelemben?

30. A bika dala

Uram, uram, miért hagytál el engem?

31. Társalgás

Provance-ben nem ezt csinálják: ott a fiatal bikát
megkoszorúzzák. ha sikerül koszorúval ékíteni homlokát,
a küzdelemnek vége, és mindenki elégedett;
ügyességét bebizonyítva az ember valóban győz az állat felett
(s ami még fontosabb: a benne magában leskelődő állat felett is;
nem modernizálja a barbárságot: könnyeden végkép elejti).
S csak mellékesen gondol rá, aki akar, hogy minek emléke e
koszorú:
"kiválaszttattál és uralkodó lész, és isten és ledöfünk és elsiratunk",
a bika nem töpreng, csak él egy kicsit tovább, jelképeken nem is
merenghet.
Felkent királyok véres árnyai csak a messzi háttérben
derengenek.
De itt a nézők láthatatlan thürszoszaikkal a hős köré futnak,
tolongnak körüle,
és magasba emelik kedvencüket, s a bika levágott szarvát és
farkát vele.
És boldog is, mert szerephez jut, mindegyikük,
mind, mind a sokak, kiknek a harc folyamán nem ért a nevük.
Levetkőztetik bőréből, húsából, mint a manysik a medvét, kihez
gyöngéden esengenek,
lengetik mint a skalpot az indián, mint fejvadász a megaszalandó
sötét dicsőség-fejet.

És amaz ezt, ez meg azt kapja,
mindenkinek jut egy farok-, egy szarv-, egy fül-darabka.
Azt lobogtatják lobogó szemmel. "De legjobban járnak az
állatorvosok, nekik
– mondják – a viadal után a legjobb húst mindig félreteszik."

És elvégeztetett, elfolyt a vére;
és sorsot vetettek köntösére,
és mindjük úgy is érezhette végre,
hogy most belédöf, a szent cselekvésből
ím ez a része.

32. Homérosz dala és társalgás

Holt Hektór köribe tódultak a harcos akhájok,
bámulták, hogy mily szép termete és az alakja,
Hektórnak: s nem akadt, aki rá nem ütött sebet ekkor.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
"Jaj, bizony, így sokkal könnyebb elbánni a hőssel,
mint mikor lobogó tüzeket hajigált a hajónkra."
Volt, aki így szólt, míg a halott testen sebet ejtett.
Körülhurcolták a bikát az ülések előtt dicsőségesen.
A puffadt fekete, elnehezült test a porban ordította
magáról, hogy élettelen.
Így vonszolódhatott, Akhilleusz szekeréhez kötözve a trójai
Hektór, s az évezredek Hektórjai.

Így a pályáról – bárhogy duzzognak olykor – vissza végkép
nem vonulható Akhileuszok sorsuk szekere nyomán,
s a vissza nem vonulható torerók előbb utóbb
a porban, túl a vagyon és dicsőség kapuján,
mert nem engedi meg
soha a tömeg,
hogy lábhoz tegyék a fegyverüket,
mert gyémántos börtön a rajongás rácsaival körített
dicsőség-terep, hol a tapsokat arany-pirosan, büszkén
köszönik meg,
ők, akik egy-életüket a porondra lökték, kiknek hadi-táncát föl
nem válthatja már nyugalom, ringó tunyaság, jótékony lusta közöny,
ők, akik ezüst zuhataggal – valamint a bikát – megillet ugyanaz a
könny.

33. Az egyes emberek dala együtt

Megszülettünk hirtelen,
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.

Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tűzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.

Hadd teljék az életünk
- mint lehet - szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.