Füst Milán    irodalmi Újság, 1956. november 2.

Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett

2025.02.02.

Barátaim, annyi szenvedésben és új nagy reménységben társaim, hallgassatok reám. E hősöket, akik itt feküsznek némán,fennkölt lelkük elszántságától még mindig összeszorított szájjal, e hősöket sok mindenért siratja és magasztalja most e nagyvilág. Dicsérik mindenekelőtt páratlan, soha el nem képzelt bátorságukat, amellyel ennek az egész nagyvilágnak példát mutattak, hogy az ilyen szegény kis ország hű fiainak mint kell szeretniök a szabadságot és hazát, de példát mutattak kitartásban és erőben is, vagyis tüzük nem volt szalmaláng — ők nem futamodtak meg a harckocsik és ágyúk dübörgése elől,ők gyengéd, fiatal mellükkel állva maradtak a vas előtt, küzdöttek utolsó percükig és meghaltak. Mindebben a dicséretben és gyászban megtört szívemmel én is osztozom. Magam is lehajlok hozzájuk, mint ti, hogy könnyeimmel árasszam el sápadt,fiatal arcukat, és immár, sajnos, örökre önfeledt szívüket. De nemcsak ennyi a mondanivalóm most. Megfáradt öreg vagyok,sok mindent láttam hosszú életem során, de ilyet még soha. S ezt a csodálkozásomat akarom itt elétek terjeszteni, Barátaim.

Arról a soha nem látott fegyelemről akarok szólani, amely ebben a forradalomban megnyilvánult. S ez a fegyelem nemcsak abban mutatkozott meg, hogy rablás sehol sem történt — közismert tény, hogy a kirakatok betört üvegablakai mögül senki se lopkodta ki az árut, s már maga ez a körülmény is minden elismerésünket megérdemelné, de még csak nem is ebből áll az a csoda, amely engem létem alapjaiban olyannyira megrázott s amelynek emlékét a síromba is el akarom vinni magammal. A politikai meggondoltság és okosság, a politikai mérséklet, valamint a forradalmároknak embertársaik iránt való szolgálatkészsége és szívbéli jóakarata volt az a csoda, amely újra feltámasztotta szívemben minden szeretetemet honfitársaim iránt.

Mert ezek a fiúk és ez az egész nép nem nagybirtokosok után kiáltozott, nem papi domíniumok után, nem vagyonokat akart harácsolni magának, nem egy megunt dinasztia here főhercegeit akarta visszakiáltani ide, nem a főnemeseit reklamálta... ebben a tisztes és tiszta és fegyelmezett, tehát gyönyörű forradalomban egyetlen önző vagy fasiszta hang nem hallatszott. S ez az, amire én büszke vagyok, amit nem akarok többé elfelejteni. Óh, bizony ez anyagi szempontból szerény-igényű forradalom volt, sírnivalóan szerény s amellett magasztos, mert anyagiakban csak a szerény megélhetésért küzdött s amellett a lélek legfontosabb javaiért — s melyek azok? Az igazi demokrácia és igazi szabadság.

Vagyis nyíltan ki kell hát mondanom a szót, hogy ez a forradalom voltaképp le sem tért a legjobb értelemben vett szocializmus útjáról. Fegyelmezettsége olyan volt, mint a legjobb akaratú és legjobban képzett munkásoké. Tudatos volt, okos és határozott. Elrablott életét követelte vissza és emberi méltóságát. És nem ragadtatta el magát a méltóságteljes szerénység és mérséklet útjairól. És minden túltengést elnyomott és semmiféle szélsőséget szóhoz sem engedett. S ez az, barátaim, amin, ha jól meggondoljátok, velem együtt könnyet ejthettek valahányan.

Illetve, most látom csak, mindez még nem is elég ahhoz, hogy lélekállapotomat e nagy eseményekkel kapcsolatban jellemezzem.

Azt a vallomást kell itt tennem mindenekelőtt, hogy én már-már nem is nagyon bíztam e nemzet életerejében. Megtört, fáradt, agyongyötört nép ez — gondoltam magamban. És ez a hiedelmem nem is mai keletű.

Közel harminc éve annak, hogy Németországban egy igen magas rangú úrral beszélgettem egy délután. Nem volt nagyon okos ember, de történelmi tájékozottsága nagy volt. Ez a nagy úr akkor így szólt hozzám:

— Minden olyan nép, amely sokáig élt rabigában, jellemileg végül is elfajzik. Nézze meg a lengyel és magyar főrendeket, nem hazaáruló volt-e legnagyobb részük és évszázadok óta? Nem a bécsi és egyéb udvarok körül settenkedtek, szorgoskodtak, nem úgy van-e, hogy felcserélték anyanyelvüket, hogy nagyúri haszonért, földbirtokokért, méltóságokért árulták el hazájukat, szegény nemzetük mindennemű szabadságtörekvését?

És milyen vitézkötésesek, heje-huja hencegők! Egy magyar báró nagyobbat fúj magából idekinn, mint a mi nagyhercegeink. És van-e maradibb, csökönyösebb, gőgösebb és kegyetlenebb a rabszolgatartó lengyel nemességnél?

Ilyeneket mondott s nekem azt kellett hinnem, hogy igaza van. S mindez utóbbi időkig azt mondtam magamnak, hogy igen, az én szegény népem jellemileg csakugyan végleg megtört az évszázados mindenféle lealázottságban. Mindenbe belenyugszik ő már, mindennek behódol, mélyebben ember már le nem hajthatja fejét, mint az én szegény, agyongyötört magyar népem. És hányszor sírtam el emiatt is öregségem könnyeit. A tatár, a török, a német, aztán megint csak a német — hogy is maradhat meg ez az árva kis nép a Duna és Tisza áldott és átkozott közén, amely úgy látszik, minden szomszédos hatalom érdekeinek oly kecsegtető és csábító mezeje? Hogy is menthetné létét másként, mint hogy hízeleg, alázkodik, mindenbe belenyugszik, s mindenkor túlteljesíti azt, amit a hatalmak követelnek tőle?

Ezt gondoltam mindeddig, de most megalázottságomból felemelem végre a fejem és másképpen beszélek. Mert e lengyelek, óh a lengyelek is, amit már sose hittem volna róluk, ők is a szabadságszeretet olyan lángcsóváit vetették ki magukból, hogy megállt az emberben a szív, hogy ki akart szakadni belőle a lélek... Hát még a mieink!

E drága halottak életüket áldozták azért, ami az embernek legnagyobb kincse: hazájukért és szabadságukért. És mi, megmaradottak életünket akarjuk áldozni azért, hogy az ő ideáljaikat végleg valóra váltsuk. Én öreg életemet szívesen dobom oda érte, s ti, fiatalabbak, a könnyeiteken látom, nem akartok mögöttem maradni.

S mármost mégiscsak hogy történhetett ez a csoda, hogy e két, századok óta szenvedő nép egyszerre ily erőre kapott, a vulkánok erejére, s az üstökösök fényével tündökölt? Nem tudok erre más magyarázatot, mint azt, hogy ez a drága ifjúság úgy ott, mint itt, nem főurak elkényeztetett gyermekeiből állt össze, nem is a pöffeszkedésre, gyűlölködésre mindenkor kész dzsentri-gyerekekből, hanem a nép viszontagságokhoz szokott gyermekeiből, a mai egyetemi ifjúságból. Paraszti, munkás és polgári családokból származó diákok ők, akik a tisztaságnak, becsületnek, az emberiességnek és jóságnak ezt a legszebb forradalmát csinálták Magyarországon a munkásokkal és a népi katonasággal összefogva.

És én most arra kérlek benneteket, véssétek szívetekbe és elmétekbe, hogy ez így történt, s miután könnyeitekkel már megöntöztétek e sírokat és őszi lombokkal is beborítottátok, vagyis a gyászoló szív parancsainak eleget tettetek, menjetek most némiképp megenyhült szívvel haza.

S majd meglátjuk, hogy mi lesz.