Gergely Anna

Baumgarten Ferenc Ferdinánd: "Egy vándor és bujdosó"

Baumgarten-díj, Baumgarten-emlékdíj

2021.06.30.

1. A Baumgarten ősök-gyökerek

A Baumgarten-díj húsz éves történetét (1929-1949) áttekintve az alapítványt végrendeletileg létrehozó, Baumgarten Ferenc Ferdinánd családjáig kell visszanyúlnunk. Időben ez a XVIII. század eleje, a helyszín Lovasberény (Fejér megye).

A hagyomány szerint, báró Fleischmann Anselm uradalmába 1705 és 1720 között telepedett le Lovasberénybe a morvaországi részekről bevándorolt mintegy hatvan-hetven zsidó család. A falu, később mezőváros földbirtokosai időről időre meghosszabbították a lovasberényi zsidók kiváltságlevelét. Kétoldalú egyezség volt ez: az uradalomnak szüksége volt a zsidó kereskedőkre, iparosokra; a zsidók oltalmat kaptak a domínium urától váltságdíj és egyéb járandóságok fejében.[1]

Lovasberény zsidósága a Cziráky grófok kegyének köszönhetően az 1830-as évekre a mintegy 1300 lelket számlált. A Baumgarten család tekintélyét, anyagi jólétét a lovasberényi hitközség bírájává választott, bölcsességéről híres, Baumgarten Izrael alapozta meg.

Mély vallásosság és a hagyományokhoz való erős ragaszkodás jellemezte a hitközséget. Ezt jól mutatja, sőt a kile (hitközség) anyagi helyzetére is fényt derít, hogy 12 tóratekercsük volt.[2]

A közöség pompás mór stílusban épített zsinagógáját, Baumgarten Izrael hitközségi elnöksége alatt újították meg 1825-ben.[3] Ekkor épült a megnövekedett létszámú hívek befogadására az új előcsarnok és a zsinagóga női karzata is. Baumgarten Izrael 1837-ig izraelita községi bíró, majd 1842-ben ismét erre a megtisztelő címre és szolgálatra választották.

Mivel a hitközségi irattár a Chevra Kadisa (Temetkezési Szentegylet) házával együtt 1878-ban leégett, a dokumentumok nagy része megsemmisült. Neumann Sándor könyvéből szerezhetünk tudomást ezekről az évekről. Ebben a tűzvészben égtek el az ezüst tóradíszek és a frigyszekrény gyönyörű kárpitja is, amelyeket Baumgarten Izrael és testvére, Ábrahám ajándékozott a zsinagógának 1848-ban.[4]

Székesfehérvár szabad királyi városba 1836- tól telepedhettek le a zsidók, megelőzve ezzel az 1840: XXIX. tc. életbelépését.

Baumgarten Izrael 1836-ban kért és kapott Székesfehérváron lakhatási engedélyt. Korábban is rendelkeztek a városban lerakattal, de adót addig nem fizettek. A letelepedéshez szükséges erkölcsi bizonyítványt Cziráky gróf állította ki. Székesfehérvár nem tartozott az iparosodott nagyvárosokhoz, álmos vidéki garnizon volt, nagy történelmi múlttal, így Baumgarten sem telepedett itt meg tartósan, ugyanis Pest nagyobb üzleti lehetőségekkel kecsegtetett. Baumgarten Izrael élete végéig kereskedőként dolgozott, de valószínűleg hitelezéssel és hitelközvetítéssel is foglalkozott. Felesége a szintén tekintélyes családból származó, Elkán Cecília (1786-1869) volt. Négy fiú és három lánygyermekük született.

Baumgarten Izrael bátyjával, Ábrahámmal együtt 1840. december 22-én lovasberényi gyapjú nagykereskedőként kértek lakhatási engedélyt Pesten. Az iratot a következő év február 26-án kapták meg. Izrael egyelőre azonban nem költözött a városba, csak 1845-től élt Pesten. Ezen év július 11-én kapta meg nagykereskedési engedélyét gyapjú és gabonakereskedésre. Társaságukat a Baumgarten und Söhne cégként jegyezték.[5] 1848-ban legalább hat banki részvénnyel bírt a Magyar Kereskedelmi Banknál, és mivel választmányi gyűlésnek jogosult tagja volt, így a nagyrészvényesek közé tartozott.

Baumgarten Izrael végrendeletében életben maradt gyermekeire kétszázezer koronát hagyott, s egy több mint tízezer forintos alapítványt is létrehozott, melyet a pesti hitközség kezelt.

A lovasberényi zsidó hitközség nagy pártfogója, a Baumgarten család nemcsak a vallási parancsolatoknak tett eleget, amikor alapítványokat hozott létre, és szellemi, lelki támaszt nyújtott az arra rászorulóknak, vallási-, kulturális intézményeknek. A jótékonyság gyakorlása tórai parancs, de ezen túlmenően féltő gondoskodás volt: zsidóságuk mély átélése, hagyományt teremt ezzel a késői utódoknak, családtagoknak.

Izrael testvére, Áron alapította 1845-ben a lovasberényi zsidó iskolát, amelynek hattagú igazgatóságába őt is beválasztották. Az intézmény működését alapítvánnyal támogatta.

Baumgarten Pinkasz 1862-ben a Chevra Kadisa javára tett alapítványa mellett, Baumgarten Fülöp 1896-ban létrehozott egy 3000 koronás alapítványt a lovasberényi zsidó iskola és a szegények támogatására. Baumgarten Ábrahám ugyancsak a pesti izraelita hitközségnél kezelt alapítványából 209 korona 30 fillért a lovasberényi hitközség szegényeinek juttatott, Izrael alapítványi kamataival együtt.

Baumgarten Fülöp haláláig évente 35-40 forintnyi adományt küldött iskolasegély céljára a hitközségnek.

Baumgarten Bernát 3000 koronás alapítványa, atyja Baumgarten Henrik nevét viselte, aki egyik fia volt Izraelnek. Az 1878-as nagy lovasberényi tűzvész, valamint a településről való folyamatos városba költözések miatt az egykor virágzó hitközség lassan elnéptelenedett.[6]

A dualizmus kori gazdasági-, társadalmi-, kulturális élet kibontakozásában a zsidóság emancipációja és a recepciós törvény hatásaként tág tere nyílt a zsidóság történelmi tapasztalatainak kamatoztatására. A Baumgarten család számos kiváló férfiút adott a magyar kultúrának.

Baumgarten Izidor (Pest, 1850 ‒ Budapest, 1914), kúriai tanácselnök, jogtudós.

Baumgarten Izrael unokája tanulmányait a fővárosban kezdte a kegyesrendieknél és a jogi egyetemen fejezte be. Az ügyvédi diploma megszerzése után hosszabb külföldi tanulmányutat tett.

Karrierje fényesen emelkedett: 1885-ben a büntetőjog magántanára lett, ezt követően ügyész. 1898-ban, az Igazságügy Minisztériumban részt vett a büntető perrendtartás novella-tervezetének kidolgozásában. A legkiválóbb magyar büntetőjogászok egyike volt. Nagy műveltségével, éles judíciumával, jeles szónoki képességeivel egyaránt kitűnt és nagy tekintélyt szerzett. Művei a magyar büntetőjogi irodalom maradandó értékű alkotásai. Érdemei elismeréséül 1901-ben koronaügyész-helyettessé, később kúriai tanácselnökké nevezték ki.[7]

A család jogtudományokban jeleskedő kiválóságai közé tartozott, Baumgarten Károly (Pest, 1853 ‒ Budapest, 1913) kereskedelmi és váltótörvényszéki bíró, majd táblai tanácselnök, jogtudós.[8]

A mérnöki pályán futott be nagy karriert, Baumgarten Henrik (1855–1936), aki a Danubius Hajó- és Gépgyár vezérigazgatója, majd a Ganz-féle Gép- és Vagongyárral történt fúzió után az új részvénytársaság vezérigazgatója, később alelnöke lett.

Izrael dédunokája, Baumgarten Nándor (Budapest,1875 – Budapest,1935) ügyvéd, egyetemi rk. tanár, közigazgatási bíró volt.

Egyetemi tanulmányait Budapesten, Lipcsében és Berlinben végezte, majd ügyvédi irodát nyitott. 1901-től a Jogállam című folyóiratot szerkesztette. Később a Magyar Jogász Egylet titkára lett. A kereskedelmi miniszter megbízásából az Egyesült Államokban tett tanulmányutat. Ezt követően a kereskedelem- és váltójog magántanára lett az egyetemen. 1915-ben ny. rk. egyetemi tanárrá nevezték ki.[9]

A pénzügyi világban is jelen voltak a Baumgartenek: Ferenc anyai nagybátyja, Baumgarten Lajos a Hazai Bank részvénytársaság igazgatósági tagja.[10]

2. Baumgarten Ferenc Ferdinánd alapítványa, a díj

Baumgarten Ferenc Ferdinánd
(Budapest,1880. november 6. ‒ Ó-Tátrafüred (Stary Smokovec), 1927. január 18.)

Baumgarten Ferenc, Baumgarten Izrael dédunokája a család hatodik generációjához tartozott. Izrael unokája volt Ferenc atyja, Baumgarten Leó (1841-1915) is, aki szerencsés kézzel és nagy tudatossággal, kiváló üzleti érzékkel gyarapította a család földbirtokait, üzleti vállalkozásait. A zsidó patrícius család házainak, bérházainak topográfiai leírása, beazonosítása ismert a szakirodalomból.[11]

Baumgarten Leó 1871. május 21-én vette feleségül unokatestvérét, a Pesten élő jómódú Baumgarten Emíliát (1848-1900), Izidor, Károly és Henrik nővérét. Gyermekeik: Erzsébet (1879-1913), Baumgarten Ferenc, az alapítványtevő.A testvére, Sándor Dénes (1882-1960) festészeti és jogtudományi tanulmányokat folytatott. 1913-tól egy ideig a Budapest-Józsefvárosi Bank és Takarékpénztár igazgatóságának elnöki tisztségét töltötte be. A Baumgarten testvérek közül Ernő (1883-1909) fiatalon meghalt; Ignác (1887-1945) pedig Münchenben szerzett mezőgazdász oklevelet.

A családfő a legnagyobb virilisták közé tartozott. A székesfőváros ezerkétszáz legmódosabb adófizetőjének nevét tartalmazó 1912-ben készült listán a tizenhetedik helyen állt.

Az örökösök között szétosztandó hagyatéka alapján a Lipótváros kétszázhuszonkilenc milliomosa közül Leó a leggazdagabb, kis híján húszmillió aranykoronát kitevő vagyonnal rendelkezett.

Budapesten, a lipótvárosi Sas utca 1. számú palotát is ő építtette, amely a kor egyik, akkor legkorszerűbb bérháza volt. Az alsó szinteken üzlethelyiségek, a kereskedelmi és iparkamara irodái, a harmadik emeleten pedig a modern igényeknek mindenben megfelelő bérlakások voltak.

Míg a családfő, Baumgarten Leó minden gondolata a családi vagyon gyarapítása volt, addig a nagyműveltségű, finom ízlésű édesanya féltő gonddal nevelte, a lelki szépségek felé terelte gyermekeit. Baumgarten Ferenc gyermekéveiről, az otthonhoz, az édesanyjához fűződő érzelmeiről, annak árnyoldalairól egyetlen novellájában írt, amely Mutter címen jelent meg. Így szól: "Ha herceg voltam, magányos is voltam, mint a hercegek. Ha lovagnak látszottam, mégis csak gyerek voltam, akit túl korán terheltek meg a lovag fogadalmaival. Mindig parancsolatot kellett teljesítenem. A kisfiú leskelődve, hogy el ne veszítse önmagát, állott az ideál belső tükre előtt, amelyre te kötelezted. Kínos gonddal öltöztettél, de szándékosan egyszerűen. Szerettem piros szalagokat kötni a széles gallér alá, mint a többi fiúk. Te azt mondtad, hogy a hiúság méltatlan egy fiúhoz, és én nem viseltem szalagot, sötéten és büszkén jártam a többiek között. Száz kis illetlenségről, száz kis örömről lemondtam a te rendeletedre. De én magányos lettem. Nem volt többé részem a társaim játékában és mulatságaiban."[12]

A gyermekéveket Budapesten a Trefort "mintagimnáziumban" folytatott tanulmányok követték. Farkas Zoltán (1881-1969), az osztálytárs, Osvát halála után a Nyugat műkritikusa, (1930), visszaemlékezéseiben felidézi Baumgarten Ferenc alakját is.

"Együtt jártam vele a mintagimnáziumba a harmadik osztálytól kezdve végig. Csúnya, filigrán alakú fiúcska volt, de fölötte okos. Együtt hallgattuk Kármán Mórnak,[13] a nagy pedagógusnak és még nagyobb humanistának előadásait, melyek nekem ma is felejthetetlenek. Feri inkább oppositióban állott hozzá. Egyáltalában ellentmondó szellem volt, nem volt simulékony és befolyásolható. Az osztályban sohasem voltunk húsznál többen, az oktatás, beszélgetés formájában játszódott le, nem anyaggal tömtek, de gondolkozni tanítottak. Feri szatirikus vénája még jobban csörgedezett akkor, amikor a megbetegedett Kármán helyett a kissé kótyagos, de rajongó Waldapfel János vette át Kármán szerepét. Az osztály fele zsidókból, másik fele keresztényekből állott. A gojok[14] között én voltam a legjobb tanuló, a zsidók között Feri és Kármán Tódor,[15] aki inkább a positív tudományok iránt volt fogékony, amit későbbi Amerikában lejátszódott tudományos pályája is igazol."[16]

Baumgarten Ferenc 1898-ban a kitűnő érettségi vizsga után a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. Professzorai kiváló tudósok voltak: Marczali Henrik,[17] Lánczy Gyula,[18] Fejérpataky László. [19] Az ifjú bölcsész történésznek készült pályája kezdetén, első publikációi is e tudományterülettel kapcsolatos kutatásait közölték.

Tanulmányait a strassburgi és a heidelbergi egyetemen folytatta. Érdeklődése az esztétika, az irodalom felé fordult. Utolsó magyar nyelvű írása a Nyugatban jelent meg, amely A renaissance problémái címet viselte (Különnyomat, 1909) Ettől kezdve német nyelven publikált, s a német, francia irodalom Európa szerte elismert, jónevű esztétájává vált. Különösen Conrad Ferdinánd Meyer (1825-1898) svájci író és költő művészete állt hozzá közel. Monográfiát írt róla. Meyer írásaiban találta meg azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyekkel azonosította magát, meghatározták szellemi oevure-jét, a világhoz való viszonyát.

"Idegalkatban, fogékonyságban legfinomabb hajtásai az emberi kultúra fájának, de éppen ezért homlokukra van írva születésüktől fogva a nyugtalanság, az elérhetetlen után való sóvárgás és csillapíthatatlan bánat kézjegye. Ebből a típusból való volt Baumgarten Ferenc Ferdinánd."[20] A Ferdinánd utónevet Conrad Meyer iránti tiszteletből vette fel. Meyer volt az első költő, aki a XIX. század végének modern német irodalmában a hangulati lírát megteremtette, s Baumgarten önmeghatározásában ebből következően nagy szerepe volt.

Babits Mihály ünnepi beszédében 1934-ben és 1937-ben is kiemelte Baumgarten Ferencnek az emberi civilizációba, a humanizmusba és a szellem, a művészet legyőzhetetlenségébe vetett hitét, attitűdjét, amely kiemelkedő helyet biztosított neki az irodalomban. Az alább idézett, Baumgartenről szóló gondolatok kétségtelenül Babitsnak, a költőnek, az irodalomért, az egyetemes emberi kultúráért felelős alkotónak az önképét is tükrözik. Maga Babits is ezekkel az eszményekkel, ideákkal, értékekkel azonosult egész életművében.

"Emberi képe, halk, előkelő lénye, szép, zárkózott, nagyra törő élete, magas írói ízlése, a művészi légkör, melyet maga körül éreztetni tudott, irtózása a modern piactól, az irodalmi divattól, kemény, ítéletes magatartása a hamis és a tűnő értékekkel szemben, egyedülállása a tömegben, korszerűtlen, megalkuvás nélküli ragaszkodása a szellem örök értékeihez: mindez-ahogyan egyszer már mondtam ‒ a Lámpásvivő dantei hasonlatát juttatja eszembe, aki eltűnik a fény mögött, melyet magasra tart."[21]

Baumgarten intellektust sugárzó egyénisége az európai szellemi elit legjavát vonzotta: írók, filozófusok, esztéták, műtörténészek, irodalomtörténészek, művészek mondhatták barátainak magukat. Münchenben ‒ kedvenc városában ‒ ismerte meg Rilkét.[22] Róla írta még 1908-ban első esszéjét a Pester Lloydban. Thomas és Heinrich Mann-nal való gyakori találkozásai, levelezésük, a kor legkiválóbb művészeivel való beszélgetések, felolvasások hozzátartoztak szellemi, társasági életéhez. A heidelbergi baráti körhöz tartozott Windelbrand[23] német filozófus. Baumgarten még 1912-ben a Neue Rundschau munkatársa lett. Szellemi kapcsolat fűzte Friedrich Gundolf[24] német irodalomtörténészhez, esztétához, Werner Weisbach,[25] német művészettörténészhez, Glaser Kurt[26] német művészettörténészhez.[27]

"Társaságban kitűnő pozőr: sziporkázott mulatságos ötletektől, a vidámsága látszólagos volt. Lelke mélyén fiatalkori szentimentalizmusát felváltotta a dezillúzió világfájdalma. Mulatni igazán csak az emberi balgaságon tudott. […] Magáról nem beszélt, csakis arról, amit látott s olvasott. Önvallomásait még írásaiban is szemérmesen elrejtette. Gondolatait az óramű precizitásával, hajszálnyi finomsággal tudta kifejezni. Virtuóz módon tudott kérdezni. Ez Babitsnak is feltűnt egyszeri találkozásukkor. Az élet egyetlen örömét a szépségben kereste, értelmét az igazságban találta meg."[28]

Baumgarten nemcsak titokzatos, zárkózott egyéniség a kortársak szerint, hanem "megnyerő külsejű, harmonikus, szerény jelenség volt. Termete közepesnél alacsonyabb, jellegzetes fejtartással. Gyermekien csodálkozó, tágra nyílt szemmel nézett körül a világban, amelyből csak az létezett számára, amit láthatott.[…] Pedáns rendszeretete szembeötlött. Különcség nem volt a megjelenésében, de valami különös (kiemelés Basch Lóránt) finomság igen. "Szellemország törékeny hercegének nevezte őt egy baráti nekrológ."[29]

Baumgarten gyakran utazott müncheni kis lakásából legtöbbször a rajongva szeretett Itáliába, de vándorútjain gyakran útra kelt Angliába, Hollandiába is.

3. A Baumgarten-díj és szellemi öröksége

Babits és Baumgarten mindösssze kétszer találkoztak személyesen, de egymás munkásságát jól ismerték, sokra becsülték. 1917-1923 közötti levelezésük az alapítványi Baumgarten könyvtár értékes anyagával együtt megsemmisült a világháború során. A két alkotó közötti találkozás 1923 szeptemberében- októberében történt. Baumgartent meggyőzte elhatározása helyességéről Babitsot: irodalmi és tudományos alapítványt hoz létre a magyar irodalom támogatására, kizárva ezzel a családi örökségre váró testvéreit. Baumgarten Ferenc Ferdinánd ezt követően aláírta végrendeletét, majd 1923. november 20-án értesítette Babitsot, hogy az alapítvány irányításával őt bízta meg.

"Magyarországon fekvő minden ingó és ingatlan vagyonomat egy, a nevemet viselő örökalapítványnak hagyományozom, melynek céljául szűkölködő magyar írók anyagi gondjainak enyhítését tűzöm ki. Ezen alapítvány létesítésénél nem a tehetség jutalmazása lebeg szemem előtt, hanem oly komoly törekvésű, ‒ akár a szépirodalmat, akár a tudományt művelő, magyar írók hathatós támogatása, akik minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek..."(kiemelés G.A.)[30]

Az örökség miatt a három fiútestvér között a már korábban is feszült viszony kibékíthetetlen ellentétté fajult, Ferenc szakított két öccsével. E szakításban szerepe lehetett annak, hogy Baumgarten Ferenc homoszexuális volt, s életvitelével egyáltalán nem illeszkedett a család patrícius hagyományaiba. Öccse, Baumgarten Sándor radikális módszerrel akarta megoldani a kérdést: Párizsban egy prostituálttal hozta össze testvérét, amiből Ferenc vérbajjal és egy életére kiható keserű élménnyel, majd ezt követően egy rosszul sikerült orvosi kezeléssel került ki. Öngyilkosságot kísérelt meg, de ezt Farkas Zoltán barátja megakadályozta. Egész életére sánta maradt. A történet Farkas Zoltán leírásából ismert.[31]

A vagyon tetemes összeg volt: 1.200.000 pengő értékben, amely a Sas u. 1. számú háromemeletes sarokházból és a Hermes Bankban elhelyezett értékpapírokból állt.

Baumgarten Ferenc 1927. január 18-án halt meg.

A Baumgarten-alapítvány létrehozásával sokat foglalkozott a jobboldali és a baloldali sajtó 1927. január 21-30 között. A Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap és a Népszava épp csak regisztrálta a tényeket, a Reggel című lap részletesen beszámolt róla. Tárgyilagos anyagot közöltek az Est-Lapok konszern sajtóorgánumai. A jobboldali lapok támadták az alapítványt: "kozmopolita írók kitenyésztésére létrehozott alapítványnak" nevezték.

Baumgarten Ferenc egyetemi filozófia professzora, Alexander Bernát[32] rendszeresen ismertette tanítványa írásait. Nekrológjában, amely az Újságban jelent meg, az alábbiakat írja: "Baumgarten fejedelmi ajándéka annak szól, akinek tehetsége nem nagyobb és tisztább irodalmi jelleménél. Nem azt az időt éljük, amelyben könnyű volna nem a pillanatnyi siker után futni. De az igazi tehetségek, amióta irodalom van, a maguk lelkére hallgatnak, nem a tömeg tapsaira."[33]

A végrendeletet Baumgarten Ferenc testvérei megtámadták. A Baumgarten fivérek (Sándor és Ignác) ügyvéd útján bejelentették a hagyatéki tárgyaláson a család örökösödési igényét. A család elmezavarral vádolta az alapítványtevőt, melyet a német ítélőtábla semmisnek nyilvánított.

1927 szeptemberében a magyar és német írók tiltakoztak a hagyaték megtámadása ellen. Nagy szolgálatot tett az egyetemes emberi kultúrának, a magyar irodalomnak a nagynevű európai művészek kiáltványa, élén Thomas és Heinrich Mann-nal. "…olyan légkör megteremtése, amely kizárja, hogy bárki vállalja az ódiumát annak, hogy e nagy ajándéktól a magyar írók elessenek."[34] Ez nem csupán a szolidaritás volt, hanem a tiszta, téren és időn átívelő, az igazi irodalom maradandó, klasszikus értékei melletti kiállás.

A Baumgarten alapítvány 1929 és 1949 között 126 írót tüntetett ki egy vagy több alkalommal és/vagy adott segélyt a tehetséges, elkötelezett íróknak, költőknek.

Első alkalommal 1929. január 18-án, Elek Artur, Erdélyi József, Farkas Zoltán, Juhász Gyula, Osvát Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Kárpáti Aurél, Schöpflin Aladár, Szini Gyula és Tamási Áron részesült a magas, művészi és erkölcsi, anyagi elismerésben. Később megkapta a díjat Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Füst Milán, Karinthy Frigyes is.

A díj kurátora 1941-ben bekövetkezett haláláig, Babits Mihály volt, őt Schöpflin Aladár követte a kurátori székben 1949-ig. Babits mellett Bach Lóránt ügyvéd volt a kuratórium állandó tagja. A kétszemélyes kuratórium munkáját egy nyolc főből álló tanácsadó testület segítette.

A Baumgarten-díj átadására minden évben az alapítványtevő halálának évfordulóján került sor. A díjkiosztó ünnepség a magyar kultúra, irodalom igazi ünnepe volt, amelynek programja a két évtizedes működése alatt kialakult, állandósult rítusokból állt.

Baumgarten Ferenc Ferdinánd sírjának koszorúzásával kezdődött a nap. A sírkövét 1929. október 11-én avatták fel a Kerepesi temetőben, melyet Beck Ö. Fülöp[35] szobrászművész készített.

A sírkőre Meyer: A zarándok című versének egy sorát vésték: "Da sitz ein Pilgerim und Wandersmann." (Itt ül egy zarándok és bujdosó.)

Babits Mihály a sírkőállítás alkalmából elmondott beszédében az alábbiakat mondotta: "Megjelöltük ezt a helyet, ahol utoljára megpihent a nagyvilág fáradt zarándoka, aki utolsó akaratával szülőhazájának egyik legfőbb szégyenét: a magyar szellem embereinek nyomorát kívánta enyhíteni."

A díjkiosztó ünnepség soron következő napirendi pontja, Basch Lóránt ügyvédnek az alapítvány anyagi helyzetét ismertető beszéde volt. Az alaptőke mindig érintetlen maradt, az alapítvány kamataiból osztották ki a díjakat, jutalmakat.

Az ünnepség helyszíne 1932-től a Sas u. 1. szám alatti alapítványi könyvtár termei voltak. A Baumgarten könyvtárat 1932. március 1-jén nyitották meg, ahol a klasszikusok irodalmi hagyatékát, kéziratait helyezték el. Még 1931-ben Tóth Árpád könyveit vásárolták meg, 1939-ben Kosztolányi Dezső 4000 kötetes könyvtára gyarapította a gyűjteményt. 1942-ben nyílt meg a Babits emlékszoba, melynek szellemi, és fizikai kisugárzása valóságos szentéllyé, irodalmi zarándokhellyé avatta e helyet.

"Az utolsó esztendőkben pedig egy elzárt szobában Babits Mihály könyvei, írószobája is csatlakozott hozzájuk. S e félig könyvtár, félig kegyhely ajtajában egymást váltották az irodalom ministránsai. Olvasni vágyó írók és tudósok jöttek: mindegyik sietve érkezett, hogy gyorsan elmondhassa a szívét feszítő hírt: valami jót a világirodalom időben vagy térben távolabb fekvő részéről, és valami új rosszat a közelben élő írótársáról."[36] A Baumgarten könyvtár első könyvtárosa Sárközi György[37] volt.

A Baumgarten díjkiosztó ünnepség egyik legkiemelkedőbb eseménye volt mindig a kurátor, Babits Mihály ünnepi beszéde. 1927-ben Babits a végrendelet szellemében alkotni akaró és a magyar irodalmat pártfogolni szándékozó feladatokról, misszióról, a küldetésről az alábbiakat fogalmazta meg a Nyugatban: "Mily nagy dolog, mily tökéletes önzetlenség, az életben a halál utániakkal törődni! Arról gondoskodni, aki helyünkre áll, visszavonult egyszerűségben és szótlanul készíteni a jövőt, melyet már látni sem fogunk, örökre utat csinálni az Élet árkai és göröngyei között, hogy e barbár században is nyugodtan indulhasson el az isteni utas: a Szellem utasa!" [38]

A felemelő program következő napirendi pontja a díjak, jutalmak átadása, majd ezt követően évről évre emléküléseket rendeztek. A legkiválóbb írók, költők, kritikusok, irodalomtörténészek elemezték Baumgarten Ferenc alkotói munkásságát, méltatták érdemeit. Különleges jubileumi díjkiosztás volt az alapítvány fennállásának 10. évfordulóján 1937. január 18-án. Az emlékülésen Basch Lóránt beszédét Szerb Antal[39] felolvasása követte, amelyet Baumgarten Ferenc Ferdinánd halálának tízéves évfordulója alkalmából mondott el. Babitsot idézte, melyet az alábbiakban foglalt össze: "Egy ember halt meg, aki igazi író volt: azaz a Szellem embere. Mert mi más az író? Noha különös barbár kort élünk, ahol a Toll sem áll mindig a Szellem pártján. Nem a Tollnak, hanem a Szellemnek élni: belső életet jelent; zárkózott, nemes és előkelő életet; ennek a halottnak ilyen élete volt."[40]

Baloldalon Basch Lóránt, mellette Babits Mihály és Schöpflin Aladár, 1937. január 18.

A díjazottak köszönő beszéde után este bankettel zárult az ünnepség.

Az úgynevezett zsidótörvények idején megszaporodtak a Baumgarten alapítvány elleni acsarkodó, a faji szellem igézetében fogant írások. A méltatlan cikkek közül az Egyedül vagyunk című folyóiratot elég idézni, mely azt állította, hogy az alapítványtevő őse, Baumgarten Izrael cipőpertli árus volt. Baumgarten Arthur ugyancsak e lap hasábjain tett nyilatkozatot 1944 januárjában, s ebben felsorolta a Baumgarten család valós őseit.[41] Támadták a Baumgarten alapítvány autonómiáját és meg akarták szüntetni azt. A kultuszminisztérium szóbeli és írásbeli figyelmeztetései, időről időre visszatérő elmarasztalásai állandó készenlétben tartották az alkotókat, a kurátorokat.

Mindez nem érhetett fel a Baumgarten díj méltóságához, szellemiségéhez. A zsidó őskutatással, hazugságokkal szemben vallották: "Egyedüli kritériumunk az évdíjakra való jogosultság megítélésében az, hogy valaki becsülettel, hittel, tehetséggel dolgozik-e az irodalomban, és anyagi helyzete is indokolja-e a részünkről való támogatást."[42]

4. A Baumgarten Alapítvány agóniája, halála (1946- 1949)

A háborús pusztítások az emberéletekben hatalmas, pótolhatatlan veszteségeket okoztak. A Nyugat körül csoportosuló tehetséges írók, költők, irodalomtörténészek, fordítók, műkritikusok közül is sokat öltek meg a soában, akik a magyar irodalom színe-virágát alkották.

Az alapítvány székháza is 1945. január 11-én leégett. A front állandósuló harcai miatt a január 18-i díjkiosztás érthető módon elmaradt, de az alapítvány márciusban természetbeni segélyeket osztott ki.

A koalíciós időszakban az egyre nagyobb politikai és ideológiai teret hódító Magyar Kommunista Párt, majd a szociáldemokratákkal való fúzió új irányelvei, kultúrpolitikája nem tűrte a "polgári csökevénynek" minősített Baumgarten Alapítvány létezését. A "szalámi politika" nem csak a politikai, gazdasági életben, de a kultúra egészét érintő kérdésekben is kíméletlenül érvényesült. A gazdasági, a társadalmi életben, a mindennapokban, a művészeti élet minden területén a proletárdiktatúra elvei, módszerei érvényesültek. Ennek a kulturális annexiónak esett áldozatul a húsz évig a magyar és az európai irodalmat, művészeti értékeket szolgáló Baumgarten Alapítvány is.

"Irodalmunkat a fordulat évéig az jellemezte, hogy benne ‒ a nyílt fasiszta propaganda kivételével ‒ […] minden irány ott akarta folytatni, ahol abba hagyta. Feltámadtak az urbánusok, […] csoportosultak a népiesek, a népies mozgalom, jobboldali programját írva zászlajukra, és nagy teret szereztek maguknak a szociáldemokraták sokszor a legszélsőségesebb imperialista irodalmi irányok képviselőiként. Ezek a polgári irányzatok valamennyien a szocializmus tendenciái ellen küzdöttek. […] Következetes elvi bírálat segítségével lelepleztük az ellenséges irodalmi áramlatok igazi arcát és igyekeztünk leválasztani a becsületesebb írókat a reakciós írói törekvésekről."[43]

A díjkiosztók hagyományos rítusait látszólag a hatalom eltűrte mintegy három évig, de egyre több irodalomtörténeti fejtegetésbe burkolt ideológiai előadás hangzott el az emléküléseken.

1948. augusztus 25-én a Gazdasági Főtanács 1552/1948. sz. határozata értelmében a Közületi Ingatlan Központ hatáskörébe utalta a Sas utcai házat.

1948 szeptemberében Schöpflin Aladár kérésére Révai József közben járt Vas Zoltánnál, aki felszabadította a közületi kezelésbevétel alól a székházat.

1949. január 11-12-én a Magyar Dolgozók Pártja Agitációs és Propaganda Bizottsága, illetve titkársága tárgyalta az 1949. évi Baumgarten-díjakat: Németh László és Szabó Magda neve már nem szerepelt a jelöltek között.

Az utolsó, huszadik díjkiosztást 1949. január 18-án tartották az Országos Szövetkezeti Hitelintézet székházában zárt körben.

Még ez év májusában az alapítvány székháza a Közületi Ingatlan Központ kezelésébe került, de a jövedelemből továbbra is oszthattak segélyeket.

1950. augusztus 29-én meghalt Schöpflin Aladár. Halálával a Nyugat és a két világháború közötti irodalmi élet kiemelkedő fejezete zárult le. Úgy tűnik, a hatalom megvárta, illetve taktikai okok miatt nem akarta likvidálni a Baumgarten Alapítványt, mohón bekebelezni vagyonát, míg Schöpflin élt és küzdött.

1950. október 24-én a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1949. évi 2. sz. törvényerejű rendelete 1. §-ának b. pontja megszüntette az alapítványt, ingó és ingatlan vagyonát az államkincstár tulajdonába vette.

Az alapítvány eliminálásával három korszak zárult le és egy új periódus vette kezdetét. Az első, a hőskor, amely az alapítvány létrehozásától a végnapokig tartott (1929-1948). Ezt a lassú haldoklás követte (1948-1950), amely három évig tartó tudatos és tervszerű felszámolását jelentette az előző korszaknak.

A harmadik periódus (1949-2019) egy hetven évig tartó tetszhalál, amely a "polgári csökevénynek" nevezett irodalmi tradíciókat az arctalan szürke zónába kényszerítette.

5. Baumgarten-díj újjászületése: Baumgarten emlékdíj ‒ Gyümölcsöskert

Hetven évet kellett várni, két nemzedéknyi időt, míg Kukorelly Endre 2019-ben kezdeményezte a Baumgarten-díj újra alapítását. Az első Baumgarten-emlékdíjat 2020. január 16-án adták át, s az idei évben is sor került az ünnepségre a Gundel étteremben, az egykori díjkiosztókat követő bankettek helyszínén.

Az újfajta díjkiosztás koncepciója nevében és tevékenységében is tudatosan vállalja Baumgarten Ferenc Ferdinánd szellemi örökségét, vallja Babits, Schöpflin erkölcsi szigorát, politikamentességét és humanizmusát.

Az erkölcsi szigor és a politikától való függetlenség a kontinuitást jelenti a Baumgarten Alapítvány első húsz éves tevékenyégével. Iránytű, amely az irodalomtörténet 70 évnyi anyagát újragondolja, az élő irodalom patrónusa. A hatalom, a jobb és a baloldali sajtó egyarán sokszor támadta anno az Alapítvány döntéseit, módszereit, de legfőképpen az autonómiájának megszüntetését sürgették. Ennek az autonómiának a megtartása, érzékeny figyelme semmit nem vesztett aktualitásából. Az állami kitüntetések méltatlan kiosztása, néhány szerző kivételével, szakmaiatlan és cinikus, ‒ nyilatkozta Kukorelly Endre, a Baumgarten-emlékdíj kurátora.[44]

"Humanistának lenni: ehhez nem elég műveltség (kiemelés Basch Lóránt) és a szemlélet (kiemelés Basch Lóránt), mindennél fontosabb a magatartás (kiemelés Basch Lóránt). Így látta ezt Baumgarten is.[45]

Szerb Antal Baumgarten Ferencet idézte 1937. januári emlékbeszédében. Az alapítványtevő sorai nem csak akkor és ott voltak érvényesek, hanem ma is, és most is: "Mert a kultúra nem tehetség, nem szellem és nem műveltség. [46] Kultur is Haltung. A kultúra magatartás."