EXKLUZÍV

Karinthy Frigyes   

NAPLÓM

Az egyetemi tüntetésekről

https://mek.oszk.hu/07300/07367/html/02.htm

2024.02.26.

Pesti Napló, 1927. november 27.

Utoljára huszonegy esztendővel ezelőtt tüntettem az egyetemen. Elsőéves hallgató voltam, annak is elsőszemeszteres. Fizika-matematika szakra iratkoztam be, közben sebészetet hallgattam Dollingernél, és a könyvtárban Schopenhauert, Taine-t és Mommsent olvastam este kilencig. Mindez nem akadályozott meg benne, hogy a kedves, finom Négyessy stilisztikaóráján komoly tanulmányt olvassak fel Reviczky Gyuláról, melyet is a professzor úr megdicsért, sőt nem tartotta lehetetlennek, hogy a Reviczky-irodalom terén valódi érdemeket szerzek idővel.

A tüntetések úgy kezdődtek, hogy éppen Kürschákot hallgattam a Műegyetemen (oda is átruccantam néha), mikor kivágódott az ajtó, és egy szép, lelkes arcú, pakompartos fiatalember rontott be - félretolta a meglepett tanárt, felugrott az asztalra, és gyönyörű, tremoló baritonhangon szavalni kezdett, hogy aszongya: "Egyetemi polgártársak!"

Hogy mit szavalt, nem emlékszem (hiszen éppen ez az!), csak arra, hogy rögtön beleszerettem - Byronra és Wertherre emlékeztetett egyrészt, másrészt Kárpáthy Zoltánt is ilyennek képzeltem (abban az időben véletlenül se hasonlítottam eleven embereket máshoz, mint regényhősökhöz). Ez a fiatalember Melha Armand volt, ma köztiszteletben álló orvos, sőt úgy tudom, bajtársam is Apollóban.

Ettől a naptól fogva heteken át lázban éltünk. Igen éles, de merőben összefüggéstelen emlékképek villannak fel bennem, ahogy megpróbálom felidézni:

Gyűlés a díszteremben. Melha szónokol, aztán egy Kovács nevű sovány fiatalember ordít. Dühében kettétöri a sétapálcáját, és közénk hajítja.

Este a Műegyetem kertjében üvöltök nagy tömegben, melynek közepén egy Zajcsek nevű zászlót lobogtat. Lovas rendőrök taposnak közénk. Megpróbálják kicsavarni a zászlót Zajcsek kezéből. Zajcsek nem enged, úgy viszik el, zászlóstul. Rohanunk végig az utcákon. Valaki elordítja magát: "A szocialisták!" Nagy keveredés, verekedés.

Mellékutcán ügetek lihegve, szétzavart tömeg törmeléke. A Körútra érek. Hallgatag, komor felvonulás. Kik lehetnek? Mindenesetre csatlakozom hozzájuk. Bekanyarodva, egyszerre lárma: a zsebekből kő kerül elő, pillanat alatt bevernek minden ablakot. Csodálkozva megállok, a tömeg százfelé rebben. Egyszerre meztelen kardok villannak - rendőrattak! Két lapos vágás a hátamra, iszkolok már - lefekvéskor nyöszörögve tapogatom a kék hurkákat.

Egy napilap szerkesztősége. Vagyunk vagy ötvenen. Valaki botokat, revolvert és szafaládét osztogat: a revolvert zsebre teszem, a botot megmarkolom, a szafaládéba beleharapok. Ostromállapot. Az ellenfél megtámadta az épületet - lehet, hogy reggelig tart a harc. Ezért osztogattak élelmiszert is.

Reggel dalolva, kiabálva vonulunk végig az egyetem folyosóin, minden tanterem ajtaját bevágjuk. "Itt nem lesz ma előadás!"

Íme, a képek - élesek, tiszták, lelkesítők, tele érzelmi színezettel, fiatal büszkeséggel. De - semmi összefüggés.

Tudniillik - hogy a dolog csattanójával kirukkoljak: halvány sejtelmem sincs róla, miről volt szó: Miért tüntettünk, ki ellen, ki mellett, milyen célból - ha kettészakítom a fejem, akkor se jut eszembe.

Pardon - hagyjuk azt a paralízist. Más itt a baj. A dolog úgy áll, hogy - hm, hogy is mondjam csak, hogy is írjam körül, hogy ne kelljen szégyellenem magam most, húsz év múlva. Tudniillik - az a rémes gyanúm, hogy akkor se volt róla, halvány sejtelmem se volt, bizony, hogy hát miről is van szó.

De ha már ennyire jutottam, tovább megyek. Van még egy emlékképem erről - félszegen, furcsán, szégyenkezve húzódik meg valahol. Robogunk, hetykén, kiabálva a folyosón. Jön szembe egy szelíd, bús képű tanár - fehér szakállas, szemüveges, már nem tudom, melyik. Integet, hogy mondani akar valamit, hagyjuk szóhoz jutni. Nagy nehezen elhallgatunk, gúnyos fölénnyel biztatjuk, hogy tessék. Akkor halkan, csendesen, udvariasan ennyit mond. "Kérem, uraim, volna szíves önök közül bárki, röviden összefoglalva, megmagyarázni nekem, mit óhajtanak tulajdonképpen?"

Csend. Egymásra nézünk. Néhányan makognak valamit, mások vihogni kezdenek. Az arcokon torz vigyor. A tanár csodálkozva vár, jó három percig. Aztán vállat von, ő maga is elszégyelli magát, hirtelen eloson. Mi még hallgatunk egy kicsit, aztán valaki elrikkantja magát. "Gyerünk a kvesztúrába!" Ordítás. "Gyerünk!" Továbbvágtatunk.

Voltunk együtt akkor vagy ötvenen, tüntetők - és merem állítani, hogy sejtelmünk se volt róla, miért tüntettünk.

S mégis, nagyon téved, aki ezek után egy bölcs és mosolygó kézlegyintést vár - ilyesfélét, hogy fiatalság, bolondság, hogy a friss vér szeret fickándozni, mindegy neki, miért -, hogy az efféle egyetemi tüntetések általában erre a lapra írandók, elintézhetők egy higgadt kézlegyintéssel.

Ó nem, ezerszer nem!

Azt a tényt, hogy tüntettünk, s nem is voltunk tisztában vele, mivégre - még ma sem tudom lelkiismeretlenségnek, hebehurgyaságnak, éretlen kotnyeleskedésnek tekinteni. Ellenkezően! Ennek a kedves komikumnak az a nagyon is mély, nagyon is tragikus valóság volt az alapja, hogy nem túl kevés, hanem éppen túl sok eszmei és gondolati tartalom adott rá fedezetet, bátorságot, harci kedvet és készséget. Mit bántuk mi, mit törődtünk vele, hogy a pillanatnyi politikai vagy társadalmi helyzet micsoda fordulata teszi időszerűvé a mi harcunkat! Az aktuális exigenciákat talán nem tudtuk áttekinteni - de hogy végeredményben hová lyukadunk ki, hogy végeredményben mi az a jelszó, az az igazság, mi az a követelmény, aminek megvalósításáért minden alkalmat torkon kell ragadni, mikor a társadalom, az ország, a nemzet, az emberiség sorsának irányításában büszkén kikértük a részünket - azt olyan nyilvánvalónak, olyan természetesnek éreztük, hogy erről nem is kellett külön beszélni, erre nem is kellett hivatkozni, ezt nem is kellett előrebocsátani, se igazolni.

Nyilvánvaló és természetes volt, hogy ez az eszmei tartalom, gondolat és hitvallás azonos és egyenrangú a legkülönb és legáltalánosabb és legmagasabb és legnemesebb ideálok tartalmával - nyilvánvaló és természetes volt, hogy mi végeredményben a hazáért, a szabadságért, a fejlődésért, a jövőért, az emberi lélek legszentebb vágyai nevében az ember legszentebb jogaiért harcolunk - ugyan mi másért harcolhatnánk, mi, húszévesek, egyetemi ifjak, ama Világszabadság fáklyahordozói, melynek nevében Petőfi ifjai nemcsak részt vettek benne, de megcsinálták a szabadságharcot -, ugyan mi másért, mi, ész és szív és szellem és bátorság lovagjai, végrehajtó örökösei annak a testamentumnak, amit egy Szókratész, egy Krisztus, egy Rousseau, egy Petőfi tett le ünnepélyesen éppen a mi kezünkbe, felismervén a különös paradoxont, hogy vannak ideálok, s éppen a legszentebbek, amikért leghatásosabban nem az öregek, hanem a fiatalok hivatottak síkraszállni, éppen fiatalságuknál, ama kivételes helyzetüknél fogva, hogy egyéni életérdekeik még nem alakultak ki, még nem rontották meg az Igazságért való önzetlen, lelkes és hivő rajongást, ami velünk születik, s amit csak később torzít el bennünk filiszterönzéssé a létért való küzdelem.

Olyan egyszerű és magától értetődő volt ez a mi krédónk, olyan minden időkre szóló egyetemes bizonyosság - olyan elképzelhetetlen volt, hogy húszéves ifjak másért is harcolhassanak, mint az Abszolút Igazság, akár Hellászban, akár ma, akár a huszonötödik században! -, igazán nem kellett a részletkérdésekben szabatosaknak lennünk: ugyan ki mert volna meggyanúsítani bennünket pártoskodással, részrehajlással, megalkuvással, még tévedéseinkben is?

És íme -

Íme, mégis...

Mit meg nem ér az ember?

Ha most bemennék a lázongó és tüntető egyetemre, és én volnék az a tanár, kénytelen volnék nem azért szégyellni magam, hogy a fiatalság nem tudja, miért tüntet - hanem azért, hogy igenis tudja, és mégis tüntet.

Tudja - vagy legalább tudni véli.

De talán mégse tudja. Lehetetlen. Nem tudom elképzelni.

Talán mégis jó volna bemenni és megmagyarázni nekik. Az ő "eszmei tartalmuk", aminek nevében harcolnak, ugyanis az izé, be kell vallanom, valóban kissé bonyolultabb, mint a mienk volt. A mienkhez nem kellett sok ész és belátás - elég volt egy kis szív, egy kis dac, egy kis megvetése mindannak, ami igaztalan, embertelen, megvetése mindannak, amit a "felnőttek" találtak ki, rongyos érdekeik védelmében - egyszóval: csak fiatalnak kellett lenni hozzá. Haza, szabadság, jogegyenlőség - igazán nem komplikált eszmék. Nem kellett a "felnőttek"-től tanulni, őket - inkább mi tanítottuk meg rá a felnőtteket, megtanítottuk, eszükbe juttattuk, fejükbe vertük újból, látván, hogy megfeledkeztek róluk.

Ezek a mai tüntetők nehezebb leckét kaptak. Nehezebbet, olyat, amilyet csak felnőttek találhatnak ki. Ilyen fogalmak vannak benne, hogy aszongya, fajbiológia, mentalitás, vérsejtaffinitás.

Mégiscsak be kellene menni és beszélni velük. Lehetetlen, hogy ők ezt értik, és mégis tüntetnek, és ennek a nevében tüntetnek - egyetemi hallgatók, húszéves ifjak, hozzám hasonlók, hozzám, húszéveshez, akit nem tanítani, akitől tanulni szerettem volna halálomig!

Gyerekek, lehetetlen, nem tudom elképzelni, hogy ezeket az öreg, tudákos, nagyképű szamárságokat, hogy fajbiológia és mentalitás - hogy ti ezeket komolyan beszoptátok és ezért harcoltok!

Gyerekek, húszévesek, egyetemi polgártársak, egyetemi társaim, lehetetlen, hogy ti ezt hiszitek!

Gyerekek, húszévesek, akiknek különbeknek kellene lenni nálunk, akik arra valók vagytok, hogy eszünkbe juttassátok az elfeledett ideált - egyetemi hallgatók, akiknek az egyetemes igazságért kell lángolnotok -, lehetetlen, hogy ösztönnel és akarattal mentek bele ebbe a kicsinyes harcba, hogy önzőbbek és kicsinyesebbek legyetek a létért harcoló felnőtteknél!

Nem, nem, ti egyszerűen nem értitek a dolgot - ugye?

Ti nem értitek, ti nem látjátok a tévedést, eltévedtetek a bonyolult fogalmak útvesztőjében - nem látjátok, hogy ezek csak fogalmak és nem eszmék? -, eszméknek veszitek a zavaros fogalmakat!

Fogalmakba zavarodtatok bele - ide hallgassatok!

Zsidó mentalitás - ez csak egy fogalom, gyerekek. Fogalom, amivel játszani lehet - mindjárt megmutatom. Amikor zsidót üldöztök a fajtájáért - ezzel az üldözéssel a legősibb, legzsidóbb gondolat szolgaságába estetek -, annak a kegyetlen, igaztalan Jehovának adtok igazat, aki az apák bűnét a gyermekekben bünteti - embertelen fanatizmus bűnébe estek -; mit segít rajtatok akkor a cifra szó, bonyolult okoskodás?

Ne fogalmakért - eszmékért harcoljatok, gyerekek! Szép és jó és igaz eszmékért! Szeressétek a jót és igazat - gyűlöljétek a rosszat és hamisat! Cudar zsidó, derék keresztény - derék zsidó, áruló keresztény -; mi dolgotok vele? Nektek csak ennyi: éljen az igaz és derék - pusztuljon a cudar és hamis! Annál rosszabb annak, akármiféle, aki cudarnak és hamisnak bizonyul!

Csapjátok földhöz egész szótáratokat - nem, nem, lehetetlen, nem ismerek rátok különben!

Csak egy gyanú vigasztal - ama Barabbás legendájának tanulsága, amit tíz évvel ezelőtt beszéltem el nektek: hogy külön-külön, egyenként, jól értitek ti ezt - külön-külön, egyenként, igazat adtok nekem -, tömegbe verődve hangzik csak lelkes "Krisztus"-kiáltásotok átkozódó "Barabbás"-üvöltésnek.

 

FEL